Bankó lánya

Mint a sistergő istennyila, úgy rontottak a királyi hírvivők Bankó udvarába. A kapitányuk le
sem szállt a lóról, nyeregben mondta el a királyi üzenetet.



– Vitéz Bankó, Béla királyunk harci próbát rendez, elvár oda téged is, hogy összemérd erődet
a többiekkel.



Azzal már fordította is a lovát, porzott utánuk az út.



Bankó görnyedten állt a tornácon, bizony olyan elkeseredetten, mintha valóban istennyila
csapott volna a házba.



Odasereglett köré a háza népe, felesége, kilenc lánya. Sajnálkozva nézték, hiszen régen
elmúlt már az idő, amikor Bankó lovagi tornákon vitézkedhetett.



– Hej, csak fiatalabb volnék, nem félnék én semmilyen vitézi próbától. De hol van már a régi
erőm?! Csak csúfoskodni megyek én a királyi udvarba.



Előlépett akkor a legkisebb lánya.



– Nem fogsz te csúfoskodni, apám, sehol. Ha volna fiad, most őt küldhetnéd magad helyett. De
neked csak kilenc lányt adott az Isten. Engedd meg hát, hogy én menjek helyetted.



– Hogy képzeled?! Egy gyenge lányt odaengedni martalékul a sok vitéz közé?



– Ne félts engem egyet se, apám – mondta a lány. – Csináltass nekem férfiruhát, adj alám
lovat, a kezembe fegyvert, meglátod, nem hozok szégyent rád! Gyerünk lányok, vágjátok rövidre a
hajam!


A nyolc testvére nekilátott, röpködtek az olló alatt a szép hosszú, aranyszínű tincsek,
hozták a vitézi ruhát, kalpagot, kardot, lóra pattant Bankó lánya, olyan ifjú lett belőle, hogy
különb se kell.



Magasra szaladt Béla király szemöldöke, amikor meglátta Bankó lányát.



– Hát te ki vagy?



– Én, felséges királyom, Bankó fia vagyok, én jöttem apám helyett, mivel ő már kiöregedett a
vitézi próbákból.



– Hej, te legény, túl szép szemed van neked.



– Vagyok olyan legény, mint a király bármelyik vitéze – vágta rá gyorsan a lány.



De a királyt csak nem hagyta nyugodni a Bankó fiának szép szeme. Odaintette magához
udvarmesterét.



– Úgy nézem, lány ez a szép ifjú. Tegyünk vele próbát. A lovagterembe hordjatok össze
válogatott fegyvereket, de az egyik sarokba tegyetek egy rokkát is. Százat egy ellen, hogy ez a
szép „ifjú” elsőnek a rokkát veszi szemügyre.



De bizony hiába lesték árgus szemmel, Bankó lánya ügyet sem vetett a rokkára, kemény
léptekkel odament a legnagyobb íjhoz, és mintha csak játékszer lenne a kezében, megfeszítette az
ideget.



– Na, ha ilyen erős legény vagy, lőjünk akkor célba – mondta a király.



Nosza, nekiláttak. A vitézek sorban kezükbe vették az íjat, lőttek, de bizony a cél közepébe
egyikük sem talált, maga a király is éppen csak a szélét csisszantotta meg.



– Lássuk Bankó fiát!



A lány nem tétovázott, gyakorolt ő otthon eleget, kézbe kapta az íjat, és annak a
rendje-módja szerint a cél közepébe lőtt.


– Nem akármilyen legény ez, láthatja felséges királyom – mondta az udvarmester, de a király
csak csóválta a fejét.



– Túl szép a szeme ennek a legénynek. Na hadd látom, ki a leggyorsabb közületek, fussatok
pályát.



Nekikészülődtek a vitézek, nekilódultak. Bankó lánya könnyű lábbal előzte meg a többieket. De
a királynak ez sem volt elég, akkor meg követ vettetett velük.



Nekiveselkedtek az ifjak a nehéz kőnek, nagyokat rikoltoztak, amikor egyik túldobta a
másikat.



– Na, most te jössz – mondták Bankó lányának, s ő messzebbre hajította a követ, mint
bármelyikük.



– Na jó, mára elég volt – mondta a király –, most már mulassatok.



Ezzel ő maga nyugovóra tért, de még álmában is mindig a Bankó lánya szép szemét látta.



A vitézek meg közben körülülték a kecskelábú asztalokat.



– Na lássuk, te tejfeles képű – mondták a lánynak –, az ivásban hogy vitézkedsz.



Ürültek a tele kancsók, törtek a poharak, vitézül ittak a vitézek, egyik a másik után gurult
az asztal alá, de Bankó lányának meg se kottyant a sok bor. Ült mosolyogva az asztalfőn, s
amikor az utolsó vitéz is az asztal alá itta magát, még egyszer teletöltötte a poharát.



– Emelem poharam rátok, hős cimboráim és Béla királyra, akit az Isten soká tartson.



Kihörpintette a bort, és otthagyta a részeg társaságot.



Reggel futott az udvarmester a királyhoz.



– Felséges királyom, most már egészen bizonyos, hogy nem lány a Bankó fia. Nemcsak
céllövésben, fu94tásban és kővetésben győzte le a többit, de
inni is ő tud a legjobban. Képzeld, mind az asztal alá itta a nagyhangú vitézeket.



– Hát… el kellene hinnem. Csak ne álmodtam volna a szeméről egész éjszaka… Tudod mit? Azért
még egy próbát teszünk.



Huncutul villant egyet a király szeme, s megindult udvaroncai élén a vetélkedő ifjak közé.



– Hogy mulattok, jó vitézeim?



Na, lett erre nagy ógás-mógás, nyöszörgés, csak egy talpig páncélba öltözött ifjú kacagott rá
egy lányosat.



– Azt gondoltam – mondta nagy ravaszul a király –, hogy a belülről megáztatott testnek
hasznára válik, ha kívülről is megáztatják. Úszóversenyt rendezünk, hadd látom, ki ússza át a
folyót legelébb oda meg vissza.



Hányta le magáról a gúnyát a sok ifjú vitéz, csak az a páncélba öltözött, az nem mozdult.
Szegény Bankó lánya, járt az agya, mint a szélkelep, vajon most mit tegyen.



– Hát te, Bankó fia – fordult feléje a király –, te nem akarsz részt venni az úszóversenyen?
Talán nem tudsz úszni?



– Tudok én, felség, hogyne tudnék – mondta a lány–, csakhogy igen nagy baj van otthon. Most
hozták a rossz hírt, hogy apám birtokait megtámadta a tatár. Nagy szükség lesz ott az én
karomra, kérem felségedet, engedjen engem azon nyomban haza.



– Ha már így van, akkor siess haza, fiam! – mondta a király, s ezüsttel, arannyal
megajándékozta őt.



Gályára szállt Bankó lánya a sok ajándékkal, eloldották a köteleket, a gálya sebesen
megindult a folyó sodrásában. A király a partról integetett a szép szemű vitéznek, az meg a
folyó közepén suhanó gályán leve95tette a páncélinget,
kigombolta piros blúzát, és kivillantotta a királynak melle két szép almáját.



– Na, ugye megmondtam – kiáltozta a király, és futott a parton a gálya után. – Állj meg, te
lány, gyere vissza, legyél a feleségem!



De akkor már messzire vitte a víz a gályát, lehet, hogy a hang el sem hallatszott odáig.