Aranyhajú Kálmán

Egyszer volt, hetedhét országon túl, még az Óperencián is túl, de még
azon is túl, egy király. Az a király sokszor olyan törvényeket adott
ki, amilyeneknek még csak híre sem volt más országban. Egyszer azt
a törvényt találta kiadni nagy büntetés alatt, hogy egy asszony se
merjen fonni szombat este. Őröket is rendelt ki a király, hogy azok
vigyázzanak mindenfele, s ha meglátják, hogy egy asszony szombat este
fon, azt mindjárt jelentsék a királynak.

Éppen abban az időben, mikor kihirdették ezt a parancsolatot, három
öregecske leány lakott egy faluban, akik fonásukkal keresték a
kenyerüket. Minden este összegyűltek vagy egyiknek, vagy másiknak
a házánál, s úgy fonogattak együtt, s azt mondogatták, hogy ha ők
szombat este nem fonhatnak, akkor egy héten legalább egy nap nem lesz
nekik mit enni. Azért hát a három leány összeült fonni szombaton este
is, s nem is gondolták, hogy most valaki leskelődik utánuk. Amint ott
fonogatnak hárman, beszélgetés közben azt mondja a legkisebb leány:

- Meg van tiltva, hogy szombat este fonjunk, pedig ha az a király
engem az udvarába vinne, én annyit fonnék egy hét alatt, hogy egész
táborának kitelne esztendei ruházata belőle.

A másik azt mondja:

- Ha engem a király az udvarába vinne, én annyi kenyeret sütnék három
nap alatt, hogy az egész tábora megérné három hónapig vele.

A legnagyobb leány pedig azt mondja:

Ha engem a király elvenne feleséginek én olyan aranyhajú fiút szülnék,
akinek párja nem lenne hetedhét országon.

A vigyázó éppen az ablakon leskelődve hallgatta, mit beszélgetett a
három leány, s másnap elmondotta a királynak mind egy szóig, amit csak
azoktól hallott. A király nyomban el is hívatta a legkisebb leányt, s
megparancsolta neki, hogy éppen annyit fonjon egy hét alatt, amennyit
a fonóban mondott volt. A leány font, de egész héten nem tudott többet
fonni, mint otthon szokott, s ezért a király áristomba tétette, egy
puszta kamrába, ott tartotta nehány napig, azután hazabocsájtotta.

Hívatta a király a másik leányt, aki a kenyérsütéssel dicsekedett volt,
de az sem tudott több kenyeret sütni három nap alatt, mint máskor,
azért azt is áristomba tétette harmadnapig, azután hazaküldötte.

Utoljára elhívatta a király a legnagyobb leányt, aki azt mondotta
volt, hogy ő aranyhajú fiút szülne a királynak, s megkérdezte tőle:

- Biztatod magad, hogy aranyhajú fiút szülnél, ha elvennélek
feleségül?

Azt felelte a leány:

- Ha nem tudok, azt tehet velem felséged, amit akar. Nem bánom, ha
kihajtat is az országból, ha úgy nem lesz.

A király nem sokáig gondolkozott, hanem elvette ezt a leányt feleségül,
ki sem igen rút, sem igen vén nem volt még, és ezen sokan igen
csodálkoztak. Mikor immár a szülés ideje eljött, a király éppen a
táborban volt.

Abban a városban élt egy gonosz boszorkány szüle, s annak volt
egy szép leánya. Az öreg szüle sokat mesterkedett volt, hogy valami
ravaszsággal a királlyal elvetesse a leányát, s hogy azt végbe nem
vihette, mind azon törte a fejét, hogy állhasson bosszút rajta. Most
hát addig s addig fortélyoskodott, hogy betetette magát bábának a
királyné mellé, s eljött vele a leánya is. A királyné azután tova
éjféltájban egy kedves aranyhajú fiút szült. A boszorkány szüle
egyszeribe odaadta a leányának a gyermeket, s az elsuhant vele haza.
A vén boszorkány fogott egy döglött kopókölyköt, azt belekötötte
egy fazékba, a királyné cselédjének azt hazudta, hogy a királynénak
meghalt a gyermeke, s maga elment egy inassal, s eltemették a király
kertjében a fazekat. Ezen erősen megbúsultak mind, amennyien voltak a
király udvarában.

A boszorkány hazament a leányához, s a gonoszok dugdosták a gyermeket
harmadnapig, de féltek, hogy világra jön az ő alávalóságuk, s nekik
rosszul lesz dolguk, ezért egy kicsiny ládát készítettek nádból, s
abba beletették a gyermeket, s belebocsájtották a malomárokba.

A víz viddegélte a ládát, s mikor szinte a malomig vitte volna, a
molnár meglátta, kifogta s megnyitotta. Hát csak elcsodálkozott,
hogy abban egy szép aranyhajú fiút lát. Beviszi a feleségéhez, s
azt mondja:

- Na, feleség, te örökké kívántad, hogy bár az isten egy gyermeket
adna neked, most látod, itt van ne. Neveljük fel, még kicsi, nem tud
a világról, ha felnő, úgy megbecsül minket, mint édesapját s anyját.

El is nevezték a gyermeket Aranyhajú Kálmánnak.

A fiú nőtt, növekedett napról napra, s mikor akkorára felnőtt,
molnárlegény helyett szolgált a malomban. Őrléssel töltötte az
idejét, de egyéb dologra is reászoktatták.

A király, hogy hazament a táborból, erősen megszomorodott, mikor
megmondották, hogy a felesége egy aranyhajú fiút szült, de az meghalt,
s el is temették a kertben. Mikor később meglátta az aranyhajú fiút
az utcán, mindig azt mondogatta magában:

- Bár nekem is egy ilyen fiam volna! - minthogy a fiú különösen szép
volt, a király sokszor felhívatta az udvarába, gyönyörködött benne.

A boszorkány szüle erősen félt, hogy meg találja tudni a király az ő
gonoszságát, ezért hát azon fortélyoskodott, hogy ha lehet, azt a fiút
elpusztítsa. Egyszer elment hozzá, különhívta, s azt mondotta neki:

- No, te Aranyhajú Kálmán, ideje már, hogy megházasodjál. Minthogy
te olyan szép vagy, úgy talál, hogy magadhoz hasonló feleséget végy,
és én neked olyan szép leányt szerzek, hogy tudom, megköszönöd nekem.
A szerecsen király országában van az a szép leány, kinél szebb egy
sincs a világon, annak a neve Világszépe. Addig ne nyugodjál, akármi
fáradságba kerül is, amíg el nem hozod magadnak.

Aranyhajú Kálmán kapott a szón, minthogy különben is minden legény kap
azon, ha neki szép feleséget ajánlanak, s mindjárt feltette magában,
hogy ha törik-szakad, addig meg nem nyugszik, míg el nem hozza azt a
leányt. De a boszorkány szüle azt mondotta neki:

- Tudd meg, hogy mielőtt azt a szép leányt elhozhatnád, előbb két
nagy próbát kell kiállanod. A szerecsen király ablaka alatt egy olyan
csudafa van, hogy mikor a szél fújdogál, annak minden levele szépen
muzsikál, hogy annál szebb muzsikaszó nincs az egész földkerekségen.
Te abból a fából egy ágat hozz el - ez lesz az első próba -, ültesd el
itthon a kertben, az megfogamzik ott, s éppen olyan szépen muzsikáló
fa lesz abból is, mint amelyik fáról leszakasztottad volt. Ez lesz a
második próba. Ezt tedd meg jó előre, hogy mikor aztán elhozod a
feleségedet, hadd legyen, amivel mulassa magát.

Aranyhajú Kálmán elmondotta apjának, anyjának, mi az ő szándéka, hol
akar ő szerencsét próbálni. Azok ellenkeztek vele egy darabig, mert
féltek, hogy elvész olyan véghetetlen hosszú útban, de mikor látták,
hogy olyan nagy kedve van menni, ők is beleegyeztek. A molnárné
feltarisznyált neki három szép molnárpogácsát, s avval elbúcsúzott,
s megindult egy pálcával Szerecsenország felé.

Mikor immár egy hónapig utazott volna, igen megszomorodott, mert hét
mérföldre sem látott egy falut is, még csak egy házat is, de azután
megörvendett, mikor elhagyta a nagy pusztaságot, s egy szép erdő alatt
meglátott egy épületet. Mikor odaérkezett, kijött a házból egy görbe
öregasszony. Azt az asszonyt Világlátó asszonynak hívták. Megállította
az utazót, s füliről-farkáról mindent elkérdezett tőle, hogy ki fia,
honnan jön, hova megy, s miért megy. Aranyhajú Kálmán el is mondotta,
hogy mi dologba indult útnak, s miért megy Szerecsenországba. Erre azt
mondotta az öregasszony:

- Hej, fiam, téged most el akar valaki veszíteni, azért küld oda,
mert azt a muzsikáló fát, amelyet te emlegetsz, olyan tizenkét
vasfogú bába őrzi, hogy aki ahhoz a fához közelít, egyszeribe úgy
összeszaggatják, mint az ölyv a kicsi madarat, s ha te úgy mész
oda, ahogy most látlak, onnan vissza nem jössz többé. Már sokan
próbálkoztak, de mind odavesztek. De ne ijedj meg, én a fiammal sok
utazónak használtam, mióta itt lakunk, neked is szolgálni akarok.
Sajnálnám, ha egy ilyen szép ifjú, mint te vagy, odaveszne, s azok az
átkozott vasfogú bábák széjjelszaggatnák. A fiamnak van egy paripája,
azt Szivárvány paripának hívják, ő odaadja neked erre az útra, ülj
fel reá, s úgy menj. Az a paripa a felhőkig is felszökik veled, ha
a szükség úgy kívánja. Különben hiába mész, mert nem boldogulsz. A
vasfogú bábáknak az a szokásuk, hogy mihelyt meglátják, hogy valaki
közelít a csodafa felé, sorba állnak az út hosszában, húsz-harminc
lépésre egymástól, s ott várnak rá, hogy összeszaggassák.

Odaadott az öregasszony tizenkét csomó szurkot Aranyhajú Kálmánnak,
s azt mondotta:

- Ezeket a szuroklabdákat vidd el magaddal, s mikor az első vasfogú
bábához érkezel, az, tudom, mindjárt kitátja a száját, mint egy
oroszlán, hogy téged elnyeljen. Te akkor a szuroklabdát dobd be a
torkába, ahogy tudod, s azután a többinek is, s így aztán egy sem
árthat neked. Azután ugrass a fa mellé, szakíts le egy ágat, de
akkor aztán ugyan rugaszkodjál visszafele.

Aranyhajú Kálmán megköszönte a jó tanácsot s a jóakaratot, felugrott
a Szivárvány paripára, felrakta a szuroklabdákat, elbúcsúzott s
továbbindult.

Mikor hosszas utazás után közelített a muzsikáló fához, hát látja,
hogy az út mellett ott állnak sorba a vasfogú bábák.

Mikor az elsőhöz ért, az egyszeribe csikorgatni kezdette a fogát, s
azon nyomban kitátotta a száját. Az ifjú úgy beledobta az egyik csomó
szurkot a torkába, hogy a vasfogú bába mindjárt hanyatt esett, s csak
úgy kákogott a földön. Azután rendre éppen így bánt el a többivel is,
s azok a tátott szájukat nem tudták befogni, s mind úgy maradtak a
földön elnyúlva. Akkor Aranyhajú Kálmán, ahogy a Világlátó asszony
mondotta, a muzsikáló fához vágtatott a lóval, nagyot szökött a
Szivárvány paripa, s ő nagy hirtelen leszakított egy jókora ágat a
csodafáról, s avval, mint a sebes szél, megrugaszkodott visszafele.

Mikor egy erdőhöz közelített volna, visszanéz, hát látja, hogy a
tizenkét vasfogú bába úgy fut utána, mint a veszedelem. Szólni nem
tudtak, se kiáltani, mert a szurok beleragadt a torkukba, csak a
karjukkal fenyegették, s idétlenül nyekegtek. De Aranyhajú Kálmán
úgy elhaladott az erdőben, hogy utol nem érhették.

Hogy szerencsésen elért a Világlátó öregasszonyhoz, otthagyta a
Szivárvány lovat, s avval elment haza a malomba, apjához, anyjához,
s a zöld ágat felszúrta a virágoskertben a földbe. Az az ág még azon
a napon estig s egész éjjel olyan szépen muzsikált, hogy a király
maga is elment hallgatására.

Ez immár így történt, de a boszorkány szülét ette a méreg, hogy nem
pusztíthatta el Aranyhajú Kálmánt. Néhány nap múlva elment hozzá, s
azt mondotta neki, hogy abban a kertben, ahonnan a zöld ágat elhozta,
egy olyan tükör van, hogy aki abba belenéz, mind meglátja, hogy ki mit
csinál a világon, akár jót, akár rosszat. Hozza ő el azt a tükröt a
házukba, hadd legyen a feleségének egy olyan tükre is, amilyen még
nem volt abban az országban a legesleggazdagabb királynénak sem.

Elindult hát Aranyhajú Kálmán másodszor is, elmegy a Világlátó
vénasszonyhoz, s annak elmondja, hogy miért utazik. Az öregasszony
ismét odaadta neki a Szivárvány lovat, s adott neki tizenkét csomó
szurkot, s megtanította, hogy mit kell azokkal cselekedni.

Elment az ifjú azon az úton, amelyen azelőtt ment volt, s mikor ahhoz
a helyhez közelített, ahol az a híres csodatükör volt, egyszer csak
eleibe ugrik egy tátott szájú bába. Gondolja magában Aranyhajú Kálmán:
"Ez most biztosan szurkot ehetnék, úgy látom " - s úgy bevágta a
torkába a csomó szurkot hogy mindjárt csak tikogni kezdett. A többivel
is éppen így esett a dolog. Akkor szólt a paripának, az általugrott a
kerten, Aranyhajú Kálmán elkapta a tükröt, s lódult visszafelé. De a
bábák csak nyekegtek, utolérni nem tudták, úgy fulladtak a szuroktól,
s ő kacagott magában, hogy hogy megvendégelte őket.

Most nem ment a Világlátó öregasszony felé, hanem más úton, egyenesen
hazament a tükörrel, felakasztotta az anyjáé mellé, aztán ebédelt
egyet s lefeküdt, úgy megfáradott volt.

A vén boszorkány szüle most még inkább csikorgatta a fogát mérgében,
hogy ezen az úton is el nem tudta veszíteni Aranyhajú Kálmánt, s
mondotta magában: "No, jól van, én most olyan helyre küldlek, hogy
tudom, soha többször meg nem látod a malmot." Azért azt mondotta neki:

- Na, te aranyhajú szép legény, ember vagy a talpadon, a két próbát
kiállottad dicséretesen, már nincs egyéb hátra, hozd el a szép leányt
feleségnek. Menj el vissza abba a kertbe, ahonnan elhoztad a zöld ágat
s a tükröt, attól egy mérföldnyire van egy citromfa-erdő, azalatt van
egy szép forráskút, te állj meg mellette, s kiáltsd el magad háromszor
egymás után: "Jöjj ki, te Világszépe" - s ott lesz a szép leány abban
a szempillantásban, s egynehány hónap alatt itthon is lehetsz véle.

Aranyhajú Kálmán elindult hát harmadszor is, s az öregasszony felé
vette útját a Szivárvány paripán. Mikor megmondotta, hogy ő most
feleségért megy a Világszépe után, azt mondotta neki a Világlátó
öregasszony:

- Azt a forráskutat, ahova a leányért akarsz. menni, nem tizenkét,
hanem negyvenkét vasfogú bába őrzi. Hétszer gonoszabbak a többinél,
akiket megtréfáltál. Én szuroklabdákat nem adok neked, mert affélékkel
velük hiába labdázol, hanem mikor a forráshoz érkezel, csak egyszer
kiálts, ne háromszor, arra kilövelkedik egy aranyskatulya a víz
színére, te kapd fel hirtelen, s mint a sebes villámlás, úgy lódulj
visszafelé onnan. De ne azon az úton, amelyen elmentél, hanem
keresztül az erdőn. Ott az erdőben van egy feneketlen mély árok,
a nagy földinduláskor ott hasadott meg a föld, s mikor ahhoz a
feneketlen árokhoz érkezel, szorítsd meg a lovat, s szöktess át
vele az árkon, s ha utánad ered a negyvenkét vasfogú bába, akkor
meglátod, hogy nem érnek utol téged.

"Ez jó tanács" - gondolta magában Aranyhajú Kálmán, mindent akképpen
cselekedett, ahogy az öregasszony mondotta neki. Addig ment, míg
eljutott a híres forráskúthoz, ott meg sem állott, hanem így szólott:

- Jöjj ki, Világszépe! - de nem háromszor, mint a boszorkány szüle
otthon kitanította, csak egyszer, s arra kilövellkedett a víz
fenekéről egy cifra aranyskatulya. Felkapta a nyeregkápába, s
megrugaszkodott vele visszafelé. Hát látja, hogy egy sereg vasfogú
bába, mint megannyi veszett állat, úgy fut utána, s azt kiáltozza:

- Hiába futsz, ha hét ördögöd van is, mitőlünk meg nem menekszel,
miénk vagy mindenestől!

Aranyhajú Kálmán fut egyenesen az erdő felé, eléri a feneketlen árkot,
átugrat a lovával, s azt mondja:

- No, ördögadták, jöhettek immár!

Mikor ő ezt kimondotta, már ott is voltak az ördögadták, s a nagy
dühösség miatt a szemük világa is úgy elveszett, hogy nem látták
meg az árkot sebes futtukban, s egytől egyig nyakra-főre bele
kecskebukáztak.

Hogy Aranyhajú Kálmán ilyen szerencsésen megszabadult a vasfogú
bábáktól, bement a Világlátó öregasszonyhoz, átadta a lovat, s
megköszönte a jó tanácsot.

Azt mondja az öregasszony:

- Jó szívvel, fiam, máskor is, ha még szükséged lesz valamiben,
csak folyamodj hozzám, s én segítek rajtad, amiben csak segíthetek
tehetségem szerint.

Aranyhajú Kálmán felkötözte az öregasszony fia segítségével a
skatulyát a hátára s elindult. Mikor hazaérkezett a malomba elfáradva,
abban a szempillantásban ott termett a boszorkány vén szüle, aki őt
mindenképpen el akarta veszíteni, s azt mondotta neki, hogy ki ne
bontsa a skatulyát reggelig. De tudta ám Aranyhajú Kálmán, hogy azzal
is csak veszedelmet forral ellene, s amint kitette a lábát a házból,
nyomban kibontották apjával s anyjával a skatulyát. Hát egy olyan
gyönyörű szép leány pattant ki belőle, hogy az egész ház megfényesült
annak ritka szépségétől. A leány, hogy megvacsorált; álom nélkül
töltötte el az éjszakát, virradatig mindig csak beszélgetett a
molnárral s a fiával, aki elhozta őt. Nem is jött álom a szemükre a
háziaknak, úgy elfogta őket a szertelen nagy ámulat a leány szépsége
miatt.

Másnap aztán úgy volt kicsinálva, hogy Aranyhajú Kálmán esküdjék
össze a szép leánnyal. El is készültek a főzéssel meg a lakodalmi
vendégséggel. De a leány azt mondotta, hogy az ő országukban az a
szokás, hogy a házasulandók előbb megtartják a lakodalmi vendégséget,
s csak azután esketik őket össze. Nem bánná, ha most ez alkalommal
neki kedvét töltenék, s otthoni szokás szerint tartanák meg a
lakodalmat. Reá is állottak mind az ő kívánságára.

Nemsokára asztalhoz ültek a hivatalosok, a király is meg volt híva,
s meg is jelent az asztalnál feleségestül, mivelhogy igen kedvelte
Aranyhajú Kálmánt. Mikor az ebéd immár vége fele járt, felállott az
asztaltól a szép idegen leány, s azt mondotta:

- Tisztelt asztal-vendégek, meg ne botránkozzanak azon, amit beszélek.
Én eljöttem messze földről erre az idegen helyre, hogy egy igazságot
világosságra hozzak. Nekem van otthon egy olyan tükröm, amely mindent
kimutat, ami jó vagy rossz történik a világon. Abból a tükörből néztem
én ki, s tudom is, hogy ezt az Aranyhajú Kálmánt az itt jelenvaló
királyné szülte a világra. De a boszorkány vén szüle, hogy a király
itthon nem volt, befurakodott a királyné mellé bábának, a fiút, mikor
megszületett, elsikkasztotta, s az udvarbelieknek azt hazudta, hogy a
királynénak a fia halva született. Ez olyan igaz, mint a fényes nap,
ha nem hiszik, menjenek, ássák ki a fazekat a kertben, s meglátják,
hogy egy kopókölyök van abban eltemetve. Ezt pedig azért cselekedte,
hogy bosszút állhasson a királyon, hogy nem az ő leányát, hanem mást
vett el feleségül. A fiút pedig eleresztette a malomárokban. Onnan
fogta ki a molnár, ez, aki feltartotta, s felnevelte ekkoráig.

Elbámult ezen a beszéden az egész vendégsereg. Még el sem végezték
jól az ebédet, a király futtatott a kertbe, kiásatta a fazekat, s
egy kopókölyköt talált abban. Tüstént elfogatta az ördöngős vén
boszorkány szülét a leányával együtt, s mind a kettőt borsószalmán
megégette. A molnárt s a molnárnét a fia felneveléséért olyan gazdagon
megajándékozta, hogy azok holtuk napjáig szükséget nem láttak. A
maga saját fiát, Aranyhajú Kálmánt a szép leánnyal, akit maga hozott
magának, összepárosította, magához vette, beültette őket egy szép
palotába, máig is ott élnek, ha meg nem haltak.