Királyfiú Kis Miklós

Egyszer volt egy király, s annak volt egy jó felesége. Mikor a
királyné esztendeje férjhezment asszony volt, született neki egy szép
kicsi fia. De az a fiú olyan síró volt, hogy mikor született, sírni
kezdett, s a sírást el sem hagyta, hanem éjjel-nappal folyvást, örökké
sírt két álló esztendeig. A király s a királyné éjjel sem alhatott a
gyermek sírása miatt. Végül is összegyűjtötték a tudósasszonyokat s a
híres orvosokat az egész országból, hátha azok valami módon el tudnák
hagyatni a sírást avval a gyermekkel. A híres orvosok s a tudósasszonyok
mindent elkövettek, amit gondolhattak, de semmire se mentek, a gyermek
mind csak sírt folytonosan.

Volt ott a városban egy afféle szerencsemondó öreg cigányasszony.
Az is meghallotta, hogy meg van a király szomorodva a gyermek sírása
miatt. Elment hozzá, s azt mondta neki:

- Felséges király, mit fizetsz nekem, ha el tudom hagyatni a
gyermekkel a sírást?

A király azt felelte:

- No, ha te meg, tudod tenni, hogy ez a gyermek ne sírjon, én mindent
adok neked, amire csak szükséged van, s azután is, amíg élsz, az én
udvaromból üres kézzel el nem mész.

A vén cigányné közel ment a gyermekhez, s azt mondta neki:

- Ne sírj, ne sírj, Királyfiú Kis Miklós, mert mikor betöltöd a
tizenhét esztendőt, én neked megszerzem Lételenország királyának a
leányát, s neked olyan szép feleséged lesz, amilyen még soha senkinek.
nem volt kerek e világon.

A vén cigányné ezt így elmondotta háromszor egymás után, s a gyermek
arra úgy elhallgatott, hogy csak egy nyikkantást sem sírt azután, s
jó hallgató gyermek lett belőle. A király ezen nagyon megörvendett, s
annyi mindent adott a vén cigánynénak, hogy az alig bírta haza vinni.
Volt már mit adjon otthon a purdéknak.

A királyfi nevekedett napról napra, s mikor betöltötte a tizenhét
esztendőt, jelentette az apjának, hogy ő meg akar házasodni. A király
egy darabig mondogatta neki, hogy várakozzék, még nincs itt az ideje,
még igen ifjú, de mikor látta, hogy a fiú erősen áll a feltétele
mellett, nem sokat ellenkezett vele, hanem elészámlált sok király-
s hercegkisasszonyt neki, hogy válasszon közölük. De a királyfi azt
mondotta, hogy neki nem kell más leány, csak Lételenország királyának
a leánya, akit a vén cigányné ígért neki, mikor ő két esztendős volt.

- Haj, fiam - azt mondja a király -, hátha ahhoz nem lesz szerencséd,
mert én soha még hírét sem hallottam Lételenországnak.

- Márpedig én - azt mondja a királyfi - addig megyek, ha a lábam
térdig elvásik is, amíg meg nem találom azt a leányt.

A király látta, hogy nem tartóztathatja a fiát, elkészítette hát az
útra jó móddal, minden útiköltséggel, ahogy egy királyfihoz illett.

Volt a királyfinak egy hűséges inasa, azt maga mellé vette útitársul,
lóra ültek, s megindultak ki a királyi városból. Mentek, mentek, már
ugyan sietve, mint a házasuló legény szokott menni, míg nagysokára,
hosszú, terhes utazás után egy nagy havasba jutottak. Ahogy ott
mennek, megpillantanak egy remeteházat. Egy igen-igen öreg asszony
lakott abban, aki be szokott fogadni minden utazót szállásra.
A királyfi is bement a házba, szállást kért éjszakára, és be is
fogadta a vénasszony őket. Este sokféléről beszélgettek, s a királyfi
elmondotta, hogy ő hova szándékozik. Eddig jövő útjában mindenkitől
megkérdezte, hogy hol van az a Lételenország, de mind azt felelték,
hogy annak még hírét sem hallották. Most megkérdi a vénasszonytól is,
hogy nem tud-e arról az országról valamit, hogy ő arra vehesse útját.

A vénasszony azt mondotta neki:

- Kedves fiam, már háromszáz esztendeje, hogy itt lakom, de hírét
sem hallottam annak az országnak. Pedig annyi idő alatt sok jövő-menő
megfordult az én házamnál. De van nekem egy cselédem, akit én
küldözgetek országról országra, most is oda van követségben, az
alighanem tud mondani holnap reggel valamit.

A királyfi alig várta, hogy megvirradjon, hogy végre nagysokára
halljon valamit Lételenországról. Szinte álmatlanul töltötte az
egész éjszakát.

Reggel, mikor felkeltek, az öregasszony kiállott egy vasostorral az
ajtó elé, s avval olyat csattintott, hogy az egész havas megrendült
bele. S akkor néz ide, néz oda, de nem lát jönni senkit. Megharagszik,
ismét olyat csattint, hogy az egész ház megmozdul, még a padlásból is
hullott a por, s mégsem jött senki. Harmadszor olyat csattintott, hogy
hét országra elhallatszott, s akkor előjött egy holló, s leszállott az
ajtó eleibe.

- Hát ilyen későn kell jönni? - azt mondja a vénasszony. Mindjárt
kitekerem a nyakadat, hogy így megkéstél.

- Kedves jó asszonyom, nem jöhettem hamarább - mentegeti magát a holló
-, mert leszállottam volt Lételenország királyának a veteményeskertjében
egy szép dinnyére. A kertész meglátott, s ellőtte egyik lábamat s három
tollat a jobb szárnyamból. Ezért késtem oly sokáig.

Hej, megörvend a királyfi, azt hitte, hogy most már bizonyosan célt
érnek.

A vénasszony megparancsolta a hollónak, hogy vezérelje el ezeket az
utasokat Lételenország királyához.

- Asszonyom - azt mondja a holló -, kezedben az életem, de ha a
nyakamat elvágod, akkor sem megyek többször oda, ahol így bántak
velem, hanem elmegyek a határszélig, s onnan az ország határa szélétől
megmutatom a szállóidnak, hogy hol van Lételenország királyának a
városa s a fényes kastélya.

- Az is jó - azt mondja a vénasszony -, induljatok.

A holló szárnyrakelt, megindult, utána a királyfi s az inas. De
minthogy ezek nem tudtak lépést tartani vele, a holló leszállott
egy-egy fára, ott megvárta őket, ismét elébbrepült, s ismét
megvárta, mindaddig, míg elértek egy iszonyú magas kősziklát,
tízszer magasabbat, mint a Fogarasi-havasok. Az a kőszikla éppen
a határszél volt. Felmentek annak a kősziklának éppen a tetejére,
s a holló megmutatta onnan a királyfinak s az inasának az egész
Lételenországot, megmutatta a király fővárosát s a kastélyát is,
s azt mondotta nekik:

- No, én már tovább nem mehetek, hanem ti menjetek be abba a fényes
városba. Ihol ne, itt adok nektek két tollat a szárnyamból, ezt
tartsátok a kezetekben, s mikor a királyi kastélyhoz érkeztek, csak
legyintsetek a tollúval a kastély felé, s arra a legyintésre minden
élő teremtés úgy elalszik a kastélyban, mint a föld. Még a légy is
elalszik arra. Ti akkor menjetek be a király veteményeskertjébe, ott
van két szép dinnye egymás mellett, mégpedig olyan szép és olyan
nagy dinnye, amilyen nagyot még eddig senki sem látott. Abban a két
dinnyében van a király két szép leánya. Mihelyt a kertbe bementek,
egyszerre kapjátok fel ketten a két dinnyét, dugjátok tarisznyába, fel
a lóhátra, s akkor ugyan haladjatok visszafele, amilyen gyorsan csak
tudtok. De te, király, ha ezt a két dinnyét elhozhatjátok, meg ne
próbáld, hogy megkezdd a magadét, míg olyan helyre nem jutsz, ahol
neked egy fertály borod, egy sarkalat kenyered s egy darab sülted
nem lesz.

A holló, ahogy ezeket elmondotta, elment visszafelé. A királyfi pedig
bement az inassal Lételenországba, be a fővárosba, s ott megálltak
a királyi kastélyhoz közel. Amint ott állanak, egy nagy légy repült
feléjük a kastély felől, az inas feléje legyintett a tollúval, amelyet
a hollótól kapott, s arra a légy leesett a földre. Nézi az inas, hát
nem mozdul. Azután egy galamb repült feléjük, egy fehér galamb a
kastélyból, a királyfi annak is feléje legyint a tollúval távolról,
s arra a galamb is csak leesik a földre.

Odamennek, nézik, s hát nem mozdul az sem. Erre azt mondják:

- No, most már mind alusznak a kastélyban, mehetünk.

Bementek hát a kertbe, felkapták a két dinnyét, feltették a lovakra,
s mentek vissza, mint a szél. Míg a kősziklához érkeztek, felébredt
a király, észrevette, hogy oda a két leány. Utánuk eredt tizenkét
fegyveressel, de mire utolérte volna, a királyfi túljárt a kősziklán
az inassal. Annak a királynak nem volt szabad túImenni a határszélen
fegyveresekkel, megállott a kőszikla tetején, s utána kiáltott a
királyfinak:

- Jól van, elvitted a leányomat, de ha meg nem becsülöd, búját vallod
- s avval visszatért a maga városába.

A királyfi vitte a leányt a dinnyében nagy örömmel, s mikor abba
a havasba értek, amelyben szállásoltak volt azelőtt, leszállottak a
lóról, s leültek egy fa alá pihenni. A királyfi nézegetni kezdi a
dinnyét, s nem nyughatott a kíváncsiságtól, hogy meg ne nézze, mi
van benne. Megszegi a dinnyét, s hát kiugrott abból egy angyali szép
leány, s azt mondja a királyfinak:

- Te az enyém, s én a tied, de van-e egy pohár bor, egy darab kenyér s
egy kis sült?

A királyfi erre azt felelte nagy szomorúan:

- Most nincs, édes kincsem, de lesz.

Mihelyt a királyfi ezt kimondotta, a leány abban a helyben mindjárt
meghalt. A királyfi, mikor ezt látta, úgy megbúsult, hogy a kardjába
akart ereszkedni bújában, de az inas kivette kezéből a kardot, s azt
mondotta:

- Ne búsulj már azért a leányért, ha így történt a dolog, én odaadom
neked az én dinnyémet.

A királyfi elvette hát az inastól a dinnyét s továbbindultak.

Amíg a királyfi utazott hazafelé, azalatt három vándorló rátalált a
király meghalt leányára az erdőben, megismerték, hogy ki leánya volt,
s hazavitték úgy meghalva az apjához, Lételenország királyához. Annak
a királynak volt egy világhírű orvosa, s az az orvos egy óra alatt
feltámasztotta a leányt az ő életadó balzsamával.

A királyfi s az inas azalatt egy vendégfogadóba érkeztek, egy kis
erdő aljába. Ott a királyfi sültet, bort s kenyeret rendelt, s mikor
előhozták, fogta magát, s megkezdette a dinnyét. Hát abból előállott
egy aranyhajú szép leány, s a legelső szava az volt:

- Te az enyém, én a tied. De van-e egy pohár borod, egy darab kenyered
s egy kis sülted? - hogy volt, a leány evett s ivott.

Ott mulattak hárman egy kevés ideig, azután kiültek egy kispadra, az
ajtó elé, s ott beszélgettek együtt. Ahogy ott beszélgetnének, egyszer
csak három varjú leszállott a közelben egy fára, s a kisebb varjú azt
mondja:

- Kár, kár, Királyfiú Kis Miklós, elhoztad Lételenország királyának
a leányát, megölted éhhel a magadét, elvetted az inasét, de nem lesz
örömed benne, mert mikor hazaviszed, a kastély kapuja betörik, s
agyonüt téged.

Akkor azt mondja a másik varjú:

- Kár, kár, Királyfiú Kis Miklós, elhoztad Lételenország királyának
a leányát, megölted éhhel a magadét, elvetted az inasét, de nem lesz
örömed benne, mert mikor hazaviszed, ha a kapu reád nem szakadna is,
de amíg vacsorálsz, a torkodon akad egy darab csont, s meghalsz tőle.

Megrázza magát a legöregebb varjú, egy ötszáz esztendős, s azt mondja:

- Kár, kár, Királyfiú Kis Miklós, elhoztad Lételenország királyának
a leányát, megölted éhhel a magadét, elvetted az inasét, de nem lesz
örömed benne, mert ha a kapu reád nem szakad is, ha a torkodon csont
nem akad is, amikor vacsorálsz, reád omlik a palota, s odaöl téged.
Aki ezt most rajtad kívül hallja, s mások előtt elmondja, változzék
kőbálvánnyá.

A királyfi egy kevéssé megütődött a vén varjú szavára, de gondolta
magában, mit tud a varjú a jövendőhöz, mikor az ember sem tud, s
hazafelé indult a szép leánnyal s az inassal.

Mikor a főváros határához érkeztek, megállottak. A királyfi beküldötte
az inast a városba, hogy küldje ki eleibe az apját, az öreg királyt,
hogy illendő módon vihesse be a kastélyba Lételenország királyának a
leányát.

Az öreg király ki is ment a fia eleibe a határszélre a tanácsosaival,
s az inas otthon maradott. Mikor az öreg király eltávozott a palotából,
az inas földig lerontatta a kaput, azután elfutott a szakácsokhoz, s
megparancsolta nekik, hogy az ételben semmi ne maradjon, csak lé s csupa
hús, mikor az asztalra feladják, s a levet megszűrette kétszer-háromszor
is. Azután egy hosszú asztalt készíttetett, de nem a palotában, hanem
az udvar közepén, nehogy a vén varjú szava beteljesedjék, s a királyfit,
a leányt s az egész vendégsereget valami veszedelem érje. Csak csupa
fatányérokat, fakanalakat rakott az asztalra, s ott forgolódott az
asztal körül. Megérkezik az öreg király a fiával s a leánnyal s a
kísérőkkel. Látja, hogy a kapu lerontva, az asztal az udvar közepén,
nagy haragra lobban, s azt mondja:

- Ki volt az a gazember, aki így megcsúfolta a fiamat? A kapu lerontva,
az asztal az udvar közepén, mint a béreseké, azon is fatányér, fakanál!

A cselédek megmondották, hogy ez mind az inas dolga. Az öreg király
nagy haragjában fejét akarta vetetni a szegény hűséges inasnak, de
az inas előállott, s azt mondta:

- Felséges királyom, kegyelem fejemnek, ezt én mind jó célból
cselekedtem. Amikor jöttünkben egy vendégfogadó előtt ültünk, én, a
királyfi s a királyleány, három varjú leszállott egy közeli fára, s
a legvénebb, az ötszáz esztendős, azt kiáltotta a másik kettő után:
"Kár, kár, Királyfiú Kis Miklós, elhoztad Lételenország királyának a
leányát, megölted éhhel a magadét, elvetted az inasét, de nem lesz
örömed benne, mert ha a kapu reád nem szakad is, ha a vacsora alatt
a torkodon csont nem akad is, ha ezt elkerülheted is, de ma, mikor
vacsorálsz, reád omlik a palota, odaöl téged, s ez az utolsó megesik
rajtad." S még azt is mondotta az az öreg varjú, hogy aki ezt hallja,
s mások előtt elmondja, változzék kőbálvánnyá. Én azért rontattam le
a kaput, mert féltettem a királyfit, s azért készíttettem az asztalt
az udvar közepére s nem a palotába, hogy ha a varjú jövendölése
szerint a palota be is találna szakadni vacsora idején, meg ne ölje
felségedet s a királyfit s az egész díszes vendégsereget, akik ma
estére ide hivatalosak.

Az öreg király, mikor ezt végighallgatta, helybenhagyta az inas
dolgát, megdicsérte őt az okosságáért, de annak a szegény inas nem
örvendhetett, mert abban a pillanatban kőbálvánnyá változott az
udvar közepén. Ezen mind az öreg király, mind a fiatal, mind pedig
a királyleány erősen megszomorodtak, de mindamellett asztalhoz ültek
a vendégekkel együtt, s vacsoráltak a fatányérokból a fakanalakkal.

Hogy felkeltek az asztaltól, a királyfi megsétálta magát a kertben a
királyleánnyal, onnan visszament az udvarra, s azt mondta a leánynak:

- De én bizony nem sokat adok egy hitvány varjúnak a szavára, úgyis
eltelt már a vacsora ott kint, bemegyek a palotába, a cselédházban
csak nem hálhatok az éjjel.

A leánynak eszébe jutott, amit az inas a varjú szava után mondott,
kérlelni kezdte a királyfit, hogy ne menjen. De a királyfi nem
hallgatott rá, csak megindult elöl, s a leány távolról ment utána.
Mikor a királyfi a küszöbre tette a lábát, a palota letörött nagy
ropogással, s odaölte a királyfit.

A fia halálán igen megbúsult az öreg király, s megbúsult a királyleány
is, hogy már a királyfi is oda, s a jó inas is kőbálvánnyá változott,
akik őt elhozták.

Sírni kezdett keservesen a meghalt királyfi mellett, aztán elment,
s kerülgetni kezdte sírva, jajgatva a kőbálványt, még a haját is
szaggatta keserűségében.

Most is éppen ott volt a szerencsemondó vén cigányné, aki a királyfival
elhagyatta volt a sírást kicsiny korában. Odajött, hogy kapjon valamit
a fazekába az ételmaradékból. Megsajnálta a királyleányt, mikor látta,
hogy olyan keservesen sír, s azt mondotta neki:

- Ne sírj, ne sírj, Lételenország királyának szép leánya! Én szereztelek
ide téged, én hagyatom el veled is a te sírásodat, mint valamikor a
kicsiny Miklósét. Olyat mondok neked, hogy még a lelked is megörvend
bele.

A királyleány egy kicsit felvidult, megtöltötte a cigányné fazekát
étellel, s azt kérdezte tőle:

- Hát mi jót tudsz te nekem mondani, te szegény öregasszony?

- Én bizony azt, édes angyalom - azt mondja a cigányné -, hogy hívass
a városból hét papot, s a hét pap mondjon hét imádságot a kőbálvány
mellett, s abból olyan szép ifjú lesz, hogy hétszer szebb, mint az az
inas volt annakelőtte.

Az öreg király mindjárt odahívatott hét papot, azok heten hét imádságot
mondottak a kőbálvány mellett, s abból egy olyan szép ifjú lett, akinél
szebb nem volt abban az időben. A királyleány megölelte, s azt mondotta
neki:

- Te az enyém, én a tied, te hoztál el engem, te tartottad meg az
életemet, holtig el nem hagylak téged.

A papok el sem mentek, a legöregebb pap nyomban összeeskette őket. Az
öreg király halála után az inasból lett király, szerette őt mindenki,
s ő boldogan élt holtig a jó feleségével.