Viritó Pál

Egyszer tizenkét vadász, mikor, mikor nem, nincs megírva, vadászott
egy nagy sűrű erdőben. A kopók egyszer csak hajtani kezdtek egy rókát,
a róka pedig, hogy kikaphatott az erdőből, egyenesen befutott egy
rongyos malomba. Kérlelni kezdte a molnárt, hogy rejtse el őt valahova,
mert ha a vadászok itt teremnek, vége az életének.

A molnár felkapta a rókát a két hátulsó lábánál fogva, bevetette egy
üres szuszékba, s ráverte a lakatot. A vadászok csakhamar odaérkeznek,
s kérdezik, hogy hova lett a róka. A molnárnak tudni kell róla, mert
látták, hogy éppen a malomba futott be a kopók elől. A molnár azt
felelte, hogy ő nem tud róla semmit, lehet, hogy itt a malomárok
mellett elrejtette magát a nádasba. A vadászok keresték egy darabig
a rókát, de hogy nem találták, elmentek vissza az erdőbe.

Mikor a vadászok már messze jártak, a róka kérni kezdte a molnárt,
hogy bocsássa ki őt a szuszékból. A molnár ki is vette, s a róka
azt mondta neki:

- No, te molnár, amiért megtartottad az életemet, én sem leszek
háládatlan hozzád. Most elég szegény vagy ebben a rongyos malomban,
de meglátod, úrrá teszlek - avval elbúcsúzott s elfutott.

Nem telt bele három nap, s megint beállított a róka a malomba, egy
nagy rézgomolyát hozott a szájában, s azt mondta:

- No, te molnár, te Viritó Pál - így hívták a molnárt -, ezt a
gomolyát tedd el jó helyre, hogy ebben hiba ne legyen, ezen semmi
karcolás ne essék, még jó hasznát veheted, ha a szerencse megsegít
- avval megint elfutott.

Harmadnap újra beállított a róka, hozott a molnárnak egy ezüstgomolyát,
s azt mondotta:

- Ennek is jól gondját viseld, hogy el ne vesszen, benne semmi hiba ne
legyen.

Egy darab ideig oda volt a róka valahova, s tova tíz nap múlva hozott
a molnárnak egy aranygomolyát, s evvel a szóval adta a kezébe:

- No, te Viritó Pál, már erre ugyan vigyázz, hogy el ne vesszen, vagy
valami karcolás ne essék rajta, mert ez már többet ér a másik kettőnél.

A molnárnak nem volt más jobb helye szegénynek, hanem beletette a
három gomolyát abba az üres szuszékba, melybe a rókát zárta volt, s
feltette rá a lakatot. A gomolyák ott hevertek vagy három hónapig,
s amikor a három hónap eltelt, eljött a róka, s elkérte a rézgomolyát
a molnártól.

- Hát te ezt mért veszed vissza tőlem, ha nekem ajándékoztad egyszer?
- kérdi tőle a molnár.

- Tudom én, mit csinálok - mondja neki a róka -, te csak bízz rám
mindent, a boldogságodat kívánom.

Egy városban, nem messze lakott a Zöld király. Annak volt egy igen-igen
szép leánya. A róka elvitte a rézgomolyát ennek a királynak, s azt
mondta neki:

- Viritó Pál őnagysága tisztelteti felségedet, s evvel a csekély
ajándékkal kíván kedveskedni, míg többel is szolgálhat.

- Köszönettel vesszük - mondotta a király -, de szeretnők személyesen
is látni Viritó Pál őnagyságát, szívesen elfogadnók a látogatását.
Ne felejtsd el neki megmondani.

A róka harmadnap múlva elkérte az ezüstgomolyát is a molnártól, s
azt is elvitte a Zöld királynak. A király megköszönte az ajándékot,
s akkor is azt mondotta:

- Bár láthatnók már őnagyságát! Nem valami alávaló személy lehet, ha
efféle ajándékkal tud szolgálni.

A róka eltávozott a király udvarából, s egy hét múlva elkérte az
aranygomolyát is a molnártól. Elvitte a Zöld királynak s azt mondta
neki:

- Viritó Pál őnagysága harmadszor is tisztelteti felségedet s újabban
is kíván egy kis ajándékkal kedveskedni.

A királynak egész háza népe csodálkozott a fényes ajándékon, nézegették
az aranygomolyát, s azt mondották a rókának, hogy Viritó Pál őnagyságát
tisztelik, s mielőbb elvárják az udvarban. Hadd lássák, miféle előkelő
ember az, aki ilyenekkel tud kedveskedni.

A róka megígérte a királynak, hogy nemsokára udvarába fogja kísérni
Viritó Pál őnagyságát. Avval visszament a molnárhoz, s elbeszélte
neki, hogy hova vitte ő a gomolyákat, s hogy a Zöld király mennyire
óhajtja őt látni. Sürgetni kezdte hát a molnárt.

- No, csak készülj s menjünk, mert várnak erősen.

- Én menjek, én? Én tudom, hogy sohasem, ilyen rongyosan, egy király
eleibe, hogy szégyenkezzem s pironkodjak. Nem megyek biz én, ha a
gomolyák mind odavesznek is. Eredj el te, ha neked úgy tetszik, de
én tudom, sohasem.

- Ne félj te semmit - azt mondja a róka -, csak fogadd meg, amit
mondok, s én mindent eligazítok a legjobb módon.

Megbátorodik a molnár, s elindulnak ketten. Mikor egy nagy erdőn
mennek keresztül, s leülnek egy keveset pihenni, azt mondja a róka
a molnárnak:

- Van acél s kova nálad? Tudsz vele tüzet csinálni? Ki tudsz ütni?

- Én ki - azt mondja a molnár. Ki is ütött, s jó tüzet csináltak.

Mikor a legjobban lobogott a tűz, a róka levetkeztette a molnárt
anyaszült meztelenre, s a rongyos ruháját bedobta a tűzbe, s az
mindenestől fogva hamuvá égette. Volt a közelben egy nagyon nagy
bükkfa, abba beállította a molnárt mezítelen, s meghagyta neki, hogy
onnan ki ne mozduljon, amíg ő vissza nem jön, s fel nem öltözteti a
legszebb ruhába. Avval elfutott, egyenesen a Zöld királyhoz. Mikor
a király meglátta, hogy megint egyedül jön, azt kérdezte tőle:

- Hát ugyan most sem jött el Viritó Pál őnagysága?

- Jaj, elindultunk volt mi őnagyságával - azt mondja a róka -,
de amint jöttünk a nagy erdőben, hat lóval, hintóval, tizenkét
tolvaj csak kirohant a sűrűből, mind fegyveresen, a hatlovas hintót
elrabolták, s el is hajtották. Viritó Pál őnagyságának minden pénzét
elvették, lehúzták róla a drága köntösét is, s anyaszült mezítelen
hagyták. Szégyenletében beállott egy bükkfa odvába, s ott várakozik,
amíg én valami köntöst viszek valahonnan, hogy felöltöztessem.

Erősen sajnálta a király, szánakozott Viritó Pál őnagyságán, de
nem késett, hanem egyszeribe befogatott hat lovat a maga hintójába,
beleültetett két inast, s elküldte a legdrágább királyi ruháját,
hogy abba öltöztessék fel Viritó Pált, s úgy hozzák el a hintón
az ő udvarába.

Elindultak hát a hintóval, s mikor az odvas fától egy puskalövésre
voltak, azt mondja a róka az inasoknak:

- Ti csak álljatok meg egy kevés ideig itt, míg én felöltöztetem
őnagyságát, mert a szemérem nem engedi, hogy így szem előtt
öltözködjék.

Veszi a róka a drága köntöst, viszi az odvas fához, kihívja Viritó
Pált az odúból. Ott közel volt egy tó, abba beleállítja, s mind felmos
rá egy rúd szappant, hogy egészen megfehérült, s akkor felöltöztette
a Zöld király ruhájába, s azután elvezette a hintóhoz. Hogy az inasok
meglátták, kétfelől karonfogták, felültették a hintóba, s bevitték
a király udvarába. A király kijött Viritó Pál elé a palotából,
meghajtotta magát, s köszöntötték egymást annak rendje s módja
szerint, s a két inas bevezette a várva várt vendéget a király
fényes palotájába.

Viritó Pál ott mulatott a királyi udvarban néhány hétig, s mivel
ügyibe való legény volt, s jól is forgolódott, a király leánya
igen megszerette. Addig s addig, hogy utoljára megesküdtek együtt
a király s a királyné beleegyezésével.

Mikor egy hónap telt volt el a lakodalmi nagy vendégség után, s
Viritó Pál a feleségével karonfogva kint sétált egyszer a kertben,
azt mondotta neki az új asszony:

- Édesem, szeretném, ha elmennénk, hogy lássam meg én is a te
udvarodat s jószágodat. Úgy hiszem, neked még pompásabb kastélyod
van, mint ez a mienk.

- Ó, kincsem - azt mondja rá Viritó Pál -, ha mi egyszer oda
elmegyünk, onnan többet ide vissza egyszer sem jöhetünk.

- Nem bánom én, ha nem jöhetünk is, mert én veled akárhol ellakom
ezen a világon.

Ezen úgy megijedt Viritó Pál, hogy szinte kétségbeesett, mert neki
bizony egy talpalatnyi jószága sem volt, sehol az isten földjén.
Elgondolta, hogy mekkora szégyent fog ő vallani, ha kimegy ebből
a kastélyból. Mit volt mit tenni, csak rá kellett szánja magát, s
elment, hogy elmondja búját-baját a rókának. De a róka biztatta,
hogy semmit se gyötrődjék, csak induljon el bátran, majd csak jól
fog kisülni a dolog.

Felkészültek hát másnap, a király befogatott hat lovat egy hintó
eleibe, s abba beleült Viritó Pál feleségestől. A király egy század
katonát is rendelt melléjük bátorság okáért. Elbúcsúztak egymástól s
elindultak. A róka mindenütt elöl ment, s ahogy megy, elér egy nagy
tehéncsordát s megkérdi:

- Pásztor, kié ez a tehéncsorda?

A pásztor azt feleli neki:

- Ez a vasfogú bábáé, mi bajod vele?

- Az a bajom, ördögadta - azt mondja a róka -, hogy itt hátul jön egy
sereg katona s utánuk egy hatlovas hintó. Amikor azok ide érkeznek,
megkérdezik, kié ez a tehéncsorda, ha te azt találod mondani, hogy a
vasfogú bábáé, a katonák mindjárt fejedet veszik, de ha azt feleled,
hogy a Viritó Pál őnagyságáé, meghagyják életedet.

- De már én inkább azt mondom, amit te mondasz, mintsem elveszítsem a
fejemet.

Megérkezik a hintó, kihajol az új asszony az ablakon, s kérdi a
pásztortól:

- Kié ez a tehéncsorda?

- Ez a Viritó Pál őnagyságáé - feleli a pásztor.

- Jól van - azt mondja az asszony -, ezután én leszek a ti asszonyotok,
viseljetek jól gondot a marhákra, nehogy kár essék bennük - s egy
csomó aranyat nyomott a pásztor markába.

A róka ezalatt elér egy ökörcsordát s kérdi:

- Kié ez az ökörcsorda, pásztor?

Feleli neki a pásztor:

- Ez a vasfogú bábáé, mi bajod vele?

- Az a bajom - azt mondja a róka -, hogy itt hátul jön egy hintó
s egy sereg katona. Mikor azok ide érkeznek, azt kérdi valaki a
hintóból, kié ez az ökörcsorda. Ha te azt feleled, hogy a vasfogú
bábáé, mindjárt elvágják a nyakadat a katonák, ha pedig azt mondod,
hogy a Viritó Pál őnagyságáé, meghagyják életedet, még meg is
ajándékoznak.

- Inkább hát azt mondom, mintsem a fejem elvesszen - mondja rá a
pásztor.

Megérkezik a hintó, s kérdi az új asszony:

- Kié ez az ökörcsorda, pásztor?

- Ez a Viritó Pál őnagyságáé - feleli a pásztor.

- Jól van - azt mondja az asszony -, ezután én leszek a ti asszonyotok.
Jól vigyázzatok, nehogy a farkas kárt tegyen a marhában - egy csomó
pénzt nyomott a pásztor markába, s avval továbbhalad a hintó.

A róka harmadszor elér egy nagy ménescsordát, s kérdi a pásztortól:

- Kié ez a ménescsorda, te pásztor?

Azt mondja a pásztor:

- Ez a vasfogú bábáé, mi bajod vele?

- Az a bajom, ördögadta, hogy tova nem messze jön errefelé egy sereg
lovas katona, utánuk egy hatlovas hintó. Valaki azt kérdi tőled abból
a hintóból, kié ez a ménescsorda. Ha te azt találod felelni, hogy a
vasfogú bábáé, azok a katonák mindjárt fejedet veszik. Ha pedig azt
mondod, hogy a Viritó Pál őnagyságáé, az életed is megmarad, s még
szép ajándékot is kapsz mellette.

- De biz én inkább azt mondom, ahogy te mondtad - feleli a pásztor -,
mintsem elveszítsem a fejemet.

Csakhamar odaérkezik a hintó, s kérdi a Viritó Pál felesége a
pásztortól:

- Kié ez a csorda, ménespásztor?

- Ez a Viritó Pál őnagyságáé - mondja a pásztor.

- Jól van, jól - azt mondja az asszony -, ezután én leszek a ti
asszonyotok, vigyázzatok, nehogy a tolvajok ellopjanak vagy egy
lovat a ménesből - s egy csomó aranyat ad a pásztornak.

Mentek már mind tovább s tovább. A róka mindenütt ment elöl, s egyszer
meglátja távolról a vasfogú bába kastélyát. Az a kastély pedig olyan
volt, amilyen kastélya sem a Zöld királynak, sem más ember fiának ezen
a világon nem volt, mert az egy csodálatos aranysarkon fordult. Abban
lakott az a vasfogú bába, akitől minden ember félt a környéken, mert
olyan istentelen teremtés volt, hogy ha valakire megharagudott, azt
a fogával szaggatta széjjel haragjában. Emiatt aztán cselédet sem
kapott utoljára, s még az utazók is messzire elkerülték a kastélyát.
Egyesen-egyedül ült a fényes kastélyban, mikor a róka betoppant hozzá.
Elkezdi a róka mondani neki nagy lelkendezéssel:

- Ó, te jó asszonyság, mennyire sajnállak én téged, mert igen nagy,
felette nagy veszedelem fenyeget, s én azért jövök hozzád olyan nagy
sietve, hogy ha csak lehet, megmentsem életedet. Elvádoltak téged
a király előtt a sok elkövetett gonoszságod miatt, s most küld reád
egy sereg katonát avval a parancsolattal, hogy téged elfogjanak, s
borsószalmán megégessenek. Nézz csak ki az ablakon, hogy jőnek a
katonák tova a lejtőn, befelé. Ugyan porzik az út utánuk!

Kinéz a vasfogú bába a kastély ablakán, s meglátja a sereg katonát,
hogy jőnek arrafelé, s úgy megijedt, hogy még a hideg is rázni
kezdette, hogy kocogott a vasfoga belé. Azt mondja a rókának nagy
reszketve:

- Jaj, édes rókám, tied a kastélyom, fele vagyonom, csak segíts
rajtam, mentsd meg az életemet.

A róka fogja magát, kihívja a vasfogú bábát, hátra a csüröskertbe,
ott volt egy kazal szalma, annak az oldalába egy lyukat vájtak
ketten, jó mélyet, oda bebújt a vasfogú bába. A róka, aló, visszafut
a konyhába, hoz egy tüzes üszköt, avval meggyújtja a szalmát, s
elégeti a szalmával együtt a vasfogú bábát. Akkor visszament a
kastélyba, s ott várakozott, hogy illendő módon fogadhassa Viritó
Pált.

Csakhamar megérkezett Viritó Pál hintóstól, feleségestől s velük a
katonák is. A róka bevezérelte őket a sarkonforduló kastélyba, s a
királyleány s a katonák mindent igen megcsodáltak. Nagyon örvendeztek,
kivált Viritó Pál, hogy olyan szerencsésen sült ki a dolog. Azután
nagy vendégséget készítettek, tál, kanál elég volt, de istenes ember
volt, aki egy kanál levest kapott.

A katonák másnap visszamentek a Zöld királyhoz, hogy hírül vigyék
neki, milyen jó helyen hagyták a leányát. Az új házasoké lett az
irtózatos vasfogú bába kastélya, s annak minden néven nevezendő
vagyona, s ott maradt nekik a hatlovas hintó is.

A rókát Viritó Pál ott tartotta egy házban magukkal, ott volt a
helye éjjelenként a meleg tűzhelyen. A róka egy éjjel közelebb
talált feküdni a tűzhöz, s megperzselődött a szőre.

- Miféle perzsbűz van itt? Én ezt ki nem állhatom - azt mondja az
asszony az ágyból, s felkölti az inast, akit magával hozott volt,
s avval kivetteti a rókát a konyhába.

Reggel kimegy a házból Viritó Pál, szembejön vele a róka, s azt mondja
neki:

- No, te Viritó Pál, ha a te udvarodban még egyszer úgy bánnak velem,
mint az elmúlt éjjel, tudd meg, hogy éppen olyan szegény koldussá
teszlek, mint a puszta malomban voltál.

- Ne búsulj, mert jobban gondom lesz reád ezután - azt mondotta neki
Viritó Pál, s úgy is lett, amint mondotta.

Egy napon a róka félrehívta Viritó Pált, s azt mondta neki:

- Hallod-e, te Viritó Pál, én elmondom neked az én történetemet, amit
mindeddig titokban tartottam előtted. Valamikor én is olyan emberféle
voltam, mint te, s mikor immár felcseperedett fickó voltam, hát mi
tagadás, a testvéröcsémmel elloptuk volt egy gazdag özvegyasszonynak
a kövér lúdját. Az az özvegyasszony aztán elment az ördöngős szigetbe,
egy ördöngős boszorkány vén szüléhez, annak adott egy csomó pénzt, s
az rókává változtatott mind a kettőnket. A testvérem nem tudom, hova
lett, mert soha hírét nem hallottam, én pedig ide kerültem a te
udvarodba.

Viritó Pál bevitte a rókát a maga házába, s meghagyta a feleségének és
az inasoknak, hogy jól gondját viseljék, mert ő sokat élt szolgálatjában.
Akkor elment az ördöngős szigetbe, száz aranyat vitt, s az ördöngős
szüle ismét emberré változtatta a rókát.

Onnan hazajött Viritó Pál, s egy pompás kis házat építtetett neki, az
ő sok szolgálatjáért, s abban lakott élete fogytáig. Viritó Pálnak ha
valami kényes dolga fordult elő, mindenkor vele megtanácskozta. Ott
élnek ma is, a sarkonforduló kastélyban, ha eddig meg nem haltak.