A halász és a gonosz szellem

Élt egyszer egy szegény halász, akinek az volt a szokása, hogy naponként csak négyszer merítette hálóját a vízbe. De ez éppen elég volt, hogy magának és három leányának a szükséges élelmet megszerezze. Történt egyszer, alkonyattájt, hogy egy döglött szamarat fogott ki a vízbol. Igen elszomorodott ezen a szegény halász, mert nemcsak hogy csalódott reményében, hanem szétszakadt a hálója is. Nagy nehezen megfoltozta a hálót, aztán ismét a vízbe eresztette. Nemsokára egy homokkal teli nagy fazekat fogott ki. Harmadszor sem járt jobban.

Amikor meg negyedszer is kiemelte hálóját a vízbol, egy nagy, ólommal lezárt rézpalackot talált benne, amelyre Salamon próféta pecsétje volt rányomva. Tüstént kinyitotta a palackot késével, a palack azonban üres volt. Ám egyszerre csak füst szállt ki belole, s ez a füst szétterült a földön, aztán tovább terült, gomolygott, mígnem a tengert is beborította, majd fölszállt a felhok felé. Amikor a füst egészen kipárolgott a palackból, összesurusödött, s óriási szellemmé változott: lába a földet érte, feje pedig a fellegeket verte. A szegény halász egész testében reszketett, mint a nyárfalevél.

Megszólalt a szellem, s mondotta, amint következik:

- Ó, Salamon, Allah prófétája, többé sohasem leszek engedetlen hozzád, híven teljesítem minden parancsodat.

Most már a halász is megszólalt:

- Ó, szellem, a mi Salamonunk ennek elotte sok száz esztendovel halt meg, hogyan kerültél te ebbe a palackba?

A szellem nem felelt erre a kérdésre, hanem azt mondta:

- Tudd meg, hogy azonnal megöllek!

- Miért akarsz megölni? - kérdezte a halász. - Azért talán, mert a tenger fenekérol felhoztalak, s a fogságodból megszabadítottalak?

- Márpedig meg kell halnod - mondta a szellem. - De te határozhatod meg, hogy milyen halállal akarsz meghalni. Ha meghallod a történetemet, belátod, hogy nem cselekedhetem másként. Hallgass hát ide! Én a pártüto szellemek közé tartozom, és nem engedelmeskedtem Salamonnak, Allah prófétájának. A próféta azzal büntetett, hogy bezáratott ebbe a rézpalackba, lezárt pecsétjével, és megparancsolta egy másik szellemnek, hogy dobjon a vízbe.

- Már kétszáz esztendeje voltam a tenger fenekén - folytatta - amikor elhatároztam, hogy gazdag emberré teszem azt, aki a következo kétszáz év folyamán kiszabadít. Ám eltelt kétszáz esztendo, aztán ismét kétszáz és senki sem szabadított ki. Akkor azt határoztam, hogy megszabadítómnak megnyitom a föld minden kincsét. De nem szabadított meg senki se. A következo kétszáz esztendoben megszabadítómat szultánná akartam tenni és naponként három kívánságát teljesíteni, de ez sem segített. Ekkor aztán rettento haragomban elhatároztam, hogy azt, aki kifog a vízbol, és kinyitja a palackot, megölöm. Ez után szabadítottál meg te engem, beláthatod hát, hogy meg kell tartanom szavamat.

Könyörgött a szegény halász, hogy ne ölje meg, de hasztalan. Ekkor aztán így töprengett magában: »Én ember vagyok, o meg szellem, engem Allah nagyobb ésszel áldott meg, mint ot, tehát túl fogok járni az eszén«. Kevés gondolkodás után ezt mondta a szellemnek:

- Allahra mondd, akinek neve rajta áll Salamon pecsétjén, az igazat válaszolod-e nekem, ha valamit kérdek toled?

A szellem, amint Allah nevét hallotta, reszketni kezdett, és így szólt:

- Kérdezz, de csak röviden.

- Azt kérdem toled Allah nevére, be voltál-e zárva ebbe a palackba?

- Be - felelte a szellem.

- Hazudsz - mondta a halász - hiszen a kezed sem fér el ebben a palackban, hogyan férhetett el az egész tested?

Erre a szellem lassan-lassan ismét füstté változott, a füst felszállt a levegobe, szétterült a tengeren és a szárazföld felett, végül összehúzódott, és eltunt a palackban. Akkor kikiáltott a palackból:

- No ugye, látod, hogy a palackban vagyok? Hiszel hát nekem?

A halász azonban az ólommal nagy hirtelen elzárta a palackot, rányomta a pecsétet és mondotta:

- Visszadoblak a tengerbe, és figyelmeztetek minden halászt, hogy ki ne húzzanak, mert megölöd a megszabadítódat.

Amikor a szellem látta, hogy a halász túljárt az eszén, könyörögve könyörgött, és minden jót ígért, ha szabadon ereszti.

- Hazudsz, nem hiszek neked - mondta a halász. - Mi ketten a görög királyhoz és Dubán orvoshoz vagyunk hasonlók.

- Miért? - kérdezte a szellem.

- Mindjárt elmondom.



A GÖRÖG KIRÁLY ÉS DUBÁN TÖRTÉNETE

- Lakott valamelyik perzsa városban - kezdte elbeszélését a halász - egy király, aki Görögország felett is uralkodott. Ennek a királynak a testét mindenféle csúnya kiütés borította. A világ minden részébol hívattak híres orvosokat, de egy sem tudta meggyógyítani. Egyszer aztán egy Dubán nevu görög orvos érkezett a városba, egyenesen a palotába ment, és felajánlotta, hogy meggyógyítja a királyt anélkül, hogy valami orvosságot adna be neki, vagy akárcsak megdörzsölné is a testét.

- Ha úgy lesz, amint mondod, gazdaggá teszlek gyermekeiddel együtt - mondotta a király - élethossziglan a palotámban lakhatsz, és az én asztalomnál étkezhetsz. Ám mondd meg elore, hogy mikor, mennyi ido alatt gyógyítasz meg.

- Holnap meggyógyítalak, ha Allah is így akarja - mondta az orvos.

Másnap ismét megjelent az orvos, és a miniszterek színe elott egy dorongot nyújtott át a királynak e szavakkal:

- Felséges királyom, vedd ezt a dorongot, menj ki udvari embereiddel a rétre, játsszál »kiütost«: üsd a labdát a doronggal, amennyire csak bírod, hogy mennél messzebb repüljön, mindaddig, amíg a kezed meg nem izzad. Ezzel a nedvességgel húzódik be karodba az orvosság, s terjed szét egész testedben. Labdázás után pedig térj vissza palotádba, fürödjél meg, és aludjál jól. Mire felébredsz, már meg is gyógyultál.

A király úgy tett, amint az orvos javasolta, és teljesen eltunt testérol a kiütés.

Gazdagon megjutalmazta az orvost, és attól kezdve o lett a legbizalmasabb barátja.

Volt azonban a királynak egy irigy vezírje, aki módfelett bosszankodott azon, hogy a király ennyire kitünteti az orvost. Egyszer aztán azt mondta a királynak:

- Felséges uram, úgy látom, hogy ellenségeddel cselekszel jót.

- Ki az én ellenségem? - kérdezte a király.

- Senki más, mint Dubán orvos, aki életedre tör.

- Beloled az irigység beszél - mondta a király. - Most még gazdagabbá teszem ezt az embert, és még inkább ragaszkodom hozzá. Ha reád hallgatnék, éppen úgy megbánnám, amint Szindbád király megbánta, hogy huséges sólymát megölte.

- Hogyan történt ez, ó királyom? - kérdezte a vezír.

- Mindjárt elmondom, figyelj ide.



A KIRÁLY ÉS A SÓLYOM TÖRTÉNETE

- Egy perzsa szultánnak - beszélte a király - volt egy sólyma. Annyira szerette, hogy annak éjjel-nappal a közelében kellett tartózkodnia. Egyszer, amikor a király vadászaton volt, és kedves sólymát a tenyerén vitte, a hajtókörben egy gazella bukkant fel.

Most még szorosabbra fogták a kört a vadászok és a gazella egyenesen a királynak futott, hátsó lábára ült, és úgy tett, mintha hódolatát akarta volna kifejezni a király iránt. A király lehajolt a gazellához, a gazella azonban átugrott a király feje fölött, és elvágtatott. Nyomban repítette a király a sólymot a menekülo vad után, s az utol is érte. A király aztán a gazella lenyúzott borét a nyergére akasztotta.

Forró meleg napon történt ez, és a végtelen pusztaságon, ahol a vadászat folyt, egy csepp víz nem sok, annyi sem volt. A király is, lova is majd elepedt a nagy szomjúságtól. Végre aztán egy fát pillantott meg a király, melyrol valami nedvesség csepegett. Alája tartotta csészéjét, de mikor az megtelt, a sólyom csorével hirtelen-váratlan kiütötte a király kezébol. Másodszor is megtöltötte csészéjét a király, de ugyanúgy járt másodszor is. Megtöltötte harmadszor is és a lovának akarta nyújtani, mikor a sólyom hozzácsapott szárnyával és a csésze újból kiesett a király kezébol. Szörnyu haragra gerjedt a király, és haragjában levágta a sólyom szárnyát. A sólyom fejével szüntelenül a fa felé integetett, mindaddig, mígnem a király arra felé nézett, és ott egy kígyót pillantott meg. Most már látta a király, hogy miféle nedvesség folyt a csészébe.

A kígyóból folyt az, és a kígyó mérge volt.

Képzelheted, mily rettenetesen megbánta haragját a király, és mily szomorúan tért vissza arra a helyre, ahol a kíséretét hagyta.

Amikor mind együtt voltak, a sólyom panaszos hangot hallatott, és holtan esett a földre. Ez volt a király büntetése, amiért oly kegyetlen volt a huséges állathoz.

- Mi rosszat tett nekem Dubán orvos - mondta a vezír - hogy én az o halálát kívánnám? Nem bántott o engem. Én azonban szeretlek téged, ó, király, és aggódom az életedért, azért intelek vigyázatra. Ha nem mondok igazat, tedd velem azt, amit egy király tett hutlen vezírével.

- Hogyan történt az? - kérdezte a király.

- Íme, halljad, felséges királyom.



AZ ÁRMÁNYOS VEZÍR TÖRTÉNETE

Volt egyszer egy király, annak egyetlen fia, aki szenvedélyes vadász volt. A király megparancsolta az egyik vezírnek, hogy mindenütt kísérje a fiát, el ne maradjon mellole. Egyszer aztán mind a ketten vadászni mentek.

Amint egy pusztaságban haladnak, a vezír megpillantott egy vadat, és erosen biztatta a királyfit, hogy vegye üldözobe. A királyfi hallgatott a vezír szavára, s a vad után vetette magát. Addig uzte, addig kergette, amíg egyszerre csak azon kapta magát, hogy eltévedt, és nem tudja, hová, merre forduljon. Ment jobbra, ment balra, elore, hátra, hát egyszer csak egy lányt pillantott meg, aki keservesen sírt.

A királyfi a lányhoz sietett, megkérdezte, honnan jön, mi a bánata?

- Én egy indiai király lánya vagyok - felelte a lány. - Nagy társasággal keltem útra, egyszer azonban, amíg aludtam, a társaságom otthagyott. Most nem tudom, mit tegyek, merre forduljak ebben az idegen országban.

A királyfi megsajnálta a lányt, felvette a lovára, háta mögé ültette. Amikor azonban egy romhoz értek, a lány leugrott a lóról, farkassá változott, és bekiáltott az omladékon a fiaihoz:

- Jertek, jertek, hoztam nektek egy jó kövér falatot!

A királyfinak sem kellett több, megsarkantyúzta lovát, vágtatott szélnél, a gondolatnál is sebesebben és szerencsésen hazaért. Otthon aztán elbeszélte apjának, hogy mi történt vele, és elpanaszolta, hogy a vezír felbiztatta ot a vad üldözésére, de o maga nem tartott vele.

Rettento haragra lobbant a király, nyomban kivégeztette az ármányos vezírt.

- Mihelyt Dubán orvos idejött - folytatta az elbeszélését a görög király vezíre - te minden jóval elhalmoztad ot, felséges királyom, és o most életedre tör. Mert tudd meg, ó, király, hogy o kém, akit egy idegen fejedelem küldött ide, hogy téged elveszejtsen. Nem emlékszel, hogyan gyógyította meg betegségedet egyszeruen azzal, hogy valamit a kezedbe adott?

- De, emlékszem - mondta a király.

- No hát - folytatta a vezír - épp olyan könnyen megeshetik, hogy majd olyasvalamit ad a kezedbe, amitol meghalsz.

- Igazad van, vezír - mondotta a király. - Dubán valóban könnyen megmérgezhet engem. De mondjad, mit tegyek?

- Üttesd le a fejét!

- Ez lesz a legjobb - hagyta helyben a király.

Amikor Dubán belépett a királyhoz, és hallotta, hogy mivel vádolják, így szólt:

- Hagyd meg életemet, ó, király, s Allah megtartja a tiedet is. Ha életemet elveszed, Allah elveszi a tiedet is.

De nem használt az orvos könyörgése. Csak annyit engedett meg a király, hogy hazamehessen, elrendezze a temetését, alamizsnát osszon, és elkészítse végrendeletét.

Amikor Dubán megkapta az engedelmet a hazamenetelre, azt mondta a királynak, hogy van neki egy kituno könyve, azt neki ajándékozza, mert ez a könyv megérdemli, hogy kincstárában oriztesse.

- Mi teszi oly érdekessé ezt a könyvet? - kérdezte a király.

- Nagy titkok vannak benne - felelt az orvos. - Az elso ez: ha megöletsz engem és azután lapozol a könyvben egészen a hetedik oldalig és ezen az oldalon elolvasol három sort, s aztán három kérdést intézel hozzám: a fejem minden kérdésre válaszolni fog.

Egy nap múlva már vissza is tért az orvos, ment egyenesen a palotába, ahol már együtt voltak az ország fobb emberei.

Dubán átnyújtotta a könyvet, és arra kérte a királyt, hogy kivégeztetése után a fejét tétesse egy tálba.

- Most már egész bizonyosan megöletlek - mondotta a király - hogy lássam, mit fog majd beszélni velem a fejed.

Levágatta az orvos fejét, és egy tálba tétette.

A fej pedig megszólalt:

- Most már felnyithatod a könyvet, ó, király!

A király felnyitotta a könyvet, minthogy azonban a lapok összeragadtak, ujját megnedvesítette az ajkán, hogy elválassza oket egymástól, így ért a hetedik oldalhoz anélkül, hogy valami írást talált volna. Egyszerre azonban szédülni kezdett, mert a lapok meg voltak mérgezve. A méreg behatolt a király testébe. Holtan esett a földre, és ugyanakkor végképp meghalt az orvos feje is.

- Látod - mondta most a halász a szellemnek - ha a király életben hagyja az orvost, Allah ot is megtartja. Éppen úgy teszek én is: mivel meg akartál ölni, visszadoblak a tenger fenekére.

- Ó, halász, ne büntess meg engem - kiáltott a szellem - hisz az embereknek mindig nemesebben kell cselekedniök, mint a szellemeknek.

- Nem bocsátok meg neked - mondotta a halász - mert én is sokáig könyörögtem neked, mégis meg akartál ölni engem, jóllehet ártatlan vagyok, és kiszabadítottalak fogságodból.

- Engedj szabadon - könyörgött újra a szellem - ígérem, hogy gazdaggá teszlek, és sohasem bántalak.

Amikor aztán megesküdött Allah nevére, a halász végre is kinyitotta a palackot. Ismét füst szállt fel a magasba, szellemmé vált, lábával széttörte a palackot, aztán elrepült a tenger felé.

A halász nagy aggodalomban volt, hátha a szellem nem tartja meg esküjét. Emlékeztette is esküjére. De a szellem nevetett, és hívta a halászt, hogy csak kövesse ot. Ment is a halász utána a pusztaságon, melynek közepén, négy hegy közé zárva, volt egy tó. Itt megálltak. A szellem meghagyta a halásznak, hogy vesse hálóját a tóba. A halász bevetette a hálót. Amikor aztán kiemelte, szeme-szája elállt a csodálkozástól, mert a hálóban négy hal volt, mégpedig egy vörös, egy fehér, egy kék és egy sárga színu.

- Vidd ezeket a halakat a szultánhoz - mondta a szellem - meglásd, gazdag emberré tesz. De figyelmeztetlek, hogy ebben a tóban naponként csak egyszer halásszál, ne többször.

E szavak után a szellem lába belegyökeredzett a földbe, a föld megnyílt, a szellem pedig eltunt a nyíláson. A halász boldogan tért vissza a városba, és vitte a négy halat a szultán palotájába. Az száz dénárt adott a halásznak, és meghagyta, hogy vigye a halakat a konyhára. A szakácsné mindjárt serpenyobe tette a négy halat, de alig kezdte sütni, megnyílt a fal, a nyílásban egy csodaszép asszony jelent meg, s így szólt:

- Halljátok-e halak, megtartjátok amit ígértetek?

A szakácsné a rémülettol ájultán esett össze, de a szép asszony megismételte a kérdést, a halak pedig fölemelték fejüket, és tiszta értheto hangon mondták:

- Ha te visszatérsz, visszatérünk mi is. Ha te hu maradsz, hívek maradunk mi is.

E felelet után a szép asszony felborította a serpenyot, és eltunt a fal nyílásán át. Amikor a szakácsné magához tért, rettenetesen kétségbeesett, mert a halak mind ott hevertek a földön, összeégve. Amikor a szultán vezíre errol értesült, hívatta a halászt, hogy hozzon más halat, de olyat, amilyet eloször hozott. A halász ment is nyomban. Ismét fogott négy halat, átadta a vezírnek, az meg a szakácsnénak, és megparancsolta, hogy az o jelenlétében süsse meg, mert látni akarja, mi történik a halakkal. De most is éppen úgy történt minden, mint eloször, és a vezír elhatározta, hogy tudtára adja a szultánnak ezt a csodálatos dolgot.

- Hát ez igazán csodálatos! - mondotta a szultán. - Magam is látni akarom.

Nyomban újabb halért küldték a halászt, ez jött is hamarosan a négy hallal, de alig tette serpenyobe a szakácsné, szétnyílt a fal, a nyíláson egy óriási fekete rabszolga jelent meg, szót váltott a halakkal, és felborította a serpenyot. Ennek láttára rettenetesen megijedt a szultán. Mindjárt sejtette, hogy ezek nem lehetnek igazi halak, s hogy ami itt történik, valami különös, csodálatos dolog. Elhatározta, hogy addig nem nyugszik, amíg ennek végére nem jár.

Hívatta a halászt, és megkérdezte, hogy hol fogta a halakat.

A halász megmondta. De ilyen tóról senki sem tudott. Ekkor a szultán megparancsolta, hogy néhány katona kísérje el a halászt a tóhoz, aztán o maga is odamegy a vezírrel. Hamarosan odaértek a tóhoz, amelyet idáig csakugyan senki sem látott. Amikor a tó partján felverték a sátrakat, a szultán halkan, hogy más ne hallja, ezt mondta a vezírnek:

- Elhatároztam, hogy a tarka halak titkának végére járok. Te menj haza a kísérettel, mondjad, hogy beteg vagyok, senkit sem akarok látni. Remélem, hogy három nap múlva ismét otthon leszek.

Amint magára maradt, nekivágott a hegynek, egész éjjel ment, mendegélt, míg virradatkor valami feketeséget nem látott a messzeségben. Amikor közelebb ért hozzá, látta, hogy palota, mégpedig fekete kobol épült, vaslemezzel fedett palota.

Kopogtatott a kapun, de senki sem válaszolt. Belökte a kapu egyik szárnyát, nagyot kiáltott, de senki sem felelt. Belépett a palotába, de a fényes, bútorozott termekben sem talált senkit. Egyszerre csak, egy nagy terem mellett, amelyben szökokút husítette a levegot, és mindenféle szép madár repkedett, szomorú dalt hallott. A szomszéd szobában dalolt valaki, igen kellemes hangon.

Benyitott a szobába, és íme egy szép ifjú ült ott, mégpedig trónszéken. A szultán üdvözölte az ifjút, ez meg bocsánatot kért, hogy nem áll fel, de nem tud megmozdulni. A szultán megnyugtatta, és elmondotta, milyen ügyben jár itt: meg akarja ismerni a tó meg a színes halak titkát, és meg akarja ismerni ennek a fekete palotának és szomorú gazdájának történetét.

Az ifjú most sírva fakadt, és megmutatta a szultánnak, hogy o csak félig élo ember, testének másik fele fekete ko. Mélyen elszomorodott a szultán, és kérte az ifjút, beszélje el, miként jutott e szörnyu sorsra.

- Csodálatos történet az én történetem - mondta az ifjú -, csodálatos a halak története is. Figyelj, elbeszélem neked. Az én atyám e város királya volt, halála után én örököltem a trónját, aztán feleségül vettem unokanovéremet, akit szívbol szerettem. Egy napon azonban felfedeztem, hogy a feleségem elvetemedett, gonosz varázsló. Ezt én szemére is lobbantottam, amire o haragosan felugrott, suttogott valamit, amit nem értettem, végül így kiáltott:

- Tested egyik fele változzék kové!

- E szavakra testem egyik fele valóban kové változott. Sem állni, sem menni, sem aludni nem tudok, sem élo, sem halott nem vagyok. A gonosz asszony a várost is elvarázsolta, valamennyi utcájával, házával, kertjével és terével. A város lakói mohamedánok, keresztények, zsidók és tuzimádók voltak. A mohamedánokat fehér halakká változtatta, a keresztényeket kék halakká, a zsidókat sárga halakká, a tuzimádókat vörösökké, így változott át a sziget is tóvá, amelyet négy hegy vesz körül.

- Hol van az a boszorkány? - kérdezte a szultán.

- Ezzel a teremmel átellenben lakik - mondotta az ifjú - és minden naplementekor a nyugat feloli lakosztályba megy.

A szultán nyomban a mondott szobába sietett, és ott elrejtozött. Este, amikor a varázslóno megjelent; kivont karddal elébe toppant, és kényszerítette, hogy boldogtalan férjét oldja fel a varázslat alól. Az asszony kiment a szobából, a szultán azonban nyomon követte. Ott kint az asszony egy tálat megtöltött vízzel, valamit mormogott fölötte, erre a víz forrni, buzogni kezdett. Ezzel a vízzel aztán megfecskendezte férjét, mondván:

- Nyerd vissza ismét régi alakodat!

Abban a pillanatban felkelt az ifjú, ép volt egész testében, és végtelen boldog a lelkében.

Ekkor a szultán újra megfenyegette kardjával a boszorkányt, és arra kényszerítette, hogy a város és a sziget valamennyi lakosát is oldja fel a varázslat alól.

A gonosz asszony nyomban feloldotta a varázslat alól az embereket. Aztán a tóhoz sietett, és a tó felett is néhány szót mondott, mire a halak táncba fogtak, felszabadultak a varázslat alól, és ismét emberré lettek: ettek, ittak, jöttek, mentek, adtak, vettek, csereberéltek, mint annak elotte. Az asszony pedig nyomtalanul eltunt, senki se látta többé. Az ifjú király magánkívül csókolta meg a szultán kezét, úgy hálálkodott az iránta és népe iránt tanúsított jóságáért. Ekkor a szultán, akinek nem volt gyermeke, fiává fogadta az ifjút és hazavitte székvárosába.

Teljes esztendo beletelt, amíg hazaérkezett. Felült trónjára, és a vezírnek és az ország fobbjeinek elmondott mindent, amit látott és tapasztalt. Akkor aztán hívatta a halászt, gazdagon megajándékozta, s megtette kincstárnokának.