A következő címkéjű bejegyzések mutatása: székely. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: székely. Összes bejegyzés megjelenítése
szerda
Viritó Pál
Egyszer tizenkét vadász, mikor, mikor nem, nincs megírva, vadászott
egy nagy sűrű erdőben. A kopók egyszer csak hajtani kezdtek egy rókát,
a róka pedig, hogy kikaphatott az erdőből, egyenesen befutott egy
rongyos malomba. Kérlelni kezdte a molnárt, hogy rejtse el őt valahova,
mert ha a vadászok itt teremnek, vége az életének.
A molnár felkapta a rókát a két hátulsó lábánál fogva, bevetette egy
üres szuszékba, s ráverte a lakatot. A vadászok csakhamar odaérkeznek,
s kérdezik, hogy hova lett a róka. A molnárnak tudni kell róla, mert
látták, hogy éppen a malomba futott be a kopók elől. A molnár azt
felelte, hogy ő nem tud róla semmit, lehet, hogy itt a malomárok
mellett elrejtette magát a nádasba. A vadászok keresték egy darabig
a rókát, de hogy nem találták, elmentek vissza az erdőbe.
Mikor a vadászok már messze jártak, a róka kérni kezdte a molnárt,
hogy bocsássa ki őt a szuszékból. A molnár ki is vette, s a róka
azt mondta neki:
- No, te molnár, amiért megtartottad az életemet, én sem leszek
háládatlan hozzád. Most elég szegény vagy ebben a rongyos malomban,
de meglátod, úrrá teszlek - avval elbúcsúzott s elfutott.
Nem telt bele három nap, s megint beállított a róka a malomba, egy
nagy rézgomolyát hozott a szájában, s azt mondta:
- No, te molnár, te Viritó Pál - így hívták a molnárt -, ezt a
gomolyát tedd el jó helyre, hogy ebben hiba ne legyen, ezen semmi
karcolás ne essék, még jó hasznát veheted, ha a szerencse megsegít
- avval megint elfutott.
Harmadnap újra beállított a róka, hozott a molnárnak egy ezüstgomolyát,
s azt mondotta:
- Ennek is jól gondját viseld, hogy el ne vesszen, benne semmi hiba ne
legyen.
Egy darab ideig oda volt a róka valahova, s tova tíz nap múlva hozott
a molnárnak egy aranygomolyát, s evvel a szóval adta a kezébe:
- No, te Viritó Pál, már erre ugyan vigyázz, hogy el ne vesszen, vagy
valami karcolás ne essék rajta, mert ez már többet ér a másik kettőnél.
A molnárnak nem volt más jobb helye szegénynek, hanem beletette a
három gomolyát abba az üres szuszékba, melybe a rókát zárta volt, s
feltette rá a lakatot. A gomolyák ott hevertek vagy három hónapig,
s amikor a három hónap eltelt, eljött a róka, s elkérte a rézgomolyát
a molnártól.
- Hát te ezt mért veszed vissza tőlem, ha nekem ajándékoztad egyszer?
- kérdi tőle a molnár.
- Tudom én, mit csinálok - mondja neki a róka -, te csak bízz rám
mindent, a boldogságodat kívánom.
Egy városban, nem messze lakott a Zöld király. Annak volt egy igen-igen
szép leánya. A róka elvitte a rézgomolyát ennek a királynak, s azt
mondta neki:
- Viritó Pál őnagysága tisztelteti felségedet, s evvel a csekély
ajándékkal kíván kedveskedni, míg többel is szolgálhat.
- Köszönettel vesszük - mondotta a király -, de szeretnők személyesen
is látni Viritó Pál őnagyságát, szívesen elfogadnók a látogatását.
Ne felejtsd el neki megmondani.
A róka harmadnap múlva elkérte az ezüstgomolyát is a molnártól, s
azt is elvitte a Zöld királynak. A király megköszönte az ajándékot,
s akkor is azt mondotta:
- Bár láthatnók már őnagyságát! Nem valami alávaló személy lehet, ha
efféle ajándékkal tud szolgálni.
A róka eltávozott a király udvarából, s egy hét múlva elkérte az
aranygomolyát is a molnártól. Elvitte a Zöld királynak s azt mondta
neki:
- Viritó Pál őnagysága harmadszor is tisztelteti felségedet s újabban
is kíván egy kis ajándékkal kedveskedni.
A királynak egész háza népe csodálkozott a fényes ajándékon, nézegették
az aranygomolyát, s azt mondották a rókának, hogy Viritó Pál őnagyságát
tisztelik, s mielőbb elvárják az udvarban. Hadd lássák, miféle előkelő
ember az, aki ilyenekkel tud kedveskedni.
A róka megígérte a királynak, hogy nemsokára udvarába fogja kísérni
Viritó Pál őnagyságát. Avval visszament a molnárhoz, s elbeszélte
neki, hogy hova vitte ő a gomolyákat, s hogy a Zöld király mennyire
óhajtja őt látni. Sürgetni kezdte hát a molnárt.
- No, csak készülj s menjünk, mert várnak erősen.
- Én menjek, én? Én tudom, hogy sohasem, ilyen rongyosan, egy király
eleibe, hogy szégyenkezzem s pironkodjak. Nem megyek biz én, ha a
gomolyák mind odavesznek is. Eredj el te, ha neked úgy tetszik, de
én tudom, sohasem.
- Ne félj te semmit - azt mondja a róka -, csak fogadd meg, amit
mondok, s én mindent eligazítok a legjobb módon.
Megbátorodik a molnár, s elindulnak ketten. Mikor egy nagy erdőn
mennek keresztül, s leülnek egy keveset pihenni, azt mondja a róka
a molnárnak:
- Van acél s kova nálad? Tudsz vele tüzet csinálni? Ki tudsz ütni?
- Én ki - azt mondja a molnár. Ki is ütött, s jó tüzet csináltak.
Mikor a legjobban lobogott a tűz, a róka levetkeztette a molnárt
anyaszült meztelenre, s a rongyos ruháját bedobta a tűzbe, s az
mindenestől fogva hamuvá égette. Volt a közelben egy nagyon nagy
bükkfa, abba beállította a molnárt mezítelen, s meghagyta neki, hogy
onnan ki ne mozduljon, amíg ő vissza nem jön, s fel nem öltözteti a
legszebb ruhába. Avval elfutott, egyenesen a Zöld királyhoz. Mikor
a király meglátta, hogy megint egyedül jön, azt kérdezte tőle:
- Hát ugyan most sem jött el Viritó Pál őnagysága?
- Jaj, elindultunk volt mi őnagyságával - azt mondja a róka -,
de amint jöttünk a nagy erdőben, hat lóval, hintóval, tizenkét
tolvaj csak kirohant a sűrűből, mind fegyveresen, a hatlovas hintót
elrabolták, s el is hajtották. Viritó Pál őnagyságának minden pénzét
elvették, lehúzták róla a drága köntösét is, s anyaszült mezítelen
hagyták. Szégyenletében beállott egy bükkfa odvába, s ott várakozik,
amíg én valami köntöst viszek valahonnan, hogy felöltöztessem.
Erősen sajnálta a király, szánakozott Viritó Pál őnagyságán, de
nem késett, hanem egyszeribe befogatott hat lovat a maga hintójába,
beleültetett két inast, s elküldte a legdrágább királyi ruháját,
hogy abba öltöztessék fel Viritó Pált, s úgy hozzák el a hintón
az ő udvarába.
Elindultak hát a hintóval, s mikor az odvas fától egy puskalövésre
voltak, azt mondja a róka az inasoknak:
- Ti csak álljatok meg egy kevés ideig itt, míg én felöltöztetem
őnagyságát, mert a szemérem nem engedi, hogy így szem előtt
öltözködjék.
Veszi a róka a drága köntöst, viszi az odvas fához, kihívja Viritó
Pált az odúból. Ott közel volt egy tó, abba beleállítja, s mind felmos
rá egy rúd szappant, hogy egészen megfehérült, s akkor felöltöztette
a Zöld király ruhájába, s azután elvezette a hintóhoz. Hogy az inasok
meglátták, kétfelől karonfogták, felültették a hintóba, s bevitték
a király udvarába. A király kijött Viritó Pál elé a palotából,
meghajtotta magát, s köszöntötték egymást annak rendje s módja
szerint, s a két inas bevezette a várva várt vendéget a király
fényes palotájába.
Viritó Pál ott mulatott a királyi udvarban néhány hétig, s mivel
ügyibe való legény volt, s jól is forgolódott, a király leánya
igen megszerette. Addig s addig, hogy utoljára megesküdtek együtt
a király s a királyné beleegyezésével.
Mikor egy hónap telt volt el a lakodalmi nagy vendégség után, s
Viritó Pál a feleségével karonfogva kint sétált egyszer a kertben,
azt mondotta neki az új asszony:
- Édesem, szeretném, ha elmennénk, hogy lássam meg én is a te
udvarodat s jószágodat. Úgy hiszem, neked még pompásabb kastélyod
van, mint ez a mienk.
- Ó, kincsem - azt mondja rá Viritó Pál -, ha mi egyszer oda
elmegyünk, onnan többet ide vissza egyszer sem jöhetünk.
- Nem bánom én, ha nem jöhetünk is, mert én veled akárhol ellakom
ezen a világon.
Ezen úgy megijedt Viritó Pál, hogy szinte kétségbeesett, mert neki
bizony egy talpalatnyi jószága sem volt, sehol az isten földjén.
Elgondolta, hogy mekkora szégyent fog ő vallani, ha kimegy ebből
a kastélyból. Mit volt mit tenni, csak rá kellett szánja magát, s
elment, hogy elmondja búját-baját a rókának. De a róka biztatta,
hogy semmit se gyötrődjék, csak induljon el bátran, majd csak jól
fog kisülni a dolog.
Felkészültek hát másnap, a király befogatott hat lovat egy hintó
eleibe, s abba beleült Viritó Pál feleségestől. A király egy század
katonát is rendelt melléjük bátorság okáért. Elbúcsúztak egymástól s
elindultak. A róka mindenütt elöl ment, s ahogy megy, elér egy nagy
tehéncsordát s megkérdi:
- Pásztor, kié ez a tehéncsorda?
A pásztor azt feleli neki:
- Ez a vasfogú bábáé, mi bajod vele?
- Az a bajom, ördögadta - azt mondja a róka -, hogy itt hátul jön egy
sereg katona s utánuk egy hatlovas hintó. Amikor azok ide érkeznek,
megkérdezik, kié ez a tehéncsorda, ha te azt találod mondani, hogy a
vasfogú bábáé, a katonák mindjárt fejedet veszik, de ha azt feleled,
hogy a Viritó Pál őnagyságáé, meghagyják életedet.
- De már én inkább azt mondom, amit te mondasz, mintsem elveszítsem a
fejemet.
Megérkezik a hintó, kihajol az új asszony az ablakon, s kérdi a
pásztortól:
- Kié ez a tehéncsorda?
- Ez a Viritó Pál őnagyságáé - feleli a pásztor.
- Jól van - azt mondja az asszony -, ezután én leszek a ti asszonyotok,
viseljetek jól gondot a marhákra, nehogy kár essék bennük - s egy
csomó aranyat nyomott a pásztor markába.
A róka ezalatt elér egy ökörcsordát s kérdi:
- Kié ez az ökörcsorda, pásztor?
Feleli neki a pásztor:
- Ez a vasfogú bábáé, mi bajod vele?
- Az a bajom - azt mondja a róka -, hogy itt hátul jön egy hintó
s egy sereg katona. Mikor azok ide érkeznek, azt kérdi valaki a
hintóból, kié ez az ökörcsorda. Ha te azt feleled, hogy a vasfogú
bábáé, mindjárt elvágják a nyakadat a katonák, ha pedig azt mondod,
hogy a Viritó Pál őnagyságáé, meghagyják életedet, még meg is
ajándékoznak.
- Inkább hát azt mondom, mintsem a fejem elvesszen - mondja rá a
pásztor.
Megérkezik a hintó, s kérdi az új asszony:
- Kié ez az ökörcsorda, pásztor?
- Ez a Viritó Pál őnagyságáé - feleli a pásztor.
- Jól van - azt mondja az asszony -, ezután én leszek a ti asszonyotok.
Jól vigyázzatok, nehogy a farkas kárt tegyen a marhában - egy csomó
pénzt nyomott a pásztor markába, s avval továbbhalad a hintó.
A róka harmadszor elér egy nagy ménescsordát, s kérdi a pásztortól:
- Kié ez a ménescsorda, te pásztor?
Azt mondja a pásztor:
- Ez a vasfogú bábáé, mi bajod vele?
- Az a bajom, ördögadta, hogy tova nem messze jön errefelé egy sereg
lovas katona, utánuk egy hatlovas hintó. Valaki azt kérdi tőled abból
a hintóból, kié ez a ménescsorda. Ha te azt találod felelni, hogy a
vasfogú bábáé, azok a katonák mindjárt fejedet veszik. Ha pedig azt
mondod, hogy a Viritó Pál őnagyságáé, az életed is megmarad, s még
szép ajándékot is kapsz mellette.
- De biz én inkább azt mondom, ahogy te mondtad - feleli a pásztor -,
mintsem elveszítsem a fejemet.
Csakhamar odaérkezik a hintó, s kérdi a Viritó Pál felesége a
pásztortól:
- Kié ez a csorda, ménespásztor?
- Ez a Viritó Pál őnagyságáé - mondja a pásztor.
- Jól van, jól - azt mondja az asszony -, ezután én leszek a ti
asszonyotok, vigyázzatok, nehogy a tolvajok ellopjanak vagy egy
lovat a ménesből - s egy csomó aranyat ad a pásztornak.
Mentek már mind tovább s tovább. A róka mindenütt ment elöl, s egyszer
meglátja távolról a vasfogú bába kastélyát. Az a kastély pedig olyan
volt, amilyen kastélya sem a Zöld királynak, sem más ember fiának ezen
a világon nem volt, mert az egy csodálatos aranysarkon fordult. Abban
lakott az a vasfogú bába, akitől minden ember félt a környéken, mert
olyan istentelen teremtés volt, hogy ha valakire megharagudott, azt
a fogával szaggatta széjjel haragjában. Emiatt aztán cselédet sem
kapott utoljára, s még az utazók is messzire elkerülték a kastélyát.
Egyesen-egyedül ült a fényes kastélyban, mikor a róka betoppant hozzá.
Elkezdi a róka mondani neki nagy lelkendezéssel:
- Ó, te jó asszonyság, mennyire sajnállak én téged, mert igen nagy,
felette nagy veszedelem fenyeget, s én azért jövök hozzád olyan nagy
sietve, hogy ha csak lehet, megmentsem életedet. Elvádoltak téged
a király előtt a sok elkövetett gonoszságod miatt, s most küld reád
egy sereg katonát avval a parancsolattal, hogy téged elfogjanak, s
borsószalmán megégessenek. Nézz csak ki az ablakon, hogy jőnek a
katonák tova a lejtőn, befelé. Ugyan porzik az út utánuk!
Kinéz a vasfogú bába a kastély ablakán, s meglátja a sereg katonát,
hogy jőnek arrafelé, s úgy megijedt, hogy még a hideg is rázni
kezdette, hogy kocogott a vasfoga belé. Azt mondja a rókának nagy
reszketve:
- Jaj, édes rókám, tied a kastélyom, fele vagyonom, csak segíts
rajtam, mentsd meg az életemet.
A róka fogja magát, kihívja a vasfogú bábát, hátra a csüröskertbe,
ott volt egy kazal szalma, annak az oldalába egy lyukat vájtak
ketten, jó mélyet, oda bebújt a vasfogú bába. A róka, aló, visszafut
a konyhába, hoz egy tüzes üszköt, avval meggyújtja a szalmát, s
elégeti a szalmával együtt a vasfogú bábát. Akkor visszament a
kastélyba, s ott várakozott, hogy illendő módon fogadhassa Viritó
Pált.
Csakhamar megérkezett Viritó Pál hintóstól, feleségestől s velük a
katonák is. A róka bevezérelte őket a sarkonforduló kastélyba, s a
királyleány s a katonák mindent igen megcsodáltak. Nagyon örvendeztek,
kivált Viritó Pál, hogy olyan szerencsésen sült ki a dolog. Azután
nagy vendégséget készítettek, tál, kanál elég volt, de istenes ember
volt, aki egy kanál levest kapott.
A katonák másnap visszamentek a Zöld királyhoz, hogy hírül vigyék
neki, milyen jó helyen hagyták a leányát. Az új házasoké lett az
irtózatos vasfogú bába kastélya, s annak minden néven nevezendő
vagyona, s ott maradt nekik a hatlovas hintó is.
A rókát Viritó Pál ott tartotta egy házban magukkal, ott volt a
helye éjjelenként a meleg tűzhelyen. A róka egy éjjel közelebb
talált feküdni a tűzhöz, s megperzselődött a szőre.
- Miféle perzsbűz van itt? Én ezt ki nem állhatom - azt mondja az
asszony az ágyból, s felkölti az inast, akit magával hozott volt,
s avval kivetteti a rókát a konyhába.
Reggel kimegy a házból Viritó Pál, szembejön vele a róka, s azt mondja
neki:
- No, te Viritó Pál, ha a te udvarodban még egyszer úgy bánnak velem,
mint az elmúlt éjjel, tudd meg, hogy éppen olyan szegény koldussá
teszlek, mint a puszta malomban voltál.
- Ne búsulj, mert jobban gondom lesz reád ezután - azt mondotta neki
Viritó Pál, s úgy is lett, amint mondotta.
Egy napon a róka félrehívta Viritó Pált, s azt mondta neki:
- Hallod-e, te Viritó Pál, én elmondom neked az én történetemet, amit
mindeddig titokban tartottam előtted. Valamikor én is olyan emberféle
voltam, mint te, s mikor immár felcseperedett fickó voltam, hát mi
tagadás, a testvéröcsémmel elloptuk volt egy gazdag özvegyasszonynak
a kövér lúdját. Az az özvegyasszony aztán elment az ördöngős szigetbe,
egy ördöngős boszorkány vén szüléhez, annak adott egy csomó pénzt, s
az rókává változtatott mind a kettőnket. A testvérem nem tudom, hova
lett, mert soha hírét nem hallottam, én pedig ide kerültem a te
udvarodba.
Viritó Pál bevitte a rókát a maga házába, s meghagyta a feleségének és
az inasoknak, hogy jól gondját viseljék, mert ő sokat élt szolgálatjában.
Akkor elment az ördöngős szigetbe, száz aranyat vitt, s az ördöngős
szüle ismét emberré változtatta a rókát.
Onnan hazajött Viritó Pál, s egy pompás kis házat építtetett neki, az
ő sok szolgálatjáért, s abban lakott élete fogytáig. Viritó Pálnak ha
valami kényes dolga fordult elő, mindenkor vele megtanácskozta. Ott
élnek ma is, a sarkonforduló kastélyban, ha eddig meg nem haltak.
egy nagy sűrű erdőben. A kopók egyszer csak hajtani kezdtek egy rókát,
a róka pedig, hogy kikaphatott az erdőből, egyenesen befutott egy
rongyos malomba. Kérlelni kezdte a molnárt, hogy rejtse el őt valahova,
mert ha a vadászok itt teremnek, vége az életének.
A molnár felkapta a rókát a két hátulsó lábánál fogva, bevetette egy
üres szuszékba, s ráverte a lakatot. A vadászok csakhamar odaérkeznek,
s kérdezik, hogy hova lett a róka. A molnárnak tudni kell róla, mert
látták, hogy éppen a malomba futott be a kopók elől. A molnár azt
felelte, hogy ő nem tud róla semmit, lehet, hogy itt a malomárok
mellett elrejtette magát a nádasba. A vadászok keresték egy darabig
a rókát, de hogy nem találták, elmentek vissza az erdőbe.
Mikor a vadászok már messze jártak, a róka kérni kezdte a molnárt,
hogy bocsássa ki őt a szuszékból. A molnár ki is vette, s a róka
azt mondta neki:
- No, te molnár, amiért megtartottad az életemet, én sem leszek
háládatlan hozzád. Most elég szegény vagy ebben a rongyos malomban,
de meglátod, úrrá teszlek - avval elbúcsúzott s elfutott.
Nem telt bele három nap, s megint beállított a róka a malomba, egy
nagy rézgomolyát hozott a szájában, s azt mondta:
- No, te molnár, te Viritó Pál - így hívták a molnárt -, ezt a
gomolyát tedd el jó helyre, hogy ebben hiba ne legyen, ezen semmi
karcolás ne essék, még jó hasznát veheted, ha a szerencse megsegít
- avval megint elfutott.
Harmadnap újra beállított a róka, hozott a molnárnak egy ezüstgomolyát,
s azt mondotta:
- Ennek is jól gondját viseld, hogy el ne vesszen, benne semmi hiba ne
legyen.
Egy darab ideig oda volt a róka valahova, s tova tíz nap múlva hozott
a molnárnak egy aranygomolyát, s evvel a szóval adta a kezébe:
- No, te Viritó Pál, már erre ugyan vigyázz, hogy el ne vesszen, vagy
valami karcolás ne essék rajta, mert ez már többet ér a másik kettőnél.
A molnárnak nem volt más jobb helye szegénynek, hanem beletette a
három gomolyát abba az üres szuszékba, melybe a rókát zárta volt, s
feltette rá a lakatot. A gomolyák ott hevertek vagy három hónapig,
s amikor a három hónap eltelt, eljött a róka, s elkérte a rézgomolyát
a molnártól.
- Hát te ezt mért veszed vissza tőlem, ha nekem ajándékoztad egyszer?
- kérdi tőle a molnár.
- Tudom én, mit csinálok - mondja neki a róka -, te csak bízz rám
mindent, a boldogságodat kívánom.
Egy városban, nem messze lakott a Zöld király. Annak volt egy igen-igen
szép leánya. A róka elvitte a rézgomolyát ennek a királynak, s azt
mondta neki:
- Viritó Pál őnagysága tisztelteti felségedet, s evvel a csekély
ajándékkal kíván kedveskedni, míg többel is szolgálhat.
- Köszönettel vesszük - mondotta a király -, de szeretnők személyesen
is látni Viritó Pál őnagyságát, szívesen elfogadnók a látogatását.
Ne felejtsd el neki megmondani.
A róka harmadnap múlva elkérte az ezüstgomolyát is a molnártól, s
azt is elvitte a Zöld királynak. A király megköszönte az ajándékot,
s akkor is azt mondotta:
- Bár láthatnók már őnagyságát! Nem valami alávaló személy lehet, ha
efféle ajándékkal tud szolgálni.
A róka eltávozott a király udvarából, s egy hét múlva elkérte az
aranygomolyát is a molnártól. Elvitte a Zöld királynak s azt mondta
neki:
- Viritó Pál őnagysága harmadszor is tisztelteti felségedet s újabban
is kíván egy kis ajándékkal kedveskedni.
A királynak egész háza népe csodálkozott a fényes ajándékon, nézegették
az aranygomolyát, s azt mondották a rókának, hogy Viritó Pál őnagyságát
tisztelik, s mielőbb elvárják az udvarban. Hadd lássák, miféle előkelő
ember az, aki ilyenekkel tud kedveskedni.
A róka megígérte a királynak, hogy nemsokára udvarába fogja kísérni
Viritó Pál őnagyságát. Avval visszament a molnárhoz, s elbeszélte
neki, hogy hova vitte ő a gomolyákat, s hogy a Zöld király mennyire
óhajtja őt látni. Sürgetni kezdte hát a molnárt.
- No, csak készülj s menjünk, mert várnak erősen.
- Én menjek, én? Én tudom, hogy sohasem, ilyen rongyosan, egy király
eleibe, hogy szégyenkezzem s pironkodjak. Nem megyek biz én, ha a
gomolyák mind odavesznek is. Eredj el te, ha neked úgy tetszik, de
én tudom, sohasem.
- Ne félj te semmit - azt mondja a róka -, csak fogadd meg, amit
mondok, s én mindent eligazítok a legjobb módon.
Megbátorodik a molnár, s elindulnak ketten. Mikor egy nagy erdőn
mennek keresztül, s leülnek egy keveset pihenni, azt mondja a róka
a molnárnak:
- Van acél s kova nálad? Tudsz vele tüzet csinálni? Ki tudsz ütni?
- Én ki - azt mondja a molnár. Ki is ütött, s jó tüzet csináltak.
Mikor a legjobban lobogott a tűz, a róka levetkeztette a molnárt
anyaszült meztelenre, s a rongyos ruháját bedobta a tűzbe, s az
mindenestől fogva hamuvá égette. Volt a közelben egy nagyon nagy
bükkfa, abba beállította a molnárt mezítelen, s meghagyta neki, hogy
onnan ki ne mozduljon, amíg ő vissza nem jön, s fel nem öltözteti a
legszebb ruhába. Avval elfutott, egyenesen a Zöld királyhoz. Mikor
a király meglátta, hogy megint egyedül jön, azt kérdezte tőle:
- Hát ugyan most sem jött el Viritó Pál őnagysága?
- Jaj, elindultunk volt mi őnagyságával - azt mondja a róka -,
de amint jöttünk a nagy erdőben, hat lóval, hintóval, tizenkét
tolvaj csak kirohant a sűrűből, mind fegyveresen, a hatlovas hintót
elrabolták, s el is hajtották. Viritó Pál őnagyságának minden pénzét
elvették, lehúzták róla a drága köntösét is, s anyaszült mezítelen
hagyták. Szégyenletében beállott egy bükkfa odvába, s ott várakozik,
amíg én valami köntöst viszek valahonnan, hogy felöltöztessem.
Erősen sajnálta a király, szánakozott Viritó Pál őnagyságán, de
nem késett, hanem egyszeribe befogatott hat lovat a maga hintójába,
beleültetett két inast, s elküldte a legdrágább királyi ruháját,
hogy abba öltöztessék fel Viritó Pált, s úgy hozzák el a hintón
az ő udvarába.
Elindultak hát a hintóval, s mikor az odvas fától egy puskalövésre
voltak, azt mondja a róka az inasoknak:
- Ti csak álljatok meg egy kevés ideig itt, míg én felöltöztetem
őnagyságát, mert a szemérem nem engedi, hogy így szem előtt
öltözködjék.
Veszi a róka a drága köntöst, viszi az odvas fához, kihívja Viritó
Pált az odúból. Ott közel volt egy tó, abba beleállítja, s mind felmos
rá egy rúd szappant, hogy egészen megfehérült, s akkor felöltöztette
a Zöld király ruhájába, s azután elvezette a hintóhoz. Hogy az inasok
meglátták, kétfelől karonfogták, felültették a hintóba, s bevitték
a király udvarába. A király kijött Viritó Pál elé a palotából,
meghajtotta magát, s köszöntötték egymást annak rendje s módja
szerint, s a két inas bevezette a várva várt vendéget a király
fényes palotájába.
Viritó Pál ott mulatott a királyi udvarban néhány hétig, s mivel
ügyibe való legény volt, s jól is forgolódott, a király leánya
igen megszerette. Addig s addig, hogy utoljára megesküdtek együtt
a király s a királyné beleegyezésével.
Mikor egy hónap telt volt el a lakodalmi nagy vendégség után, s
Viritó Pál a feleségével karonfogva kint sétált egyszer a kertben,
azt mondotta neki az új asszony:
- Édesem, szeretném, ha elmennénk, hogy lássam meg én is a te
udvarodat s jószágodat. Úgy hiszem, neked még pompásabb kastélyod
van, mint ez a mienk.
- Ó, kincsem - azt mondja rá Viritó Pál -, ha mi egyszer oda
elmegyünk, onnan többet ide vissza egyszer sem jöhetünk.
- Nem bánom én, ha nem jöhetünk is, mert én veled akárhol ellakom
ezen a világon.
Ezen úgy megijedt Viritó Pál, hogy szinte kétségbeesett, mert neki
bizony egy talpalatnyi jószága sem volt, sehol az isten földjén.
Elgondolta, hogy mekkora szégyent fog ő vallani, ha kimegy ebből
a kastélyból. Mit volt mit tenni, csak rá kellett szánja magát, s
elment, hogy elmondja búját-baját a rókának. De a róka biztatta,
hogy semmit se gyötrődjék, csak induljon el bátran, majd csak jól
fog kisülni a dolog.
Felkészültek hát másnap, a király befogatott hat lovat egy hintó
eleibe, s abba beleült Viritó Pál feleségestől. A király egy század
katonát is rendelt melléjük bátorság okáért. Elbúcsúztak egymástól s
elindultak. A róka mindenütt elöl ment, s ahogy megy, elér egy nagy
tehéncsordát s megkérdi:
- Pásztor, kié ez a tehéncsorda?
A pásztor azt feleli neki:
- Ez a vasfogú bábáé, mi bajod vele?
- Az a bajom, ördögadta - azt mondja a róka -, hogy itt hátul jön egy
sereg katona s utánuk egy hatlovas hintó. Amikor azok ide érkeznek,
megkérdezik, kié ez a tehéncsorda, ha te azt találod mondani, hogy a
vasfogú bábáé, a katonák mindjárt fejedet veszik, de ha azt feleled,
hogy a Viritó Pál őnagyságáé, meghagyják életedet.
- De már én inkább azt mondom, amit te mondasz, mintsem elveszítsem a
fejemet.
Megérkezik a hintó, kihajol az új asszony az ablakon, s kérdi a
pásztortól:
- Kié ez a tehéncsorda?
- Ez a Viritó Pál őnagyságáé - feleli a pásztor.
- Jól van - azt mondja az asszony -, ezután én leszek a ti asszonyotok,
viseljetek jól gondot a marhákra, nehogy kár essék bennük - s egy
csomó aranyat nyomott a pásztor markába.
A róka ezalatt elér egy ökörcsordát s kérdi:
- Kié ez az ökörcsorda, pásztor?
Feleli neki a pásztor:
- Ez a vasfogú bábáé, mi bajod vele?
- Az a bajom - azt mondja a róka -, hogy itt hátul jön egy hintó
s egy sereg katona. Mikor azok ide érkeznek, azt kérdi valaki a
hintóból, kié ez az ökörcsorda. Ha te azt feleled, hogy a vasfogú
bábáé, mindjárt elvágják a nyakadat a katonák, ha pedig azt mondod,
hogy a Viritó Pál őnagyságáé, meghagyják életedet, még meg is
ajándékoznak.
- Inkább hát azt mondom, mintsem a fejem elvesszen - mondja rá a
pásztor.
Megérkezik a hintó, s kérdi az új asszony:
- Kié ez az ökörcsorda, pásztor?
- Ez a Viritó Pál őnagyságáé - feleli a pásztor.
- Jól van - azt mondja az asszony -, ezután én leszek a ti asszonyotok.
Jól vigyázzatok, nehogy a farkas kárt tegyen a marhában - egy csomó
pénzt nyomott a pásztor markába, s avval továbbhalad a hintó.
A róka harmadszor elér egy nagy ménescsordát, s kérdi a pásztortól:
- Kié ez a ménescsorda, te pásztor?
Azt mondja a pásztor:
- Ez a vasfogú bábáé, mi bajod vele?
- Az a bajom, ördögadta, hogy tova nem messze jön errefelé egy sereg
lovas katona, utánuk egy hatlovas hintó. Valaki azt kérdi tőled abból
a hintóból, kié ez a ménescsorda. Ha te azt találod felelni, hogy a
vasfogú bábáé, azok a katonák mindjárt fejedet veszik. Ha pedig azt
mondod, hogy a Viritó Pál őnagyságáé, az életed is megmarad, s még
szép ajándékot is kapsz mellette.
- De biz én inkább azt mondom, ahogy te mondtad - feleli a pásztor -,
mintsem elveszítsem a fejemet.
Csakhamar odaérkezik a hintó, s kérdi a Viritó Pál felesége a
pásztortól:
- Kié ez a csorda, ménespásztor?
- Ez a Viritó Pál őnagyságáé - mondja a pásztor.
- Jól van, jól - azt mondja az asszony -, ezután én leszek a ti
asszonyotok, vigyázzatok, nehogy a tolvajok ellopjanak vagy egy
lovat a ménesből - s egy csomó aranyat ad a pásztornak.
Mentek már mind tovább s tovább. A róka mindenütt ment elöl, s egyszer
meglátja távolról a vasfogú bába kastélyát. Az a kastély pedig olyan
volt, amilyen kastélya sem a Zöld királynak, sem más ember fiának ezen
a világon nem volt, mert az egy csodálatos aranysarkon fordult. Abban
lakott az a vasfogú bába, akitől minden ember félt a környéken, mert
olyan istentelen teremtés volt, hogy ha valakire megharagudott, azt
a fogával szaggatta széjjel haragjában. Emiatt aztán cselédet sem
kapott utoljára, s még az utazók is messzire elkerülték a kastélyát.
Egyesen-egyedül ült a fényes kastélyban, mikor a róka betoppant hozzá.
Elkezdi a róka mondani neki nagy lelkendezéssel:
- Ó, te jó asszonyság, mennyire sajnállak én téged, mert igen nagy,
felette nagy veszedelem fenyeget, s én azért jövök hozzád olyan nagy
sietve, hogy ha csak lehet, megmentsem életedet. Elvádoltak téged
a király előtt a sok elkövetett gonoszságod miatt, s most küld reád
egy sereg katonát avval a parancsolattal, hogy téged elfogjanak, s
borsószalmán megégessenek. Nézz csak ki az ablakon, hogy jőnek a
katonák tova a lejtőn, befelé. Ugyan porzik az út utánuk!
Kinéz a vasfogú bába a kastély ablakán, s meglátja a sereg katonát,
hogy jőnek arrafelé, s úgy megijedt, hogy még a hideg is rázni
kezdette, hogy kocogott a vasfoga belé. Azt mondja a rókának nagy
reszketve:
- Jaj, édes rókám, tied a kastélyom, fele vagyonom, csak segíts
rajtam, mentsd meg az életemet.
A róka fogja magát, kihívja a vasfogú bábát, hátra a csüröskertbe,
ott volt egy kazal szalma, annak az oldalába egy lyukat vájtak
ketten, jó mélyet, oda bebújt a vasfogú bába. A róka, aló, visszafut
a konyhába, hoz egy tüzes üszköt, avval meggyújtja a szalmát, s
elégeti a szalmával együtt a vasfogú bábát. Akkor visszament a
kastélyba, s ott várakozott, hogy illendő módon fogadhassa Viritó
Pált.
Csakhamar megérkezett Viritó Pál hintóstól, feleségestől s velük a
katonák is. A róka bevezérelte őket a sarkonforduló kastélyba, s a
királyleány s a katonák mindent igen megcsodáltak. Nagyon örvendeztek,
kivált Viritó Pál, hogy olyan szerencsésen sült ki a dolog. Azután
nagy vendégséget készítettek, tál, kanál elég volt, de istenes ember
volt, aki egy kanál levest kapott.
A katonák másnap visszamentek a Zöld királyhoz, hogy hírül vigyék
neki, milyen jó helyen hagyták a leányát. Az új házasoké lett az
irtózatos vasfogú bába kastélya, s annak minden néven nevezendő
vagyona, s ott maradt nekik a hatlovas hintó is.
A rókát Viritó Pál ott tartotta egy házban magukkal, ott volt a
helye éjjelenként a meleg tűzhelyen. A róka egy éjjel közelebb
talált feküdni a tűzhöz, s megperzselődött a szőre.
- Miféle perzsbűz van itt? Én ezt ki nem állhatom - azt mondja az
asszony az ágyból, s felkölti az inast, akit magával hozott volt,
s avval kivetteti a rókát a konyhába.
Reggel kimegy a házból Viritó Pál, szembejön vele a róka, s azt mondja
neki:
- No, te Viritó Pál, ha a te udvarodban még egyszer úgy bánnak velem,
mint az elmúlt éjjel, tudd meg, hogy éppen olyan szegény koldussá
teszlek, mint a puszta malomban voltál.
- Ne búsulj, mert jobban gondom lesz reád ezután - azt mondotta neki
Viritó Pál, s úgy is lett, amint mondotta.
Egy napon a róka félrehívta Viritó Pált, s azt mondta neki:
- Hallod-e, te Viritó Pál, én elmondom neked az én történetemet, amit
mindeddig titokban tartottam előtted. Valamikor én is olyan emberféle
voltam, mint te, s mikor immár felcseperedett fickó voltam, hát mi
tagadás, a testvéröcsémmel elloptuk volt egy gazdag özvegyasszonynak
a kövér lúdját. Az az özvegyasszony aztán elment az ördöngős szigetbe,
egy ördöngős boszorkány vén szüléhez, annak adott egy csomó pénzt, s
az rókává változtatott mind a kettőnket. A testvérem nem tudom, hova
lett, mert soha hírét nem hallottam, én pedig ide kerültem a te
udvarodba.
Viritó Pál bevitte a rókát a maga házába, s meghagyta a feleségének és
az inasoknak, hogy jól gondját viseljék, mert ő sokat élt szolgálatjában.
Akkor elment az ördöngős szigetbe, száz aranyat vitt, s az ördöngős
szüle ismét emberré változtatta a rókát.
Onnan hazajött Viritó Pál, s egy pompás kis házat építtetett neki, az
ő sok szolgálatjáért, s abban lakott élete fogytáig. Viritó Pálnak ha
valami kényes dolga fordult elő, mindenkor vele megtanácskozta. Ott
élnek ma is, a sarkonforduló kastélyban, ha eddig meg nem haltak.
Szegény bujdosó legény
Egyszer volt egy szegény embernek egy fia. Azt mondja az anyjának:
- Tarisznyáljon fel, édesanyám, szegények vagyunk, elmegyek bujdosni,
szolgálatot keresni.
Feltarisznyál az anyja, s elmegy hetedhét ország ellen. Elér egy
nagy rengeteg erdőt. Mikor ment egy hónapig a nagy rengeteg erdőben,
elfogyott az élés a tarisznyából, gondolja magában: "Én istenem, az
élés is elfogyott, s még milyen nagy erdő van előttem!" Megbúsulja
magát, s megy tovább, elöl tűz, hátul víz, s csak mind megy.
Mikor már két hónapja ment, kiérkezik a nagy rengeteg erdőből, s
elér egy nagy mezőt. A nagy mező közepében meglát egy nagy királyi
kastélyt. Megáll, s gondolkozik magában, hogy mit csináljon: "Már
elfogyott az ennivalóm, mit csináljak? Ha bemegyek ide, azt se tudom,
ki lakik itt. Tolvajok is lakhatnak ebben az elhagyott kastélyban,
meg is ölhetnek. Ha be nem megyek, meghalok éhen... Bemegyek, ha
meghalok is!" - s bemegy az elhagyatott királyi kastélyba.
Beérkezik az első szobába - este volt, sötétedett be -, talál ott
egy jó tüzet, az asztal meg volt terítve, s azon étel s ital volt,
s három szál gyertya égett. Leül szegény bujdosó legény a tűzhelyre,
s gondolkodik magában, hogy vajon ki lakik ebben a kastélyban, hogy
itt senki sincsen. Várja, várja, hogy hátha vízért mentek a tolvajok,
s mindjárt jönnek, de látja, hogy nem jön senki sem. Gondolja magában:
"Én odaülök az asztal mellé, jót eszem, s jóllakom, ha megölnek is,
haljak meg jóllakva ennyi éhezésem után." Meglát az ablak fáján egy
pipát is s mellette dohányt. Gondolja magában, hogy pipázik is egyet.
Ahogy ott pipázik, beszökik egy fekete tyúk az ajtón:
- Adjon isten jó estét, szívemnek szép szerelme!
A legény fogadja:
- Adjon isten jó estét, jó fekete tyúk! Hát mi az újság?
- Isten hozott ide téged, te bujdosó legény. Én egy elátkozott
királyleány vagyok, ameddig érettem valaki három próbát meg nem
teszen; addig örökké fekete tyúk leszek. Tégy meg te három próbát
érettem, s boldog leszel a világon, amíg élsz.
- Mi lesz az első próba, te fekete tyúk?
- Az első próba az lesz, hogy idejön mindjárt három szép tündérleány.
Táncolnak, mulatnak szépen, hívnak téged is, de nehogy elmenj velük!
Ha nem szólasz egyet se nekik, hárman állanak a szoba három sarkába,
felvesznek téged, s ellabdáznak veled, hogy a csontod mind összeszakad
a testedben, mint a pozdorja.
Elbúcsúzik a fekete tyúk, kimegy a házból. Megbúsulja magát erősen a
szegény legény: "Ha a csontom összeszakad, mint a pozdorja, honnan
támadjak fel?"
Beszökik a három tündérleány, jó estét köszönnek:
- No, te bujdosó legény, nézd meg, milyen szépek vagyunk, gyere,
mulass velünk!
De a szegény bujdosó legény még rájuk sem nézett. Felkapják, dobálni
kezdik, egyik a másiknak, a másik a harmadiknak, amíg a csontja úgy
összeszakadt, mint a pozdorja. Mint mikor az asszonyok megtilolják
a kendert, a pozdorja ahogy összeromlik, úgy összeromlott neki is
minden csontja.
Hajnalban, felébred a szegény legény, gondolja magában: Hogyha az
ágyba valahogy felmászhatnék, de jó volna!" - odanyúl a kezével az ágy
lábához, hogy fogja meg, s elér egy cserepet, amiben kenő szerszámok
voltak. Megkeni magát abból a kenőcsből, hát semmije se fáj. Felfeküdt
az ágyba, s aluszik reggelig.
Beszökik jó reggel a fekete tyúk. Jó reggelt köszön:
- Szívemnek szerelme, megtettél egy próbát, tedd meg a másodikat is!
- Mi lesz az, te fekete tyúk?
- A második próba az lesz, hogy kemencébe vetnek, megégetnek, s a
hammadat a széllel elfuvatják.
Megbúsulja magát a szegény legény: "Hogyha elfuvatják a hammamat a
széllel, honnan támadjak fel?"
Eljő a második este, s eljön a három tündérleány is. Hívják mulatságba
a legényt. Addig kérik, hogy éppen már egyet szóljon, hogy megszólamlik
a kakas, s nem volt hatalmuk, hogy megégessék, s a hammát a széllel
elfuvassák.
Beszökik a fekete tyúk a harmadik reggel, övig fel királykisasszony-
gúnyában:
- Adjon isten jó reggelt, szívemnek szerelme! Megtetted a két próbát
érettem, tedd meg a harmadikat is, s ezután boldog leszel, amíg a
világon élsz.
- Hát mi lesz a harmadik próba?
Azt mondja a fekete tyúk:
- A harmadik próba az lesz, hogy idejönnek, kínálnak borral, de ne
vedd el! Hogy el nem veszed, beletesznek egy mozsárba, megtörnek,
mint a borsot, s a széllel elfuvatnak.
Megbúsul a legény nagyon, hogy mit tudjon tenni, hogy ez meg ne
történjék rajta.
Gondolkozik, aztán elmegy ki az erdőbe, vág egy akkora tuskó fát,
mint amekkora maga, beteszi az ágyba, s betakarja a paplannal.
Aztán befekszik az ágy alá, s ott hallgat.
Bejön a három tündérleány, odamennek az ágyhoz, s azt mondják:
- Kelj fel az ágyból, nézd meg, hogy milyen szépek vagyunk. Hadd
adjunk neked egy pohár bort!
De a fa nem szólt semmit a paplan alatt. Azt mondja egyik tündér a
másiknak:
- Eridj, hozd csak a mozsarat, törjük meg, mint a borsot, s fuvassuk
el a széllel.
Azt hitték, hogy a legény van a paplan alatt. Felveszik paplanostól,
beleteszik egy nagy mozsárba, megtörik, s a széllel elfuvatják. Avval
a három tündérleány elmegy.
Kibújik a legény az ágy alól, felfekszik az ágyra, s elalszik. Mikor
megvirrad, felébred. Hát egyszer csak beszökik egy királyi leány, hogy
annál szebbet sohase látott.
- Adjon isten jó reggelt, szívemnek szerelme! Én a tied, te az enyém,
amíg élünk. Te engem kivettél az ördögök kezéből, s megszabadítottál
a nagy átoktól.
Ott élnek ők kedvesen egy hétig. Azt mondja a leány:
- Én elmegyek, szívemnek szerelme, a királyi atyámhoz, s megjelentem,
hogy te kiszabadítottál az ördögök kezéből. Várj vissza, mert én
visszajövök bizonyosan. Ha megunsz várakozni sokáig, hagyok neked
egy kardot. Ez a kard arra való, hogy ezen az úton gyere el utánam,
s a tengereken mutassad ezt a kardot, s a hajósmesterek fizetés
nélkül általvisznek tégedet.
Elbúcsúzik a királyleány s elmegy. Ott ül harmadnapig a kastélyban
a legény, s megbúsulja magát: "Mennyi próbákat megtettem, mégis
egyedül maradtam." Elindul azon az úton, amerre a királyleány
megmutatta volt. Rátalál egy kútra, bele akar hajolni, hogy igyék,
s a kardot beleszalasztotta a kútba. "Istenem, istenem, kard nélkül
maradtam s feleség nélkül!"
Megindul egy nagy erdőn keresztül. Mikor a nagy erdőnek a közepén megy
elé, eleibe áll egy medve, feltartja az egyik lábát.
Megijed a legény erősen, el akarja kerülni, de nem tudja. Gondolja
magában: "Szembemegyek azzal a medvével, megnézem, mi baja, ha
meghalok is!" Hát egy tövis van a talpába törve. Meglátja, kihúzza
a talpából, s akar menni tovább. Hát a medve is megy vele. Gondolja
magában: "Mi lehet, hogy ez a medve el nem marad tőlem?"
Elérkeznek ketten egy nagy mező szélére estére. Tüzet kezd tenni
a legény, hát a medve hordja a fát keményen a tűzre. A legény
megbátorodik, s az istennek hálát ad, hogy ezt a medvét segítségére
rendelte.
Megéhezett volt erősen a szegény legény, hát a medve elszaladott
egy esztenára, s vitt neki három sajtot. Avval jóllaktak, aztán
lepihentek.
Megindulnak onnan másnap reggel, elérkeznek a Fekete-tenger partjára,
s azt mondja a legény a hajósmesternek:
- Uram, vigyenek által a tengeren.
Azt mondja a hajósmester:
- Hol van a kard, amit a királyleány adott volt?
- Elvesztettem.
- Ha elvesztetted, hát elvesztetted, itt senkit sem szabad másképpen
átvinni, csak úgy, ha kezét-lábát összekötözzük.
Gondolkozik magában a szegény legény, hogy mitévő legyen. De aztán azt
mondja:
- Nem bánom, hajósmester úr, vigyen által a tengeren. Azt se bánom,
ha az életem elveszik is, úgyis meg kell halni egyszer.
Felültetik a hajóba, s felül a medve is. Mikor kiérkeznek a
tengerpartra, fog a két hajósmester-legény egy hatalmas vaskötelet,
s megy a hajósmester, hogy megkötözze a legényt. Meglátja a
medve, hogy bántani akarják az ő gazdáját, megharagszik, nekifut
a hajósmestereknek, s mind a hármat belehányja a tengerbe. Így
szabadította meg a gazdáját a gonoszoktól.
Megindulnak ők onnan, s mennek tovább. Elérkeznek a Veres-tenger
partjára. Kéri a legény a hajósmestert, hogy vigyék által. Kérdi
a hajósmester:
- Hol van a kard, amit a királyleány adott?
- Elvesztettem, uram.
- Ha elvesztetted, nem viszünk által máskülönben a tengeren, csak úgy,
hogyha megengeded, hogy kezed-lábad gúzsba kössük.
- Nem bánom, hajósmester úr, vigyenek által, aztán kössenek gúzsba -
közben azt gondolja a legény magában: "Még a medvém megszabadít ott
is."
Felülnek a hajóba, felül a medve is, de el talál szunnyadni, az egyik
hajóslegény megtaszítja csúfságból, s beleesik a tengerbe. Elviszi a
tenger a medvét messzire. Meglátja a szegény gazdája, hogy kifogyott a
medvéjéből, s sírni kezd keservesen, hogy nincs, aki megmentse többet
a veszedelemből.
Kiérkeznek a tengerpartra, azt mondja a hajósmester:
- Gyere, hogy kezed-lábad gúzsba kössem, aztán itt hagyunk a
pusztaságban.
- Nem bánom, hajósmester úr, ha a pusztaságban éhen veszek is, ha
a vadállatok széjjelszaggatnak is, de a gúzsbakötéssel várjon egy
fertályórát, hadd gondolom végig életem sorát.
Megengedi a hajósmester. De ő csak nézett a tengerre, és várta, hogy
a medvéje addig valahogy kimászik a tengerből.
Eltelik a fertályóra, látja, hogy a szegény medve nem jön kifele
a tengerből sehogy. Kér még egy fertályórát. Megengedi azt is
a hajósmester. Meglátja a legény nagy sokára, hogy a medvéje
messze-messze lenn a tengerparton mászik ki a vízből, s megörvend
nagyon. Megfutamodik, fel a tengerparton a medve, s mikor odaérkezik,
a hajósmestert belehányja a tengerbe.
Megindulnak nagy örömmel fel a tenger szigetjén. Mennek egy hónapig,
sem falut, sem várost nem érnek, sem semmiféle emberi nemzetet. Egyszer
csak elérnek egy kicsi remeteházat abban a szigetben, s látnak jó
gyertyavilágot abban a kis remeteházban. Bemennek, s hát odabenn ott
van egy öregember, akinek a haja s szakálla a földet éri. Jó estét
köszönnek:
- Adjon isten jó estét, édesapám!
Fogadja az öreg:
- Isten hozott, fiam, hol jártok, ahol még a madár sem jár a ti
helyetekről? Tizenkétszáz esztendeje, hogy itt remete vagyok ebben
a szigetben, nem láttam még emberi nemzetet azótától fogva. Immár
az isten hozott titeket, mert örökké halogattam a halálomat, amíg
valami emberi nemzet idejön. Immár meghalok, temessetek el. Amiért
eltemettek, adok egy könyvet, olyat, hogy amikor valamit kívánsz,
nyisd meg azt a könyvet, nézz bele, s amit kívánsz, mindjárt
megtörténik.
Odaadja a könyvet az öregember, teszi a tarisznyájába a legény, s
lefekszik az öregember s meghal. Vájnak egy kis gödröt a medvével,
s eltemetik az öreget. S aztán megindulnak.
Elérkeznek a fekete városba, ahova a királyleány való volt. Beáll
a szegény legény egy szabómesterhez, ketten a medvével, inasnak.
A királyleány, mikor hazaérkezett, a királyi atyjának megjelentette,
hogy megszabadította az ördögök kezéből egy szegény bujdosó legény.
A király örömében, hogy az ő egyetlen leánya megszabadult s meglátta,
hirdetett nagy vigasságot. Egy generális kérni kezdi a királyleányt a
királytól feleségnek. Azt feleli a király:
- Én nem bánom, te generális, ha az én leányom is úgy akarja.
Előhívják a királyleányt, s mondják neki, hogy mit akar a generális.
Azt mondja a királyleány:
- Király atyám, sohasem kell nekem más, csak aki engem kiszabadított
az ördögök kezéből. Hanem készíttessen egy hajót élelemmel és egy
regiment katonával, hadd menjek én vissza, mert rég, hogy engem vár,
azt fogadtam, hogy minél hamarabb visszamegyek.
Elkészítik a hajót, s megteszik parancsnoknak azt a generálist,
amelyik kérte a királyi leányt férjhez. Megindulnak a tengeren,
s harmadik napon azt mondja a generális a királyi leánynak:
- Te királyleány, én kértelek, s te nem jöttél hozzám. Ha fel nem
fogadod, hogy hozzám jössz feleségül, belevetlek a tengerbe, s mi
hasznod lesz belőle?
Megijed a királyleány:
- Nem bánom, generális, forduljunk vissza, vígy az én királyi atyám
városába, hozzád megyek feleségül.
Megfordulnak a hajóval, visszamennek a királyi kastélyba. Azt mondja
a generális, mikor hazaérkeztek, a királyi kisasszonynak:
- Esküdjünk meg.
- Soha meg nem esküszöm veled, amíg egy királyi köntöst nem csináltatsz
nekem, de olyan legyen, hogy méretlen-szabatlan úgy találjon reám,
mintha testemből nőtt volna ki. Szép se legyen olyan egy se, mint az
a világon. Ha ezt megcsinálod, megesküszöm veled, de ha nem, sohasem.
Megbúsul a generális, hogy azt ki csinálja meg. Megindul a
szabómesterekhez, hogy csináltassa meg. De a szabómesterek azt
felelik:
- Excellenciás generális, élő ember fia nem tud olyan gúnyát csinálni,
amelyik méretlen-szabatlan úgy találjon, mintha a királyi kisasszony
testéből úgy nőtt volna ki, s mégis szép se legyen a világon olyan,
mint az.
Legkésőbben megy a generális ahhoz a szabómesterhez, ahol a szegény
bujdosó legény inasnak beállott volt a medvéjével. Az is azt feleli,
amit a többi a generálisnak:
- Lehetetlen dolog, amit kívánsz, excellenciás generális!
Azt mondja az inas arra a szabómesternek:
- Szabómester úr, vállaljuk el a többi mesterek bosszúságára, hogy
megcsináljuk; ha nem sikerül, azért sem akasztanak fel, legalább híre
lesz a városban, hogy kurázsink volt, s elvállaltunk olyasmit, amit a
többi mester nem mert egy sem.
Elmegy a szabómester, megmondja a generálisnak.
Este lesz, le akarnak feküdni, azt mondja a szabómester:
- Feküdj le, inas, s aludd ki magad, mert jó reggel fel kell kelni,
tudod, milyen munkát fogadtattál fel velem.
Azt mondja az inas fennszóval:
- Feküdjék le, májeszter úr, nyugodjék békével, én is lefekszem, csak
egy kicsit dolgozom.
Addig s addig, hogy elalszik a szabómester. Mikor az inas látja, hogy
jó mélyen aluszik, kiveszi a kicsi könyvet a tarisznyájából, amit a
tenger szigetjében kapott volt az öreg remetétől, kinyitja, belenéz,
s gondolja magában: "Én uram, istenem, hadd legyen meg az a királyi
köntös, amit a királyleány parancsolt. Méretlen-szabatlan úgy
találjon, mintha a királyi kisasszonyból nőtt volna ki!"
Erre a gondolatra mindjárt ott termett a köntös készen, fel volt
akasztva a szegre. Lefekszik az inas a medvéje mellé, s aluszik
reggelig.
Reggel felébred a májeszter, azt kiáltja az ágyból:
- Kelj fel, inas, nézd meg, milyen világosság van, úgy tetszik, mintha
égne a város!
Azt mondja az inas:
- Májeszter úr, dörgölje ki az álmot a szeméből, nem ég semmi. Keljen
fel, mosdjék meg, s vigye fel ezt a köntöst a királyi kisasszonynak,
mert készen van.
- Jaj, lelkem, szép inasom, mikor tudtad elkészíteni?
Feleli az inas:
- Az éjszaka, májeszter úr, két szál gyertyát elégettem, s nem
aludtam.
Felviszi a szabómester a köntöst nagy örömmel a palotába, s jelenti a
királyi kisasszonynak, hogy készen van a köntös. Felveszi a királyi
kisasszony a köntöst magára, nézi magát, s azt mondja:
- Ez igazán olyan, amilyet én kívántam. Be jó mesterember az, aki ezt
csinálta!
Odamegy a generális:
- Imhol, királyleány, megvan a köntös, amilyent kívántál, esküdjünk
meg most nyomban.
- Te generális, még nem esküszöm meg veled, amíg olyan templomot nem
csinálsz az éjszaka a nagy piacra, hogy a széles e világon annak párja
ne legyen. Annak a végébe kétágú tornyot, abba hat harangot. Reggel
apróra megvizsgálom, hogyha csak akkora hibát találok benne, mint egy
tűnek a hegye, akkor sem esküszöm meg veled, te generális. Az a hat
harang hadd szóljon holnap jó hajnalban magától, hogy a város hadd
csudálkozzék.
Megtudja a szegény bujdosó fiú, elhagyja a szabómestert, elmegy, beáll
egy kőműves pallérhoz inasnak. Megindul a generális nagy búsulva a
kőműves pallérokhoz, s mondja nekik, hogy mit parancsolt a királyi
leány, hogy a nagy piacra olyan templomot építsenek az éjszaka, hogy
a világon annak párja ne legyen. A végébe kétágú tornyot, s abba hat
harangot, hogy hadd harangozzék magától az a hat harang hajnalban. De
abban akkora hiba se legyen, mint egy tűnek a hegye.
Azt mondják a kőművesmesterek:
- Excellenciás generális, élő embernek a fia nem tudja ezt
megcselekedni.
Legkésőbb érkezik ahhoz a kőművesmesterhez a generális, akihez
beállott volt a szegény bujdosó legény inasnak a medvéjével. Az
is azt feleli, amit a többi.
- Excellenciás generális, hogy lehetne azt megcsinálni, hogy készen
legyen reggelre, alapozás sincs megásva, tégla, kő sincs egy sem.
Azt mondja az inas a góc alól:
- Májeszter úr, fogadjuk fel a többi kevély pallérok bosszúságára.
Minket úgyis alábbvalónak tartanak.
Felfogadják az inas szavára, s elmegy a generális haza.
Azt mondja a májeszter az inasnak:
- Nagy bút hoztál a fejemre, addig beszéltél.
- Ne búsuljon, májeszter úr, ha csináljuk, ha nem, azért sem
akasztanak fel. Feküdjék le, s nyugodjék békével.
Lefeküsznek, a kőművesmester a maga ágyába, az inas a góc alá a
medvéjével. Mikor úgy gondolta, hogy elaludt a mester, felkel a
góc alól, kimegy a nagy piacra, kiveszi a tarisznyájából a kis
könyvecskét, kinyitja, s azt mondja:
- Én uram, istenem, hadd legyen ide olyan templom, hogy annak a
világon párja több ne legyen. Abban annyi hiba se legyen, mint
egy tűnek a hegye. Az oltáron a selyemtakarón legyen az én nevem
aranybetűvel felvarrva, s a kétágú toronyban a hat harang hadd
szóljon hajnalra, hogy a város csodálkozzék rajta.
Ez mindjárt meg is lesz, s jó reggel megy a generális a
királykisasszonyhoz.
- Gyere, te királyleány, esküdjünk meg, mert megvan, amit
parancsoltál.
- Nem bánom generális de előbb menjünk el, hadd vizitáljam meg
azt a templomot, hogyha csak akkora hibát találok benne, mint egy
gombostű, akkor nem esküszöm meg veled.
Elmennek, megvizitálja a királyleány a templomot, s nem kap benne
semmi hibát. Mikor odamegy az oltár eleibe, azt mondja:
- Én istenem, miféle májeszter tudta ezt megcsinálni, hogy én hibát
ebben nem találtam?
Meglátja a nevét aranybetűvel felvarrva az ő kedvesének. Elkiáltja
magát a királyleány:
- Májeszter, hol vagy, aki ezt a templomot csináltád?
Megijed a kőművesmester, szalad a királyleány eleibe, térdre esik:
- Felséges királykisasszony, bizony tudós nem vagyok ennek a
templomnak a csinálásában, hanem odahaza van egy inasom, az
csinálta az éjszaka.
Azt mondja a királyleány:
- Szaladj, hívd ide mindjárt!
Elszalad a kőművesmester, odahívja az inast. Mikor bemegy az inas
a templomba, a királyleány meglátja, szalad, szökik a nyakába s
megcsókolja.
- Felséges király atyám, evvel esküszöm meg ebben a templomban, ez
volt az én megszabadítóm! Azt a generálist köttesse lófarok után,
hadd vesszen úgy el!
Így esküdött meg a templomban a királykisasszony a szegény bujdosó
legénnyel. Nagy lakodalmat hirdettek. Ettek, ittak, táncoltak,
vigadtak. A szegény kicsi medvét is eltartották. Még mai napig
is élnek Feketeországban, ha meg nem haltak. Holnap legyenek a
kigyelmetek vendégei.
- Tarisznyáljon fel, édesanyám, szegények vagyunk, elmegyek bujdosni,
szolgálatot keresni.
Feltarisznyál az anyja, s elmegy hetedhét ország ellen. Elér egy
nagy rengeteg erdőt. Mikor ment egy hónapig a nagy rengeteg erdőben,
elfogyott az élés a tarisznyából, gondolja magában: "Én istenem, az
élés is elfogyott, s még milyen nagy erdő van előttem!" Megbúsulja
magát, s megy tovább, elöl tűz, hátul víz, s csak mind megy.
Mikor már két hónapja ment, kiérkezik a nagy rengeteg erdőből, s
elér egy nagy mezőt. A nagy mező közepében meglát egy nagy királyi
kastélyt. Megáll, s gondolkozik magában, hogy mit csináljon: "Már
elfogyott az ennivalóm, mit csináljak? Ha bemegyek ide, azt se tudom,
ki lakik itt. Tolvajok is lakhatnak ebben az elhagyott kastélyban,
meg is ölhetnek. Ha be nem megyek, meghalok éhen... Bemegyek, ha
meghalok is!" - s bemegy az elhagyatott királyi kastélyba.
Beérkezik az első szobába - este volt, sötétedett be -, talál ott
egy jó tüzet, az asztal meg volt terítve, s azon étel s ital volt,
s három szál gyertya égett. Leül szegény bujdosó legény a tűzhelyre,
s gondolkodik magában, hogy vajon ki lakik ebben a kastélyban, hogy
itt senki sincsen. Várja, várja, hogy hátha vízért mentek a tolvajok,
s mindjárt jönnek, de látja, hogy nem jön senki sem. Gondolja magában:
"Én odaülök az asztal mellé, jót eszem, s jóllakom, ha megölnek is,
haljak meg jóllakva ennyi éhezésem után." Meglát az ablak fáján egy
pipát is s mellette dohányt. Gondolja magában, hogy pipázik is egyet.
Ahogy ott pipázik, beszökik egy fekete tyúk az ajtón:
- Adjon isten jó estét, szívemnek szép szerelme!
A legény fogadja:
- Adjon isten jó estét, jó fekete tyúk! Hát mi az újság?
- Isten hozott ide téged, te bujdosó legény. Én egy elátkozott
királyleány vagyok, ameddig érettem valaki három próbát meg nem
teszen; addig örökké fekete tyúk leszek. Tégy meg te három próbát
érettem, s boldog leszel a világon, amíg élsz.
- Mi lesz az első próba, te fekete tyúk?
- Az első próba az lesz, hogy idejön mindjárt három szép tündérleány.
Táncolnak, mulatnak szépen, hívnak téged is, de nehogy elmenj velük!
Ha nem szólasz egyet se nekik, hárman állanak a szoba három sarkába,
felvesznek téged, s ellabdáznak veled, hogy a csontod mind összeszakad
a testedben, mint a pozdorja.
Elbúcsúzik a fekete tyúk, kimegy a házból. Megbúsulja magát erősen a
szegény legény: "Ha a csontom összeszakad, mint a pozdorja, honnan
támadjak fel?"
Beszökik a három tündérleány, jó estét köszönnek:
- No, te bujdosó legény, nézd meg, milyen szépek vagyunk, gyere,
mulass velünk!
De a szegény bujdosó legény még rájuk sem nézett. Felkapják, dobálni
kezdik, egyik a másiknak, a másik a harmadiknak, amíg a csontja úgy
összeszakadt, mint a pozdorja. Mint mikor az asszonyok megtilolják
a kendert, a pozdorja ahogy összeromlik, úgy összeromlott neki is
minden csontja.
Hajnalban, felébred a szegény legény, gondolja magában: Hogyha az
ágyba valahogy felmászhatnék, de jó volna!" - odanyúl a kezével az ágy
lábához, hogy fogja meg, s elér egy cserepet, amiben kenő szerszámok
voltak. Megkeni magát abból a kenőcsből, hát semmije se fáj. Felfeküdt
az ágyba, s aluszik reggelig.
Beszökik jó reggel a fekete tyúk. Jó reggelt köszön:
- Szívemnek szerelme, megtettél egy próbát, tedd meg a másodikat is!
- Mi lesz az, te fekete tyúk?
- A második próba az lesz, hogy kemencébe vetnek, megégetnek, s a
hammadat a széllel elfuvatják.
Megbúsulja magát a szegény legény: "Hogyha elfuvatják a hammamat a
széllel, honnan támadjak fel?"
Eljő a második este, s eljön a három tündérleány is. Hívják mulatságba
a legényt. Addig kérik, hogy éppen már egyet szóljon, hogy megszólamlik
a kakas, s nem volt hatalmuk, hogy megégessék, s a hammát a széllel
elfuvassák.
Beszökik a fekete tyúk a harmadik reggel, övig fel királykisasszony-
gúnyában:
- Adjon isten jó reggelt, szívemnek szerelme! Megtetted a két próbát
érettem, tedd meg a harmadikat is, s ezután boldog leszel, amíg a
világon élsz.
- Hát mi lesz a harmadik próba?
Azt mondja a fekete tyúk:
- A harmadik próba az lesz, hogy idejönnek, kínálnak borral, de ne
vedd el! Hogy el nem veszed, beletesznek egy mozsárba, megtörnek,
mint a borsot, s a széllel elfuvatnak.
Megbúsul a legény nagyon, hogy mit tudjon tenni, hogy ez meg ne
történjék rajta.
Gondolkozik, aztán elmegy ki az erdőbe, vág egy akkora tuskó fát,
mint amekkora maga, beteszi az ágyba, s betakarja a paplannal.
Aztán befekszik az ágy alá, s ott hallgat.
Bejön a három tündérleány, odamennek az ágyhoz, s azt mondják:
- Kelj fel az ágyból, nézd meg, hogy milyen szépek vagyunk. Hadd
adjunk neked egy pohár bort!
De a fa nem szólt semmit a paplan alatt. Azt mondja egyik tündér a
másiknak:
- Eridj, hozd csak a mozsarat, törjük meg, mint a borsot, s fuvassuk
el a széllel.
Azt hitték, hogy a legény van a paplan alatt. Felveszik paplanostól,
beleteszik egy nagy mozsárba, megtörik, s a széllel elfuvatják. Avval
a három tündérleány elmegy.
Kibújik a legény az ágy alól, felfekszik az ágyra, s elalszik. Mikor
megvirrad, felébred. Hát egyszer csak beszökik egy királyi leány, hogy
annál szebbet sohase látott.
- Adjon isten jó reggelt, szívemnek szerelme! Én a tied, te az enyém,
amíg élünk. Te engem kivettél az ördögök kezéből, s megszabadítottál
a nagy átoktól.
Ott élnek ők kedvesen egy hétig. Azt mondja a leány:
- Én elmegyek, szívemnek szerelme, a királyi atyámhoz, s megjelentem,
hogy te kiszabadítottál az ördögök kezéből. Várj vissza, mert én
visszajövök bizonyosan. Ha megunsz várakozni sokáig, hagyok neked
egy kardot. Ez a kard arra való, hogy ezen az úton gyere el utánam,
s a tengereken mutassad ezt a kardot, s a hajósmesterek fizetés
nélkül általvisznek tégedet.
Elbúcsúzik a királyleány s elmegy. Ott ül harmadnapig a kastélyban
a legény, s megbúsulja magát: "Mennyi próbákat megtettem, mégis
egyedül maradtam." Elindul azon az úton, amerre a királyleány
megmutatta volt. Rátalál egy kútra, bele akar hajolni, hogy igyék,
s a kardot beleszalasztotta a kútba. "Istenem, istenem, kard nélkül
maradtam s feleség nélkül!"
Megindul egy nagy erdőn keresztül. Mikor a nagy erdőnek a közepén megy
elé, eleibe áll egy medve, feltartja az egyik lábát.
Megijed a legény erősen, el akarja kerülni, de nem tudja. Gondolja
magában: "Szembemegyek azzal a medvével, megnézem, mi baja, ha
meghalok is!" Hát egy tövis van a talpába törve. Meglátja, kihúzza
a talpából, s akar menni tovább. Hát a medve is megy vele. Gondolja
magában: "Mi lehet, hogy ez a medve el nem marad tőlem?"
Elérkeznek ketten egy nagy mező szélére estére. Tüzet kezd tenni
a legény, hát a medve hordja a fát keményen a tűzre. A legény
megbátorodik, s az istennek hálát ad, hogy ezt a medvét segítségére
rendelte.
Megéhezett volt erősen a szegény legény, hát a medve elszaladott
egy esztenára, s vitt neki három sajtot. Avval jóllaktak, aztán
lepihentek.
Megindulnak onnan másnap reggel, elérkeznek a Fekete-tenger partjára,
s azt mondja a legény a hajósmesternek:
- Uram, vigyenek által a tengeren.
Azt mondja a hajósmester:
- Hol van a kard, amit a királyleány adott volt?
- Elvesztettem.
- Ha elvesztetted, hát elvesztetted, itt senkit sem szabad másképpen
átvinni, csak úgy, ha kezét-lábát összekötözzük.
Gondolkozik magában a szegény legény, hogy mitévő legyen. De aztán azt
mondja:
- Nem bánom, hajósmester úr, vigyen által a tengeren. Azt se bánom,
ha az életem elveszik is, úgyis meg kell halni egyszer.
Felültetik a hajóba, s felül a medve is. Mikor kiérkeznek a
tengerpartra, fog a két hajósmester-legény egy hatalmas vaskötelet,
s megy a hajósmester, hogy megkötözze a legényt. Meglátja a
medve, hogy bántani akarják az ő gazdáját, megharagszik, nekifut
a hajósmestereknek, s mind a hármat belehányja a tengerbe. Így
szabadította meg a gazdáját a gonoszoktól.
Megindulnak ők onnan, s mennek tovább. Elérkeznek a Veres-tenger
partjára. Kéri a legény a hajósmestert, hogy vigyék által. Kérdi
a hajósmester:
- Hol van a kard, amit a királyleány adott?
- Elvesztettem, uram.
- Ha elvesztetted, nem viszünk által máskülönben a tengeren, csak úgy,
hogyha megengeded, hogy kezed-lábad gúzsba kössük.
- Nem bánom, hajósmester úr, vigyenek által, aztán kössenek gúzsba -
közben azt gondolja a legény magában: "Még a medvém megszabadít ott
is."
Felülnek a hajóba, felül a medve is, de el talál szunnyadni, az egyik
hajóslegény megtaszítja csúfságból, s beleesik a tengerbe. Elviszi a
tenger a medvét messzire. Meglátja a szegény gazdája, hogy kifogyott a
medvéjéből, s sírni kezd keservesen, hogy nincs, aki megmentse többet
a veszedelemből.
Kiérkeznek a tengerpartra, azt mondja a hajósmester:
- Gyere, hogy kezed-lábad gúzsba kössem, aztán itt hagyunk a
pusztaságban.
- Nem bánom, hajósmester úr, ha a pusztaságban éhen veszek is, ha
a vadállatok széjjelszaggatnak is, de a gúzsbakötéssel várjon egy
fertályórát, hadd gondolom végig életem sorát.
Megengedi a hajósmester. De ő csak nézett a tengerre, és várta, hogy
a medvéje addig valahogy kimászik a tengerből.
Eltelik a fertályóra, látja, hogy a szegény medve nem jön kifele
a tengerből sehogy. Kér még egy fertályórát. Megengedi azt is
a hajósmester. Meglátja a legény nagy sokára, hogy a medvéje
messze-messze lenn a tengerparton mászik ki a vízből, s megörvend
nagyon. Megfutamodik, fel a tengerparton a medve, s mikor odaérkezik,
a hajósmestert belehányja a tengerbe.
Megindulnak nagy örömmel fel a tenger szigetjén. Mennek egy hónapig,
sem falut, sem várost nem érnek, sem semmiféle emberi nemzetet. Egyszer
csak elérnek egy kicsi remeteházat abban a szigetben, s látnak jó
gyertyavilágot abban a kis remeteházban. Bemennek, s hát odabenn ott
van egy öregember, akinek a haja s szakálla a földet éri. Jó estét
köszönnek:
- Adjon isten jó estét, édesapám!
Fogadja az öreg:
- Isten hozott, fiam, hol jártok, ahol még a madár sem jár a ti
helyetekről? Tizenkétszáz esztendeje, hogy itt remete vagyok ebben
a szigetben, nem láttam még emberi nemzetet azótától fogva. Immár
az isten hozott titeket, mert örökké halogattam a halálomat, amíg
valami emberi nemzet idejön. Immár meghalok, temessetek el. Amiért
eltemettek, adok egy könyvet, olyat, hogy amikor valamit kívánsz,
nyisd meg azt a könyvet, nézz bele, s amit kívánsz, mindjárt
megtörténik.
Odaadja a könyvet az öregember, teszi a tarisznyájába a legény, s
lefekszik az öregember s meghal. Vájnak egy kis gödröt a medvével,
s eltemetik az öreget. S aztán megindulnak.
Elérkeznek a fekete városba, ahova a királyleány való volt. Beáll
a szegény legény egy szabómesterhez, ketten a medvével, inasnak.
A királyleány, mikor hazaérkezett, a királyi atyjának megjelentette,
hogy megszabadította az ördögök kezéből egy szegény bujdosó legény.
A király örömében, hogy az ő egyetlen leánya megszabadult s meglátta,
hirdetett nagy vigasságot. Egy generális kérni kezdi a királyleányt a
királytól feleségnek. Azt feleli a király:
- Én nem bánom, te generális, ha az én leányom is úgy akarja.
Előhívják a királyleányt, s mondják neki, hogy mit akar a generális.
Azt mondja a királyleány:
- Király atyám, sohasem kell nekem más, csak aki engem kiszabadított
az ördögök kezéből. Hanem készíttessen egy hajót élelemmel és egy
regiment katonával, hadd menjek én vissza, mert rég, hogy engem vár,
azt fogadtam, hogy minél hamarabb visszamegyek.
Elkészítik a hajót, s megteszik parancsnoknak azt a generálist,
amelyik kérte a királyi leányt férjhez. Megindulnak a tengeren,
s harmadik napon azt mondja a generális a királyi leánynak:
- Te királyleány, én kértelek, s te nem jöttél hozzám. Ha fel nem
fogadod, hogy hozzám jössz feleségül, belevetlek a tengerbe, s mi
hasznod lesz belőle?
Megijed a királyleány:
- Nem bánom, generális, forduljunk vissza, vígy az én királyi atyám
városába, hozzád megyek feleségül.
Megfordulnak a hajóval, visszamennek a királyi kastélyba. Azt mondja
a generális, mikor hazaérkeztek, a királyi kisasszonynak:
- Esküdjünk meg.
- Soha meg nem esküszöm veled, amíg egy királyi köntöst nem csináltatsz
nekem, de olyan legyen, hogy méretlen-szabatlan úgy találjon reám,
mintha testemből nőtt volna ki. Szép se legyen olyan egy se, mint az
a világon. Ha ezt megcsinálod, megesküszöm veled, de ha nem, sohasem.
Megbúsul a generális, hogy azt ki csinálja meg. Megindul a
szabómesterekhez, hogy csináltassa meg. De a szabómesterek azt
felelik:
- Excellenciás generális, élő ember fia nem tud olyan gúnyát csinálni,
amelyik méretlen-szabatlan úgy találjon, mintha a királyi kisasszony
testéből úgy nőtt volna ki, s mégis szép se legyen a világon olyan,
mint az.
Legkésőbben megy a generális ahhoz a szabómesterhez, ahol a szegény
bujdosó legény inasnak beállott volt a medvéjével. Az is azt feleli,
amit a többi a generálisnak:
- Lehetetlen dolog, amit kívánsz, excellenciás generális!
Azt mondja az inas arra a szabómesternek:
- Szabómester úr, vállaljuk el a többi mesterek bosszúságára, hogy
megcsináljuk; ha nem sikerül, azért sem akasztanak fel, legalább híre
lesz a városban, hogy kurázsink volt, s elvállaltunk olyasmit, amit a
többi mester nem mert egy sem.
Elmegy a szabómester, megmondja a generálisnak.
Este lesz, le akarnak feküdni, azt mondja a szabómester:
- Feküdj le, inas, s aludd ki magad, mert jó reggel fel kell kelni,
tudod, milyen munkát fogadtattál fel velem.
Azt mondja az inas fennszóval:
- Feküdjék le, májeszter úr, nyugodjék békével, én is lefekszem, csak
egy kicsit dolgozom.
Addig s addig, hogy elalszik a szabómester. Mikor az inas látja, hogy
jó mélyen aluszik, kiveszi a kicsi könyvet a tarisznyájából, amit a
tenger szigetjében kapott volt az öreg remetétől, kinyitja, belenéz,
s gondolja magában: "Én uram, istenem, hadd legyen meg az a királyi
köntös, amit a királyleány parancsolt. Méretlen-szabatlan úgy
találjon, mintha a királyi kisasszonyból nőtt volna ki!"
Erre a gondolatra mindjárt ott termett a köntös készen, fel volt
akasztva a szegre. Lefekszik az inas a medvéje mellé, s aluszik
reggelig.
Reggel felébred a májeszter, azt kiáltja az ágyból:
- Kelj fel, inas, nézd meg, milyen világosság van, úgy tetszik, mintha
égne a város!
Azt mondja az inas:
- Májeszter úr, dörgölje ki az álmot a szeméből, nem ég semmi. Keljen
fel, mosdjék meg, s vigye fel ezt a köntöst a királyi kisasszonynak,
mert készen van.
- Jaj, lelkem, szép inasom, mikor tudtad elkészíteni?
Feleli az inas:
- Az éjszaka, májeszter úr, két szál gyertyát elégettem, s nem
aludtam.
Felviszi a szabómester a köntöst nagy örömmel a palotába, s jelenti a
királyi kisasszonynak, hogy készen van a köntös. Felveszi a királyi
kisasszony a köntöst magára, nézi magát, s azt mondja:
- Ez igazán olyan, amilyet én kívántam. Be jó mesterember az, aki ezt
csinálta!
Odamegy a generális:
- Imhol, királyleány, megvan a köntös, amilyent kívántál, esküdjünk
meg most nyomban.
- Te generális, még nem esküszöm meg veled, amíg olyan templomot nem
csinálsz az éjszaka a nagy piacra, hogy a széles e világon annak párja
ne legyen. Annak a végébe kétágú tornyot, abba hat harangot. Reggel
apróra megvizsgálom, hogyha csak akkora hibát találok benne, mint egy
tűnek a hegye, akkor sem esküszöm meg veled, te generális. Az a hat
harang hadd szóljon holnap jó hajnalban magától, hogy a város hadd
csudálkozzék.
Megtudja a szegény bujdosó fiú, elhagyja a szabómestert, elmegy, beáll
egy kőműves pallérhoz inasnak. Megindul a generális nagy búsulva a
kőműves pallérokhoz, s mondja nekik, hogy mit parancsolt a királyi
leány, hogy a nagy piacra olyan templomot építsenek az éjszaka, hogy
a világon annak párja ne legyen. A végébe kétágú tornyot, s abba hat
harangot, hogy hadd harangozzék magától az a hat harang hajnalban. De
abban akkora hiba se legyen, mint egy tűnek a hegye.
Azt mondják a kőművesmesterek:
- Excellenciás generális, élő embernek a fia nem tudja ezt
megcselekedni.
Legkésőbb érkezik ahhoz a kőművesmesterhez a generális, akihez
beállott volt a szegény bujdosó legény inasnak a medvéjével. Az
is azt feleli, amit a többi.
- Excellenciás generális, hogy lehetne azt megcsinálni, hogy készen
legyen reggelre, alapozás sincs megásva, tégla, kő sincs egy sem.
Azt mondja az inas a góc alól:
- Májeszter úr, fogadjuk fel a többi kevély pallérok bosszúságára.
Minket úgyis alábbvalónak tartanak.
Felfogadják az inas szavára, s elmegy a generális haza.
Azt mondja a májeszter az inasnak:
- Nagy bút hoztál a fejemre, addig beszéltél.
- Ne búsuljon, májeszter úr, ha csináljuk, ha nem, azért sem
akasztanak fel. Feküdjék le, s nyugodjék békével.
Lefeküsznek, a kőművesmester a maga ágyába, az inas a góc alá a
medvéjével. Mikor úgy gondolta, hogy elaludt a mester, felkel a
góc alól, kimegy a nagy piacra, kiveszi a tarisznyájából a kis
könyvecskét, kinyitja, s azt mondja:
- Én uram, istenem, hadd legyen ide olyan templom, hogy annak a
világon párja több ne legyen. Abban annyi hiba se legyen, mint
egy tűnek a hegye. Az oltáron a selyemtakarón legyen az én nevem
aranybetűvel felvarrva, s a kétágú toronyban a hat harang hadd
szóljon hajnalra, hogy a város csodálkozzék rajta.
Ez mindjárt meg is lesz, s jó reggel megy a generális a
királykisasszonyhoz.
- Gyere, te királyleány, esküdjünk meg, mert megvan, amit
parancsoltál.
- Nem bánom generális de előbb menjünk el, hadd vizitáljam meg
azt a templomot, hogyha csak akkora hibát találok benne, mint egy
gombostű, akkor nem esküszöm meg veled.
Elmennek, megvizitálja a királyleány a templomot, s nem kap benne
semmi hibát. Mikor odamegy az oltár eleibe, azt mondja:
- Én istenem, miféle májeszter tudta ezt megcsinálni, hogy én hibát
ebben nem találtam?
Meglátja a nevét aranybetűvel felvarrva az ő kedvesének. Elkiáltja
magát a királyleány:
- Májeszter, hol vagy, aki ezt a templomot csináltád?
Megijed a kőművesmester, szalad a királyleány eleibe, térdre esik:
- Felséges királykisasszony, bizony tudós nem vagyok ennek a
templomnak a csinálásában, hanem odahaza van egy inasom, az
csinálta az éjszaka.
Azt mondja a királyleány:
- Szaladj, hívd ide mindjárt!
Elszalad a kőművesmester, odahívja az inast. Mikor bemegy az inas
a templomba, a királyleány meglátja, szalad, szökik a nyakába s
megcsókolja.
- Felséges király atyám, evvel esküszöm meg ebben a templomban, ez
volt az én megszabadítóm! Azt a generálist köttesse lófarok után,
hadd vesszen úgy el!
Így esküdött meg a templomban a királykisasszony a szegény bujdosó
legénnyel. Nagy lakodalmat hirdettek. Ettek, ittak, táncoltak,
vigadtak. A szegény kicsi medvét is eltartották. Még mai napig
is élnek Feketeországban, ha meg nem haltak. Holnap legyenek a
kigyelmetek vendégei.
Rózsa királyfi
Volt egy királynak három fia. Ellenség ütött az országra, azt
elfoglalta, a király is elesett. A királyfiak jó vadászok voltak,
hárman három vadászkutyával odébb állottak a veszedelemből. Sokáig
mentek, azt sem tudták, hova, végre egy legmagasabb havastetőn, ahol
az út elágazott, elhatározták, hogy elválnak egymástól, külön-külön
próbálnak szerencsét.
Megegyeztek, hogy egy magas fa hegyibe felállítanak egy hosszú póznát,
s arra felkötnek egy fehér kendőt, amelyik a kendőt véresnek látja,
induljon a testvérei után, mert valamelyiknek veszedelme van.
A legkisebb királyfi akit Rózsának hívtak, bal fele indult, a másik
kettő jobb fele. Rózsa, mikor a hetedik havasba is bejutott, jó
messze, meglátott ott egy szép kastélyt, s abba betért, mint fáradt
utazó, hogy megszálljon.
Megnyílik este nagy dörömböléssel a kastély kapuja, hát hét nagy óriás
állít be az udvarra s onnét a házba. Akkora volt mindegyik, mint egy
nagy torony. Rózsa ijedtében az ágy alá suhant, de az óriások mihelyt
beléptek, egyik azt mondta:
- Ci, milyen emberbűz van itt!
Megkeresték Rózsát, megtalálták, összeaprították, mint a torzsát,
s az ablakon kihányták.
Reggel az óriások megint elmentek dolgukra, a bokorból előmászott
egy szép leányfejű kígyó, s Rózsa testének minden kicsi darabját
összeszedte, szépen összerakogatta, forrasztó fűvel megkenegette,
s élő-haló vízzel meglocsolta. Rózsa egy perc alatt talpra szökött,
s most hétszerte szebb s erősebb lett, mint azelőtt volt. Akkor a
leányfejű kígyó is kibújt a kígyóbőrből hónaljig.
Rózsa, hogy olyan erős lett, bízott magában, s este nem bújt az
ágya alá, hanem az óriásokat a kapuban várta haza. Azok mikor
megérkeztek, előreküldték a szolgájukat, hogy azt a hitvány
Ádám-maradékot összemorzsolják, de a szolgák nem bírtak vele,
maguknak az óriásoknak kellett, hogy őt összeaprítsák.
Másnap reggel a leányfejű kígyó Rózsát megint életre hozta, ő maga
pedig övig kibújt a kígyóbőrből. Rózsa kétszerte erősebb lett most,
mint külön-külön egy-egy óriás.
Akkor este Rózsa a szolgákat mind megölte, s sok óriást is megsebzett,
de a hét óriás mégis megölte őt.
Reggel, ahogy elmentek, a kígyó Rózsát megint feltámasztotta; Rózsa
erősebb lett, mint a hét óriás együtt, s olyan szép, hogy a napra
lehetett nézni, de reá nem. A leány is a kígyóbőrből egészen
kikerekedett, be kedves két teremtés volt!
Akkor egymásnak a dolgaikat s életüket elbeszélték. Elbeszélte a
leány, hogy ő is királyvérből való, hogy az ő apját az óriások ölték
meg, s az országot elfoglalták, ez a kastély az ő apjáé volt, ahol az
óriások laknak, s innen járnak ki mindennap, hogy a népet sarcolják.
Őt magát egy jó kuruzsos dajkája kígyóvá változtatta, s megesküdött,
hogy addig kígyóbőrben marad, míg az óriásokon bosszút állhat. De
most, hogy Rózsa olyan erős, hogy könnyen megfelelhet mind a hét
óriásnak, róla is lerepedezett a kígyóbőr.
- Rajta hát Rózsa pusztítsd el az óriásokat, nem leszek én se
háládatlan.
Rózsa azt felelte:
- Kedves szép leány, te nekem az életemet három ízben adtad vissza,
én sem lehetek háládatlan tehozzád, az óriásokat elpusztítom, s aztán
te az enyém, én a tied.
Egymásnak holtig való szerelmet esküdtek, s igen jóízűen telt el a
nap egészen estig.
Mikor este az óriások megérkeztek, Rózsa így szólott hozzájuk:
- Ugyebár, sok gazember, hogy háromszor öltetek meg? Most azt mondom,
hogy ma ezen a kapun egyiketek sem teszi be a lábát! Vívjunk meg!
Az óriások nagy méreggel reá mentek, de most nem úgy lett, mint
azelőtt kétszer; rendre őket mind megölögette, s akkor a kulcsokat
a zsebükből kezéhez vette, a kastélynak minden szegelikát felkutatta,
s látta, hogy bátorságban lehetnek, mert már egy lélek sincs a
kastélyban.
Az éjszaka csendesen telt el. Reggel a kastély udvaráról Rózsa elnéz
a havas tetőre a fehér kendő felé, s hát látja, hogy az egészen véres.
Megbúsul, s azt mondja a szép leánynak:
- El kell mennem, hogy a két bátyámat felkeressem, mert rosszul megy
soruk. Várj vissza engem, mert ha őket feltaláltam, minden bizonnyal
visszajövök.
Avval felkészült, kardot kötött, nyilat, forrasztó füvet, élő-haló
vizet vett magához, s éppen arra a helyre ment, ahol elváltak volt.
Útjában lőtt egy nyulat. Mikor odaért a fához, elindult azon az
úton, amerre a bátyjai mentek. Rátalált egy kicsi házikóra, s ott
megállapodott. Látja, hogy a ház előtt a fához a két bátyja két
vadászkutyája lánccal meg van kötve. Eloldja őket, tüzet csinál,
s a nyulat sütni kezdi. Amint sütné, hallja, hogy a fán valaki
dideregve azt kiáltozza:
- Jaj, de fázom!
Felszól a fára Rózsa királyfi:
- Ha fázol, gyere le s melegedjél!
Azt mondják rá fentről:
- Igen, de félek a kutyáktól!
- Ne félj, mert azok becsületes embert nem bántanak!
- Én hiszem - azt mondja az a valaki a fáról -, de mégis vesd közéjük
ezt a hajszálat, hadd szagolják meg előbb, arról engem is megismernek!
Veszi Rózsa a hajszálat, s a tűzbe veti. A fáról leszáll egy vén
boszorkány, odaül a tűz mellé s fűtözik. Felhúz egy nyársra egy
varasbékát, s sütni kezdi. Amint sütné, mondani kezdi Rózsának:
- Az az enyém, ez a tied - s hozzáüti a varasbékát a nyúlhoz; Rózsa
megmérgelődik, kirántja a kardot, s hozzákap a boszorkányhoz, s hát a
kard egy hasábfává válott. Nekimegy a boszorkány, hogy megölje Rózsát,
s azt mondja:
- No, most véged neked is, a testvéreidet is én öltem meg bosszúból,
azért, hogy a hét óriás fiamat elpusztítottad!
Rózsa nekiúszítja a boszorkánynak a kutyákat, s azok addig fogják
innen s túl, hogy vért eresztenek belőle. A vér a kardból lett
hasábfára cseppen, s abból megint kard lett. Kapja Rózsa a kardot,
s odaáll a boszorkány eleibe. Megijed a boszorkány, s könyörögni
kezd, hogy ne bántsa, megmutatja, hova temette a bátyjait. Csak
ezt várta Rózsa, azon nyomban hozzásújtott, s avval a boszorkány
Plutóhoz költözött. Rózsa kiásta a bátyjait, az összedarabolt
testüket összerakta, forrasztófűvel összeforrasztotta, s élő-haló
vízzel feltámasztotta. Azok, mikor a szemüket kinyitották, s
Rózsát megpillantották, mind a ketten azt mondották:
- Jaj, be sokat aludtam.
- Sokat bizony - azt mondta Rózsa -, de ha én ide nem jöttem volna,
még most is aludnátok.
Elbeszélték Rózsának a bátyjai, hogy elválásuk után csakhamar
meghallották, hogy az ellenség az országukból eltakarodott, s
visszatértek a palotájukba. Úgy osztoztak, hogy az egyik, a nagyobbik,
hazamenjen, s igazgassa az országot, másik pedig keresse fel Rózsát.
Akkor fordultak be a kis házikóba, s akkor bánt el velük a vén
boszorkány.
Rózsa is elbeszélte nekik, miken ment keresztül, s azt mondotta:
- Te, nagyobbik bátyám, menj haza, ülj be apánk országába, te pedig,
kisebbik bátyám, gyere velem, és igazgassuk ketten azt a nagy
országot, amelyikben az óriások hatalmaskodtak.
Ebben megegyeztek, mindegyik elment a maga országába. Rózsa is
felkereste a szép leányt, aki már magát úgy elbúsulta volt utána,
hogy szinte elepedt, de hogy Rózsa megérkezett, egészen felvidult.
Egybekeltek, nagy lakodalmat csináltak, eleget vendégeskedtek, a
menyasszonyt jól megtáncoltatták, azután az óriásoktól megmentett
nagy országot kezükre vették, ma is ott uralkodnak, ha meg nem
haltak. Kerekedjenek egy tojáshéjba, s holnap legyenek a kigyelmetek
vendégei.
elfoglalta, a király is elesett. A királyfiak jó vadászok voltak,
hárman három vadászkutyával odébb állottak a veszedelemből. Sokáig
mentek, azt sem tudták, hova, végre egy legmagasabb havastetőn, ahol
az út elágazott, elhatározták, hogy elválnak egymástól, külön-külön
próbálnak szerencsét.
Megegyeztek, hogy egy magas fa hegyibe felállítanak egy hosszú póznát,
s arra felkötnek egy fehér kendőt, amelyik a kendőt véresnek látja,
induljon a testvérei után, mert valamelyiknek veszedelme van.
A legkisebb királyfi akit Rózsának hívtak, bal fele indult, a másik
kettő jobb fele. Rózsa, mikor a hetedik havasba is bejutott, jó
messze, meglátott ott egy szép kastélyt, s abba betért, mint fáradt
utazó, hogy megszálljon.
Megnyílik este nagy dörömböléssel a kastély kapuja, hát hét nagy óriás
állít be az udvarra s onnét a házba. Akkora volt mindegyik, mint egy
nagy torony. Rózsa ijedtében az ágy alá suhant, de az óriások mihelyt
beléptek, egyik azt mondta:
- Ci, milyen emberbűz van itt!
Megkeresték Rózsát, megtalálták, összeaprították, mint a torzsát,
s az ablakon kihányták.
Reggel az óriások megint elmentek dolgukra, a bokorból előmászott
egy szép leányfejű kígyó, s Rózsa testének minden kicsi darabját
összeszedte, szépen összerakogatta, forrasztó fűvel megkenegette,
s élő-haló vízzel meglocsolta. Rózsa egy perc alatt talpra szökött,
s most hétszerte szebb s erősebb lett, mint azelőtt volt. Akkor a
leányfejű kígyó is kibújt a kígyóbőrből hónaljig.
Rózsa, hogy olyan erős lett, bízott magában, s este nem bújt az
ágya alá, hanem az óriásokat a kapuban várta haza. Azok mikor
megérkeztek, előreküldték a szolgájukat, hogy azt a hitvány
Ádám-maradékot összemorzsolják, de a szolgák nem bírtak vele,
maguknak az óriásoknak kellett, hogy őt összeaprítsák.
Másnap reggel a leányfejű kígyó Rózsát megint életre hozta, ő maga
pedig övig kibújt a kígyóbőrből. Rózsa kétszerte erősebb lett most,
mint külön-külön egy-egy óriás.
Akkor este Rózsa a szolgákat mind megölte, s sok óriást is megsebzett,
de a hét óriás mégis megölte őt.
Reggel, ahogy elmentek, a kígyó Rózsát megint feltámasztotta; Rózsa
erősebb lett, mint a hét óriás együtt, s olyan szép, hogy a napra
lehetett nézni, de reá nem. A leány is a kígyóbőrből egészen
kikerekedett, be kedves két teremtés volt!
Akkor egymásnak a dolgaikat s életüket elbeszélték. Elbeszélte a
leány, hogy ő is királyvérből való, hogy az ő apját az óriások ölték
meg, s az országot elfoglalták, ez a kastély az ő apjáé volt, ahol az
óriások laknak, s innen járnak ki mindennap, hogy a népet sarcolják.
Őt magát egy jó kuruzsos dajkája kígyóvá változtatta, s megesküdött,
hogy addig kígyóbőrben marad, míg az óriásokon bosszút állhat. De
most, hogy Rózsa olyan erős, hogy könnyen megfelelhet mind a hét
óriásnak, róla is lerepedezett a kígyóbőr.
- Rajta hát Rózsa pusztítsd el az óriásokat, nem leszek én se
háládatlan.
Rózsa azt felelte:
- Kedves szép leány, te nekem az életemet három ízben adtad vissza,
én sem lehetek háládatlan tehozzád, az óriásokat elpusztítom, s aztán
te az enyém, én a tied.
Egymásnak holtig való szerelmet esküdtek, s igen jóízűen telt el a
nap egészen estig.
Mikor este az óriások megérkeztek, Rózsa így szólott hozzájuk:
- Ugyebár, sok gazember, hogy háromszor öltetek meg? Most azt mondom,
hogy ma ezen a kapun egyiketek sem teszi be a lábát! Vívjunk meg!
Az óriások nagy méreggel reá mentek, de most nem úgy lett, mint
azelőtt kétszer; rendre őket mind megölögette, s akkor a kulcsokat
a zsebükből kezéhez vette, a kastélynak minden szegelikát felkutatta,
s látta, hogy bátorságban lehetnek, mert már egy lélek sincs a
kastélyban.
Az éjszaka csendesen telt el. Reggel a kastély udvaráról Rózsa elnéz
a havas tetőre a fehér kendő felé, s hát látja, hogy az egészen véres.
Megbúsul, s azt mondja a szép leánynak:
- El kell mennem, hogy a két bátyámat felkeressem, mert rosszul megy
soruk. Várj vissza engem, mert ha őket feltaláltam, minden bizonnyal
visszajövök.
Avval felkészült, kardot kötött, nyilat, forrasztó füvet, élő-haló
vizet vett magához, s éppen arra a helyre ment, ahol elváltak volt.
Útjában lőtt egy nyulat. Mikor odaért a fához, elindult azon az
úton, amerre a bátyjai mentek. Rátalált egy kicsi házikóra, s ott
megállapodott. Látja, hogy a ház előtt a fához a két bátyja két
vadászkutyája lánccal meg van kötve. Eloldja őket, tüzet csinál,
s a nyulat sütni kezdi. Amint sütné, hallja, hogy a fán valaki
dideregve azt kiáltozza:
- Jaj, de fázom!
Felszól a fára Rózsa királyfi:
- Ha fázol, gyere le s melegedjél!
Azt mondják rá fentről:
- Igen, de félek a kutyáktól!
- Ne félj, mert azok becsületes embert nem bántanak!
- Én hiszem - azt mondja az a valaki a fáról -, de mégis vesd közéjük
ezt a hajszálat, hadd szagolják meg előbb, arról engem is megismernek!
Veszi Rózsa a hajszálat, s a tűzbe veti. A fáról leszáll egy vén
boszorkány, odaül a tűz mellé s fűtözik. Felhúz egy nyársra egy
varasbékát, s sütni kezdi. Amint sütné, mondani kezdi Rózsának:
- Az az enyém, ez a tied - s hozzáüti a varasbékát a nyúlhoz; Rózsa
megmérgelődik, kirántja a kardot, s hozzákap a boszorkányhoz, s hát a
kard egy hasábfává válott. Nekimegy a boszorkány, hogy megölje Rózsát,
s azt mondja:
- No, most véged neked is, a testvéreidet is én öltem meg bosszúból,
azért, hogy a hét óriás fiamat elpusztítottad!
Rózsa nekiúszítja a boszorkánynak a kutyákat, s azok addig fogják
innen s túl, hogy vért eresztenek belőle. A vér a kardból lett
hasábfára cseppen, s abból megint kard lett. Kapja Rózsa a kardot,
s odaáll a boszorkány eleibe. Megijed a boszorkány, s könyörögni
kezd, hogy ne bántsa, megmutatja, hova temette a bátyjait. Csak
ezt várta Rózsa, azon nyomban hozzásújtott, s avval a boszorkány
Plutóhoz költözött. Rózsa kiásta a bátyjait, az összedarabolt
testüket összerakta, forrasztófűvel összeforrasztotta, s élő-haló
vízzel feltámasztotta. Azok, mikor a szemüket kinyitották, s
Rózsát megpillantották, mind a ketten azt mondották:
- Jaj, be sokat aludtam.
- Sokat bizony - azt mondta Rózsa -, de ha én ide nem jöttem volna,
még most is aludnátok.
Elbeszélték Rózsának a bátyjai, hogy elválásuk után csakhamar
meghallották, hogy az ellenség az országukból eltakarodott, s
visszatértek a palotájukba. Úgy osztoztak, hogy az egyik, a nagyobbik,
hazamenjen, s igazgassa az országot, másik pedig keresse fel Rózsát.
Akkor fordultak be a kis házikóba, s akkor bánt el velük a vén
boszorkány.
Rózsa is elbeszélte nekik, miken ment keresztül, s azt mondotta:
- Te, nagyobbik bátyám, menj haza, ülj be apánk országába, te pedig,
kisebbik bátyám, gyere velem, és igazgassuk ketten azt a nagy
országot, amelyikben az óriások hatalmaskodtak.
Ebben megegyeztek, mindegyik elment a maga országába. Rózsa is
felkereste a szép leányt, aki már magát úgy elbúsulta volt utána,
hogy szinte elepedt, de hogy Rózsa megérkezett, egészen felvidult.
Egybekeltek, nagy lakodalmat csináltak, eleget vendégeskedtek, a
menyasszonyt jól megtáncoltatták, azután az óriásoktól megmentett
nagy országot kezükre vették, ma is ott uralkodnak, ha meg nem
haltak. Kerekedjenek egy tojáshéjba, s holnap legyenek a kigyelmetek
vendégei.
Pávatoll
Élt egyszer egy ország fővárosában egy igen-igen gazdag király,
Sándor volt a neve. Ennek a királynak nagy kedve tellett a
vadászatban. Egyszer, mikor jönne haza vadásztársaival a havasból;
látja, hogy egy kopasz lófej meghengeredik előtte az úton.
Megparancsolja társainak, hogy törjék ízzé-porrá. Megszólal a
lófej:
- Hallod-e, te király, hat királynak a fejét veszem, s a tied lesz
a hetedik!
- Rajta, fogjátok meg? - parancsolta a király a társainak, s azok
felvették a lófejet, bevitték a városba, s a király parancsolatára a
palota ablaka alá hét singnyire beásták a földbe, hogy ne árthasson.
A legközelebbi éjen egy olyan terepély borostyánfa nőtt ki a lófőből,
hogy az ágai benőttek a palota ablakán, s belülről mind a négy falát
befolyták, szépen kivirágozva. Felkel hajnalban a király öreg anyja,
s csak elcsodálkozott azon, amit látott a palotában. Odamegy a fia
ágyához s felkelti:
- Kelj fel, fiam - így költögeti -, nézd csak, be szép, gyönyörű
borostyánfa növekedett az éjjel az ablakunk alatt, s még a házunkat
is betöltötte a virágaival.
- Ó, kegyes anyám - azt mondja sóhajtva a király -, ez nekem nem öröm,
hanem inkább szomorúság.
Felkel a király az ágyából, s kiadja a parancsot, hogy haladék nélkül
vágják ki a csoda-borostyánfát. Előszólítja a legszebb szobaleányt, s
azt mondja neki:
- Eredj sietve, hívj tizenkét fejszés legényt a városból.
Mikor a leány az ablak előtt elmegy, ki a kapu felé, megszólal a
borostyánfa:
- Hallod-e, te leány, a fejszés legények, tudom én, hagy eljönnek, s
azt is tudom, hogy kivágnak. Mikor a legelső belém vágja a fejszéjét,
egy darab forgács kiszökik a törzsökömből, te azt vedd fel úgy, hogy
észre ne vegye senki, s tedd a kebeledbe.
A leány eszerint cselekedett, kebelében hordozta a forgácsot, s olyan
csoda történt, hogy annak a csodaerejétől szült egy gyönyörű szép
fiút. Mivelhogy ritka szép volt, megkeresztelték Pávatollnak.
Mikor aztán ez a fiú nagyobbra növekedett, szépségéért, ügyességéért
nagy kedvébe esett a királynak. Vadászni is gyakran elvitte magával.
Történt egyszer, hogy így szólott hozzá a vadászaton:
- Te, látom, ügyes egy legény vagy, hozd el nekem Kócibár király
leányát feleségül.
Pávatoll másnap jó reggel el is indult a nagy útra. Mikor egy nagy
folyóvíz mellett mendegélt, meglátott egy roppant nagy halat a part
felé úszkálni. Odafordította a puskáját, hogy meglője, de a hal
megszólalt:
- Megállj Pávatoll, ne lőj ide! Tudom én, hogy ahova most utazol,
ott nagy bajod lesz neked. Csak jöjj ide, szólíts engem, s én segítek
rajtad.
Pávatoll visszaakasztotta a puskáját a nyakába, s továbbment. Egyszer
megpillantott egy nagy saskeselyűt a feje fölött lebegni. Célba veszi
azt is, hogy lelője, de a sas is megszólal:
- Megállj, Pávatoll, ne lőj ide! Tudom én, hogy ahova most utazol,
ott énnélkülem nem boldogulsz, csak gyere ide, szólíts engem, s én
segítek rajtad.
Pávatoll nem lőtte meg a sast sem, hanem tovább folytatta az útját.
Mikor egy cserjésbe érkezett, meglátott egy rókát egerészni. Arra is
felhúzta a puskáját. Megszólal a róka:
- Le ne lőj engem, Pávatoll, mert tudd meg, hogy mikor legnagyobb
bajod lesz, éppen én foglak téged kisegíteni a bajból - s így a
rókának is megmaradt az élete.
Pávatoll mindaddig ment hegyeken-völgyeken keresztül, míg nagy sokára
be nem érkezett Kócibár király fővárosába. Bement a királyhoz, ura
nevében köszöntötte, s elmondotta, hogy ő mi járásbeli volna.
- Haj, idegen ország fia - azt mondja a király -, olyan leányt, mint
az enyém, nem olyan könnyű elnyerni. Én meg nem tagadom a királyodtól,
de neked előbb nagy próbákat kell kiállanod, s ha azt ki nem állod,
ne bízz benne, hogy elnyered a leányomat.
- S mi leszen az a próba? - kérdezte Pávatoll.
- Csak az - feleli a király -, hogy neked úgy el kell bújni, akárhova
is, hogy a leányom téged meg ne kapjon.
Kimegy Pávatoll a király udvarából, s töri a fejét erősen, hogy mitevő
legyen. Egyszer csak eszébe jut a hal. Elmegy, s éppen azon a helyen,
ahol először találkozott vele, meg is találja.
- Tudom, mi bajod van - mondja neki a hal -, bújj csak be a torkomba,
s én úgy elrejtelek, hogy senki meg nem talál téged.
Így is történt. A hal felnyitotta szörnyű nagy torkát, Pávatoll szépen
besétált, s a nagy hal levitte őt a folyó fenekére.
Azt mondja a király a leányának:
- No, leányom, keresd meg Pávatollat.
A király. leányának egy olyan csodakönyve volt, amelyből ha csak
belenéztek is, akárkinek s akárminek a hollétét könnyen meg lehetett
tudni.
A leány csak belepillantott s felkiáltott:
- No, atyám, megtaláltam, de jól elbújt, mert a folyó fenekén egy nagy
halnak a gyomrában van.
Kiteszi a nagy hal Pávatollat a szárazra, s Pávatoll a víz partjáról
egyenesen odasietett, ahol a nagy sast látta volt. Hát a sas ismét ott
lebeg. Azt mondja neki Pávatoll:
- No, te sas, mármost segíts rajtam, ha módod van benne, és bújtass
el engem valahova.
Alászáll a sas, hátára veszi Pávatollat, s elviszi őt a felhők háta
mögé.
- Vajon hova lett el Pávatoll a hal gyomrából? - kérdi a leányától a
király.
A leány ismét elővette a bűvös-bájos könyvet, s addig nézegette, amíg
egyszer azt mondotta:
- Ismét megtaláltam, a hetedik felhőn felül egy sasnak a hátán
üldögél.
A sas még egy darabig ott lebegett fenn, azután leszállott, s letette
Pávatollat a földre. Azt gondolta Pávatoll, hogy akár nyer, akár
veszít, de ő még egyszer próbát tesz a királynál. Be is ment a királyi
udvarba, s ott azt mondta neki a király:
- Már kétszer megtaláltunk téged, de harmadszor úgy elbújj, hogy meg
ne kapjunk, mert ha megtalálunk, nemcsak hogy a leányomat nem nyered
el, hanem még a fejedet is elveszíted.
Pávatoll igen elbúsult ezen, kiment az udvarból, s megkereste a rókát
a cserjésben. Elmondotta neki, hogy milyen nagy nehéz próbát kell
kiállnia.
- Ne félj semmit - azt mondja a róka -, csak bukjál hamar keresztül a
fejeden.
Pávatoll általbukott a fején, s egy szép kis fürge mókus válott
belőle. A róka is általbukott a fején, s egy kereskedővé változott.
Azután meghengergőzött egy cserfa alatt, s amennyi falevél ott
lehullva volt, az mind cifra keszkenővé változott.
Fogta magát a kereskedő, hátára pakolta a sok keszkenőt, a mókust
a vállára ültette, s bement a városba. Megállott a Kócibár király
kapuja előtt, sátort vont, s árulni kezdette a keszkenőket. A mókus
a kereskedőnek hol a fején, hol a vállán, hol a keszkenőin szökdösött
nagy vígan. Hírét veszi a király leánya, hogy micsoda keszkenőket árul
egy kereskedő a királyi palota kapujában, s leküldi a szolgálóját,
hogy válasszon ki egy szépet. A szolgáló kifut, meglátja a mókust,
nyomban visszajön, s elmondja a király leányának, hogy be gyönyörű
mókust látott játszadozni a keszkenőkön a sátorban. A király leánya
elkéreti a mókust a kereskedőtől, hogy amíg ő árulja a keszkenőket,
addig hadd mulassa magát vele. Ahogy ott mulatoznék, azt mondja neki
a király:
- Elég legyen a játékból, keressed Pávatollat.
Előveszi erre a leány a könyvét, keres benne, de nem talál, s azt
mondja a királynak:
- Én semmiképpen nem találom Pávatollat, az árnyékát jól látom, de őt
magát nem tudom kivenni, hogy hol van.
A mókus akkor éppen a leány ölében volt lesimulva, s egyet sem
mozdult a helyéből.
Nemsokára beküld a kereskedő, s kéreti a mókust, hogy neki tovább kell
menni, mert itt nem kel a portékája. El is ment a mókusával együtt,
vissza a cserjés mellé, s ott a mókust átbucskáztatta a fején, s lett
belőle megint szép ifjú Pávatoll, aki azelőtt volt. Azt mondja neki a
kereskedő:
- Nézd, én adok neked egy iskátulyát, ebben egy légy van bezárva,
ezt vedd magadhoz, s hasznát veszed. A király az éjjel felöltöztet
tizenkét leányt, mind hasonlót a saját leányához, mind egyforma
ruhába, s neked még azt a próbát parancsolja, hogy válaszd ki közülük
az ő leányát. Te csak bocsásd ki az iskátulyából a legyet, az éppen
a homlokára száll a király leányának, s mikor hozzákap a légyhez,
akkor fogd meg a kezét, s vezesd el a többi leányok mellől - ezzel
eltűnt a kereskedő, Pávatoll pedig bement a királyhoz.
- Isten hozott - azt mondja a király -, hová tudtál úgy elbújni,
eleget kerestünk, de nem találtunk?
- Nem voltam igen messze - azt mondja Pávatoll -, mókus képében a
leányod ölében heverésztem. Most már a próbát kiállottam, már csak
az van hátra, hogy vigyem a leányodat.
- Ne siess - azt mondja a király -, holnap még egy próbát ki kell
állanod, akkor ha lesz valami a dologból.
A király másnap reggel sorba állíttatott az udvar közepén tizenkét
egyforma arcú és egyforma ruhájú leányt. Azok között volt az ő leánya
is.
- No, válaszd ki az én leányomat a tizenkettő közül - azt mondja
Pávatollnak.
Pávatoll nézegetni kezdi a leányokat, s közben titokban kinyitotta
az iskátulyát, a légy kirepült belőle, s a király leányának a
homlokára szállott. A királyleány hozzákapott a jobb kezével, ekkor
hozzájárult Pávatoll, megfogta a kezét, elvezette a többi mellől,
s azt mondta:
- Gyere, mert te vagy az, akiért én olyan sokat fáradtam, csak
készülj, s indulj velem.
Egész nap a készülettel telt el. Másnap elindultak cifra szekéren,
nagy pompával, s mikor egy sík mezőn mennének keresztül, látják, hogy
egy kútra seregesen özönlik a nép. Megállnak mellette, s megkérdi az
új menyasszony egy vízvivőtől, hogy miféle víz van abban a kútban,
hogy azt olyan sokan ostromolják.
- Ennek élő-haló víz a neve - felelik neki -, s ennek olyan ritka nagy
ereje van, hogy aki véletlenül hal meg, ha igen öreg nem volt, ebből
csak megfecskendezik, s mindjárt feltámad.
A menyasszony merített egy korsóval a vízből, feltétette a szekérbe,
s folytatták útjukat.
Mikor hazaérkeztek, meglátja Sándor király, hogy Pávatoll az új
menyasszony mellett ül a szekérben. Szörnyű haragra lobbant, s meg
akarta ölni, de megtürtőztette a haragját ezúttal.
Egy óra múlva gazdag rakott asztal mellé ültek, hat idegen király volt
jelen, akiket Sándor király meghívatott vendégségbe. Mikor felkeltek
jóllakva az asztal mellöl, azt mondja Sándor király Pávatollnak:
- Készülj a halálra, mert meg kell halnod!
Szegény Pávatoll azt sem tudta, hogy mit tegyen ijedtében. Mentegetni
kezdte magát, hogy ő csak azért ült a menyasszony mellé, mivel nem
volt máshol hely a szekérben, s különben is ő volt a kikérő násznagy.
A jelenvoltak közül senki sem sietett mentségére az új királynén
kívül, de az is mindhiába, mert Sándor király kirántotta a kardját,
s lecsapta Pávatoll fejét.
A nagy vigasság nagy szomorúságra változott, s elindult a vendégsereg,
hogy kivigyék Pávatollat a temetőbe. Mikor oda kiérkeztek, azt mondja
az új királyné, hogy tegyék le a koporsót, nyissák fel, hadd lássa meg
még egyszer azt, aki olyan sokat fáradozott érette.
Minthogy kedves volt a királyné, engedtek a szavának, letették a
koporsót, s fel is nyitották. A királynénak kezében volt egy butélia
megtöltve élő-haló vízzel, azzal megöntözte a halottat, s csak
elbámult mindenki, mikor látták, hogy Pávatoll egyszer csak talpra
állott.
Pávatoll, hogy felkelt a koporsóból, felkapta a kardját, mert az is
melléje volt téve, s azt mondta Sándor királynak:
- No, háládatlan, tudd meg, hogy mikor jöttél a vadászatból a
havasról, én mondottam neked a kopasz lófőből ezeket a szókat:
"Hat királynak a fejét veszem, tied lesz a hetedik." Te az énbelőlem
kinőtt borostyánfát kivágattad, s minden ágával együtt tűzre rakattad,
s engemet, aki, hogy jó feleséget hozhassak neked, kockára tettem
az életemet, s ezer veszély közt forogtam, elveszejtettél minden
ok nélkül. Most már itt az idő, hogy meglakolj mindezekért, amit
énellenem cselekedtél.
Ahogy ezeket elmondta, csak hirtelen elvágta a hat királynak a fejét,
s utánuk a Sándorét, s behányta őket a kiásott sírba, azután megfogta
a királyné jobb kezét, s azt mondotta:
- Gyere, menjünk haza, én a tied s te az enyém vagy. Tudom, jól tudod,
mennyit szenvedtem, s mennyit fáradtam éretted.
Ezzel hazamentek, beszállottak a királyi udvarba, s ott nagy bőségben
s békességben éltek együtt holtuk napjáig.
Sándor volt a neve. Ennek a királynak nagy kedve tellett a
vadászatban. Egyszer, mikor jönne haza vadásztársaival a havasból;
látja, hogy egy kopasz lófej meghengeredik előtte az úton.
Megparancsolja társainak, hogy törjék ízzé-porrá. Megszólal a
lófej:
- Hallod-e, te király, hat királynak a fejét veszem, s a tied lesz
a hetedik!
- Rajta, fogjátok meg? - parancsolta a király a társainak, s azok
felvették a lófejet, bevitték a városba, s a király parancsolatára a
palota ablaka alá hét singnyire beásták a földbe, hogy ne árthasson.
A legközelebbi éjen egy olyan terepély borostyánfa nőtt ki a lófőből,
hogy az ágai benőttek a palota ablakán, s belülről mind a négy falát
befolyták, szépen kivirágozva. Felkel hajnalban a király öreg anyja,
s csak elcsodálkozott azon, amit látott a palotában. Odamegy a fia
ágyához s felkelti:
- Kelj fel, fiam - így költögeti -, nézd csak, be szép, gyönyörű
borostyánfa növekedett az éjjel az ablakunk alatt, s még a házunkat
is betöltötte a virágaival.
- Ó, kegyes anyám - azt mondja sóhajtva a király -, ez nekem nem öröm,
hanem inkább szomorúság.
Felkel a király az ágyából, s kiadja a parancsot, hogy haladék nélkül
vágják ki a csoda-borostyánfát. Előszólítja a legszebb szobaleányt, s
azt mondja neki:
- Eredj sietve, hívj tizenkét fejszés legényt a városból.
Mikor a leány az ablak előtt elmegy, ki a kapu felé, megszólal a
borostyánfa:
- Hallod-e, te leány, a fejszés legények, tudom én, hagy eljönnek, s
azt is tudom, hogy kivágnak. Mikor a legelső belém vágja a fejszéjét,
egy darab forgács kiszökik a törzsökömből, te azt vedd fel úgy, hogy
észre ne vegye senki, s tedd a kebeledbe.
A leány eszerint cselekedett, kebelében hordozta a forgácsot, s olyan
csoda történt, hogy annak a csodaerejétől szült egy gyönyörű szép
fiút. Mivelhogy ritka szép volt, megkeresztelték Pávatollnak.
Mikor aztán ez a fiú nagyobbra növekedett, szépségéért, ügyességéért
nagy kedvébe esett a királynak. Vadászni is gyakran elvitte magával.
Történt egyszer, hogy így szólott hozzá a vadászaton:
- Te, látom, ügyes egy legény vagy, hozd el nekem Kócibár király
leányát feleségül.
Pávatoll másnap jó reggel el is indult a nagy útra. Mikor egy nagy
folyóvíz mellett mendegélt, meglátott egy roppant nagy halat a part
felé úszkálni. Odafordította a puskáját, hogy meglője, de a hal
megszólalt:
- Megállj Pávatoll, ne lőj ide! Tudom én, hogy ahova most utazol,
ott nagy bajod lesz neked. Csak jöjj ide, szólíts engem, s én segítek
rajtad.
Pávatoll visszaakasztotta a puskáját a nyakába, s továbbment. Egyszer
megpillantott egy nagy saskeselyűt a feje fölött lebegni. Célba veszi
azt is, hogy lelője, de a sas is megszólal:
- Megállj, Pávatoll, ne lőj ide! Tudom én, hogy ahova most utazol,
ott énnélkülem nem boldogulsz, csak gyere ide, szólíts engem, s én
segítek rajtad.
Pávatoll nem lőtte meg a sast sem, hanem tovább folytatta az útját.
Mikor egy cserjésbe érkezett, meglátott egy rókát egerészni. Arra is
felhúzta a puskáját. Megszólal a róka:
- Le ne lőj engem, Pávatoll, mert tudd meg, hogy mikor legnagyobb
bajod lesz, éppen én foglak téged kisegíteni a bajból - s így a
rókának is megmaradt az élete.
Pávatoll mindaddig ment hegyeken-völgyeken keresztül, míg nagy sokára
be nem érkezett Kócibár király fővárosába. Bement a királyhoz, ura
nevében köszöntötte, s elmondotta, hogy ő mi járásbeli volna.
- Haj, idegen ország fia - azt mondja a király -, olyan leányt, mint
az enyém, nem olyan könnyű elnyerni. Én meg nem tagadom a királyodtól,
de neked előbb nagy próbákat kell kiállanod, s ha azt ki nem állod,
ne bízz benne, hogy elnyered a leányomat.
- S mi leszen az a próba? - kérdezte Pávatoll.
- Csak az - feleli a király -, hogy neked úgy el kell bújni, akárhova
is, hogy a leányom téged meg ne kapjon.
Kimegy Pávatoll a király udvarából, s töri a fejét erősen, hogy mitevő
legyen. Egyszer csak eszébe jut a hal. Elmegy, s éppen azon a helyen,
ahol először találkozott vele, meg is találja.
- Tudom, mi bajod van - mondja neki a hal -, bújj csak be a torkomba,
s én úgy elrejtelek, hogy senki meg nem talál téged.
Így is történt. A hal felnyitotta szörnyű nagy torkát, Pávatoll szépen
besétált, s a nagy hal levitte őt a folyó fenekére.
Azt mondja a király a leányának:
- No, leányom, keresd meg Pávatollat.
A király. leányának egy olyan csodakönyve volt, amelyből ha csak
belenéztek is, akárkinek s akárminek a hollétét könnyen meg lehetett
tudni.
A leány csak belepillantott s felkiáltott:
- No, atyám, megtaláltam, de jól elbújt, mert a folyó fenekén egy nagy
halnak a gyomrában van.
Kiteszi a nagy hal Pávatollat a szárazra, s Pávatoll a víz partjáról
egyenesen odasietett, ahol a nagy sast látta volt. Hát a sas ismét ott
lebeg. Azt mondja neki Pávatoll:
- No, te sas, mármost segíts rajtam, ha módod van benne, és bújtass
el engem valahova.
Alászáll a sas, hátára veszi Pávatollat, s elviszi őt a felhők háta
mögé.
- Vajon hova lett el Pávatoll a hal gyomrából? - kérdi a leányától a
király.
A leány ismét elővette a bűvös-bájos könyvet, s addig nézegette, amíg
egyszer azt mondotta:
- Ismét megtaláltam, a hetedik felhőn felül egy sasnak a hátán
üldögél.
A sas még egy darabig ott lebegett fenn, azután leszállott, s letette
Pávatollat a földre. Azt gondolta Pávatoll, hogy akár nyer, akár
veszít, de ő még egyszer próbát tesz a királynál. Be is ment a királyi
udvarba, s ott azt mondta neki a király:
- Már kétszer megtaláltunk téged, de harmadszor úgy elbújj, hogy meg
ne kapjunk, mert ha megtalálunk, nemcsak hogy a leányomat nem nyered
el, hanem még a fejedet is elveszíted.
Pávatoll igen elbúsult ezen, kiment az udvarból, s megkereste a rókát
a cserjésben. Elmondotta neki, hogy milyen nagy nehéz próbát kell
kiállnia.
- Ne félj semmit - azt mondja a róka -, csak bukjál hamar keresztül a
fejeden.
Pávatoll általbukott a fején, s egy szép kis fürge mókus válott
belőle. A róka is általbukott a fején, s egy kereskedővé változott.
Azután meghengergőzött egy cserfa alatt, s amennyi falevél ott
lehullva volt, az mind cifra keszkenővé változott.
Fogta magát a kereskedő, hátára pakolta a sok keszkenőt, a mókust
a vállára ültette, s bement a városba. Megállott a Kócibár király
kapuja előtt, sátort vont, s árulni kezdette a keszkenőket. A mókus
a kereskedőnek hol a fején, hol a vállán, hol a keszkenőin szökdösött
nagy vígan. Hírét veszi a király leánya, hogy micsoda keszkenőket árul
egy kereskedő a királyi palota kapujában, s leküldi a szolgálóját,
hogy válasszon ki egy szépet. A szolgáló kifut, meglátja a mókust,
nyomban visszajön, s elmondja a király leányának, hogy be gyönyörű
mókust látott játszadozni a keszkenőkön a sátorban. A király leánya
elkéreti a mókust a kereskedőtől, hogy amíg ő árulja a keszkenőket,
addig hadd mulassa magát vele. Ahogy ott mulatoznék, azt mondja neki
a király:
- Elég legyen a játékból, keressed Pávatollat.
Előveszi erre a leány a könyvét, keres benne, de nem talál, s azt
mondja a királynak:
- Én semmiképpen nem találom Pávatollat, az árnyékát jól látom, de őt
magát nem tudom kivenni, hogy hol van.
A mókus akkor éppen a leány ölében volt lesimulva, s egyet sem
mozdult a helyéből.
Nemsokára beküld a kereskedő, s kéreti a mókust, hogy neki tovább kell
menni, mert itt nem kel a portékája. El is ment a mókusával együtt,
vissza a cserjés mellé, s ott a mókust átbucskáztatta a fején, s lett
belőle megint szép ifjú Pávatoll, aki azelőtt volt. Azt mondja neki a
kereskedő:
- Nézd, én adok neked egy iskátulyát, ebben egy légy van bezárva,
ezt vedd magadhoz, s hasznát veszed. A király az éjjel felöltöztet
tizenkét leányt, mind hasonlót a saját leányához, mind egyforma
ruhába, s neked még azt a próbát parancsolja, hogy válaszd ki közülük
az ő leányát. Te csak bocsásd ki az iskátulyából a legyet, az éppen
a homlokára száll a király leányának, s mikor hozzákap a légyhez,
akkor fogd meg a kezét, s vezesd el a többi leányok mellől - ezzel
eltűnt a kereskedő, Pávatoll pedig bement a királyhoz.
- Isten hozott - azt mondja a király -, hová tudtál úgy elbújni,
eleget kerestünk, de nem találtunk?
- Nem voltam igen messze - azt mondja Pávatoll -, mókus képében a
leányod ölében heverésztem. Most már a próbát kiállottam, már csak
az van hátra, hogy vigyem a leányodat.
- Ne siess - azt mondja a király -, holnap még egy próbát ki kell
állanod, akkor ha lesz valami a dologból.
A király másnap reggel sorba állíttatott az udvar közepén tizenkét
egyforma arcú és egyforma ruhájú leányt. Azok között volt az ő leánya
is.
- No, válaszd ki az én leányomat a tizenkettő közül - azt mondja
Pávatollnak.
Pávatoll nézegetni kezdi a leányokat, s közben titokban kinyitotta
az iskátulyát, a légy kirepült belőle, s a király leányának a
homlokára szállott. A királyleány hozzákapott a jobb kezével, ekkor
hozzájárult Pávatoll, megfogta a kezét, elvezette a többi mellől,
s azt mondta:
- Gyere, mert te vagy az, akiért én olyan sokat fáradtam, csak
készülj, s indulj velem.
Egész nap a készülettel telt el. Másnap elindultak cifra szekéren,
nagy pompával, s mikor egy sík mezőn mennének keresztül, látják, hogy
egy kútra seregesen özönlik a nép. Megállnak mellette, s megkérdi az
új menyasszony egy vízvivőtől, hogy miféle víz van abban a kútban,
hogy azt olyan sokan ostromolják.
- Ennek élő-haló víz a neve - felelik neki -, s ennek olyan ritka nagy
ereje van, hogy aki véletlenül hal meg, ha igen öreg nem volt, ebből
csak megfecskendezik, s mindjárt feltámad.
A menyasszony merített egy korsóval a vízből, feltétette a szekérbe,
s folytatták útjukat.
Mikor hazaérkeztek, meglátja Sándor király, hogy Pávatoll az új
menyasszony mellett ül a szekérben. Szörnyű haragra lobbant, s meg
akarta ölni, de megtürtőztette a haragját ezúttal.
Egy óra múlva gazdag rakott asztal mellé ültek, hat idegen király volt
jelen, akiket Sándor király meghívatott vendégségbe. Mikor felkeltek
jóllakva az asztal mellöl, azt mondja Sándor király Pávatollnak:
- Készülj a halálra, mert meg kell halnod!
Szegény Pávatoll azt sem tudta, hogy mit tegyen ijedtében. Mentegetni
kezdte magát, hogy ő csak azért ült a menyasszony mellé, mivel nem
volt máshol hely a szekérben, s különben is ő volt a kikérő násznagy.
A jelenvoltak közül senki sem sietett mentségére az új királynén
kívül, de az is mindhiába, mert Sándor király kirántotta a kardját,
s lecsapta Pávatoll fejét.
A nagy vigasság nagy szomorúságra változott, s elindult a vendégsereg,
hogy kivigyék Pávatollat a temetőbe. Mikor oda kiérkeztek, azt mondja
az új királyné, hogy tegyék le a koporsót, nyissák fel, hadd lássa meg
még egyszer azt, aki olyan sokat fáradozott érette.
Minthogy kedves volt a királyné, engedtek a szavának, letették a
koporsót, s fel is nyitották. A királynénak kezében volt egy butélia
megtöltve élő-haló vízzel, azzal megöntözte a halottat, s csak
elbámult mindenki, mikor látták, hogy Pávatoll egyszer csak talpra
állott.
Pávatoll, hogy felkelt a koporsóból, felkapta a kardját, mert az is
melléje volt téve, s azt mondta Sándor királynak:
- No, háládatlan, tudd meg, hogy mikor jöttél a vadászatból a
havasról, én mondottam neked a kopasz lófőből ezeket a szókat:
"Hat királynak a fejét veszem, tied lesz a hetedik." Te az énbelőlem
kinőtt borostyánfát kivágattad, s minden ágával együtt tűzre rakattad,
s engemet, aki, hogy jó feleséget hozhassak neked, kockára tettem
az életemet, s ezer veszély közt forogtam, elveszejtettél minden
ok nélkül. Most már itt az idő, hogy meglakolj mindezekért, amit
énellenem cselekedtél.
Ahogy ezeket elmondta, csak hirtelen elvágta a hat királynak a fejét,
s utánuk a Sándorét, s behányta őket a kiásott sírba, azután megfogta
a királyné jobb kezét, s azt mondotta:
- Gyere, menjünk haza, én a tied s te az enyém vagy. Tudom, jól tudod,
mennyit szenvedtem, s mennyit fáradtam éretted.
Ezzel hazamentek, beszállottak a királyi udvarba, s ott nagy bőségben
s békességben éltek együtt holtuk napjáig.
Királyfiú Kis Miklós
Egyszer volt egy király, s annak volt egy jó felesége. Mikor a
királyné esztendeje férjhezment asszony volt, született neki egy szép
kicsi fia. De az a fiú olyan síró volt, hogy mikor született, sírni
kezdett, s a sírást el sem hagyta, hanem éjjel-nappal folyvást, örökké
sírt két álló esztendeig. A király s a királyné éjjel sem alhatott a
gyermek sírása miatt. Végül is összegyűjtötték a tudósasszonyokat s a
híres orvosokat az egész országból, hátha azok valami módon el tudnák
hagyatni a sírást avval a gyermekkel. A híres orvosok s a tudósasszonyok
mindent elkövettek, amit gondolhattak, de semmire se mentek, a gyermek
mind csak sírt folytonosan.
Volt ott a városban egy afféle szerencsemondó öreg cigányasszony.
Az is meghallotta, hogy meg van a király szomorodva a gyermek sírása
miatt. Elment hozzá, s azt mondta neki:
- Felséges király, mit fizetsz nekem, ha el tudom hagyatni a
gyermekkel a sírást?
A király azt felelte:
- No, ha te meg, tudod tenni, hogy ez a gyermek ne sírjon, én mindent
adok neked, amire csak szükséged van, s azután is, amíg élsz, az én
udvaromból üres kézzel el nem mész.
A vén cigányné közel ment a gyermekhez, s azt mondta neki:
- Ne sírj, ne sírj, Királyfiú Kis Miklós, mert mikor betöltöd a
tizenhét esztendőt, én neked megszerzem Lételenország királyának a
leányát, s neked olyan szép feleséged lesz, amilyen még soha senkinek.
nem volt kerek e világon.
A vén cigányné ezt így elmondotta háromszor egymás után, s a gyermek
arra úgy elhallgatott, hogy csak egy nyikkantást sem sírt azután, s
jó hallgató gyermek lett belőle. A király ezen nagyon megörvendett, s
annyi mindent adott a vén cigánynénak, hogy az alig bírta haza vinni.
Volt már mit adjon otthon a purdéknak.
A királyfi nevekedett napról napra, s mikor betöltötte a tizenhét
esztendőt, jelentette az apjának, hogy ő meg akar házasodni. A király
egy darabig mondogatta neki, hogy várakozzék, még nincs itt az ideje,
még igen ifjú, de mikor látta, hogy a fiú erősen áll a feltétele
mellett, nem sokat ellenkezett vele, hanem elészámlált sok király-
s hercegkisasszonyt neki, hogy válasszon közölük. De a királyfi azt
mondotta, hogy neki nem kell más leány, csak Lételenország királyának
a leánya, akit a vén cigányné ígért neki, mikor ő két esztendős volt.
- Haj, fiam - azt mondja a király -, hátha ahhoz nem lesz szerencséd,
mert én soha még hírét sem hallottam Lételenországnak.
- Márpedig én - azt mondja a királyfi - addig megyek, ha a lábam
térdig elvásik is, amíg meg nem találom azt a leányt.
A király látta, hogy nem tartóztathatja a fiát, elkészítette hát az
útra jó móddal, minden útiköltséggel, ahogy egy királyfihoz illett.
Volt a királyfinak egy hűséges inasa, azt maga mellé vette útitársul,
lóra ültek, s megindultak ki a királyi városból. Mentek, mentek, már
ugyan sietve, mint a házasuló legény szokott menni, míg nagysokára,
hosszú, terhes utazás után egy nagy havasba jutottak. Ahogy ott
mennek, megpillantanak egy remeteházat. Egy igen-igen öreg asszony
lakott abban, aki be szokott fogadni minden utazót szállásra.
A királyfi is bement a házba, szállást kért éjszakára, és be is
fogadta a vénasszony őket. Este sokféléről beszélgettek, s a királyfi
elmondotta, hogy ő hova szándékozik. Eddig jövő útjában mindenkitől
megkérdezte, hogy hol van az a Lételenország, de mind azt felelték,
hogy annak még hírét sem hallották. Most megkérdi a vénasszonytól is,
hogy nem tud-e arról az országról valamit, hogy ő arra vehesse útját.
A vénasszony azt mondotta neki:
- Kedves fiam, már háromszáz esztendeje, hogy itt lakom, de hírét
sem hallottam annak az országnak. Pedig annyi idő alatt sok jövő-menő
megfordult az én házamnál. De van nekem egy cselédem, akit én
küldözgetek országról országra, most is oda van követségben, az
alighanem tud mondani holnap reggel valamit.
A királyfi alig várta, hogy megvirradjon, hogy végre nagysokára
halljon valamit Lételenországról. Szinte álmatlanul töltötte az
egész éjszakát.
Reggel, mikor felkeltek, az öregasszony kiállott egy vasostorral az
ajtó elé, s avval olyat csattintott, hogy az egész havas megrendült
bele. S akkor néz ide, néz oda, de nem lát jönni senkit. Megharagszik,
ismét olyat csattint, hogy az egész ház megmozdul, még a padlásból is
hullott a por, s mégsem jött senki. Harmadszor olyat csattintott, hogy
hét országra elhallatszott, s akkor előjött egy holló, s leszállott az
ajtó eleibe.
- Hát ilyen későn kell jönni? - azt mondja a vénasszony. Mindjárt
kitekerem a nyakadat, hogy így megkéstél.
- Kedves jó asszonyom, nem jöhettem hamarább - mentegeti magát a holló
-, mert leszállottam volt Lételenország királyának a veteményeskertjében
egy szép dinnyére. A kertész meglátott, s ellőtte egyik lábamat s három
tollat a jobb szárnyamból. Ezért késtem oly sokáig.
Hej, megörvend a királyfi, azt hitte, hogy most már bizonyosan célt
érnek.
A vénasszony megparancsolta a hollónak, hogy vezérelje el ezeket az
utasokat Lételenország királyához.
- Asszonyom - azt mondja a holló -, kezedben az életem, de ha a
nyakamat elvágod, akkor sem megyek többször oda, ahol így bántak
velem, hanem elmegyek a határszélig, s onnan az ország határa szélétől
megmutatom a szállóidnak, hogy hol van Lételenország királyának a
városa s a fényes kastélya.
- Az is jó - azt mondja a vénasszony -, induljatok.
A holló szárnyrakelt, megindult, utána a királyfi s az inas. De
minthogy ezek nem tudtak lépést tartani vele, a holló leszállott
egy-egy fára, ott megvárta őket, ismét elébbrepült, s ismét
megvárta, mindaddig, míg elértek egy iszonyú magas kősziklát,
tízszer magasabbat, mint a Fogarasi-havasok. Az a kőszikla éppen
a határszél volt. Felmentek annak a kősziklának éppen a tetejére,
s a holló megmutatta onnan a királyfinak s az inasának az egész
Lételenországot, megmutatta a király fővárosát s a kastélyát is,
s azt mondotta nekik:
- No, én már tovább nem mehetek, hanem ti menjetek be abba a fényes
városba. Ihol ne, itt adok nektek két tollat a szárnyamból, ezt
tartsátok a kezetekben, s mikor a királyi kastélyhoz érkeztek, csak
legyintsetek a tollúval a kastély felé, s arra a legyintésre minden
élő teremtés úgy elalszik a kastélyban, mint a föld. Még a légy is
elalszik arra. Ti akkor menjetek be a király veteményeskertjébe, ott
van két szép dinnye egymás mellett, mégpedig olyan szép és olyan
nagy dinnye, amilyen nagyot még eddig senki sem látott. Abban a két
dinnyében van a király két szép leánya. Mihelyt a kertbe bementek,
egyszerre kapjátok fel ketten a két dinnyét, dugjátok tarisznyába, fel
a lóhátra, s akkor ugyan haladjatok visszafele, amilyen gyorsan csak
tudtok. De te, király, ha ezt a két dinnyét elhozhatjátok, meg ne
próbáld, hogy megkezdd a magadét, míg olyan helyre nem jutsz, ahol
neked egy fertály borod, egy sarkalat kenyered s egy darab sülted
nem lesz.
A holló, ahogy ezeket elmondotta, elment visszafelé. A királyfi pedig
bement az inassal Lételenországba, be a fővárosba, s ott megálltak
a királyi kastélyhoz közel. Amint ott állanak, egy nagy légy repült
feléjük a kastély felől, az inas feléje legyintett a tollúval, amelyet
a hollótól kapott, s arra a légy leesett a földre. Nézi az inas, hát
nem mozdul. Azután egy galamb repült feléjük, egy fehér galamb a
kastélyból, a királyfi annak is feléje legyint a tollúval távolról,
s arra a galamb is csak leesik a földre.
Odamennek, nézik, s hát nem mozdul az sem. Erre azt mondják:
- No, most már mind alusznak a kastélyban, mehetünk.
Bementek hát a kertbe, felkapták a két dinnyét, feltették a lovakra,
s mentek vissza, mint a szél. Míg a kősziklához érkeztek, felébredt
a király, észrevette, hogy oda a két leány. Utánuk eredt tizenkét
fegyveressel, de mire utolérte volna, a királyfi túljárt a kősziklán
az inassal. Annak a királynak nem volt szabad túImenni a határszélen
fegyveresekkel, megállott a kőszikla tetején, s utána kiáltott a
királyfinak:
- Jól van, elvitted a leányomat, de ha meg nem becsülöd, búját vallod
- s avval visszatért a maga városába.
A királyfi vitte a leányt a dinnyében nagy örömmel, s mikor abba
a havasba értek, amelyben szállásoltak volt azelőtt, leszállottak a
lóról, s leültek egy fa alá pihenni. A királyfi nézegetni kezdi a
dinnyét, s nem nyughatott a kíváncsiságtól, hogy meg ne nézze, mi
van benne. Megszegi a dinnyét, s hát kiugrott abból egy angyali szép
leány, s azt mondja a királyfinak:
- Te az enyém, s én a tied, de van-e egy pohár bor, egy darab kenyér s
egy kis sült?
A királyfi erre azt felelte nagy szomorúan:
- Most nincs, édes kincsem, de lesz.
Mihelyt a királyfi ezt kimondotta, a leány abban a helyben mindjárt
meghalt. A királyfi, mikor ezt látta, úgy megbúsult, hogy a kardjába
akart ereszkedni bújában, de az inas kivette kezéből a kardot, s azt
mondotta:
- Ne búsulj már azért a leányért, ha így történt a dolog, én odaadom
neked az én dinnyémet.
A királyfi elvette hát az inastól a dinnyét s továbbindultak.
Amíg a királyfi utazott hazafelé, azalatt három vándorló rátalált a
király meghalt leányára az erdőben, megismerték, hogy ki leánya volt,
s hazavitték úgy meghalva az apjához, Lételenország királyához. Annak
a királynak volt egy világhírű orvosa, s az az orvos egy óra alatt
feltámasztotta a leányt az ő életadó balzsamával.
A királyfi s az inas azalatt egy vendégfogadóba érkeztek, egy kis
erdő aljába. Ott a királyfi sültet, bort s kenyeret rendelt, s mikor
előhozták, fogta magát, s megkezdette a dinnyét. Hát abból előállott
egy aranyhajú szép leány, s a legelső szava az volt:
- Te az enyém, én a tied. De van-e egy pohár borod, egy darab kenyered
s egy kis sülted? - hogy volt, a leány evett s ivott.
Ott mulattak hárman egy kevés ideig, azután kiültek egy kispadra, az
ajtó elé, s ott beszélgettek együtt. Ahogy ott beszélgetnének, egyszer
csak három varjú leszállott a közelben egy fára, s a kisebb varjú azt
mondja:
- Kár, kár, Királyfiú Kis Miklós, elhoztad Lételenország királyának
a leányát, megölted éhhel a magadét, elvetted az inasét, de nem lesz
örömed benne, mert mikor hazaviszed, a kastély kapuja betörik, s
agyonüt téged.
Akkor azt mondja a másik varjú:
- Kár, kár, Királyfiú Kis Miklós, elhoztad Lételenország királyának
a leányát, megölted éhhel a magadét, elvetted az inasét, de nem lesz
örömed benne, mert mikor hazaviszed, ha a kapu reád nem szakadna is,
de amíg vacsorálsz, a torkodon akad egy darab csont, s meghalsz tőle.
Megrázza magát a legöregebb varjú, egy ötszáz esztendős, s azt mondja:
- Kár, kár, Királyfiú Kis Miklós, elhoztad Lételenország királyának
a leányát, megölted éhhel a magadét, elvetted az inasét, de nem lesz
örömed benne, mert ha a kapu reád nem szakad is, ha a torkodon csont
nem akad is, amikor vacsorálsz, reád omlik a palota, s odaöl téged.
Aki ezt most rajtad kívül hallja, s mások előtt elmondja, változzék
kőbálvánnyá.
A királyfi egy kevéssé megütődött a vén varjú szavára, de gondolta
magában, mit tud a varjú a jövendőhöz, mikor az ember sem tud, s
hazafelé indult a szép leánnyal s az inassal.
Mikor a főváros határához érkeztek, megállottak. A királyfi beküldötte
az inast a városba, hogy küldje ki eleibe az apját, az öreg királyt,
hogy illendő módon vihesse be a kastélyba Lételenország királyának a
leányát.
Az öreg király ki is ment a fia eleibe a határszélre a tanácsosaival,
s az inas otthon maradott. Mikor az öreg király eltávozott a palotából,
az inas földig lerontatta a kaput, azután elfutott a szakácsokhoz, s
megparancsolta nekik, hogy az ételben semmi ne maradjon, csak lé s csupa
hús, mikor az asztalra feladják, s a levet megszűrette kétszer-háromszor
is. Azután egy hosszú asztalt készíttetett, de nem a palotában, hanem
az udvar közepén, nehogy a vén varjú szava beteljesedjék, s a királyfit,
a leányt s az egész vendégsereget valami veszedelem érje. Csak csupa
fatányérokat, fakanalakat rakott az asztalra, s ott forgolódott az
asztal körül. Megérkezik az öreg király a fiával s a leánnyal s a
kísérőkkel. Látja, hogy a kapu lerontva, az asztal az udvar közepén,
nagy haragra lobban, s azt mondja:
- Ki volt az a gazember, aki így megcsúfolta a fiamat? A kapu lerontva,
az asztal az udvar közepén, mint a béreseké, azon is fatányér, fakanál!
A cselédek megmondották, hogy ez mind az inas dolga. Az öreg király
nagy haragjában fejét akarta vetetni a szegény hűséges inasnak, de
az inas előállott, s azt mondta:
- Felséges királyom, kegyelem fejemnek, ezt én mind jó célból
cselekedtem. Amikor jöttünkben egy vendégfogadó előtt ültünk, én, a
királyfi s a királyleány, három varjú leszállott egy közeli fára, s
a legvénebb, az ötszáz esztendős, azt kiáltotta a másik kettő után:
"Kár, kár, Királyfiú Kis Miklós, elhoztad Lételenország királyának a
leányát, megölted éhhel a magadét, elvetted az inasét, de nem lesz
örömed benne, mert ha a kapu reád nem szakad is, ha a vacsora alatt
a torkodon csont nem akad is, ha ezt elkerülheted is, de ma, mikor
vacsorálsz, reád omlik a palota, odaöl téged, s ez az utolsó megesik
rajtad." S még azt is mondotta az az öreg varjú, hogy aki ezt hallja,
s mások előtt elmondja, változzék kőbálvánnyá. Én azért rontattam le
a kaput, mert féltettem a királyfit, s azért készíttettem az asztalt
az udvar közepére s nem a palotába, hogy ha a varjú jövendölése
szerint a palota be is találna szakadni vacsora idején, meg ne ölje
felségedet s a királyfit s az egész díszes vendégsereget, akik ma
estére ide hivatalosak.
Az öreg király, mikor ezt végighallgatta, helybenhagyta az inas
dolgát, megdicsérte őt az okosságáért, de annak a szegény inas nem
örvendhetett, mert abban a pillanatban kőbálvánnyá változott az
udvar közepén. Ezen mind az öreg király, mind a fiatal, mind pedig
a királyleány erősen megszomorodtak, de mindamellett asztalhoz ültek
a vendégekkel együtt, s vacsoráltak a fatányérokból a fakanalakkal.
Hogy felkeltek az asztaltól, a királyfi megsétálta magát a kertben a
királyleánnyal, onnan visszament az udvarra, s azt mondta a leánynak:
- De én bizony nem sokat adok egy hitvány varjúnak a szavára, úgyis
eltelt már a vacsora ott kint, bemegyek a palotába, a cselédházban
csak nem hálhatok az éjjel.
A leánynak eszébe jutott, amit az inas a varjú szava után mondott,
kérlelni kezdte a királyfit, hogy ne menjen. De a királyfi nem
hallgatott rá, csak megindult elöl, s a leány távolról ment utána.
Mikor a királyfi a küszöbre tette a lábát, a palota letörött nagy
ropogással, s odaölte a királyfit.
A fia halálán igen megbúsult az öreg király, s megbúsult a királyleány
is, hogy már a királyfi is oda, s a jó inas is kőbálvánnyá változott,
akik őt elhozták.
Sírni kezdett keservesen a meghalt királyfi mellett, aztán elment,
s kerülgetni kezdte sírva, jajgatva a kőbálványt, még a haját is
szaggatta keserűségében.
Most is éppen ott volt a szerencsemondó vén cigányné, aki a királyfival
elhagyatta volt a sírást kicsiny korában. Odajött, hogy kapjon valamit
a fazekába az ételmaradékból. Megsajnálta a királyleányt, mikor látta,
hogy olyan keservesen sír, s azt mondotta neki:
- Ne sírj, ne sírj, Lételenország királyának szép leánya! Én szereztelek
ide téged, én hagyatom el veled is a te sírásodat, mint valamikor a
kicsiny Miklósét. Olyat mondok neked, hogy még a lelked is megörvend
bele.
A királyleány egy kicsit felvidult, megtöltötte a cigányné fazekát
étellel, s azt kérdezte tőle:
- Hát mi jót tudsz te nekem mondani, te szegény öregasszony?
- Én bizony azt, édes angyalom - azt mondja a cigányné -, hogy hívass
a városból hét papot, s a hét pap mondjon hét imádságot a kőbálvány
mellett, s abból olyan szép ifjú lesz, hogy hétszer szebb, mint az az
inas volt annakelőtte.
Az öreg király mindjárt odahívatott hét papot, azok heten hét imádságot
mondottak a kőbálvány mellett, s abból egy olyan szép ifjú lett, akinél
szebb nem volt abban az időben. A királyleány megölelte, s azt mondotta
neki:
- Te az enyém, én a tied, te hoztál el engem, te tartottad meg az
életemet, holtig el nem hagylak téged.
A papok el sem mentek, a legöregebb pap nyomban összeeskette őket. Az
öreg király halála után az inasból lett király, szerette őt mindenki,
s ő boldogan élt holtig a jó feleségével.
királyné esztendeje férjhezment asszony volt, született neki egy szép
kicsi fia. De az a fiú olyan síró volt, hogy mikor született, sírni
kezdett, s a sírást el sem hagyta, hanem éjjel-nappal folyvást, örökké
sírt két álló esztendeig. A király s a királyné éjjel sem alhatott a
gyermek sírása miatt. Végül is összegyűjtötték a tudósasszonyokat s a
híres orvosokat az egész országból, hátha azok valami módon el tudnák
hagyatni a sírást avval a gyermekkel. A híres orvosok s a tudósasszonyok
mindent elkövettek, amit gondolhattak, de semmire se mentek, a gyermek
mind csak sírt folytonosan.
Volt ott a városban egy afféle szerencsemondó öreg cigányasszony.
Az is meghallotta, hogy meg van a király szomorodva a gyermek sírása
miatt. Elment hozzá, s azt mondta neki:
- Felséges király, mit fizetsz nekem, ha el tudom hagyatni a
gyermekkel a sírást?
A király azt felelte:
- No, ha te meg, tudod tenni, hogy ez a gyermek ne sírjon, én mindent
adok neked, amire csak szükséged van, s azután is, amíg élsz, az én
udvaromból üres kézzel el nem mész.
A vén cigányné közel ment a gyermekhez, s azt mondta neki:
- Ne sírj, ne sírj, Királyfiú Kis Miklós, mert mikor betöltöd a
tizenhét esztendőt, én neked megszerzem Lételenország királyának a
leányát, s neked olyan szép feleséged lesz, amilyen még soha senkinek.
nem volt kerek e világon.
A vén cigányné ezt így elmondotta háromszor egymás után, s a gyermek
arra úgy elhallgatott, hogy csak egy nyikkantást sem sírt azután, s
jó hallgató gyermek lett belőle. A király ezen nagyon megörvendett, s
annyi mindent adott a vén cigánynénak, hogy az alig bírta haza vinni.
Volt már mit adjon otthon a purdéknak.
A királyfi nevekedett napról napra, s mikor betöltötte a tizenhét
esztendőt, jelentette az apjának, hogy ő meg akar házasodni. A király
egy darabig mondogatta neki, hogy várakozzék, még nincs itt az ideje,
még igen ifjú, de mikor látta, hogy a fiú erősen áll a feltétele
mellett, nem sokat ellenkezett vele, hanem elészámlált sok király-
s hercegkisasszonyt neki, hogy válasszon közölük. De a királyfi azt
mondotta, hogy neki nem kell más leány, csak Lételenország királyának
a leánya, akit a vén cigányné ígért neki, mikor ő két esztendős volt.
- Haj, fiam - azt mondja a király -, hátha ahhoz nem lesz szerencséd,
mert én soha még hírét sem hallottam Lételenországnak.
- Márpedig én - azt mondja a királyfi - addig megyek, ha a lábam
térdig elvásik is, amíg meg nem találom azt a leányt.
A király látta, hogy nem tartóztathatja a fiát, elkészítette hát az
útra jó móddal, minden útiköltséggel, ahogy egy királyfihoz illett.
Volt a királyfinak egy hűséges inasa, azt maga mellé vette útitársul,
lóra ültek, s megindultak ki a királyi városból. Mentek, mentek, már
ugyan sietve, mint a házasuló legény szokott menni, míg nagysokára,
hosszú, terhes utazás után egy nagy havasba jutottak. Ahogy ott
mennek, megpillantanak egy remeteházat. Egy igen-igen öreg asszony
lakott abban, aki be szokott fogadni minden utazót szállásra.
A királyfi is bement a házba, szállást kért éjszakára, és be is
fogadta a vénasszony őket. Este sokféléről beszélgettek, s a királyfi
elmondotta, hogy ő hova szándékozik. Eddig jövő útjában mindenkitől
megkérdezte, hogy hol van az a Lételenország, de mind azt felelték,
hogy annak még hírét sem hallották. Most megkérdi a vénasszonytól is,
hogy nem tud-e arról az országról valamit, hogy ő arra vehesse útját.
A vénasszony azt mondotta neki:
- Kedves fiam, már háromszáz esztendeje, hogy itt lakom, de hírét
sem hallottam annak az országnak. Pedig annyi idő alatt sok jövő-menő
megfordult az én házamnál. De van nekem egy cselédem, akit én
küldözgetek országról országra, most is oda van követségben, az
alighanem tud mondani holnap reggel valamit.
A királyfi alig várta, hogy megvirradjon, hogy végre nagysokára
halljon valamit Lételenországról. Szinte álmatlanul töltötte az
egész éjszakát.
Reggel, mikor felkeltek, az öregasszony kiállott egy vasostorral az
ajtó elé, s avval olyat csattintott, hogy az egész havas megrendült
bele. S akkor néz ide, néz oda, de nem lát jönni senkit. Megharagszik,
ismét olyat csattint, hogy az egész ház megmozdul, még a padlásból is
hullott a por, s mégsem jött senki. Harmadszor olyat csattintott, hogy
hét országra elhallatszott, s akkor előjött egy holló, s leszállott az
ajtó eleibe.
- Hát ilyen későn kell jönni? - azt mondja a vénasszony. Mindjárt
kitekerem a nyakadat, hogy így megkéstél.
- Kedves jó asszonyom, nem jöhettem hamarább - mentegeti magát a holló
-, mert leszállottam volt Lételenország királyának a veteményeskertjében
egy szép dinnyére. A kertész meglátott, s ellőtte egyik lábamat s három
tollat a jobb szárnyamból. Ezért késtem oly sokáig.
Hej, megörvend a királyfi, azt hitte, hogy most már bizonyosan célt
érnek.
A vénasszony megparancsolta a hollónak, hogy vezérelje el ezeket az
utasokat Lételenország királyához.
- Asszonyom - azt mondja a holló -, kezedben az életem, de ha a
nyakamat elvágod, akkor sem megyek többször oda, ahol így bántak
velem, hanem elmegyek a határszélig, s onnan az ország határa szélétől
megmutatom a szállóidnak, hogy hol van Lételenország királyának a
városa s a fényes kastélya.
- Az is jó - azt mondja a vénasszony -, induljatok.
A holló szárnyrakelt, megindult, utána a királyfi s az inas. De
minthogy ezek nem tudtak lépést tartani vele, a holló leszállott
egy-egy fára, ott megvárta őket, ismét elébbrepült, s ismét
megvárta, mindaddig, míg elértek egy iszonyú magas kősziklát,
tízszer magasabbat, mint a Fogarasi-havasok. Az a kőszikla éppen
a határszél volt. Felmentek annak a kősziklának éppen a tetejére,
s a holló megmutatta onnan a királyfinak s az inasának az egész
Lételenországot, megmutatta a király fővárosát s a kastélyát is,
s azt mondotta nekik:
- No, én már tovább nem mehetek, hanem ti menjetek be abba a fényes
városba. Ihol ne, itt adok nektek két tollat a szárnyamból, ezt
tartsátok a kezetekben, s mikor a királyi kastélyhoz érkeztek, csak
legyintsetek a tollúval a kastély felé, s arra a legyintésre minden
élő teremtés úgy elalszik a kastélyban, mint a föld. Még a légy is
elalszik arra. Ti akkor menjetek be a király veteményeskertjébe, ott
van két szép dinnye egymás mellett, mégpedig olyan szép és olyan
nagy dinnye, amilyen nagyot még eddig senki sem látott. Abban a két
dinnyében van a király két szép leánya. Mihelyt a kertbe bementek,
egyszerre kapjátok fel ketten a két dinnyét, dugjátok tarisznyába, fel
a lóhátra, s akkor ugyan haladjatok visszafele, amilyen gyorsan csak
tudtok. De te, király, ha ezt a két dinnyét elhozhatjátok, meg ne
próbáld, hogy megkezdd a magadét, míg olyan helyre nem jutsz, ahol
neked egy fertály borod, egy sarkalat kenyered s egy darab sülted
nem lesz.
A holló, ahogy ezeket elmondotta, elment visszafelé. A királyfi pedig
bement az inassal Lételenországba, be a fővárosba, s ott megálltak
a királyi kastélyhoz közel. Amint ott állanak, egy nagy légy repült
feléjük a kastély felől, az inas feléje legyintett a tollúval, amelyet
a hollótól kapott, s arra a légy leesett a földre. Nézi az inas, hát
nem mozdul. Azután egy galamb repült feléjük, egy fehér galamb a
kastélyból, a királyfi annak is feléje legyint a tollúval távolról,
s arra a galamb is csak leesik a földre.
Odamennek, nézik, s hát nem mozdul az sem. Erre azt mondják:
- No, most már mind alusznak a kastélyban, mehetünk.
Bementek hát a kertbe, felkapták a két dinnyét, feltették a lovakra,
s mentek vissza, mint a szél. Míg a kősziklához érkeztek, felébredt
a király, észrevette, hogy oda a két leány. Utánuk eredt tizenkét
fegyveressel, de mire utolérte volna, a királyfi túljárt a kősziklán
az inassal. Annak a királynak nem volt szabad túImenni a határszélen
fegyveresekkel, megállott a kőszikla tetején, s utána kiáltott a
királyfinak:
- Jól van, elvitted a leányomat, de ha meg nem becsülöd, búját vallod
- s avval visszatért a maga városába.
A királyfi vitte a leányt a dinnyében nagy örömmel, s mikor abba
a havasba értek, amelyben szállásoltak volt azelőtt, leszállottak a
lóról, s leültek egy fa alá pihenni. A királyfi nézegetni kezdi a
dinnyét, s nem nyughatott a kíváncsiságtól, hogy meg ne nézze, mi
van benne. Megszegi a dinnyét, s hát kiugrott abból egy angyali szép
leány, s azt mondja a királyfinak:
- Te az enyém, s én a tied, de van-e egy pohár bor, egy darab kenyér s
egy kis sült?
A királyfi erre azt felelte nagy szomorúan:
- Most nincs, édes kincsem, de lesz.
Mihelyt a királyfi ezt kimondotta, a leány abban a helyben mindjárt
meghalt. A királyfi, mikor ezt látta, úgy megbúsult, hogy a kardjába
akart ereszkedni bújában, de az inas kivette kezéből a kardot, s azt
mondotta:
- Ne búsulj már azért a leányért, ha így történt a dolog, én odaadom
neked az én dinnyémet.
A királyfi elvette hát az inastól a dinnyét s továbbindultak.
Amíg a királyfi utazott hazafelé, azalatt három vándorló rátalált a
király meghalt leányára az erdőben, megismerték, hogy ki leánya volt,
s hazavitték úgy meghalva az apjához, Lételenország királyához. Annak
a királynak volt egy világhírű orvosa, s az az orvos egy óra alatt
feltámasztotta a leányt az ő életadó balzsamával.
A királyfi s az inas azalatt egy vendégfogadóba érkeztek, egy kis
erdő aljába. Ott a királyfi sültet, bort s kenyeret rendelt, s mikor
előhozták, fogta magát, s megkezdette a dinnyét. Hát abból előállott
egy aranyhajú szép leány, s a legelső szava az volt:
- Te az enyém, én a tied. De van-e egy pohár borod, egy darab kenyered
s egy kis sülted? - hogy volt, a leány evett s ivott.
Ott mulattak hárman egy kevés ideig, azután kiültek egy kispadra, az
ajtó elé, s ott beszélgettek együtt. Ahogy ott beszélgetnének, egyszer
csak három varjú leszállott a közelben egy fára, s a kisebb varjú azt
mondja:
- Kár, kár, Királyfiú Kis Miklós, elhoztad Lételenország királyának
a leányát, megölted éhhel a magadét, elvetted az inasét, de nem lesz
örömed benne, mert mikor hazaviszed, a kastély kapuja betörik, s
agyonüt téged.
Akkor azt mondja a másik varjú:
- Kár, kár, Királyfiú Kis Miklós, elhoztad Lételenország királyának
a leányát, megölted éhhel a magadét, elvetted az inasét, de nem lesz
örömed benne, mert mikor hazaviszed, ha a kapu reád nem szakadna is,
de amíg vacsorálsz, a torkodon akad egy darab csont, s meghalsz tőle.
Megrázza magát a legöregebb varjú, egy ötszáz esztendős, s azt mondja:
- Kár, kár, Királyfiú Kis Miklós, elhoztad Lételenország királyának
a leányát, megölted éhhel a magadét, elvetted az inasét, de nem lesz
örömed benne, mert ha a kapu reád nem szakad is, ha a torkodon csont
nem akad is, amikor vacsorálsz, reád omlik a palota, s odaöl téged.
Aki ezt most rajtad kívül hallja, s mások előtt elmondja, változzék
kőbálvánnyá.
A királyfi egy kevéssé megütődött a vén varjú szavára, de gondolta
magában, mit tud a varjú a jövendőhöz, mikor az ember sem tud, s
hazafelé indult a szép leánnyal s az inassal.
Mikor a főváros határához érkeztek, megállottak. A királyfi beküldötte
az inast a városba, hogy küldje ki eleibe az apját, az öreg királyt,
hogy illendő módon vihesse be a kastélyba Lételenország királyának a
leányát.
Az öreg király ki is ment a fia eleibe a határszélre a tanácsosaival,
s az inas otthon maradott. Mikor az öreg király eltávozott a palotából,
az inas földig lerontatta a kaput, azután elfutott a szakácsokhoz, s
megparancsolta nekik, hogy az ételben semmi ne maradjon, csak lé s csupa
hús, mikor az asztalra feladják, s a levet megszűrette kétszer-háromszor
is. Azután egy hosszú asztalt készíttetett, de nem a palotában, hanem
az udvar közepén, nehogy a vén varjú szava beteljesedjék, s a királyfit,
a leányt s az egész vendégsereget valami veszedelem érje. Csak csupa
fatányérokat, fakanalakat rakott az asztalra, s ott forgolódott az
asztal körül. Megérkezik az öreg király a fiával s a leánnyal s a
kísérőkkel. Látja, hogy a kapu lerontva, az asztal az udvar közepén,
nagy haragra lobban, s azt mondja:
- Ki volt az a gazember, aki így megcsúfolta a fiamat? A kapu lerontva,
az asztal az udvar közepén, mint a béreseké, azon is fatányér, fakanál!
A cselédek megmondották, hogy ez mind az inas dolga. Az öreg király
nagy haragjában fejét akarta vetetni a szegény hűséges inasnak, de
az inas előállott, s azt mondta:
- Felséges királyom, kegyelem fejemnek, ezt én mind jó célból
cselekedtem. Amikor jöttünkben egy vendégfogadó előtt ültünk, én, a
királyfi s a királyleány, három varjú leszállott egy közeli fára, s
a legvénebb, az ötszáz esztendős, azt kiáltotta a másik kettő után:
"Kár, kár, Királyfiú Kis Miklós, elhoztad Lételenország királyának a
leányát, megölted éhhel a magadét, elvetted az inasét, de nem lesz
örömed benne, mert ha a kapu reád nem szakad is, ha a vacsora alatt
a torkodon csont nem akad is, ha ezt elkerülheted is, de ma, mikor
vacsorálsz, reád omlik a palota, odaöl téged, s ez az utolsó megesik
rajtad." S még azt is mondotta az az öreg varjú, hogy aki ezt hallja,
s mások előtt elmondja, változzék kőbálvánnyá. Én azért rontattam le
a kaput, mert féltettem a királyfit, s azért készíttettem az asztalt
az udvar közepére s nem a palotába, hogy ha a varjú jövendölése
szerint a palota be is találna szakadni vacsora idején, meg ne ölje
felségedet s a királyfit s az egész díszes vendégsereget, akik ma
estére ide hivatalosak.
Az öreg király, mikor ezt végighallgatta, helybenhagyta az inas
dolgát, megdicsérte őt az okosságáért, de annak a szegény inas nem
örvendhetett, mert abban a pillanatban kőbálvánnyá változott az
udvar közepén. Ezen mind az öreg király, mind a fiatal, mind pedig
a királyleány erősen megszomorodtak, de mindamellett asztalhoz ültek
a vendégekkel együtt, s vacsoráltak a fatányérokból a fakanalakkal.
Hogy felkeltek az asztaltól, a királyfi megsétálta magát a kertben a
királyleánnyal, onnan visszament az udvarra, s azt mondta a leánynak:
- De én bizony nem sokat adok egy hitvány varjúnak a szavára, úgyis
eltelt már a vacsora ott kint, bemegyek a palotába, a cselédházban
csak nem hálhatok az éjjel.
A leánynak eszébe jutott, amit az inas a varjú szava után mondott,
kérlelni kezdte a királyfit, hogy ne menjen. De a királyfi nem
hallgatott rá, csak megindult elöl, s a leány távolról ment utána.
Mikor a királyfi a küszöbre tette a lábát, a palota letörött nagy
ropogással, s odaölte a királyfit.
A fia halálán igen megbúsult az öreg király, s megbúsult a királyleány
is, hogy már a királyfi is oda, s a jó inas is kőbálvánnyá változott,
akik őt elhozták.
Sírni kezdett keservesen a meghalt királyfi mellett, aztán elment,
s kerülgetni kezdte sírva, jajgatva a kőbálványt, még a haját is
szaggatta keserűségében.
Most is éppen ott volt a szerencsemondó vén cigányné, aki a királyfival
elhagyatta volt a sírást kicsiny korában. Odajött, hogy kapjon valamit
a fazekába az ételmaradékból. Megsajnálta a királyleányt, mikor látta,
hogy olyan keservesen sír, s azt mondotta neki:
- Ne sírj, ne sírj, Lételenország királyának szép leánya! Én szereztelek
ide téged, én hagyatom el veled is a te sírásodat, mint valamikor a
kicsiny Miklósét. Olyat mondok neked, hogy még a lelked is megörvend
bele.
A királyleány egy kicsit felvidult, megtöltötte a cigányné fazekát
étellel, s azt kérdezte tőle:
- Hát mi jót tudsz te nekem mondani, te szegény öregasszony?
- Én bizony azt, édes angyalom - azt mondja a cigányné -, hogy hívass
a városból hét papot, s a hét pap mondjon hét imádságot a kőbálvány
mellett, s abból olyan szép ifjú lesz, hogy hétszer szebb, mint az az
inas volt annakelőtte.
Az öreg király mindjárt odahívatott hét papot, azok heten hét imádságot
mondottak a kőbálvány mellett, s abból egy olyan szép ifjú lett, akinél
szebb nem volt abban az időben. A királyleány megölelte, s azt mondotta
neki:
- Te az enyém, én a tied, te hoztál el engem, te tartottad meg az
életemet, holtig el nem hagylak téged.
A papok el sem mentek, a legöregebb pap nyomban összeeskette őket. Az
öreg király halála után az inasból lett király, szerette őt mindenki,
s ő boldogan élt holtig a jó feleségével.
Három hazug mese
1.
Egyszer volt egy gazdaember, aki már negyven esztendeje élt a
feleségével, s gyermekük még mindig nem volt. Egyszer a többi között
beszélgetnek együtt, hogy milyen csudálatos dolog az, hogy nekik
gyermekük nincsen. Azt mondja az ember:
- Ne búsulj, feleség, még nekünk is lehet gyermekünk, legalább egy.
- Azt már nem hiszem - azt mondja az asszony -, mert amikor hozzád
férjhez jöttem, akkor húsz esztendos voltam, negyven esztendeje, hogy
együtt lakunk, így hát én ma hatvan esztendos vagyok, eltölt már az
az ido éntolem, hogy nekem még gyermekem szülessék. De ha születnék
is, teszem azt, minek tudnánk kereszteltetni?
Azt mondja az ember:
- Kereszteltessük Hazugnak vagy akárminek, csak legyen.
Hát egyszer azt mondja az asszony az embernek:
- No, te öreg, addig beszélgettünk a gyermek felol, hogy én érzem már,
hogy bizonyosan gyermekem lesz.
- Jól van, feleség - kiáltott az ember -, lesz hát valaki, aki késo
vénségünkben gondot viseljen reánk.
Nem sokkal ezután megszületett egy szép fiú. Elnevezték Hazugnak.
Mikor akkorára felnevelkedett, hogy elérte a huszadik esztendot,
mindjárt azon kezdte futtatni az eszét, hogy katona legyen belole,
s be is állott katonának. Szolgált is néhány esztendeig, s mikor
a katonaesztendeit, ahogy lehetett, letöltötte, hazakerekedett
szabadságra az apja házához. Otthon nagy örömmel fogadták, mivel
jóforma, ügyes ember válott belole. Azt mondja neki egyszer az apja:
- No, fiam, te sokfele jártál-keltél katonaságod ideje alatt, biztosan
tudsz nekem valami újságot mesélni.
A fiú erre azt mondja:
- No, én mondok is olyanokat, amilyeneket még senki sem hallott, de
csak azokat mondom el, amiket saját szememmel láttam: az óriások
országában, mikor oda beérkeztünk, az idonk csak a csodalátásban telt
el, mert láttunk ott olyan magas embert is, hogy mi láttuk jól, hogy
mozog a szája odafenn, de a távolság miatt nem értettük a szavát,
pedig olyan kemény hangon beszélt, hogy a föld mozgott az ember
lába alatt.
Láttam ott egy olyan háromesztendos gyermeket, aki olyan magas volt,
hogy itt nálunk csak a földön állva a legmagasabb fának a tetejébol
is le tudná szedni az almát.
Láttam ott akkora élo fát, hogy felnott volt az égig, s hogy az
égtol tovább nem nohetett, az ága egy mérföldnyire meghajlott széjjel
az ég alatt. Van abban az országban egy olyan folyóvíz, melynek a
mélységét még senki sem tudta megmérni. Egyszer próbára beleküldöttek
egy vízi búvárt, az oda volt három esztendeig, akkor kijött a vízbol,
s azt mondotta, hogy ott a vízben találkozott egy tengeri csudával,
megszólította ot, hogy mi járásbeli. Mikor az megértette, hogy o a
víznek a fenekét akarja elérni, azt mondotta, hogy ha még három
esztendeig mindig megy is lefele, akkor sem éri el a fenekét.
Láttam az országban akkora madarat, melynek szárnyát kiterjesztve
megmérték, s huszonkilenc öl volt.
Láttam ott egy kígyót, amelyik vastagabb volt, mint akármelyik torony
a mi országunkban, s olyan hosszú volt, hogy három falu határán
keresztülért.
Láttam még ott egy pinty tojást, amely bámulatos nagysága mellett
olyan eros héjú volt, hogy mikor meg akarták törni, tizenkét kovács
esztendeig szakadatlanul verte a nagy vaskalapácsokkal. Mikor végre
betörött a tojás, egyik kovács beleejtette a kalapácsát, s azután
belement utána lajtorján. Három hónapig kereste a kalapácsát, egyszer
találkozott ott benn egy pásztorral, aki egy ménescsordát orzött.
Az a pásztor is segített neki keresni, míg végre nagy sokára meg
is találták.
Láttam én ott olyan irtózatos nagy házakat, hogy egyikbe-egyikbe három
vármegye is belefért volna egyszerre.
Láttam egy olyan fozofazekat, amelyik éppen húsz köblös volt.
Láttam egy olyan lovat, amelyre huszonöt öles lajtorján kellett
felhágni, hogy reáülhessen az ember. Annak a nyakán egy olyan nagy
csengettyu volt, hogy húsz mérföldre elhallott a hangja. Egy másik
lónak a nyakán láttam egy olyan öntött pergot, amely harminchat
mázsás volt, mégis a ló nem is érezte, hogy a nyakán van.
Láttam egy toronyban akkora harangot, hogy mikor húzni kezdették, meg
kezdett lódulni, még három hét múlva kondult meg. Akkorát szólott,
hogy minden ütésre egy-egy hegy összeomlott.
Láttam még ott egy szabómestert, aki valami kényes munkával dolgozott,
s a legkisebb varrótuje akkora volt, mint a legnagyobb bükkfa itt a mi
hazánkban a havason.
Láttam akkora egereket, mint egy-egy kövér hízó disznó. Láttam abban
a feneketlen folyóvízben egy olyan halat, hogy a százhúsz ágyús
hadihajót felvette a hátára, s úgy viddegélte tovább.
Láttam ott akkora macskákat, mint egy-egy ötesztendos tulok.
Láttam egy akkora hosszú lábú agarat, hogy egy szökésben egy egész
vármegyét keresztülugrott.
Láttam ott egy olyan ebihalat, amelynek a háta olyan széles volt,
hogy egy szénásszekér négy ökörrel megfordulhatott rajta.
Láttam egy faragó óriást, akinek a fejszéjét megmértük, s hatvan
mázsásnak találtuk. Egy másik óriás írt a házában, s a kalamárisa
akkora volt, mint egy százvedres hordó. A pennája pedig akkora,
mint egy tíz német ölös árbocfa a mi hazánkban.
Láttam egy pincében egy olyan boroshordót, amely éppen tizenkétezer
vedres volt.
Láttam egy pár csizmát, amelyet harminc ökör borébol készítettek,
de le volt téve, mert akinek a számára készült, nem tudta viselni
a kicsinysége miatt.
Láttam egy fekete sapkát, amelyet ötven bárány borébol készítettek
egy tizenkét esztendos óriás fiú számára, de annak a feje félesztendo
múlva úgy kinott a sapkából, hogy nem viselhette tovább, hanem el
kellett adni.
Láttam egy akkora kenyeret, mint nálunk egy ezerkalongyás búzaasztag.
No, hogy aztán az óriások országából kimasíroztunk, azután is eleget
láttam, de most a többit elhallgatom, csak azt az egyet mondom el,
hogy mikor egy városban, messze-messze innen, kvártélyban voltunk,
született egy kovácsnénak olyan fia, hogy mikor megszületett, kalapács
volt a kezében, és egy óra múlva verte az üllon a vasat. Még egyebeket
is láttam, de most nem tudom mind elmondani.
- Többet ne is mondj, fiam - azt mondja rá az apja -, még ez is igen
sok, amit eddig mondottál. Nincs a világon olyan bolond ember, aki
ezt elhinné neked.
- Már bizony, apám, ha nem hiszi, járjon a végére. Minek neveztek
engem Hazugnak?
2
Mi apámuramnak tizenhárman voltunk fiai. Egyszer apámuram összeszedett,
ahogy tudott, harminc magyar forintot, s megindult, hogy valahogy
valami jószágot vegyen.
Elvetodött szerencsésen Sófalvára. Ahajt Kacsónak volt egy nagy kutya
kabalája, egy istentelen nagy szürke lova. Addig tolják, vonják, amíg
megveszi apám a lovat harminc magyar forinttal, s elhozza ide haza
Farkaslakára. De az akkora volt, hogy a pajtába nem lehetett bekötni.
Beállítottuk hát a csurbe, s a kakasülorol eddegélte a szénát a kutya
kabala.
Egyszer apámuram fel akar ülni a hátára, hát nincsen olyan magas
kerítés, hogy fel tudjon róla hágni. Ahajt elmegy fel a havasra,
vág két-három öles ágat, hazahúzdolgálja. Csinál egy lajtorját, a
ló mellé állítja, s minket megszólít:
- Gyertek ide, gyermekek, jártassátok meg ezt a kabalát.
Mi bizony mind a tizenhárman felmegyünk rája, fülitol farkáig mind
beüljük. Apámuram hálát ad az istennek, hogy amennyi gyermeke, mind
lóhátra kapott. A kapun kicsapja velünk a kabalát, hogy már jártassuk
meg. Úgy elvitt minket a kutya kabala, mint a pislogás.
Egyszer gondolja apámuram, hogy eddig haza kellett volna jönni
a kabalának a gyermekekkel, mert a vetéskapu ha nyitva nem volt,
megjárhatták volna eddig. Apámuram bizony nem veszi tréfára a
dolgot, gondolja magában:
- A kabala is odavan, a sok gyermek is, csak utánuk megyek.
Farkaslaka végéhez ahogy kimegy, hát látja, hogy a pálfali háton visz
ki minket. Gondolja magában:
"Ez a kutya kabala bizony éppen Sófalvára viszi a gyermekeket Kacsóhoz,
akitol éppen vettem."
Apámuram is megrúgja magát, Pálfalván alól keresztülaprít, elejibe
kerül egy doronggal. Szilos megett megkerüli a kutya kabalát, egyet
suppant rá, megtéríti hazafelé. Mikor elhajtja Farkaslaka végéhez,
szalad apámuram, hogy a vetéskaput nyissa meg. Az a kapu öt szál
deszkából volt csinálva, olyan magas volt. Hát amíg kinyitaná, a
kutya kabala keresztüllépi a magas kaput.
Elhajtja haza apámuram a kabalát, melléállítja a lajtorját, úgy
szálltunk le ahajt a kutya kabaláról. A csurbe ismét behajtottuk,
hogy egyék a kakasülorol.
No de már a tél is következik, gondolja apámuram, mit csináljon
evvel a kutya kabalával. A falut kihívatja kalákába, hogy hozzanak
istállófát, hogy a kutya kabalának csináljon akkora pajtát, mint egy
világ. Ahajt háromöles ajtófélfát készít apámuram a kutya kabalának,
hogy beférjen.
Mikor már fedték volna befele az istállót, akkor a kutya kabala
megdöglött. Mondja apámuram:
- Ezt a kutya kabalát is addig ették volna meg a farkasok, míg annyit
nem dolgoztunk az istállóval.
Mérgiben Murva Dáviddal megnyúzatta, s a borivel kereken az istállót
befedte. Ami az eszterhéján alól lefittyent a borbol, három esztendeig
tizenhárman lábbeliztünk belole. Egyszer apámuram lehúzza a
pajtafedélrol a bort, beviszi Udvarhelyre, eladja Kandónak harminc
magyar forintért. Így kapta meg apámuram a kutya kabala árát.
3
Egyszer megindulék a malomba, négy ökörrel, szekérrel. A szekeremen
volt négy zsák búza, de mikor mennék egy hágón, hát nem bírják
az ökrök a szekeret. Én bizony nekiálltam, a négy ökröt kifogtam,
felültettem a szekérbe, a négy zsák búzát pedig befogtam a helyükbe.
Ahajt úgy kivittek, mint a szél. Elmegyek Kádácsba, a malomba. Hát a
malom nincs otthon, elment eprészni. Ahajt felütöttem az ostornyelemet
az ökrök eleibe, s elmegyek, hogy a malmot keressem meg. Hát megtaláltam
az oldalban, ahogy eprészett. Szedek köveket a kezembe, úgy hajigáltam
onnét haza. Nézem az ostorom nyelét, hát amíg kijártam az erdore,
akkora jegenyefa nott belole, hogy a teteje szinte a felhoket érte.
Szököm a tetejébe, hát látom, hogy már a seregélyek egy likba bele
is költöztek. Én bizony felhágok, hogy vegyem ki a fiait, hát a kezem
nem fér be a likon. Én bizony fogtam magam, belebújtam. Megrakom a
kebelemet madárfiakkal, hát nem férek ki a likon visszafelé. Eszembe
jut, hogy otthon van nekem egy rozsdás fejszém. Fogtam magam,
elfutottam haza, igen hamar kivágtam a likat, kibújtam.
De hát engem úgy repítettek a seregélyfiak, mint a szél. Egyszer
megoldódik a harisnyám szíja, az ingem kicsúszik, s a seregélyfiak
kirepültek. Úgy beleestem egy tóba, hogy legalább háromszáz szekér
halat kiütöttem. Csakhamar odajön egy mezítelen purdé, ahajt a
kebelibe berakja, mind elviszi. Én a tóból ki akartam mászni, de
nem tudtam. Hát látom, hogy ott a martján szökdösik egy kicsi
leánykamadár. Hívom, hogy húzzon ki onnét, de hát bizony nem jön.
Megharagszom, kapom a fejszémet, úgy belehajítom abba a kicsi
madárba, hogy a tolla mind lejött róla, az egész környéket mind
ellepte.
Egyszer kivánszorgok nagy bajjal, hogy keressem meg a fejszémet a
tollúban, de hát sehol sem kapom. Én bizony fogom magam, meggyújtom a
tollat. A hamuban keresni kezdem a fejszémet, hát csak a nyelét kapom
meg, a fejsze elégett. Megyek a malomba, hogy lássam, meg van-e orölve
a gabonám. Hát a víz megitta az ökrömet, keresem a vizet, hát a malom
elvitte, én ott maradtam a nagy semmivel.
Egyszer volt egy gazdaember, aki már negyven esztendeje élt a
feleségével, s gyermekük még mindig nem volt. Egyszer a többi között
beszélgetnek együtt, hogy milyen csudálatos dolog az, hogy nekik
gyermekük nincsen. Azt mondja az ember:
- Ne búsulj, feleség, még nekünk is lehet gyermekünk, legalább egy.
- Azt már nem hiszem - azt mondja az asszony -, mert amikor hozzád
férjhez jöttem, akkor húsz esztendos voltam, negyven esztendeje, hogy
együtt lakunk, így hát én ma hatvan esztendos vagyok, eltölt már az
az ido éntolem, hogy nekem még gyermekem szülessék. De ha születnék
is, teszem azt, minek tudnánk kereszteltetni?
Azt mondja az ember:
- Kereszteltessük Hazugnak vagy akárminek, csak legyen.
Hát egyszer azt mondja az asszony az embernek:
- No, te öreg, addig beszélgettünk a gyermek felol, hogy én érzem már,
hogy bizonyosan gyermekem lesz.
- Jól van, feleség - kiáltott az ember -, lesz hát valaki, aki késo
vénségünkben gondot viseljen reánk.
Nem sokkal ezután megszületett egy szép fiú. Elnevezték Hazugnak.
Mikor akkorára felnevelkedett, hogy elérte a huszadik esztendot,
mindjárt azon kezdte futtatni az eszét, hogy katona legyen belole,
s be is állott katonának. Szolgált is néhány esztendeig, s mikor
a katonaesztendeit, ahogy lehetett, letöltötte, hazakerekedett
szabadságra az apja házához. Otthon nagy örömmel fogadták, mivel
jóforma, ügyes ember válott belole. Azt mondja neki egyszer az apja:
- No, fiam, te sokfele jártál-keltél katonaságod ideje alatt, biztosan
tudsz nekem valami újságot mesélni.
A fiú erre azt mondja:
- No, én mondok is olyanokat, amilyeneket még senki sem hallott, de
csak azokat mondom el, amiket saját szememmel láttam: az óriások
országában, mikor oda beérkeztünk, az idonk csak a csodalátásban telt
el, mert láttunk ott olyan magas embert is, hogy mi láttuk jól, hogy
mozog a szája odafenn, de a távolság miatt nem értettük a szavát,
pedig olyan kemény hangon beszélt, hogy a föld mozgott az ember
lába alatt.
Láttam ott egy olyan háromesztendos gyermeket, aki olyan magas volt,
hogy itt nálunk csak a földön állva a legmagasabb fának a tetejébol
is le tudná szedni az almát.
Láttam ott akkora élo fát, hogy felnott volt az égig, s hogy az
égtol tovább nem nohetett, az ága egy mérföldnyire meghajlott széjjel
az ég alatt. Van abban az országban egy olyan folyóvíz, melynek a
mélységét még senki sem tudta megmérni. Egyszer próbára beleküldöttek
egy vízi búvárt, az oda volt három esztendeig, akkor kijött a vízbol,
s azt mondotta, hogy ott a vízben találkozott egy tengeri csudával,
megszólította ot, hogy mi járásbeli. Mikor az megértette, hogy o a
víznek a fenekét akarja elérni, azt mondotta, hogy ha még három
esztendeig mindig megy is lefele, akkor sem éri el a fenekét.
Láttam az országban akkora madarat, melynek szárnyát kiterjesztve
megmérték, s huszonkilenc öl volt.
Láttam ott egy kígyót, amelyik vastagabb volt, mint akármelyik torony
a mi országunkban, s olyan hosszú volt, hogy három falu határán
keresztülért.
Láttam még ott egy pinty tojást, amely bámulatos nagysága mellett
olyan eros héjú volt, hogy mikor meg akarták törni, tizenkét kovács
esztendeig szakadatlanul verte a nagy vaskalapácsokkal. Mikor végre
betörött a tojás, egyik kovács beleejtette a kalapácsát, s azután
belement utána lajtorján. Három hónapig kereste a kalapácsát, egyszer
találkozott ott benn egy pásztorral, aki egy ménescsordát orzött.
Az a pásztor is segített neki keresni, míg végre nagy sokára meg
is találták.
Láttam én ott olyan irtózatos nagy házakat, hogy egyikbe-egyikbe három
vármegye is belefért volna egyszerre.
Láttam egy olyan fozofazekat, amelyik éppen húsz köblös volt.
Láttam egy olyan lovat, amelyre huszonöt öles lajtorján kellett
felhágni, hogy reáülhessen az ember. Annak a nyakán egy olyan nagy
csengettyu volt, hogy húsz mérföldre elhallott a hangja. Egy másik
lónak a nyakán láttam egy olyan öntött pergot, amely harminchat
mázsás volt, mégis a ló nem is érezte, hogy a nyakán van.
Láttam egy toronyban akkora harangot, hogy mikor húzni kezdették, meg
kezdett lódulni, még három hét múlva kondult meg. Akkorát szólott,
hogy minden ütésre egy-egy hegy összeomlott.
Láttam még ott egy szabómestert, aki valami kényes munkával dolgozott,
s a legkisebb varrótuje akkora volt, mint a legnagyobb bükkfa itt a mi
hazánkban a havason.
Láttam akkora egereket, mint egy-egy kövér hízó disznó. Láttam abban
a feneketlen folyóvízben egy olyan halat, hogy a százhúsz ágyús
hadihajót felvette a hátára, s úgy viddegélte tovább.
Láttam ott akkora macskákat, mint egy-egy ötesztendos tulok.
Láttam egy akkora hosszú lábú agarat, hogy egy szökésben egy egész
vármegyét keresztülugrott.
Láttam ott egy olyan ebihalat, amelynek a háta olyan széles volt,
hogy egy szénásszekér négy ökörrel megfordulhatott rajta.
Láttam egy faragó óriást, akinek a fejszéjét megmértük, s hatvan
mázsásnak találtuk. Egy másik óriás írt a házában, s a kalamárisa
akkora volt, mint egy százvedres hordó. A pennája pedig akkora,
mint egy tíz német ölös árbocfa a mi hazánkban.
Láttam egy pincében egy olyan boroshordót, amely éppen tizenkétezer
vedres volt.
Láttam egy pár csizmát, amelyet harminc ökör borébol készítettek,
de le volt téve, mert akinek a számára készült, nem tudta viselni
a kicsinysége miatt.
Láttam egy fekete sapkát, amelyet ötven bárány borébol készítettek
egy tizenkét esztendos óriás fiú számára, de annak a feje félesztendo
múlva úgy kinott a sapkából, hogy nem viselhette tovább, hanem el
kellett adni.
Láttam egy akkora kenyeret, mint nálunk egy ezerkalongyás búzaasztag.
No, hogy aztán az óriások országából kimasíroztunk, azután is eleget
láttam, de most a többit elhallgatom, csak azt az egyet mondom el,
hogy mikor egy városban, messze-messze innen, kvártélyban voltunk,
született egy kovácsnénak olyan fia, hogy mikor megszületett, kalapács
volt a kezében, és egy óra múlva verte az üllon a vasat. Még egyebeket
is láttam, de most nem tudom mind elmondani.
- Többet ne is mondj, fiam - azt mondja rá az apja -, még ez is igen
sok, amit eddig mondottál. Nincs a világon olyan bolond ember, aki
ezt elhinné neked.
- Már bizony, apám, ha nem hiszi, járjon a végére. Minek neveztek
engem Hazugnak?
2
Mi apámuramnak tizenhárman voltunk fiai. Egyszer apámuram összeszedett,
ahogy tudott, harminc magyar forintot, s megindult, hogy valahogy
valami jószágot vegyen.
Elvetodött szerencsésen Sófalvára. Ahajt Kacsónak volt egy nagy kutya
kabalája, egy istentelen nagy szürke lova. Addig tolják, vonják, amíg
megveszi apám a lovat harminc magyar forinttal, s elhozza ide haza
Farkaslakára. De az akkora volt, hogy a pajtába nem lehetett bekötni.
Beállítottuk hát a csurbe, s a kakasülorol eddegélte a szénát a kutya
kabala.
Egyszer apámuram fel akar ülni a hátára, hát nincsen olyan magas
kerítés, hogy fel tudjon róla hágni. Ahajt elmegy fel a havasra,
vág két-három öles ágat, hazahúzdolgálja. Csinál egy lajtorját, a
ló mellé állítja, s minket megszólít:
- Gyertek ide, gyermekek, jártassátok meg ezt a kabalát.
Mi bizony mind a tizenhárman felmegyünk rája, fülitol farkáig mind
beüljük. Apámuram hálát ad az istennek, hogy amennyi gyermeke, mind
lóhátra kapott. A kapun kicsapja velünk a kabalát, hogy már jártassuk
meg. Úgy elvitt minket a kutya kabala, mint a pislogás.
Egyszer gondolja apámuram, hogy eddig haza kellett volna jönni
a kabalának a gyermekekkel, mert a vetéskapu ha nyitva nem volt,
megjárhatták volna eddig. Apámuram bizony nem veszi tréfára a
dolgot, gondolja magában:
- A kabala is odavan, a sok gyermek is, csak utánuk megyek.
Farkaslaka végéhez ahogy kimegy, hát látja, hogy a pálfali háton visz
ki minket. Gondolja magában:
"Ez a kutya kabala bizony éppen Sófalvára viszi a gyermekeket Kacsóhoz,
akitol éppen vettem."
Apámuram is megrúgja magát, Pálfalván alól keresztülaprít, elejibe
kerül egy doronggal. Szilos megett megkerüli a kutya kabalát, egyet
suppant rá, megtéríti hazafelé. Mikor elhajtja Farkaslaka végéhez,
szalad apámuram, hogy a vetéskaput nyissa meg. Az a kapu öt szál
deszkából volt csinálva, olyan magas volt. Hát amíg kinyitaná, a
kutya kabala keresztüllépi a magas kaput.
Elhajtja haza apámuram a kabalát, melléállítja a lajtorját, úgy
szálltunk le ahajt a kutya kabaláról. A csurbe ismét behajtottuk,
hogy egyék a kakasülorol.
No de már a tél is következik, gondolja apámuram, mit csináljon
evvel a kutya kabalával. A falut kihívatja kalákába, hogy hozzanak
istállófát, hogy a kutya kabalának csináljon akkora pajtát, mint egy
világ. Ahajt háromöles ajtófélfát készít apámuram a kutya kabalának,
hogy beférjen.
Mikor már fedték volna befele az istállót, akkor a kutya kabala
megdöglött. Mondja apámuram:
- Ezt a kutya kabalát is addig ették volna meg a farkasok, míg annyit
nem dolgoztunk az istállóval.
Mérgiben Murva Dáviddal megnyúzatta, s a borivel kereken az istállót
befedte. Ami az eszterhéján alól lefittyent a borbol, három esztendeig
tizenhárman lábbeliztünk belole. Egyszer apámuram lehúzza a
pajtafedélrol a bort, beviszi Udvarhelyre, eladja Kandónak harminc
magyar forintért. Így kapta meg apámuram a kutya kabala árát.
3
Egyszer megindulék a malomba, négy ökörrel, szekérrel. A szekeremen
volt négy zsák búza, de mikor mennék egy hágón, hát nem bírják
az ökrök a szekeret. Én bizony nekiálltam, a négy ökröt kifogtam,
felültettem a szekérbe, a négy zsák búzát pedig befogtam a helyükbe.
Ahajt úgy kivittek, mint a szél. Elmegyek Kádácsba, a malomba. Hát a
malom nincs otthon, elment eprészni. Ahajt felütöttem az ostornyelemet
az ökrök eleibe, s elmegyek, hogy a malmot keressem meg. Hát megtaláltam
az oldalban, ahogy eprészett. Szedek köveket a kezembe, úgy hajigáltam
onnét haza. Nézem az ostorom nyelét, hát amíg kijártam az erdore,
akkora jegenyefa nott belole, hogy a teteje szinte a felhoket érte.
Szököm a tetejébe, hát látom, hogy már a seregélyek egy likba bele
is költöztek. Én bizony felhágok, hogy vegyem ki a fiait, hát a kezem
nem fér be a likon. Én bizony fogtam magam, belebújtam. Megrakom a
kebelemet madárfiakkal, hát nem férek ki a likon visszafelé. Eszembe
jut, hogy otthon van nekem egy rozsdás fejszém. Fogtam magam,
elfutottam haza, igen hamar kivágtam a likat, kibújtam.
De hát engem úgy repítettek a seregélyfiak, mint a szél. Egyszer
megoldódik a harisnyám szíja, az ingem kicsúszik, s a seregélyfiak
kirepültek. Úgy beleestem egy tóba, hogy legalább háromszáz szekér
halat kiütöttem. Csakhamar odajön egy mezítelen purdé, ahajt a
kebelibe berakja, mind elviszi. Én a tóból ki akartam mászni, de
nem tudtam. Hát látom, hogy ott a martján szökdösik egy kicsi
leánykamadár. Hívom, hogy húzzon ki onnét, de hát bizony nem jön.
Megharagszom, kapom a fejszémet, úgy belehajítom abba a kicsi
madárba, hogy a tolla mind lejött róla, az egész környéket mind
ellepte.
Egyszer kivánszorgok nagy bajjal, hogy keressem meg a fejszémet a
tollúban, de hát sehol sem kapom. Én bizony fogom magam, meggyújtom a
tollat. A hamuban keresni kezdem a fejszémet, hát csak a nyelét kapom
meg, a fejsze elégett. Megyek a malomba, hogy lássam, meg van-e orölve
a gabonám. Hát a víz megitta az ökrömet, keresem a vizet, hát a malom
elvitte, én ott maradtam a nagy semmivel.
Halász Józsi
Egyszer volt egy szegény halászember, annak semmije sem volt az ég
alatt, csak a felesége s egy nagy kamasz fia, Józsi.
Meghal egyszer mind a két öreg egyszerre, s ottmarad Józsi egyedül.
Beáll a kemence megé, s onnat ki nem jő, amíg apját, anyját el nem
temetik. Ott ül még vagy három nap a temetés után is, amíg amúgy
istenigazában meg nem éhezett. Akkor eszébe jutott, hogy őt az apja,
amíg élt, halászásból tartotta. Ő is fogja a hálót, s elmegy halászni
a gát alá. Úgy meghalászott, hogy a tenyeréről a bőr mind lement,
mégsem fogott egy árva halat sem. Azt mondja utoljára:
- Én még egyszer beleteszem a hálót, de ha most sem lesz benne hal,
tudom isten, világgá megyek.
Beleereszti a vízbe a hálót Halász Józsi, egy kis idő múlva kihúzza,
hát egy szép kis aranyhal volt benne. Elgondolja magában, hogy odaadja
a földesúrnak, bár egy nap robotot elenged érte.
Hazaviszi a halat, kiteszi egy tányérba, hát a hal kiugrik a tányérból,
s olyan szép kisasszony penderedik belőle, hogy a napra lehetett nézni,
de rá nem. Azt mondja a kisasszony:
- No, te Halász Józsi, én a tied, te az enyém, ásó-kapa s a nagyharang
válasszon el egymástól.
Nem kellett Józsinak kétszer mondani, egyből megesküdtek, s éltek,
mint Tuba s Tubáné.
Azt kérdi egyszer az asszony:
- Te Józsi, valahol valami kicsi földetek nem volt-e?
Azt feleli az ura reá:
- De nekünk volt, csak az apám szegény ember volt, s rendre mind
eladogatta. Hanem látod ott tova azt a magas hegyet? Az nem kellett
senkinek, az nem adódott el.
Azt mondja a felesége:
- Sétáljunk ki, nézzük meg.
Kimennek, megkerülik az egész földet szélére-hosszára, barázdáról
barázdára. Mikor megkerülték, azt mondja az asszony.
- Üljünk le, szívem, erre a barázdára, pihenjünk egyet.
Leülnek oda, s Józsi leteszi a fejét a felesége ölébe. Azt várta csak
az asszony, hogy elaludjék, kihúzza magát a feje alól, szépen ruhát
tesz alája. Odább lép vagy kettőt, azután előveszi a nagy hétrét
ostorát, kinyújtja, s olyat csattant vele, hogy hetedhét országon
keresztül hallatszott. Amennyi sárkány a világon volt, mind előjött:
- Mit parancsol, felséges asszonyunk?
- Én azt parancsolom, hogy erre a helyre olyan kastélyt építsetek,
hogy olyan a világon több ne legyen. Ami szükséges, minden meglegyen
benne: nyolc ökörnek istálló, abban nyolc ökör, két legény mellette,
a túlsó istállóban nyolc ló legyen, két kocsis mellette. Hat asztag
a csűrkertben, tizenkét cséplőember a csűrben.
Még jóformán ki sem mondta a száján, meglett minden egyből. Olyan
gazdaságban ébredt meg Halász Józsi, hogy nem győzte a szeméből
kidörzsölni az álmot.
Nem akarta elhinni, hogy ébren van, s nem álmodja ezt a sok minden
gyönyörűséget.
- Ébren vagy, édes uram, ébren, kelj fel szaporán, s láss a dolog
után.
Bezzeg azután Józsi nem mondta soha, hogy nincs mit enni, nincs
mit tenni. Olyan gazda lett belőle, hogy csodájára jártak hét
pusztahatárban.
Azt mondja egyszer a feleségének:
- Te asszony, én elmegyek földesuramhoz, s meghívom mihozzánk
vasárnapra ebédre.
- Ne menj el, Józsi, mert kifogysz a gazdaságból, de még énbelőlem
is.
De így, de úgy, ő meghívja. Befogat hat lovat hintó elejébe, felül,
elhajtat a földesúr kapuja elé. Leszáll a hintóból, bemegy a kapun.
Az udvaron ott faragott három ács. Köszön nekik illendőképpen, az
ácsok fogadják, s mikor elhalad mellettük, könyökön lökik egymást:
- Odanézz, te, hogy kivakaródzott az a boldogtalan Józsi!
De Józsi úgy tett, mintha nem hallotta volna ezt a beszédet. Kihúzta
magát, s bekopogott a földesurához:
- Jónapot, nagyságos úrfi!
- Neked is jónapot, Halász Józsi! Mi jóban jársz?
- Holnap vasárnap van, s meghívnám a nagyságos úrfit mihozzánk ebédre,
jó szívvel látnám.
- El is megyek, Józsi. Úgysem láttam még a gazdaságodat, pedig már
elhozták a hírét az emberek.
Na, jól van, befogat másnap a nagyságos úrfi is négy lovat, s elhajtat
Józsihoz. Megállnak a palota előtt, Józsi kifut, lesegíti a nagyságos
úrfit, kartőn fogja, s bevezeti a házba. Asztal mellé ülnek, esznek,
isznak kedvükre.
Kérdi egyszer az uraság:
- Hát a feleséged hol van, Józsi? Szeretném meglátni.
- Szemérmetes asszony a feleségem, nem szeret férfiak között ülni.
Hát csak esznek, isznak tovább, jól mulatnak. Volt bor, étel, ital
elegendő, csak az asszony nem került elő.
"Majd meglátom máskor" - gondolta magában a nagyságos úrfi, azzal
megköszönte a szíves vendéglátást, előparancsolta a hintót, felült
rá s elhajtatott. Ahogy visszapillant, meglátja az ablakban a Józsi
feleségét. Vagy a sok jóféle étel, ital, vagy a szép asszony látása
úgy megártott a nagyságos úrfinak, hogy mikor hazaért, úgy kellett
leszedni a hintóból, hetvenhétszer kirázta a hideg.
- Vess ágyat, inas, mert vége az életemnek!
Ágyat vet az inas, lefekteti a nagyságos úrfit.
Reggel a három faragóember mind várja a nagyságos úrfit, de csak nem
jön elő. Azt mondja az egyik ember:
- Elmegyek be, megnézem, miért nem jön ki, máskor már virradatkor kinn
volt.
Bemegy az ács, köszön, de a nagyságos úrfi nem is fogadja.
- Tán beteg a nagyságos úrfi?
- Én az, s meg is halok, ha az enyém nem lesz Halász Józsi háza s
felesége.
Kimegy az ács, s mondja a társainak, hogy mi a baj. Tanakodni kezdenek
együtt, hogy hogy segíthetnének rajta. Egyik azt találja ki, hogy
azt a nagy kőoszlopot, ami a nagyságos úrfi ablaka alatt van, Józsi
hányassa el, a helyét ültesse be szőlőfával, a szőlő érjék is meg
éjszaka, abból egy kupát a nagyságos úrnak tegyen be reggelre, mert
ha nem, a nagyságos úré lesz a palotája is s a felesége is.
Mikor ezt a nagyságos úrfi meghallja, nyomban meggyógyul, s elküldi
a kocsist Halász Józsi után.
Jónapot köszön a kocsis, Józsi fogadja, kérdi, mi újság.
- Ide küldött a nagyságos úrfi, azon nyomban jöjjön fel a palotára!
Befogatja megint Józsi a hat lovat, felül a hintóba, elhajtat a
nagyságos úrhoz. Leszáll, bemegy, köszön, s azt kérdi:
- Miért hívatott, földesuram?
- Én azért - azt mondja az úrfi -, hogy látod azt a kőoszlopot az
ablak alatt?
- Látom, nagyságos úr.
- Azt az éjjel hányd el, annak a helyét ültesd be szőlőfával, a szőlő
reggelre érjék is meg, annak a levéből tégy egy kupát az asztalomra,
mert ha nem, kifogysz a házadból s a feleségedből.
Megbúsul Józsi, el se búcsúzott, még a kapun belül volt, onnan szökött
a hintóba bánatában.
- Téríts, kocsis, hazafelé, hadd menjünk el még egyszer haza.
Hazaérkeznek, leszáll Józsi a hintóból. Kérdi a felesége:
- Miért hívatott, szívem?
- Engem azért, hogy a kőoszlopot az ablaka elől hányjam el, a helyét
ültessem be szőlőfával, a szőlő reggelre érjék is meg, s annak a
levéből egy kupát tegyek az asztalára, mert ha nem, kifogyok minden
gazdaságomból, de még tebelőled is.
- Kisebb gondod is nagyobb legyen annál. Egyél, ígyál, s feküdjél le.
Estére kerekednek. Kimegy a Józsi felesége hátra a csűrkertbe, kiereszti
a nagy ostort, olyant csattant egyet, hogy hetedhét országon keresztül
hallott. Elé jön, amennyi sárkány van, mind:
- Mit parancsol, felséges asszonyunk?
Azt mondja az asszony:
- Látjátok tova azt az udvart, a nagyságos úrét?
- Igenis, látjuk.
- Menjetek el oda. Van egy kőoszlop az ablak alatt, azt hányjátok
el, annak a helyét ültessétek be szőlőfával, annak a Ievéből holnap
reggelre egy kupával az úrfi asztalán legyen.
Mikor hajnalodik, a bor készen van, viszik Józsihoz. Józsi fogja
magát, nem fogat be, csak úgy gyalogszerrel lefut az udvarba. Mikor
virradt, odaérkezett. Sehol se lát senkit, az ablakot kinyitja,
beteszi az üveget az asztalra, s avval hazamegy.
Mikor szépen virradt, egyszer a nagyságos úrfi megfordul az ágyában,
hát az ablakon úgy süt be a nap, hogy hétágra. Mindjárt visszaesik az
ágyba, még hétszerte betegebb lett.
Várják az ácsok odakinn, de csak nem jön. Azt mondja a nagyobbik a
középsőnek:
- Eredj, menj el, nézd meg, mi az oka, hogy nem akar kijönni. Én
átallom, tegnap is én voltam.
Azt mondja a középső:
- Jól van, bemegyek én, s egyből megtudom.
Bemegy, s jónapot köszön a nagyságos úrfinak. Hát a nagyságos úrfi még
rosszabbul van. Azt mondja az ácsnak:
- Még hétszerte betegebb vagyok. Ezt is megtette az a kutya Józsi!
Soha a háza, felesége az enyém nem lesz!
- Hagyja el, nagyságos úr, majd kitalálunk hárman valamit.
Kimegy az ács a másik kettőhöz. Faragni kezdenek, tanakodni kezdenek.
Azt mondja a nagyobbik:
- Te vagy a középső, én egyre tanítottam, te is tanítsd másra.
Azt mondja a középső:
- Én azt gondoltam, hogy a kapu elé csináltasson Józsi egy ezüsthidat,
a hídnak a két végét különbnél különb fákkal ültesse be az éjszaka,
azokon különbnél különb madarak csirikoljanak hajnalra. Ezt már nem
teszi meg. Kifogy a gazdaságából s a feleségéből Józsi.
Mikor kimegy nagy sokára a nagyságos úrfi, nyomban elmondják neki, mit
találtak fel. Erre a nagyságos úrfi a kocsist egybe előhívatja, lóra
ülteti, s elküldi Józsihoz, hogy hívja be.
Odaérkezik a kocsis, jónapot köszön, Józsi fogadja. Kérdi, mi újság.
- Ide küldött a nagyságos úrfi, hogy jöjjön be.
- Mondd meg, hogy be fogok menni.
Józsi is kimegy, előkiáltja a kocsist:
- Hat lovat a hintó eleibe!
Odaállnak a palota eleibe. Józsi felül a hintóba, az inas elöl. Eljön
be a nagyságos úrfihoz, megáll a kapuban, leszáll a hintóból, bemegy:
- Jónapot, földesuram, megjelentem a parancsolatra!
- Azért hívattalak, hogy a kapum eleibe ezüsthidat csinálj, a két
végét különbnél különb fával ültesd be, annak az ágán különbnél különb
madarak csirikoljanak hajnalra, mert ha nem, kifogysz a gazdaságból s
az asszonyból.
Megbúsulja magát Józsi, el se búcsúzik. Mikor a kapuig érkezik, onnan
a hintóba szökik, azt mondja a kocsisnak:
- Fordulj hazafelé!
Hazaérkeznek, megáll a palota ajtaja előtt, bemegy nagy szomorúan.
Kérdi a felesége:
- Hát te, szívem, miért vagy olyan szomorú?
- Hogyne volnék, mikor azt mondta, hogy én neki csináljak ezüsthidat,
különbnél különb fával ültessem be a két végét, annak az ágán
különbnél különb madarak legyenek, különbnél különben csirikoljanak
holnap reggelre, mert ha nem, kifogyok minden gazdaságomból s
tebelőled is.
- Ne búsulj, szívem - azt mondja az asszony -, egyél, ígyál, s
feküdjél le, nyugodjál.
Kimegy a felesége a nagy ostorral a csűrkertbe, kinyújtja a nagy
ostort, olyat csattant egyet, hetedhét országon keresztül hallott.
Amennyi sárkány, mind előjött.
- Mit parancsol, felséges asszonyom?
- Azt parancsolom, menjetek el oda, ahol voltatok a múltkor, ahhoz a
nagyságos úrfihoz, csináljatok ezüsthidat neki, különbnél különb fával
ültessétek be a két végét, különbnél különb madarak csirikoljanak
minden ágán.
Mikor szépen hajnallott, a sárkányok mindennel készen lettek. De a
madarak úgy csirikoltak, hogy az egész falu felkelt. Egy fülemile
nagy szájjal azt mondja az úrfinak:
- Amit az isten másnak ad, ne kívánd el, amit neked ad, érd be avval!
Meghallja az úrfi a fülemile beszédét, felül nagy ijedten, hát
az ezüsthídnak a világa úgy megüti, hogy egy cseppet sem lát:
Még hétszerte betegebb lesz.
Reggel mennek az ácsok az úrfihoz munkára, de a kapun nem tudtak
bemenni, úgy elvette a szemük világát a nagy fényesség. Más kapun
kerülnek be, faragni kezdenek. Azt mondja a középső a legkisebbnek:
- Menj be, nézd meg a nagyságos úrfit, mi az oka, hogy nem jön ki.
Bemegy a legkisebbik ács, jónapot köszön, kérdi:
- Talán rosszul van, nagyságos úrfi?
- Jaj - azt mondja -, még hétszerte betegebb vagyok.
Azt mondja a kisebbik faragó:
- Nagyságos úrfi, mit gondoltam én az éjjel? Én olyat, hogy azt Józsi,
tudom, meg nem tudja tenni.
- Mit, te faragó?
- Én azt - azt mondja -, hogy hívja meg vasárnapra Halász Józsi Szent
Pétert a nagyságos úrfihoz ebédre.
Megörvend az úrfi, no, ez igazán jó lesz, ezt biztosan nem tudja
megtenni. Egyszeribe előkiáltja az inast:
- Menj el, te inas, hamarabb jársz, hívd el Józsit ide.
El is megy az inas, jónapot köszön. Józsi fogadja, kérdi, mi újság.
- Azért küldött a nagyságos úrfi, hogy jelenjen meg nála minél előbb.
- Mondd meg, el fogok menni.
Befogat Józsi, elmegy, be az udvarba az úrfihoz, jónapot köszön, a
nagyságos úrfi fogadja.
- Megjelentem a parancsolatra.
- Nem parancsolok, csak mondok. Azt mondom, hogy Szent Pétert magát
hívd meg ebédre vasárnapra hozzám, mert ha nem, kifogysz a fényes
palotádból s a szépasszony feleségedből.
Megbúsul Józsi még hétszer inkább, mint annak előtte. El se búcsúzik,
felszökik a hintóba, elhajtat haza. Otthon leszáll a hintóból, bemegy
a palotába. Kérdi a felesége:
- Miért hívott, szívem?
Hát azért, hogy én Szent Pétert hívjam meg ebédre hozzá vasárnapra,
mert ha nem, kifogyok minden gazdaságomból, de még tebelőled is.
Azt mondja az asszony a kocsisnak:
- Hozd el az esztendős csikót, a rongyosabbat, a pricsnyerget tedd a
hátára, az ezüstkantárt a fejébe. - Mondja az urának:
- Ülj fel a hátára.
Felül Józsi, elbúcsúzik. Abból a helyből megszöki magát az esztendős
csikó nagy rongyosan, repül egyenesen az égbe. Amíg felérkezett,
a rongyosság mind lehullott róla. Megérkeznek az ég kapujához,
koppantanak rajta. Szent Péter megnyitja.
Kérdi Józsitól:
- Mi jóban jársz, te szegény ember?
- Azért jöttem, hogy meghívjam kegyelmedet a földesuramhoz vasárnapra
ebédre.
- Mondd meg, te szegény ember, el is megyek. Egy földet vessen be
árpával ma, az árpa érjék is meg, annak a kenyeréből egyem én vasárnap
ebédet. Egy meddő tehene borjazzon meg, annak a húsát rántsák ki
melléje.
Elbúcsúzik Józsi, lerepül onnan a rongyos csikó. Utána kiált Szent
Péter:
- Eredj csak bátran, mert talpra esel.
Hazaérkezik Józsi, elveti az árpát, s azt mondja a feleségének:
- No, én elmegyek a földesuramhoz, átadom a parancsolatot.
El is megy, bemegy a kapun, koppant az ajtón. Mikor lépne be, azt
mondja a nagyságos úr:
- Ne is jöjj errébb!
- Nem is akarok. Amit reám bízott, megtettem, amit izentek, azt is
megmondom. Szent Péter azt izeni, hogy egy földet vessen be árpával,
az árpa érjék meg, annak a kenyeréből kíván ebédet enni. Egy meddő
tehene borjazzon meg, annak a húsát rántsák ki melléje.
Megbúsul a nagyságos úrfi. Azt mondja Józsi:
- Csak búsulj, földesuram, engem is eleget búsítottál, búsulj most
már te is!
Avval elbúcsúzik Józsi, elmegy haza. Amikor hazaérkezik, hát már
sül is az árpakenyér, a tehén is megbornyúzott, a hús is rántódik.
Látja, hogy Szent Péter már le is jött az égből, s lépeget az úton
a nagyságos úrfi háza felé. Mikor a kapuhoz ér, azt kiáltja az úrfi:
- Menjetek, zárjátok be a kaput, ne jöhessen be!
Azt mondta Szent Péter:
- Jól van, nem is akartam én bemenni, úgyis vár már engem a délebéd
ennél a szegény embernél.
Elmennek ketten ki a hegyre. Mikor mennének felfele az oldalon, azt
mondja Szent Péter Halász Józsinak:
- Nézz vissza, Józsi, mit látsz?
Visszanéz Józsi, hát a nagyságos úrfi egész udvarát, minden gazdaságát
ellepte a víz.
Kifut a Józsi felesége, behívja Szent Pétert szíves szóval. Bemegy
Szent Péter, asztal mellé ül, jóllakik az egynapos árpa kenyerével
s az egynapos borjú húsával. Azután megáldotta Halász Józsit és a
feleségét, s visszament az égbe. Attól a naptól fogva a kenyér s a
hús az asztalfiából el nem fogyott soha. Keressék fel kigyelmetek
is Halász Józsit, s meglátják, hogy igazat beszéltem.
alatt, csak a felesége s egy nagy kamasz fia, Józsi.
Meghal egyszer mind a két öreg egyszerre, s ottmarad Józsi egyedül.
Beáll a kemence megé, s onnat ki nem jő, amíg apját, anyját el nem
temetik. Ott ül még vagy három nap a temetés után is, amíg amúgy
istenigazában meg nem éhezett. Akkor eszébe jutott, hogy őt az apja,
amíg élt, halászásból tartotta. Ő is fogja a hálót, s elmegy halászni
a gát alá. Úgy meghalászott, hogy a tenyeréről a bőr mind lement,
mégsem fogott egy árva halat sem. Azt mondja utoljára:
- Én még egyszer beleteszem a hálót, de ha most sem lesz benne hal,
tudom isten, világgá megyek.
Beleereszti a vízbe a hálót Halász Józsi, egy kis idő múlva kihúzza,
hát egy szép kis aranyhal volt benne. Elgondolja magában, hogy odaadja
a földesúrnak, bár egy nap robotot elenged érte.
Hazaviszi a halat, kiteszi egy tányérba, hát a hal kiugrik a tányérból,
s olyan szép kisasszony penderedik belőle, hogy a napra lehetett nézni,
de rá nem. Azt mondja a kisasszony:
- No, te Halász Józsi, én a tied, te az enyém, ásó-kapa s a nagyharang
válasszon el egymástól.
Nem kellett Józsinak kétszer mondani, egyből megesküdtek, s éltek,
mint Tuba s Tubáné.
Azt kérdi egyszer az asszony:
- Te Józsi, valahol valami kicsi földetek nem volt-e?
Azt feleli az ura reá:
- De nekünk volt, csak az apám szegény ember volt, s rendre mind
eladogatta. Hanem látod ott tova azt a magas hegyet? Az nem kellett
senkinek, az nem adódott el.
Azt mondja a felesége:
- Sétáljunk ki, nézzük meg.
Kimennek, megkerülik az egész földet szélére-hosszára, barázdáról
barázdára. Mikor megkerülték, azt mondja az asszony.
- Üljünk le, szívem, erre a barázdára, pihenjünk egyet.
Leülnek oda, s Józsi leteszi a fejét a felesége ölébe. Azt várta csak
az asszony, hogy elaludjék, kihúzza magát a feje alól, szépen ruhát
tesz alája. Odább lép vagy kettőt, azután előveszi a nagy hétrét
ostorát, kinyújtja, s olyat csattant vele, hogy hetedhét országon
keresztül hallatszott. Amennyi sárkány a világon volt, mind előjött:
- Mit parancsol, felséges asszonyunk?
- Én azt parancsolom, hogy erre a helyre olyan kastélyt építsetek,
hogy olyan a világon több ne legyen. Ami szükséges, minden meglegyen
benne: nyolc ökörnek istálló, abban nyolc ökör, két legény mellette,
a túlsó istállóban nyolc ló legyen, két kocsis mellette. Hat asztag
a csűrkertben, tizenkét cséplőember a csűrben.
Még jóformán ki sem mondta a száján, meglett minden egyből. Olyan
gazdaságban ébredt meg Halász Józsi, hogy nem győzte a szeméből
kidörzsölni az álmot.
Nem akarta elhinni, hogy ébren van, s nem álmodja ezt a sok minden
gyönyörűséget.
- Ébren vagy, édes uram, ébren, kelj fel szaporán, s láss a dolog
után.
Bezzeg azután Józsi nem mondta soha, hogy nincs mit enni, nincs
mit tenni. Olyan gazda lett belőle, hogy csodájára jártak hét
pusztahatárban.
Azt mondja egyszer a feleségének:
- Te asszony, én elmegyek földesuramhoz, s meghívom mihozzánk
vasárnapra ebédre.
- Ne menj el, Józsi, mert kifogysz a gazdaságból, de még énbelőlem
is.
De így, de úgy, ő meghívja. Befogat hat lovat hintó elejébe, felül,
elhajtat a földesúr kapuja elé. Leszáll a hintóból, bemegy a kapun.
Az udvaron ott faragott három ács. Köszön nekik illendőképpen, az
ácsok fogadják, s mikor elhalad mellettük, könyökön lökik egymást:
- Odanézz, te, hogy kivakaródzott az a boldogtalan Józsi!
De Józsi úgy tett, mintha nem hallotta volna ezt a beszédet. Kihúzta
magát, s bekopogott a földesurához:
- Jónapot, nagyságos úrfi!
- Neked is jónapot, Halász Józsi! Mi jóban jársz?
- Holnap vasárnap van, s meghívnám a nagyságos úrfit mihozzánk ebédre,
jó szívvel látnám.
- El is megyek, Józsi. Úgysem láttam még a gazdaságodat, pedig már
elhozták a hírét az emberek.
Na, jól van, befogat másnap a nagyságos úrfi is négy lovat, s elhajtat
Józsihoz. Megállnak a palota előtt, Józsi kifut, lesegíti a nagyságos
úrfit, kartőn fogja, s bevezeti a házba. Asztal mellé ülnek, esznek,
isznak kedvükre.
Kérdi egyszer az uraság:
- Hát a feleséged hol van, Józsi? Szeretném meglátni.
- Szemérmetes asszony a feleségem, nem szeret férfiak között ülni.
Hát csak esznek, isznak tovább, jól mulatnak. Volt bor, étel, ital
elegendő, csak az asszony nem került elő.
"Majd meglátom máskor" - gondolta magában a nagyságos úrfi, azzal
megköszönte a szíves vendéglátást, előparancsolta a hintót, felült
rá s elhajtatott. Ahogy visszapillant, meglátja az ablakban a Józsi
feleségét. Vagy a sok jóféle étel, ital, vagy a szép asszony látása
úgy megártott a nagyságos úrfinak, hogy mikor hazaért, úgy kellett
leszedni a hintóból, hetvenhétszer kirázta a hideg.
- Vess ágyat, inas, mert vége az életemnek!
Ágyat vet az inas, lefekteti a nagyságos úrfit.
Reggel a három faragóember mind várja a nagyságos úrfit, de csak nem
jön elő. Azt mondja az egyik ember:
- Elmegyek be, megnézem, miért nem jön ki, máskor már virradatkor kinn
volt.
Bemegy az ács, köszön, de a nagyságos úrfi nem is fogadja.
- Tán beteg a nagyságos úrfi?
- Én az, s meg is halok, ha az enyém nem lesz Halász Józsi háza s
felesége.
Kimegy az ács, s mondja a társainak, hogy mi a baj. Tanakodni kezdenek
együtt, hogy hogy segíthetnének rajta. Egyik azt találja ki, hogy
azt a nagy kőoszlopot, ami a nagyságos úrfi ablaka alatt van, Józsi
hányassa el, a helyét ültesse be szőlőfával, a szőlő érjék is meg
éjszaka, abból egy kupát a nagyságos úrnak tegyen be reggelre, mert
ha nem, a nagyságos úré lesz a palotája is s a felesége is.
Mikor ezt a nagyságos úrfi meghallja, nyomban meggyógyul, s elküldi
a kocsist Halász Józsi után.
Jónapot köszön a kocsis, Józsi fogadja, kérdi, mi újság.
- Ide küldött a nagyságos úrfi, azon nyomban jöjjön fel a palotára!
Befogatja megint Józsi a hat lovat, felül a hintóba, elhajtat a
nagyságos úrhoz. Leszáll, bemegy, köszön, s azt kérdi:
- Miért hívatott, földesuram?
- Én azért - azt mondja az úrfi -, hogy látod azt a kőoszlopot az
ablak alatt?
- Látom, nagyságos úr.
- Azt az éjjel hányd el, annak a helyét ültesd be szőlőfával, a szőlő
reggelre érjék is meg, annak a levéből tégy egy kupát az asztalomra,
mert ha nem, kifogysz a házadból s a feleségedből.
Megbúsul Józsi, el se búcsúzott, még a kapun belül volt, onnan szökött
a hintóba bánatában.
- Téríts, kocsis, hazafelé, hadd menjünk el még egyszer haza.
Hazaérkeznek, leszáll Józsi a hintóból. Kérdi a felesége:
- Miért hívatott, szívem?
- Engem azért, hogy a kőoszlopot az ablaka elől hányjam el, a helyét
ültessem be szőlőfával, a szőlő reggelre érjék is meg, s annak a
levéből egy kupát tegyek az asztalára, mert ha nem, kifogyok minden
gazdaságomból, de még tebelőled is.
- Kisebb gondod is nagyobb legyen annál. Egyél, ígyál, s feküdjél le.
Estére kerekednek. Kimegy a Józsi felesége hátra a csűrkertbe, kiereszti
a nagy ostort, olyant csattant egyet, hogy hetedhét országon keresztül
hallott. Elé jön, amennyi sárkány van, mind:
- Mit parancsol, felséges asszonyunk?
Azt mondja az asszony:
- Látjátok tova azt az udvart, a nagyságos úrét?
- Igenis, látjuk.
- Menjetek el oda. Van egy kőoszlop az ablak alatt, azt hányjátok
el, annak a helyét ültessétek be szőlőfával, annak a Ievéből holnap
reggelre egy kupával az úrfi asztalán legyen.
Mikor hajnalodik, a bor készen van, viszik Józsihoz. Józsi fogja
magát, nem fogat be, csak úgy gyalogszerrel lefut az udvarba. Mikor
virradt, odaérkezett. Sehol se lát senkit, az ablakot kinyitja,
beteszi az üveget az asztalra, s avval hazamegy.
Mikor szépen virradt, egyszer a nagyságos úrfi megfordul az ágyában,
hát az ablakon úgy süt be a nap, hogy hétágra. Mindjárt visszaesik az
ágyba, még hétszerte betegebb lett.
Várják az ácsok odakinn, de csak nem jön. Azt mondja a nagyobbik a
középsőnek:
- Eredj, menj el, nézd meg, mi az oka, hogy nem akar kijönni. Én
átallom, tegnap is én voltam.
Azt mondja a középső:
- Jól van, bemegyek én, s egyből megtudom.
Bemegy, s jónapot köszön a nagyságos úrfinak. Hát a nagyságos úrfi még
rosszabbul van. Azt mondja az ácsnak:
- Még hétszerte betegebb vagyok. Ezt is megtette az a kutya Józsi!
Soha a háza, felesége az enyém nem lesz!
- Hagyja el, nagyságos úr, majd kitalálunk hárman valamit.
Kimegy az ács a másik kettőhöz. Faragni kezdenek, tanakodni kezdenek.
Azt mondja a nagyobbik:
- Te vagy a középső, én egyre tanítottam, te is tanítsd másra.
Azt mondja a középső:
- Én azt gondoltam, hogy a kapu elé csináltasson Józsi egy ezüsthidat,
a hídnak a két végét különbnél különb fákkal ültesse be az éjszaka,
azokon különbnél különb madarak csirikoljanak hajnalra. Ezt már nem
teszi meg. Kifogy a gazdaságából s a feleségéből Józsi.
Mikor kimegy nagy sokára a nagyságos úrfi, nyomban elmondják neki, mit
találtak fel. Erre a nagyságos úrfi a kocsist egybe előhívatja, lóra
ülteti, s elküldi Józsihoz, hogy hívja be.
Odaérkezik a kocsis, jónapot köszön, Józsi fogadja. Kérdi, mi újság.
- Ide küldött a nagyságos úrfi, hogy jöjjön be.
- Mondd meg, hogy be fogok menni.
Józsi is kimegy, előkiáltja a kocsist:
- Hat lovat a hintó eleibe!
Odaállnak a palota eleibe. Józsi felül a hintóba, az inas elöl. Eljön
be a nagyságos úrfihoz, megáll a kapuban, leszáll a hintóból, bemegy:
- Jónapot, földesuram, megjelentem a parancsolatra!
- Azért hívattalak, hogy a kapum eleibe ezüsthidat csinálj, a két
végét különbnél különb fával ültesd be, annak az ágán különbnél különb
madarak csirikoljanak hajnalra, mert ha nem, kifogysz a gazdaságból s
az asszonyból.
Megbúsulja magát Józsi, el se búcsúzik. Mikor a kapuig érkezik, onnan
a hintóba szökik, azt mondja a kocsisnak:
- Fordulj hazafelé!
Hazaérkeznek, megáll a palota ajtaja előtt, bemegy nagy szomorúan.
Kérdi a felesége:
- Hát te, szívem, miért vagy olyan szomorú?
- Hogyne volnék, mikor azt mondta, hogy én neki csináljak ezüsthidat,
különbnél különb fával ültessem be a két végét, annak az ágán
különbnél különb madarak legyenek, különbnél különben csirikoljanak
holnap reggelre, mert ha nem, kifogyok minden gazdaságomból s
tebelőled is.
- Ne búsulj, szívem - azt mondja az asszony -, egyél, ígyál, s
feküdjél le, nyugodjál.
Kimegy a felesége a nagy ostorral a csűrkertbe, kinyújtja a nagy
ostort, olyat csattant egyet, hetedhét országon keresztül hallott.
Amennyi sárkány, mind előjött.
- Mit parancsol, felséges asszonyom?
- Azt parancsolom, menjetek el oda, ahol voltatok a múltkor, ahhoz a
nagyságos úrfihoz, csináljatok ezüsthidat neki, különbnél különb fával
ültessétek be a két végét, különbnél különb madarak csirikoljanak
minden ágán.
Mikor szépen hajnallott, a sárkányok mindennel készen lettek. De a
madarak úgy csirikoltak, hogy az egész falu felkelt. Egy fülemile
nagy szájjal azt mondja az úrfinak:
- Amit az isten másnak ad, ne kívánd el, amit neked ad, érd be avval!
Meghallja az úrfi a fülemile beszédét, felül nagy ijedten, hát
az ezüsthídnak a világa úgy megüti, hogy egy cseppet sem lát:
Még hétszerte betegebb lesz.
Reggel mennek az ácsok az úrfihoz munkára, de a kapun nem tudtak
bemenni, úgy elvette a szemük világát a nagy fényesség. Más kapun
kerülnek be, faragni kezdenek. Azt mondja a középső a legkisebbnek:
- Menj be, nézd meg a nagyságos úrfit, mi az oka, hogy nem jön ki.
Bemegy a legkisebbik ács, jónapot köszön, kérdi:
- Talán rosszul van, nagyságos úrfi?
- Jaj - azt mondja -, még hétszerte betegebb vagyok.
Azt mondja a kisebbik faragó:
- Nagyságos úrfi, mit gondoltam én az éjjel? Én olyat, hogy azt Józsi,
tudom, meg nem tudja tenni.
- Mit, te faragó?
- Én azt - azt mondja -, hogy hívja meg vasárnapra Halász Józsi Szent
Pétert a nagyságos úrfihoz ebédre.
Megörvend az úrfi, no, ez igazán jó lesz, ezt biztosan nem tudja
megtenni. Egyszeribe előkiáltja az inast:
- Menj el, te inas, hamarabb jársz, hívd el Józsit ide.
El is megy az inas, jónapot köszön. Józsi fogadja, kérdi, mi újság.
- Azért küldött a nagyságos úrfi, hogy jelenjen meg nála minél előbb.
- Mondd meg, el fogok menni.
Befogat Józsi, elmegy, be az udvarba az úrfihoz, jónapot köszön, a
nagyságos úrfi fogadja.
- Megjelentem a parancsolatra.
- Nem parancsolok, csak mondok. Azt mondom, hogy Szent Pétert magát
hívd meg ebédre vasárnapra hozzám, mert ha nem, kifogysz a fényes
palotádból s a szépasszony feleségedből.
Megbúsul Józsi még hétszer inkább, mint annak előtte. El se búcsúzik,
felszökik a hintóba, elhajtat haza. Otthon leszáll a hintóból, bemegy
a palotába. Kérdi a felesége:
- Miért hívott, szívem?
Hát azért, hogy én Szent Pétert hívjam meg ebédre hozzá vasárnapra,
mert ha nem, kifogyok minden gazdaságomból, de még tebelőled is.
Azt mondja az asszony a kocsisnak:
- Hozd el az esztendős csikót, a rongyosabbat, a pricsnyerget tedd a
hátára, az ezüstkantárt a fejébe. - Mondja az urának:
- Ülj fel a hátára.
Felül Józsi, elbúcsúzik. Abból a helyből megszöki magát az esztendős
csikó nagy rongyosan, repül egyenesen az égbe. Amíg felérkezett,
a rongyosság mind lehullott róla. Megérkeznek az ég kapujához,
koppantanak rajta. Szent Péter megnyitja.
Kérdi Józsitól:
- Mi jóban jársz, te szegény ember?
- Azért jöttem, hogy meghívjam kegyelmedet a földesuramhoz vasárnapra
ebédre.
- Mondd meg, te szegény ember, el is megyek. Egy földet vessen be
árpával ma, az árpa érjék is meg, annak a kenyeréből egyem én vasárnap
ebédet. Egy meddő tehene borjazzon meg, annak a húsát rántsák ki
melléje.
Elbúcsúzik Józsi, lerepül onnan a rongyos csikó. Utána kiált Szent
Péter:
- Eredj csak bátran, mert talpra esel.
Hazaérkezik Józsi, elveti az árpát, s azt mondja a feleségének:
- No, én elmegyek a földesuramhoz, átadom a parancsolatot.
El is megy, bemegy a kapun, koppant az ajtón. Mikor lépne be, azt
mondja a nagyságos úr:
- Ne is jöjj errébb!
- Nem is akarok. Amit reám bízott, megtettem, amit izentek, azt is
megmondom. Szent Péter azt izeni, hogy egy földet vessen be árpával,
az árpa érjék meg, annak a kenyeréből kíván ebédet enni. Egy meddő
tehene borjazzon meg, annak a húsát rántsák ki melléje.
Megbúsul a nagyságos úrfi. Azt mondja Józsi:
- Csak búsulj, földesuram, engem is eleget búsítottál, búsulj most
már te is!
Avval elbúcsúzik Józsi, elmegy haza. Amikor hazaérkezik, hát már
sül is az árpakenyér, a tehén is megbornyúzott, a hús is rántódik.
Látja, hogy Szent Péter már le is jött az égből, s lépeget az úton
a nagyságos úrfi háza felé. Mikor a kapuhoz ér, azt kiáltja az úrfi:
- Menjetek, zárjátok be a kaput, ne jöhessen be!
Azt mondta Szent Péter:
- Jól van, nem is akartam én bemenni, úgyis vár már engem a délebéd
ennél a szegény embernél.
Elmennek ketten ki a hegyre. Mikor mennének felfele az oldalon, azt
mondja Szent Péter Halász Józsinak:
- Nézz vissza, Józsi, mit látsz?
Visszanéz Józsi, hát a nagyságos úrfi egész udvarát, minden gazdaságát
ellepte a víz.
Kifut a Józsi felesége, behívja Szent Pétert szíves szóval. Bemegy
Szent Péter, asztal mellé ül, jóllakik az egynapos árpa kenyerével
s az egynapos borjú húsával. Azután megáldotta Halász Józsit és a
feleségét, s visszament az égbe. Attól a naptól fogva a kenyér s a
hús az asztalfiából el nem fogyott soha. Keressék fel kigyelmetek
is Halász Józsit, s meglátják, hogy igazat beszéltem.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
