A szegény csizmadia és a szélkirály

Annyi gyermeke volt egy csizmadiának, mint a rosta lyuka, még eggyel
több. A szegény ember éjet és napot eggyé tett, úgy dolgozott, hogy
ezt a sok gyermeket eltarthassa, mégis neki Péntek urammal kellett
rokonságot tartani, vagyis mindennap böjtölni, hogy napról napra
elélhessenek.

Történt egyszer, hogy egy gazdag ember sok munkája után néki egy véka
lisztet adott. Ahogy megy haza a szegény csizmadia a liszttel, kapja
magát a szél, utána megy, s mind elviszi a vékából, ami benne volt,
úgyhogy mikor hazaért, csak az üres vékával állított az éhes gyermekek
elé.

- Hát ez már mégiscsak sok - azt mondja a szegény ember keservében
-, én elmegyek, hogy megkérdezzem azt a Szélkirályt, hogy volt szíve
elvenni az én kevés lisztemet.

Elindul, s megy hegyen-völgyön, erdőn-mezőn keresztül. Elmegyen
hetedhét országon is túl, míg végre elérkezik egy szép mezőségre, s
ahogy ezen a mezőségen néz ide is, tova is, meglát feléje közeledni
egy forgószelet, mely dühösen sodorja az út porát a magasba. Megretten
a szegény csizmadia, lekapja a kalapját, s leborul a földre, hogy ha
lehet, megmeneküljön a forgószél dühétől.

- Köszönd meg - szólalt meg a szél -, hogy megismertél, és tiszteleted
nekem mint Szélkirálynak megtetted, mert különben pórul jártál volna.
Hol jársz, mit keresel itt?

- Uram - mondta magához térve a szegény ember -, éppen felségedhez
jöttem elégtételt kérni. A minap nagy munkámmal egy véka lisztet
szereztem, s amint vittem haza, valami szélúrfi csúfságból mind
széthordta, s most a családom otthon éhezik.

- Hagyd el - így szól a Szélkirály -, majd meglakol a gonosz kölyök
érte, de addig is téged sem hagyhatlak a kárral. Gyere el hozzám -
ezzel elvezette a kastélyába, jól megvendégelte, s megajándékozta
egy berbéccsel. Azt mondta:

- Ha hazaérkezel, mondjad neki: "Rázd meg magad, te berbécs" - egész
hónapra való pénzt ráz le magáról. De jól vigyázz, hogy amíg haza nem
érkezel, ki ne próbáld.

Búcsút vesz a szegény ember a Szélkirálytól s hazaindul. De a
kíváncsiság nem engedte, hogy a berbécsét hazáig meg ne próbálja.
Alig mondja ki a parancsszót, a berbécs körül a föld telides-teli
lesz arannyal. Nemsokára elérkezik szállására - egy régi ismerőséhez,
aki neki komája is volt, s megkéri, nehogy a berbécsnek azt találja
mondani: "Rázd meg magad, te berbécs!"

Alig alszik el a szegény csizmadia, a kíváncsi házigazda és a felesége
ráparancsol a berbécsre:

- Rázd meg magad, te berbécs!

Hát mikor látják, hogy a föld telides-teli van arannyal, fogják a
szegény ember berbécsét, s kicserélik a magukéból egy hasonlóval.

Felébred másnap reggel a szegény ember, de nem vette észre a cserét,
megköszönte a szállást, s jó reménységgel elment haza. Azt mondja a
berbécsnek, mikor haza érkezett:

- Rázd meg magad, te berbécs!

Elmondja a parancsszót tízszer, hússzor, de a berbécs csak nézett a
szeme közé, s nem rázta meg magát. Ismét útrakel a szegény csizmadia,
nagy haraggal, hogy felkeresse újból a Szélkirályt. Elmegy egyenesen
a kastélyába, bejelenti magát, s elpanaszolja sorsát. Azt mondja rá a
Szélkirály:

- Ugye, nem fogadtad meg a szavam, te szegény ember, s nem várakoztál
a parancsszóval, amíg haza érkezel? Nesze, most adok egy abroszt,
ennek csak azt kell mondani: "Terülj meg, te abrosz!", s egyből
tele lesz a legjobb ételekkel. De vigyázz, hazáig meg ne próbáld!

De bizony a szegény ember most sem állotta meg, s az abroszt is
megpróbálta. Estére kelve az idő, megint a komájához szállt be, s
most is azt mondta neki:

- Nehogy azt mondjátok az abrosznak: "Terülj meg, te abrosz!"

A komája és a felesége alig várták, hogy elaludjon, egyből kiadták
a parancsszót, s mikor meggyőződtek, hogy milyen értékes abroszt
szerzett a szegény ember, azt is kicserélték.

Másnap hazaérkezik a szegény ember, s hát a csuda majd megölte, mert
ahogy letette az abroszt az asztalra, azon mód maradott, hiába mondta
tízszer is, százszor is: "Terülj meg, te abrosz!" Mit volt mit tenni,
csak ráhatározta magát, hogy elmegy még egyszer a Szélkirályhoz. A
király már várta, s ahogy megérkezett, megajándékozta egy botocskával,
de kikötötte, hogy amíg haza nem érkezik, nehogy a botocskának azt
parancsolja, hogy: "Kerekedjél, te botocska, de ugyan jól forgolódjál!"

Vagy volt kíváncsi eddig a szegény ember, vagy nem a másik két ajándék
csudálatos tulajdonságaira, de most alig várta, hogy megtudhassa, mi
haszna lehet annak a botocskának. Amint tehát egy hegyen túl halad,
azt mondja a botocskának:

- Kerekedjél, te botocska, de ugyan jól forgolódjál!

De ugyan megesett neki, mert felpattant a botocska, s elkezdi
összevissza verni, de úgy, hogy a szegény ember a sok verés miatt
már alig állott a lábán. Hát amint a botocska körülötte forgolódnék,
a legnagyobb ijedelmére még egy ott legelő bika is nekifut. Elkiáltja
magát a szegény ember ijedtében a bikának:

- Hök! - s hát a botocska nem üti többet. Így tudta meg a szegény
ember az ő botocskájának a hasznát.

Újból a drága komájánál szállott meg éjszakára, s ugyan a lelkükre
kötötte, hogy nehogy a botocskájának azt találják mondani: "Kerekedjél,
te botocska, de ugyan jól forgolódjál!" - mert csúful járnak.

A kománé asszony semmi rosszat nem gyanított. Éjféltájban felköltötte
az emberét.

- Józsi - azt mondja -, jöjjön, próbáljuk meg a botocskát, s ha valami
jó lesz, elcseréljük a mienkkel.

Beviszik a szobába a botocskát, bezárkóznak, s maga az asszony mondja
neki:

- Kerekedjél, édes botocskám, de ugyan jól forgolódjál! Egyszer nékem,
másszor uramnak!

Felpattan erre a botocska, egyszer az egyiket, máskor a másikat
püfölni kezdi agyba-főbe. Úgyhogy mikor a szegény ember a nagy
jajgatásra felébredt, már alig-alig volt élet bennük. Betöri az
ajtót a szegény ember, s azt mondja:

- Ugye, megmondtam, hogy ne próbáljanak a botocskámmal, mert a
büntetés pálcáját kérik magukra. Mármost tudom, hogy a berbécsemet
és az abroszomat is kendtek sikkasztották el. Hát csak üsse
kigyelmeteket az a botocska!

- Jaj - azt mondja az asszony -, édes komámuram, ne hagyja, hogy
többet verjen, visszaadjuk a berbécset is, az abroszt is.

Akkor aztán a szegény ember azt mondta a botocskának:

- Hök!

De bezzeg a komámuram s a kománé asszonyom nem várták meg, hogy
újból verekedni kezdjen, futottak, s visszaadták a szegény embernek
a berbécsét is s az abroszát is. Hazavitte a szegény csizmadia a
családjának, s azóta nem látnak szükséget. Ha meg nem haltak, máig
is élnek.