Élt egyszer egy szegény ember, s annak annyi volt a gyermeke, mint
a hangyaboly. A gyermekek sokszor harmadnapig sem kaptak egy falat
kenyeret, olyan nagy szükség volt a háznál. A szegény ember azért
elindult, hogy valami kevés ennivalót keressen a gyermekei számára.
Amint megy egy erdős helyen, eleibe áll az ördög ember képében, s
azt kérdi tőle:
- Hova mész, te szegény ember?
- Én megyek, hogy egy kis élelmet szerezzek a gyermekeimnek, ha
valamihez nem fogok, mind meghalnak étlen - feleli a szegény ember.
Arra azt mondja az ördög:
- Azért egy tapodtat se menj tovább, majd én adok neked egy olyan
portékát, amit ha okosan használsz, gazdag leszel, s nem lesz soha
szükség a házadnál. Nesze ez a kicsi dió, ennek az a tulajdonsága,
hogy akármit parancsolsz neki, mindjárt meglesz egyszeribe.
- De hát én azért neked mit adjak? - azt kérdi a szegény ember.
- Én nem kérek sokat - feleli az ördög -, csak azt add nekem, amit
te nem tudsz a házadnál.
A szegény ember gondolkodik, hogy mi volna az, amit ő nem tud.
De semmi eszébe nem jutott, s minthogy erősen meg volt szorulva,
odaígérte. Akkor az ördög átadta a diót a szegény embernek, s
elváltak egymástól.
Hazaérkezik a szegény ember a dióval, s kérdi a felesége:
- Hát hoztál-e valami ennivalót? Mert szinte halunk éhen, úgy oda
vagyunk!
- Én, hallod-e, semmi ételfélét nem hoztam - azt mondja a szegény
ember -, hanem hoztam egy ritka diót. Ezt pedig adta nekem egy ember,
s az azt mondotta, hogy ennek a diónak akármit parancsoljak, minden
éppen úgy lesz.
- S ezt miért adta neked, mert tudom, hogy ingyen csak nem adta -
kérdi a felesége.
Azt mondja rá a szegény ember:
- Nekem egyebet nem mondott, csak annyit, hogy amit én a házamnál nem
tudok, azt adjam neki a dióért. Én gondolkodtam, de semmit se tudtam
olyat, oda is ígértem.
Arra fellobban a felesége, s azt mondja:
- No, te pogány, mit tettél, látod-e, én most várok gyermeket, s te
azt nem tudtad eddig, s eladtad előre a gyermekünket.
- Már, feleség arról én nem tehetek, ennek most már úgy kell lenni -
azt mondja az ember, s parancsol a diónak: - No, te kicsi dió, az én
házam népének velem együtt étel, ital, ruházat s minden bőven legyen!
S arra meglett minden, amit az ember mondott, s a háznép olyan
jóllakott a legfinomabb ételekkel, ahogy többször sohasem. A gazda
mármost még nagyobbra akart terjeszkedni, s parancsolta a diónak,
hogy neki a kicsi háza helyett legyen egy szép kőháza, körülötte
szép kertek, a mezőn, közel a faluhoz, az ő számára szép kaszálók s
szántóföldek, azonkívül mindenféle marhák, majorságok. Meg is lett
minden, éppen az ő kívánsága szerint.
Gazdag ember lett a szegény emberből, s közben a feleségének is
megszületett a gyermeke. Mikor a legderekasabban folytatnák a
gazdaságot, egyszer egy estefelé hozzá megy két öreg ember, s
szállást kérnek tőle éjszakára. Ő adott is szállást örömmel s jó
vacsorát.
Este, ahogy vacsorálnak, azt mondja a két öreg a beszéd között a
gazdának:
- Tudjuk mi, hogy az ördög eljön az éjjel, hogy ha lehet, elvigye a
te legkisebb gyermekedet, akit te nem tudva, szorultságból odaígértél
neki. Mi azért jöttünk, hogy az ártatlant megmentsük, hogy ne essék
az ördög kezébe. Fogadd meg a mi szónkat: mikor lefekszünk, tegyél
az asztalra az ablak mellé egy egész kenyeret, hadd legyen az ott az
éjjel.
A gazda az asztalra teszi a kenyeret, s azzal lefeküsznek, s elalusznak
mind, ahányan voltak. Mikor legmélyebben aludnának, egyszer tova éjfél
felé kinn az ablak alatt megszólal az ördög, s azt mondja:
- Hallod-e, házigazda, tudod, mit ígértél nekem, mikor az erdőben
találkoztunk? Add ki most, én azért jöttem.
E szavakat a háziak közül senki sem hallotta, mivel mind aludtak, de a
kenyér megszólalt az asztalon, s azt mondta:
- Csak ülj veszteg odakint, várakozzál egy keveset, tűrj te is, mert
én is eleget tűrtem s várakoztam. Engem még az elmúlt esztendőben
ősszel elvetettek a földbe, egész télen ott ültem s várakoztam,
várakozzál te is. Mikor kitavaszult az idő, akkor nőni kezdtem
lassanként, s vártam, hogy nagyra nőjek, várj te is. Mikor az aratás
eljött, valami horgas vassal nekem estek, levagdaltak, csomóba
kötöttek, de tűrnöm kellett, tűrj te is. Azután szekérre raktak,
egy rúddal lenyomtattak, a faluba vittek, s várakoztam, várakozzál te
is. Ott asztagba raktak, rám tapodtak, hogy ropogtam bele, s tűrnöm
kellett, tűrj te is. Onnan behánytak a csűrbe, valami összebogozott
két darab fával agyba-főbe s két oldalba is jól megvertek, de tűrnöm
kellett, tűrj te is. Onnan zsákba gyúrtak, malomba vittek, két keringő
kő közé öntöttek, hogy egészen összeromlottam. De el kellett tűrnöm,
tűrj te is. Onnan hazavittek, tekenőbe tettek, rám töltöttek valami
sós vizet, s az öklükkel két óra hosszat dömöcköltek, gyúrtak,
kínoztak engem. S akkor, ami legnagyobb kín a világon, egy behevített
égő tüzes kemencébe behánytak egy nagy falapáttal, de tűrnöm kellett,
tűrj te is. Ott jól megsütöttek, még meg is égettek, onnét kitettek,
ide behoztak, egy nagy vaskéssel darabokra hasogattak. No, látod már,
hogy én mennyit tűrtem, szenvedtem s várakoztam, tűrj s szenvedj, s
várakozzál te is.
Az ördög erősen bízott, hogy mihelyt a beszédnek vége lesz, övé lesz a
gyermek, de abban bizony megcsalatkozott, mert éppen a beszéd végével
megszólalt a kakas, s azontúl nem lehet neki hatalma az emberek
között. Azért hát elfutott a maga országába. Így maradott meg a
gazdának a kicsiny gyermeke.
Jókor reggel a gazda jó reggelit adott a két öreg embernek, s
megköszönte a feleségével együtt, hogy a fiacskájukat megmentették az
ördög kezétől. A két öreg avval továbbutazott, s a szegény ember meg
a felesége ma is gazdagon él, hacsak a kicsi diót el nem vesztették
azóta.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése