Isten kardja

A gyerek a jószágot fürkészte. A gulya nyugtalankodott, mintha valami szokatlan készülődne. A
vezérbika fölemelte a fejét, szobormereven, táguló orrlyukakkal figyelt, s mintha a fűszálak is
megneszeltek volna valamit, ijedt hullámzás söpört át rajtuk.



A gyerek az égre kémlelt, vihar előtt szokott így megbolydulni a jószág, de felhő semerre, az
ég szelíd-kéken ragyogott. A vezérbika elbődült, most már valamennyi állat ugyanabba az irányba
figyelt, a gyerek ágaskodva nézte, mi lehet a nyugtalanság oka, s meglátta a távolból
kibontakozó lovascsapat körvonalait. Lassan-lassan idehallott a lovak patáinak tompa dobogása
is.



Odalent a jurták között is mozgolódás támadt, az emberek kisereglettek a sátrak elé. A gyerek
megfeledkezve a gondjaira bízott állatokról – a lovasok felé futott.



Az út szélén álló emberek akkor már kapkodták le süvegeiket. A gyerek lassított,
odasomfordált a férfiak közé, szemével az apját kereste. Ott állt a többiek között, ő is
levetett süveggel. A fiára pillantott.



– Le a süveggel, fiam, jön Attila fejedelem.



A gyerek lekapta a süvegét.



A kényes-fényes, aranyozott ruhás vitézek között egyszerű bőrruhában egy széles mellű, zömök
ifjú lovagolt, nem volt rajta semmi dísz, csak lova kantárján 5szikrázott föl kápráztató fénnyel egy drágakő. S hiába volt a legegyszerűbb ruhában
Attila, a gyerek mégis azonnal tudta: ő a fejedelem.



Az emberek süvegeiket lengetve köszöntötték.



A menet elvonult, hosszan bámultak a porfelhőbe burkolózó lovasok után.



– Ő lesz a világ ura – mondta a gyerek apja, s amikor a fia kérdőn nézett rá, hozzátette: –
Megálmodta az anyja.



A gyerek elképzelte a fényes királyi udvart, látta, ahogy Attila anyja lassan álomba merül, a
sürgő szolganép lábujjhegyre vált, csend lesz, a légy zümmögését is meg lehet hallani. A
királyné feje fölött egy öklömnyi fénygombolyag ragyog, forog, növekszik, a színét váltja, a
fényesség közepéből előlép egy ifjú – semmi kétség, ugyanaz, aki az előbb ellovagolt előttünk –,
s azt mondja:



– Én leszek a fiad.



A királyné álmában boldogan elmosolyodik, látja, amint odafent megnyílnak az egek, egy fényes
tárgy hull alá, egyre vakítóbban ragyog, lángnyelvek csapnak ki belőle. Egy kard. A kard
hullócsillagként suhan lefelé, majd engedelmesen az ifjú oldalára simul. Ott áll az anya előtt a
fia, felövezve Isten lángoló kardjával.



A gyerek ámulva néz az apjára.



– Nem az a kard volt rajta? – kérdezi.



– Valamikor nagyon régen elveszett – feleli az apja –, de Attila megtalálja, derekára övezi,
és ő lesz a világ ura.



A gyerek visszasétált az állataihoz, leült a fűbe, és Attilát látta maga előtt, felövezve az
Isten kardjával.



Közben néhány marha elkószált, a gyerek botját lengetve utánuk eredt, hogy egybeterelje őket.



De nicsak, az egyik üsző mintha sántítana. Szemügyre vette közelebbről, semmi kétség,
megsérült az állat lába.



Mi sérthette föl? A gyerek keresgélni kezdett a legelőn, vércseppek virítottak a füvön,
négykézlábra ereszkedett, óvatosan végigsimított a tenyerével a földön. Tapogatódzó ujjhegye
hegyes vasdarabot érintett. Hát te voltál az – gondolta, és ki akarta rántani a földből. De a
szándék csak szándék maradt, mert a fekete vasból kipattant egy szikra, a gyerek hátrahőkölt,
látta, hogy a vas felizzik, lángok csapnak ki belőle, s lassan-lassan emelkedni kezd a földből.
Egy kard!



Összeszedte minden bátorságát, megragadta a kard markolatát, és futni kezdett vele arra,
amerre Attila és lovascsapata távozott.



Az emberek látták a lobogó karddal futó pásztorfiút, és ijedtükben eltakarták az arcukat.



Egy erdőszélen táborozott Attila csapata, ott érte őket utol a fiú. Egyenesen a fejedelemhez
futott, nyújtotta feléje a kardot.



– Ezt a csodakardot a legelőn találtam, gondolom, téged illet.



Attila kezébe vette a kardot. Tudta, hogy az anyja által megálmodott kard, az Isten kardja
jutott el hozzá. Keményen megmarkolta, és a négy égtáj felé suhintott vele. Északra, nyugatra,
keletre, délre. Azt mondta:


– Isten kardjával a föld minden népét megbüntetem.