A tejkút

Volt egyszer egy király, annak a kertjében volt egy olyan kút,
amelyikből éjjel-nappal folyvást forrott a tej. Ebből a tejből élt
a király, ebből mosakodott, ebben fürdött. Hát egyszer egy reggel
a tejhordó nagy szomorúan jelenti, hogy:

- Felséges királyom, életem-halálom a kezedben, nincs a tejkútban egy
csepp tej sem.

Megszomorodik a király nagyon, mert az ő élete ahhoz a tejkúthoz volt
kötve. Hívatja mindjárt a tizenkét vadászát, s megparancsolja nekik,
hogy ha meg nem tudják, hova lett a tej, többé az ő szeme elé ne
kerüljenek.

Estére kerekedik az idő, s a tizenkét vadász kiül a kút mellé. Hát
egyszer jön egy hatalmas nagy óriás, de akkora, hogy a fejével a
felleget meszelte. Nekidől a kútnak, s egy szuszra mind egy cseppig
kiissza.

Jelenti a tizenkét vadász a királynak, hogy s mint történt az eset.

- Mit gondoltok - azt kérdi a király -, hogy lehetne azt a nagy óriást
kézre keríteni?

- Azt másképpen nem - azt mondják a vadászok -, mint hogy lerészegíti
az ember.

Kapja magát a király, s teletölteti a kutat szilvapálinkával. Hát pont
tizenkét órakor jön az óriás, nekidől a kútnak, s mind egy cseppig
kiissza. Na de meg is járta vele, alig lépett hármat, végigesett a
földön s elaludt. A vadászok behúzták egy kerti házikóba, s rázárták
az ajtót.

Na, a király mindjárt írással összehívatja a népeit, hogy jöjjenek,
nézzék meg, micsoda csodát kerítettek kézre az ő vadászai.

Volt a királynak egy négyesztendős kicsi fia, az ott játszadozott
a kerti házikó előtt. Hát egyszer csak beejti a labdát az ablakon.
Beszól az óriásnak:

- Jaj, bácsi, adja ki a labdámat!

- Nem adom én, fiam, ha el nem lopod az apádtól ennek az ajtónak a
kulcsát.

Elszalad a kicsi fiú, s elhozza a kulcsot.

- Köszönöm, édes fiam, jobb apád leszek én neked apádnál - mondta
az óriás. Azzal alig várta, hogy este legyen, kiszökött a házikóból,
s ment egyenesen a tejkútnak. Kiitta mind, s aztán köd előttem, köd
utánam, eltűnt.

Gyülekeztek másnap a népek, de a király nem tudta megmutatni nekik
a csodát. Eleget vallatta a cselédeket, egyik se vallott. Egyszer,
mikor éppen a legkedvesebb inasát veri, csak beállít a kicsi fiú.

- Ne verd szegényt hiába, édesapám, én eresztettem el az óriást.

Nyomban összehívja a király a tanácsot, s megkérdi, mit érdemel az
olyan gyermek, aki apját és királyát így megcsúfolja. Mindjárt ki
is mondta a tanács, hogy fejét kell venni. De a király mégiscsak
sajnálta egyetlen fiát megöletni, felültette egy lóra, melléje adott
egy cigányt, s nekieresztette a világnak.

Elindul a szegény királyfiú, s elérkezik egy rengeteg erdőbe. Volt
neki egy kicsi pumikutyája, az egyszer megszólalt:

- Édes gazdám, add oda a lovat ennek a cigánynak, tartsd magadnál
felét a pénzednek, a többit ebből is add neki, hadd menjen, ahova
tetszik, majd megélünk mi valahogy.

Úgyis tesz a királyfi, ahogy a kicsi kutya mondotta, s a cigány
mindjárt elmegy a lóval. Azon nyomban megérkezik az óriás.

- No, fiam, megfogadtam volt, hogy apád helyett apád leszek, gyere
mármost velem - felveszi a királyúrfit az ölébe, a pumikutyát zsebre
rakja, s azzal nekiindul a rengetegnek.

Hét óra múlva megérkeznek Óriásországba. Ott azt mondja az óriás:

- No, fiam, itt te vagy most az úr, gyere, hogy öltöztesselek fel.

Azzal felöltöztette a királyúrfit szebbnél szebb ruhákba, de volt is
miből, mert ő volt az óriáskirály. Olyan legény is facsarodott belőle
hét esztendő alatt, hogy nem lehetett sehol párját kapni. Egyszer azt
mondja az óriáskirály:

- Ideje volna már, fiam, ha megházasodnál.

- Hát biz én meg is házasodnám, édesapám, ha volna kit elvenni.

- Hát az bizony nehéz dolog, fiam, de segítünk valahogy rajta. Azt
már tudom, hogy hozzád bajosan megyen el idevaló királyleány, mert
azok egy kicsit nagyocskák, de nem messze van ide Fehérország, ott
megkapod a fehér király leányát, az elmegy hozzád jó szívvel, csak
tudni kell a módját.

Felöltözteti másnap az óriás disznópásztornak a legényt, de inget
olyat ad rá, hogy olyan semmiféle istenteremtésének nem volt a
világon, s elküldi a fehér király kapujába. Alig áll meg a kapu
előtt, mindjárt szalad ki az inas, s behívja a király elébe.
Kérdezik, hogy ki fia legyen, de ő csak azt mondja:

- Nem tudom, se apámat, se anyámat nem ismertem, azt sem tudom, mi
a nevem, úgy máskülönben Jancsikának hívnak.

Kérdi tőle a fehér király, nem volna-e kedve beállani kondásnak, mert
a kondása meghalt. Adna neki háromszáz forint fizetést, annyi volt a
másiknak is.

- Én bizony, felséges atyám, beállok - azt mondja Jancsika -, úgy
sincs senkim kerek e világon.

- No, fiam, jól van, vedd által a kondát. Hé, adjatok enni valamit az
új kondásnak!

Egyszeribe hoznak neki ennivalót, s avval általveszi a disznókat.

Estére kerekedik az idő, s Jancsika beül a konyhába a kemence mellé.
Éppen akkor megy el ott a király leánya, s kérdezi, hogy hol hál az
éjjel.

- Nincs még helyem - azt mondja Jancsika.

- Nahát, feküdj le ide a padra.

Alig alusznak el a cselédek, jön a királyleány.

- Jancsika szívem szerelme, mondd meg nekem, miféle fajta vagy, mert
szegény legénynek nem lehet ilyen finom selyeminge.

- Nem tudom, felséges királykisasszony.

- Na, ha nem tudod, maradj magadnak. Nesze, hoztam egy fehér cipót meg
egy kulacs bort, legyen mit egyél a mezőn.

Köszöni alásan Jancsika, s azzal a leány elmegy.

Másnap fújni kezdi Jancsika a furulyát, de a disznók úgy táncolnak
előtte, hogy csak úgy porzik a hely. Nézi ezt a király az ablakból,
s odaszól a feleségének:

- Nem tudom, feleség, miféle fajzat lehet ez a Jancsika, hogy úgy
táncolnak előtte a disznók.

- Bizony, felséges királyatyám - azt mondja a leánya -, nem lehet
ez a fiú paraszt, mert olyan selyeminge kegyelmednek sincsen, mint
amilyen annak van.

Kiér Jancsika a mezőre, hát ott várja az óriáskirály.

- Mit adtak, fiam?

- Egy komlós cipót meg egy kulacs bort.

- Vesd oda annak az egyenes farkú kannak. Na, te kan, őrizd a fiam
helyett a disznókat!

Azzal ölbe kapta a fiát, s elvitte haza. Este, mikor a disznók
jöttek, visszavitte a város végére, s adott neki egy aranyguzsalyt,
de meghagyta, hogy oda ne adja addig a királykisasszonynak, amíg meg
nem mutatja, micsoda jegyek vannak a két térdén.

Úgy is lett, a királykisasszony megmutatta Jancsikának a két térdét,
de azután is hiába kérdezte, hogy kinek-minek a fia.

Másnap adott az apja Jancsikának egy aranymotollát; harmadnap egy
aranyorsót, de lelkére kötötte, hogy azért mutassa meg a király
leánya, micsoda jegyek vannak a két hóna alatt.

Egyszer kiadja a király a parancsolatot, hogy aki kitalálja, hogy az
ő leányának mi a jegye, annak adja feleségül.

Gyűlnek, gyülekeznek messze országokból az urak, de egyik se tudja
kitalálni. Egyszer Jancsika is beállít egy rézlóval, rézgúnyában, s
azt mondja:

- Felséges király, ha meg nem sérteném, a királykisasszonynak egyik
hóna alatt van a fényes napnak a jegye, a másik alatt a holdnak a
jegye, a két térdén pedig két fényes csillag.

Egyszeribe megütteti a király a nagy dobot, s eljegyzik őket, de
Jancsika abban a percben úgy eltűnt, mintha ott se lett volna.
Keresi a király mindenfele, de sehol nem találja.

Másnap ismét megjelenik Jancsika egy ezüstparipán, megcsókolja a
királykisasszonyt, s ismét eltűnik.

Harmadik nap már nagy bánattal volt az egész udvar, hogy hátha ott
felejti a vőlegénye a királykisasszonyt. Várják reggelre, nem jön,
várják délre, nem jön, már éppen más urat akartak neki választani,
mikor beállít az udvarba aranyos gúnyában, aranyos paripán, s olyan
kocsival, hogy a napra lehetett nézni, de arra nem. Egyszeribe olyan
lakodalmat csaptak, hogy telelő Szent Páltól tekerő Szent Pálig asztal
asztalt ért. Én is ott voltam, kaptam egy kicsi csontikát, de odajött
keresztapám, s addig kérte, amíg megharagudtam, s a lábához vágtam.
Aki nem hiszi, nézze meg, még most is sántál bele.