Aladdin csodalámpája

Kína egyik nagy városában élt egy szabó, akinek Musztafa Aladdin volt a neve. Ez a szabó alig tudta megkeresni a mindennapi kenyeret magának, feleségének és fiának, akit ugyancsak Aladdinnak neveztek. Nem volt elég a szegénység, Musztafa Aladdint az is bántotta, hogy a fia szófogadatlan, naplopó, szüntelenül játékon jár az esze, egész nap az utcán csatangol. Szerette volna megtanítani a maga mesterségére, de Aladdinnak nem fulött a munkához a foga. Sokat búsult emiatt a szegény szabó, és addig búsult, addig emésztodött, mígnem a szüntelen emésztodés a sírba vitte.

Férje halála után az özvegyasszony eladott minden szerszámot, el a megmaradt posztót, és gyapotfonással szerezte meg a mindennapit. Aladdin ekkor már betöltötte a tizenötödik esztendejét, de még mindig az utcán kóborolt, a kisebb fiúkkal játszott, semmiféle mesterségre nem volt kedve. Egyszer, amint javában játszott a fiúkkal, egy idegen embernek megakadt rajta a szeme. Ez az idegen híres afrikai varázsló volt: egyenest Afrikából jött Kínába. Sokáig nézte a gyermekek játékát, aztán tovább ment, de közben valakitol megtudakolta, ki is ez az Aladdin. Visszatért a játszó gyermekekhez, félrehívta Aladdint, és megkérdezte tole:

- Mondd, fiam, nem Musztafa, a szabó a te apád?

- O volt - felelte Aladdin - de már meghalt.

A varázsló összevissza ölelte, csókolta Aladdint mondván:

- Édes fiam, ne csodálkozzál, hogy megöleltelek, megcsókoltalak, mert én a nagybátyád vagyok. Messze földrol jöttem haza, szülohazámba.

Kikérdezte a fiút az anyjáról is, egy marék pénzt adott neki, és azt mondta:

- Most eredj haza, édes fiam, üzenem édesanyádnak, hogy holnap reggel meglátogatom.

Nagy örömmel futott haza Aladdin, elbeszélte, hogy kivel találkozott; hogy a nagybácsi pénzt is adott neki, és holnap reggel eljön látogatóba. Csodálkozott az asszony, mert a férjének volt ugyan egy testvére, de az réges-régen meghalt. Másnap újra találkozott Aladdin a varázslóval, az ismét megölelte, megcsókolta, és most már két aranyat adott neki azzal, hogy vigye haza, adja át édesanyjának, este majd maga is elmegy hozzájuk vacsorára. Még nagyobb volt az asszony álmélkodása, és most már kételkedni kezdett: vajon valóban meghalt-e férje testvére. Kisietett a piacra, és ott mindenféle finomságot vásárolt.

Este csakugyan megjött a varázsló, finom itókát és gyümölcsöt hozott. Asztalhoz ültek, s a varázsló így szólt:

- Ne csodálkozzál, kedves sógorasszony, hogy mostanáig sohasem láttál. Teljes negyven esztendeje hagytam el hazámat. Bejártam Indiát, Perzsiát, Arábiát, Egyiptomot. Legutóbb Afrikában laktam hosszú ideig. Ámde egyszerre csak elfogott a honvágy: nem volt többé maradásom.

Hirtelen Aladdinhoz fordult, és megkérdezte tole:

- Tanultál-e valami mesterséget, fiam?

Aladdin zavartan sütötte le szemét; anyja válaszolt helyette. Oszintén megvallotta az igazat, hogy Aladdin naplopó, szüntelen az utcán csavarog, és nem akar semmiféle mesterséget tanulni. O pedig már nem sokáig bírja a munkát. El is határozta, hogy legközelebb bezárja az ajtót a fia elott: fel is út, le is út.

- Ejnye, ejnye - mondta a varázsló - hát semmiféle mesterség nem ízlik neked, fiam? Ha netalán kereskedo szeretnél lenni, szívesen nyitok neked boltot, megveszem a legdrágább és legfinomabb kelméket, így aztán sok pénzre tehetsz szert.

Aladdinnak nagy kedve támadt a kereskedésre. Másnap reggel a varázsló elvitte egy árushoz, ott a legfinomabb ruhába öltöztette, azután sorra látogatták az elokelobb üzleteket, megnézték a szultán palotájának termeit (már amelyekbe szabad volt a bejárás). Végül a varázsló szállására tértek, ahol már egybegyultek azok a kereskedok, akiket a varázsló ebédre hívott, hogy Aladdint bemutassa nekik.

Este a varázsló hazakísérte Aladdint. Anyja oda volt a boldogságtól, amikor Aladdinon megpillantotta a finom ruhát. Nem gyozött hálálkodni a varázslónak, akirol most már szentül hitte, hogy a férje testvére. A varázsló azzal búcsúzott, hogy reggel eljön Aladdinért, és bejárják együtt a város csodaszép kertjeit. Ennek igen örült a fiú, mert a város kapuján túl még sohasem járt. Reggel jókor ébredt, izgatottan várta nagybátyját: jött is a varázsló. Azonmód elindultak, s csakhamar egy kapuhoz értek, mely szebbnél szebb, pompásabbnál pompásabb palotákra nyílt. Minden palotát körös-körül gyönyöru kert övezett, s ezekbe a kertekbe szabadon bemehetett akárki.

Aladdinnak csak úgy káprázott a szeme a szép látnivalóktól, észre sem vette, hogy már messze-messze járnak. Elhagyták a palotákat, és olyan kertbe léptek, amelyben nem állt palota, volt azonban szökokút. Amellé telepedtek. Ekkor a varázsló mindenféle pompás ételt és gyümölcsöt vett elo a batyujából. Amikor aztán eleget ettek és pihentek, folytatták útjukat.

Nagy síkságra értek, amelyet magas hegyek vettek körül.

Aladdin már iszonyúan fáradt volt, arra kérte hát a nagybátyját: térjenek vissza. De a varázsló biztatta, hogy csak jöjjön, szeretne még egy kertet mutatni neki; szebb az valamennyinél.

Tovább mentek. Egyszerre csak két magas hegy közé jutottak.

- Helyben vagyunk - mondta a varázsló. - Édes fiam, olyan csodadolgokat látsz most, aminoket még nem látott emberi szem. Elébb azonban gyújts rozsét, hogy tüzet gyújthassunk.

Aladdin hamarosan összegyujtött egy halom rozsét. A varázsló meggyújtotta, aztán füstöloszert dobott a tuzbe, mire hatalmas füstfelho csapott a magasba. A varázsló mormolt valamit, de ebbol Aladdin semmit sem értett. Egyszerre csak közvetlenül elottük kissé megnyílt a föld, és egy jókora ko emelkedett ki belole, közepén egy bronzgyuruvel. Iszonyúan megijedt Aladdin, ijedtében el akart futni, de a varázsló durván visszarántotta, és úgy pofon ütötte a szegény fiút, hogy orrán-száján megeredt a vér.

- Miért ütött meg, kedves bácsikám? - kérdezte sírva Aladdin.

- Tudd meg, hogy én apád helyett apád vagyok - felelt a varázsló - nem tartozom neked számadással. Különben - fordította szelídebbre a szavát - ne félj, cselekedjél akképpen, ahogy én meghagyom, majd meglátod, milyen nagy hasznodra lesz. E ko alatt, amelytol úgy megijedtél, rengeteg kincs fekszik. Mind a tied lesz, ha megfogadod a szavamat. Neked kell azonban bemenned a kincseskamrába, mert nekem nem szabad. Gyere hát, fogd meg a gyurut, emeld fel a követ.

Aladdin megfogta a gyurut és íme: a ko pehelyként felemelkedett. Aztán benézett a nyíláson. Mély barlangot látott, s a barlangban egy kis ajtót és néhány lépcsot.

- Most figyelj ide - mondta a varázsló. - Ezeken a lépcsokön lemégy. Az utolsó lépcsonél nyitott ajtót találsz, azon át egy nagy boltozatos helyiségbe jutsz, amelybol három terem nyílik. A három teremben pedig jobbfelol is, balfelol is, négy nagy bronzedény, mind telis-tele arannyal, ezüsttel. Mielott az elso terembe lépnél, öltözékedet jó szorosan csavard a tested köré. Csendesen menj végig a termeken, a falhoz közel ne lépj, semmihez hozzá ne nyúlj, mert akár a bronzedényeket, akár a falakat érinted: halál fia vagy. A harmadik terembol kertbe jutsz, szebbnél szebb gyümölcsfák vannak benne. De meg ne állj: addig menj, amíg egy széles teraszhoz nem érsz. Ötven lépcsofok visz erre a teraszra. Ott aztán egy vakablakra lelsz, a vakablakban pedig egy égo lámpára. Ezt a lámpát vedd fel, oltsd el, a lámpa belét hajítsd el, az olajat ontsd ki, a lámpát pedig rejtsd el a kebledbe.

A varázsló lehúzott ujjáról egy gyurut, és Aladdin ujjara húzta. Azt mondta, hogy a gyuru minden bajtól megóvja a fiút.

- Most pedig - szólt - indulj, édes fiam, majd meglátod, hogy a világ minden királyánál gazdagabbak leszünk.

Aladdin lement a lépcson, végigment a termeken, aztán a kertbe jutott. A fák ragyogóbbnál ragyogóbb gyümölcsöket teremtek, ám ezek nem is voltak igazi gyümölcsök, hanem drágakövek. Aladdinnak ugyan sejtelme sem volt az értékükrol, neki csak a csillogásuk-villogásuk tetszett. Teleszedte velük a zsebét, majd megtalálta és keblébe dugta a lámpát, végül ugyanazon az úton, amelyen jött, visszament a nyíláshoz. A varázsló már türelmetlenül várta.

- Nyújtsa a kezét, bácsikám - kiáltotta Aladdin. - Segítsen ki innen.

- Elébb add ide a lámpát - mondta a varázsló - hiszen az akadályoz a járásban.

- Dehogy akadályoz - mondta Aladdin - segítsen csak fel, édes bátyám, tüstént odaadom.

A varázsló azt hitte, hogy Aladdin azért nem akarja oda adni a lámpát, mert észrevette annak buvös erejét. Rettenetes haragra lobbant, füstöloszert dobott a tuzbe, varázsszavakat mormolt fölötte, és íme: a ko hirtelen visszafordult a nyílásra, és elzárta az utat Aladdin elol. A varázsló mindjárt indult is vissza Afrikába.

Szegény Aladdin, hasztalan kiáltozott, hasztalan sírt, könyörgött, hogy eressze ki a nagybácsi, inkább odaadja neki a lámpát; a varázsló már messze járt. Aladdin visszament hát a lépcson, ismét átvágott a termeken. Nézett jobbra, nézett balra, hátha valahol ajtót talál, amelyen kijuthat. De bizony nem talált. Kimerülten rogyott össze a lépcsofokon, úgy várta szomorú halálát.

Már három napja emésztodött a barlangban, amikor véletlenül megdörzsölte a gyurut. Abban a pillanatban egy óriás, félelmetes külseju szellem toppant elébe.

- Mit kívánsz? - kérdezte a szellem. - Aki a gyurut ujján viseli, annak rabszolgája vagyok és rabszolgája valamennyi társam.

- Nem bánom, akárki vagy - mondotta Aladdin - csak szabadíts ki innen.

Abban a pillanatban megnyílt a föld, és Aladdin ismét ott találta magát azon a helyen, ahol a varázslóval állott. Hazatért édesanyjához. Otthon a nagy éhségtol, a fáradtságtól, a sok gyötrodéstol ájultan esett össze.

Amikor magához tért, és evett egy keveset, elbeszélte édesanyjának, mi történt vele. Csak úgy szakadt az átok a szegény asszony szájából: átkozta a lelketlen varázslót, aki így megcsalta ot, és így megkínozta a fiát.

Másnap reggel felébredt Aladdin és reggelit kért. Csakhogy egy falat kenyér sem volt a háznál. Volt azonban a szegény asszonynak egy kevés gyapotfonala: elsietett vele a piacra, hátha kap érte annyit, hogy kitelik az árából a reggeli is, az ebéd is, a vacsora is.

- Ne vidd most a fonalat, édesanyám - mondta Aladdin - vidd ezt a lámpát, többet adnak érte.

Az asszony fogta a lámpát, de mert igen piszkosnak találta, vizes homokkal súrolni kezdte. Ámde alig ért a lámpához, egy óriás állott elébe, és így szólt:

- Mit kívánsz? Rabszolgája vagyok annak, aki e lámpát kezében tartja és rabszolgája valamennyi társam.

Az asszony ijedtében elájult. De bezzeg nem ájult el Aladdin! Gyorsan felkapta a lámpát, és így szólt:

- Azt kívánom, hogy hozz nekünk ennivalót.

Azonmód eltunt a szellem. De a következo szempillantásban már egy jókora ezüsttállal, tizenkét ezüsttányérral, hat nagy fehér kenyérrel, két palack finom borral, két ezüst pohárral és sokféle finomabbnál finomabb étellel tért vissza. Mindezt letette a díványra, azzal eltunt. Csakhamar magához tért az asszony is; szeme-szája elállt az ámulattól a sok minden jó láttára. Amikor aztán magához tért a csodálkozásból, megkérdezte Aladdint, honnét került oda az a sokféle jó.

- Most elébb csak együnk, édesanyám, majd elmondom - felelte Aladdin.

Hát ettek, ittak egész nap, közben a gyönyöru szép tányérokat, poharakat csodálták, de arról sejtelmük sem volt, hogy az mind csupa színezüst. Amikor aztán jól ettek-ittak, Aladdin elbeszélte, mi történt, amíg anyja eszméletlenül hevert a földön.

- Ó, fiam, fiam, - sopánkodott az asszony - mit beszélsz? Még sohasem hallottam senkitol, hogy szellemet látott volna. Ha van is szellem, miért nekem jelent meg, és miért nem neked, akinek már egyszer megjelent?

Mondta Aladdin:

- Neked, édesanyám, nem az a szellem jelent meg, amelyik nekem. Ezek a szellemek nagyságra egyformák, de más az arcok és a ruhájuk, aszerint, hogy melyik úrnak a szolgái. Aki nekem a kincseskamrában megjelent, az a gyuru szolgája volt, aki meg neked jelent meg, az a lámpa szolgája volt.

- Mit mondasz? - szörnyülködött az asszony. - Hát a lámpád miatt fordult hozzám az a szörnyeteg? Vidd a szemem elol, én hozzá többet nem nyúlok. Legjobb lesz, ha eladod a lámpát is, a gyurut is.

- Nem, nem, édesanyám - mondotta Aladdin - nem adom el egyiket sem. A varázsló nem ok nélkül tette meg a nagy utat ezért a lámpáért. Most csak arra legyen gondunk, hogy a lámpa titkát senkinek el ne áruljuk. A gyurut sem adom el, mert az még sok veszedelemtol óvhat meg mindkettonket.

Az asszony belenyugodott fia akaratába, és másnap, amikorra már minden elfogyott, amit a szellem hozott, Aladdin köpenye alá rejtett egy ezüsttányért, és eladta az egyik zsibárusnak egy aranyért, noha a tányér éppen hetvenkét aranyat ért. Aladdinnak azonban sejtelme sem volt a tányér értékérol, örült, hogy egy aranyat kapott érte. A péknél kenyeret vásárolt, a megmaradt pénzt pedig átadta anyjának; néhány napig abból éltek. Lassanként eladták mind a tizenkét ezüsttányért a zsibárusnak, aki minden tányérért egy-egy aranyat adott. Aztán a tálra került a sor: tíz aranyat kaptak érte.

Amikor a tíz arany is elfogyott, Aladdin megdörzsölte a lámpát, és mivel gyöngédebben dörzsölte, mint édesanyja, a szellem is szelídebb hangon kérdezte, hogy mit kíván. Ételt, italt kívánt Aladdin. A következo szempillantásban már jött is a szellem, éppen olyan tállal, tányérokkal, poharakkal, mint eloször. Hozott finom ételt, italt is, aztán eltunt.

Ismét jól éltek, amíg ételben-italban tartott, s aztán megint csak sor került az ezüsttányérokra. Aladdin elindult a zsibárushoz egy tányérral. De útközben megállította egy öreg aranymuves, figyelmeztette, hogy ne vigye többé a zsibárushoz az eladnivalóját, mert nem adja meg az árát. Szívesen megvásárolja o is, illendo árat fizet a tányérért, de ha Aladdin ezzel nem elégszik meg, ajánl o más becsületes kereskedot.

Amikor az aranymuves megpillantotta az ezüsttányért, s megtudta, hogy a zsibárus csak egy aranyat fizetett ilyen tányérért, felháborodottan kiáltott fel:

- Micsoda csaló! Hiszen ez a tányér hetvenkét aranyat ér! Én megadom a tányérod teljes árát, mivel mi aranymuvesek nem az ezüstön akarunk nyerni, hanem a rajta végzett munkán.

Ezután Aladdin mindig az öreg aranymuvesnek adta el a tányérokat, végül a tálat is. S ámbár sok pénzt szerzett így, igen szerényen éltek s anyja csak annyit költött a ruházatára, amennyit a gyapotfonással szerzett, így éltek sok esztendon át az aranymuvestol kapott aranyakból.

Aladdin pedig eljárogatott az arany-, ezüst- és selyemkereskedok boltjába. Sok pallérozott feju emberrel megismerkedett, a velük való társalkodásban csiszolta elméjét, muvelodött. Megismerte drágaköveinek igazi értékét; tudta immár, hogy velük az ékszeresek drágakövei sem nagyság, sem szépség dolgában nem versenyezhetnek. Ám o minderrol az édesanyjának sem szólt. Ennek köszönhette nagy szerencséjét, amely hamarosan bekövetkezett.

Telt, múlt az ido, Aladdin egyszer éppen akkor sétált az utcán, amikor kihirdették a szultán parancsolatját, hogy minden ember zárja be házát és boltját, és ki ne mozduljon onnan, amíg a szultán leánya, Badrulbudur hercegno, a fürdobe megy, meg onnan visszajön.

Aladdin szerette volna látni a szultán leányát. Sikerült is meglesnie. Földbe gyökeredzett a lába, amikor megpillantotta a hercegnot. Álmodni se merte volna, hogy ilyen gyönyöru szép teremtés is van a világon.

E naptól kezdve megváltozott Aladdin. Amilyen vidám volt eddig, olyan szomorú lett most. Hiába faggatta édesanyja, hogy mi bántja; egy szóval sem válaszolt, naphosszat a díványon hevert, és elméje szüntelen a csodaszép szultánlány körül kerengett. Végre mégiscsak megszólalt. Nem tudta tovább rejtegetni titkát. Azt mondta: egy élete, egy halála, addig meg nem nyugszik, amíg feleségül nem veszi a szultán leányát.

- Ó, ó, édes fiam - szörnyülködött az anyja - talán bizony megháborodtál?

- Nem, édesanyám, nem háborodott meg az én elmém, és most már azt mondom, hogy megkéretem a hercegno kezét, mégpedig általad kéretem meg.

- Általam? - rémüldözött az asszony. - Arra gondolsz, hogy én majd a szultán színe elé állok? És hogy mersz a szultán leányára gondolni, te, a szegény szabó fia? Hiszen a szultán még hercegnek sem akármelyiknek adja oda a leányát, hogyan adná hát neked?

- Ezt én mind jól megfontoltam - mondotta Aladdin - és halld ismét: általad akarom megkéretni a hercegnot! És te nem is tagadhatod meg a kívánságomat, ha nem akarod, hogy meghaljak.

- Ó - ó fiam, ha legalább magunkfajtabéli lányt akarnál megkéretni velem! De még akkor is elobb valami mesterségbe kellene fognod! Hogy menjek én a szultán udvarába? Hogy adjam elo óhajtásodat? Hiszen bolondnak néznének engem, és csúfosan kikergetnének. Arra pedig gondoltál-e, hogy ajándék nélkül meg sem lehet jelenni a szultán elott, és ha küldenél is ajándékot, küldhetnél te annyit, hogy azért hozzád, a szabó fiához adja a leányát?

- Hiszen ha csak ajándékon múlnék a dolog - mondotta Aladdin - akkor nem búsulnék, mert most már megmondhatom neked, hogy ez az üvegnek vélt fényes holmi csupa olyan értékes drágako, hogy talán még a szultánnak sincs hozzájuk hasonló. Hozd be csak, anyám, a porcelántálat, öntsük bele drágaköveinket, rendezzük el oket színük szerint, hadd lássuk; hogy mutatnak így együtt?

Beleöntötték a drágaköveket a nagy porcelántálba, Aladdin elrendezte oket színük szerint, aztán nézték, nézték, sokáig nézték a nap világánál, csoda, hogy meg nem vakultak a nagy fényességtol, a nagy csillogástól. Annyit immár elismert az asszony, hogy ilyen ajándékot bizony elfogadhat a szultán is. De most meg azt hajtogatta, hogy o nem tudja majd eloadni a fia kívánságát. Végül is majd a sok-sok drágako ottmarad a szultánnál, a hercegno meg nem lesz Aladdin felesége. De hiába beszélt az asszony, nem tudott ellenállni Aladdin kérésének. Másnap aztán fogta a kendovel lekötött porcelántálat, úgy ment fel a szultán palotájába.

Éppen jókor, mert törvénynap volt. Együtt voltak a fobb emberek, és az ilyen törvénynapon rendszerint megjelent a szultán is.

Az asszony belépett egy nagy terembe, amely már tele volt ügyes-bajos emberekkel. Közéjük furakodott, úgy állt, hogy a szultán észrevehesse ot, ámde olyan sokan voltak, hogy Aladdin anyjára nem került sor. Nem került sor másnap sem, és nem került sor harmadszorra, negyedszerre és ki tudja hányadszorra sem. Talán soha nem is kerül sor rája, ha minden alkalommal szembe nem áll a szultánnal, aki végre is észrevette, és amikor a gyulés után visszavonult a szobájába, azt mondta a nagyvezírnek:

- Egy szegény asszony már jó ideje minden törvénynapra eljön, kendoben rejteget valamit. Nem tudod, mi a kívánsága?

- Nem tudom, felség, valószínu, hogy valami jelentéktelen dolog miatt jött panaszra.

- Akármi is a panasza, legközelebb vezettesd elém - parancsolta a szultán.

Másnap csakugyan a szultán színe elé került Aladdin anyja. Földre borult, és úgy maradt, amíg nem szólt a szultán:

- Kelj fel, szegény asszony, mondd el panaszodat.

- Ó, felséges uram, nincs nekem panaszom. Kéréssel jöttem, olyan kéréssel, hogy alig merem eloadni. Kérem felségedet, bocsásson meg nekem, szegény ügyefogyott asszonynak, hogy kérésemmel ide merészkedtem.

A szultán mindenkit kiküldött a terembol, csupán a nagyvezír maradt mellette, aztán intett az asszonynak, hogy beszéljen. Az asszony szép sorjában mindent elmondott. A szultánon éppenséggel nem látszott, hogy haragudnék a vakmero kérés miatt. Megkérdezte, mi van a kendo alatt.

Sokáig szólni sem tudott a szultán, amikor megpillantotta a temérdek drágakövet, amelyekhez hasonló még az o kincstárában sem volt. Hosszan, sokáig szótlanul nézte, csodálta a kincseket, végre aztán a nagyvezírhez fordult, és azt kérdezte:

- Mit szólsz ehhez az ajándékhoz? Mondjad, nem méltó lányomhoz az az ember, aki ilyen csodaszép ajándékokkal kedveskedik?

A nagyvezír ugyancsak megzavarodott, nem tudta hirtelenjében mit válaszoljon, hisz pár napja még arról beszélt a szultán, hogy az o fiának szánja a leányát.

Közelebb lépett a szultánhoz, és egész halkan, hogy az asszony ne hallja, így szólt:

- Valóban, felség, ez az ajándék méltó a hercegnohöz. De kérlek, felséges uram, halaszd el három hónapra elhatározásodat. Hiszem, hogy három hónap múlva az én fiam is küld olyan ajándékot, mint Aladdin.

A szultán ugyan meg volt gyozodve arról, hegy a nagyvezír fia nem tud ilyen ajándékot szerezni, mégis azt mondta Aladdin anyjának:

- Jó asszony, elfogadom az ajándékot, de azt üzenem a fiadnak, hogy három hónapig várjon a válaszra. Akkor ismét eljöhetsz.

Csak úgy repült haza a szegény asszony! Már messzirol látta Aladdin, hogy jó hírrel jön.

- Nem kell meghalnod, édes fiam! - kiáltott, és elmondta, hogy mivel bocsátotta el a szultán.

Aladdinnál boldogabb ember nem volt a föld kerekén! Folyton-folyvást számlálta a napokat, az órákat, a pillanatokat, így telt el két hónap. Ekkor egy este, lámpagyújtásnál észrevette Aladdin anyja, hogy nincs otthon olaj. Gyorsan elsietett hát a városba, hogy olajat vegyen. Az egész város lobogódíszben volt, házak és boltok kivilágítva, csak úgy nyüzsögtek az utcákon a férfiak és asszonyok: szebbnél szebb, drága ékszerekkel díszített ruhákban pompáztak.

- Miféle ünnepség van ma? - kérdezte az asszony a boltban.

- Hát te nem tudod? - csodálkozott a boltos. - A szultán lánya ma este üli menyegzojét a nagyvezír fiával!

Hiszen éppen eleget hallott a szegény asszony! Magánkívül futott haza, és így kiáltott:

- Fiam, édes fiam, vége, mindennek vége! A szultán nem tartotta meg ígéretét. A leányát ma este feleségül adja a nagyvezír fiához.

Mintha villám csapott volna le mellette, úgy állt egy-két pillanatig Aladdin, de menten eszébe jutott a lámpa, elovette, megdörzsölte: azonmód ott termett a szellem.

- Most nem ennivalót kérek toled - mondotta Aladdin. - A szultán nekem ígérte leánya kezét. Csupán azt kötötte ki, hogy várjak három hónapig. De megszegte szavát, mert ma este a nagyvezír fiával házasítja össze leányát. Azt kívánom tehát toled, hogy amikor az ifjú pár pihenni tér, hozd ide ágyastól, mindenestol mind a kettot.

- Úgy lesz - válaszolt a szellem, és nyomban eltunt.

Akkor Aladdin asztalhoz ült, nyugodtan megvacsorázott, de nem feküdt le, várta az ifjú párt.

Amint a vendégek eltávoztak a szultán palotájából, a volegény és a menyasszony a szobájába vonult. Mihelyt mind a ketten lefeküdtek, betoppant a szellem, felkapta a széles ágyat, és a következo pillanatban letette Aladdin szobájában.

- Fogd ezt az embert, zárd el valahol, aztán napkeltekor vidd vissza a palotába - parancsolta Aladdin.

Nosza, felkapta a szellem a volegényt, egy-kettore elvitte, egy szuk odúba bezárta: rálehelt, ettol úgy elaludt a nagyvezír fia, hogy reggelig meg se moccant.

Aladdin pedig így szólt a hercegnohöz:

- Imádott hercegnom, ne félj tolem, mert ámbár kimondhatatlanul szeretlek, át nem lépem a köteles tisztelet határait. Azért tettem, amit tettem, hogy ne légy hitvese egy érdemetlen férfinek, hiszen a szultán szavát adta, hogy hozzám ad feleségül.

Ám a hercegno ijedelmében alig hallotta, mit mond Aladdin. Aladdin nem is magyarázkodott tovább, hanem lefeküdt aludni.

Amint lefeküdt, mindjárt el is aludt, reggelig fel sem ébredt. Bezzeg a hercegno egész éjjel nem hunyta le a szemét. Reggel korán jött a szellem, a nagyvezír fiát visszahozta ágyába, aztán mind a két ágyat felkapta, és visszavitte a palotába.

Alig tunt el a szellem (akit sem a nagyvezír fia, sem a hercegno nem látott, mert csak Aladdin láthatta), jött a szultán, hogy meglátogassa az ifjú párt. A volegény, mikor meghallotta, hogy közeledik valaki, öltözoszobájába futott. A szultán belépett, szokása szerint megcsókolta leányát. Csodálkozva látta, hogy a hercegno milyen szomorú. Hiába becézte, hiába szólt hozzá, néma maradt. A szultán ijedten sietett a szultánnéhoz, és elpanaszolta neki, milyen szomorúnak látta leányát.

Sietett a szultánné is leányához, és addig faggatta, amíg az elmondta neki az elso éjszaka csodálatos történetét.

- Igen jól tetted - mondta a szultán felesége - hogy nem szóltál errol édesapádnak. Másnak se szólj, mert még orültnek fognak tartani.

De a hercegno váltig erosítette, hogy úgy történt minden, amint o elbeszélte.

Végül is így szólt anyjához:

- Kérdezd meg a férjemet, o sem mondhat mást.

A szultán felesége visszasietett szobájába, hívatta vejét, kikérdezte. Ám az szégyellette megvallani az igazat, és azt mondta: bizonyosan álmodta a hercegnoi amit anyjának elmondott.

Jöttek a szolgálólányok a hercegnohöz, felöltöztették, tovább folyt a lakodalom. Este azonban, amikor az ifjú pár visszavonult szobájába, megjelent a szellem, felkapta a széles ágyat, vitte Aladdinhoz. A volegény ismét egy szuk odúban fagyoskodott, de reggel a szellem megint csak visszavitte az ifjú párt a szultán palotájába.

Jött a szultán érdeklodni: a volegény most is öltözoszobájába menekült, a hercegno pedig most sem akart válaszolni az apjának, mire az oly szörnyu haragra lobbant, hogy halállal fenyegette meg leányát. Végül is elejétol végig elmondta a hercegno, mi történt vele.

- Rosszul tetted, édes leányom, hogy tegnap reggel eltitkoltad elottem, ami veled történt. De ne félj, majd gondoskodom én arról, hogy ne zavarják meg többé az éjszakádat.

Azzal visszament a szultán a szobájába, hívatta a nagyvezírt, elmondta neki, amit a lányától hallott, és meghagyta, hogy kérdezze meg a fiát is, hogyan s miképpen történt az a csodálatos dolog. A nagyvezír tüstént a fiához ment, elmondta, mit hallott a szultántól, és megkérdezte, igaz-e?

A fiú szó szerint azt mondta, amit a hercegno, végül kijelentette, bármilyen nagy tisztesség is, hogy a szultán veje lehet, inkább meghal, hogysem még egy olyan szörnyu éjszakát átszenvedjen.

- Bizonyosan így gondolkozik a hercegno is, legjobb lesz hát, ha elválunk - mondotta.

A nagyvezír szívére vette a fia kérését, sietett vissza a szultánhoz, tanácsolta, hogy válasszák el egymástól az ifjú párt, mert lám, így mind a ketto boldogtalan lesz. A szultán igazat adott a nagyvezírnek, és egyszeriben megszüntették az ünnepséget a palotában, a városban: az egész országban.

Senki sem tudta, mi lehet az oka ennek a hirtelen válásnak, csak Aladdin, kívüle pedig a szultán meg a nagyvezír, de azt már ok sem tudták, hogy a válás igazi okozója Aladdin.

Aladdin most már csak arra várt, hogy múljék el a három hónap. A harmadik hónap utolsó napján felküldte anyját a palotába. Az asszony megállt az ügyes-bajos emberek közt, de úgy, hogy a szultán megláthassa. Mindjárt észre is vette a szultán, s intett a nagyvezírnek hogy vezettesse elé.

- Mit kívánsz? - kérdezte, amikor az asszonyt eléje vezették.

- Felséges szultánom, a fiam küldött, hogy emlékeztessem felségedet az ígéretre. Ma telt le a három hónap.

A szultán nem válaszolt. Visszavonult szobájába a nagyvezírrel, és azon tanakodott vele, hogyan s miként bújjon ki ígérete alól. A nagyvezír azt tanácsolta, kérjen Aladdintól oly sok ajándékot, amennyit a világ leggazdagabb embere sem tudna adni. Tetszett ez a tanács a szultánnak, behívatta az asszonyt, és mondotta:

- Jó asszony, én megtartom szavamat, de addig mégsem adhatott leányomat a fiadhoz, amíg nem tudom, hogy elég gazdag-e hozzá. Azt üzenem hát neki, küldjön negyven arany tálat, mind a negyven legyen tele drágakövekkel, a negyven tálat hozza negyven fekete rabszolga, vezesse oket negyven fehér rabszolga, csupa daliás ifjú és valamennyi a legfinomabb ruhában jöjjön. Ha ezt a feltételemet teljesíti, övé a leányom!

Hej, nagy bánat nehezedett az asszony szívére! Egész úton sóhajtozott, alig tudta elmondani, mit kíván a szultán.

- Sose búsuljon, édesanyám - mondta Aladdin nagy örömmel. - Csak menjen, és készítse el az ebédet, a többi az én dolgom.

Aladdin, amint anyja kiment a konyhába, elovette a lámpát, megdörzsölte. Egyszeriben ott termett a szellem és kérdezte: mi a parancsa?

Szép sorjában elmondta Aladdin, amit tole a szultán kívánt.

A szellem eltunt, és a következo pillanatban már meg is jelentek a fekete meg a fehér rabszolgák. A fekete rabszolgák fején nagy aranytál, valamennyi teli drágakövekkel, a fehér rabszolgák pedig a legfinomabb, a legpompásabb ruhában. Közben Aladdin édesanyja bejött a konyhából. Szeme-szája elállt a csodálkozástól, de Aladdin nem engedte, hogy sokáig álmélkodjék: arra kérte, hogy tüstént menjen a palotába, és adja át az ajándékot a szultánnak. El is indultak a fekete rabszolgák párosával, minden két fekete rabszolga elott két fehér rabszolga ment. Emberi szó nem tudja elmondani, micsoda csodület támadt az utcákon, amerre a negyven fehér és negyven fekete rabszolga elvonult.

Egyenesen a törvénytevo terembe mentek, ott a rabszolgák szépen sorba álltak a terem két oldalán, a tálakat letették a szultán elé, leborultak és homlokukkal érintették a szonyeget, hasonlóképpen tettek a fehér rabszolgák is. A fekete rabszolgák aztán felkeltek, levették a tálakról a kendot, keresztbe fonták karjukat, és úgy álltak, mintha földbe gyökeredzett volna a lábuk. Ekkor pedig elolépett Aladdin anyja, és így szólt:

- Felséges szultánom,- az én fiam, Aladdin, elküldte a kívánt ajándékokat. Fogadja kegyesen felséged, és fogadja kegyesen a hercegno is.

A szultán azt se tudta, mit beszél Aladdin anyja, csak úgy káprázott a szeme a szertelen ragyogástól. Ámult, bámult, elállt szeme-szája. Szót sem szólt az asszonyhoz, hanem amikor magához tért a nagy álmélkodástól, a nagyvezírhez fordult, és megkérdezte:

- No, most mit szólsz? Még most is méltatlannak találod leányomhoz azt az embert, aki ilyen drága ajándékot tud küldeni?

Hát bizony nem mondhatott egyebet a nagyvezír, hogy aki ezt az ajándékot küldte, csakugyan méltó a hercegno kezére, így vélekedtek a fobb emberek is mind.

Most aztán Aladdin anyjához fordult a szultán, és mondotta neki:

- Eredj, jó asszony, mondd meg a fiadnak, tárt karokkal várom, övé a leányom.

A szultán a negyven tálat átvitette a hercegno szobájába, a fekete meg fehér rabszolgákat sorba állíttatta az udvaron, hadd lássa a hercegno, hogy igaz valóság Aladdin gazdagsága. Eközben Aladdin anyja hazaért. Aladdin nyomban megdörzsölte a lámpát, s hogy a szellem megjelent, megparancsolta neki: tüstént készítsen fürdot, és olyan fényes ruhát hozzon, amilyent még soha senki nem viselt. Egy-kettore teljesült a parancs: a szellem önmagát is, Aladdint is láthatatlanná tette, fürdobe vitte, ott láthatatlan kezek fürdették, dörzsölték, a legfinomabb kenocsökkel kenegették a fiút. Aztán felöltöztették a legtündöklobb ruhába, olyan tündöklobe, amilyet még nem látott emberi szem.

Aladdin, amikor a szellem hazavitte, paripát parancsolt, olyan szépet, amilyen még a szultánnak sincs: aranytól, gyémánttól, drágakövektol ragyogjon annak kantárja, nyerge. Állítson eléje, mögéje húsz rabszolgát, mind a negyvenen a legfényesebb ruha ragyogjon. Hozzon hat rabszolganot édesanyjának, és egyúttal méltó öltözéket is. Végezetül megparancsolta, hogy hozzon tíz zacskóban tíz-tízezer aranyat.

A következo pillanatban már jött is a szellem a paripával, a negyven rabszolgával, a hat rabszolganovel és a tíz zacskó arannyal. A tíz zacskóból négyet édesanyjának adott Aladdin, a többit odaadta a rabszolgáknak, és megparancsolta nekik, hogy amerre elhaladnak, szórják a nép közé az aranyat.

- Felség - mondotta Aladdin - bocsásson meg, hogy szememet a hercegnore mertem emelni, hiszen én felséged rabszolgája vagyok, de meghalnék bánatomban, ha el nem nyerhetném az o kezét.

Mérhetetlen nagy csodület támadt az utcán, amerre elhaladtak, mert a rabszolgák két marékkal szórták az aranyat. Aladdinnak még a lába nyomát is áldotta a nép. A szultán már a trónján ült, amikor Aladdin a palotába lépett. Ott voltak az udvarbéli nagyok is, ragyogó ruhában. De mi volt az o ruhájuk ragyogása az Aladdinéhoz képest. Még rabszolgáinak is fényesebb ruhájuk volt, mint a szultánnak és az udvarbélieknek. Bezzeg, a szultán nem is várta, hogy Aladdin földre boruljon elotte, hanem néhány lépéssel elébe ment, megcsókolta, aztán maga és a nagyvezír közé ültette.

A szultán megnyugtatta Aladdint, majd bevezette egy nagy terembe, ahol csak két személyre volt terítve. Csak ketten, a szultán és Aladdin ültek asztalhoz, az udvarbéli nagy urak körülállták az asztalt, és felszolgáltak nekik. Ebéd alatt örömmel tapasztalta a szultán, hogy Aladdin, ha szegény származású is, muvelt ember és amint vége volt az ebédnek, elkészíttette a házasságlevelet. Aztán megkérdezte, hogy most mindjárt akarja-e megtartani a menyegzot, Aladdin azonban azt felelte, hogy szeretné, ha saját palotájában lenne az esküvo, s csak annyit kért a szultántól, hogy engedje meg, hogy azt a palotát az o palotájával szemben építtesse fel.

A szultán jó szívvel teljesítette Aladdin kívánságát. Aladdin tehát elbúcsúzott, felpattant a lovára. Otthon megdörzsölte a lámpát, és megparancsolta a szellemnek, hogy a szultán palotájával átellenben építsen neki palotát. Azt mondta:

- Nem bánom, akármilyen kobol építed a palotát, csupán az a kívánságom, hogy a nagyterem kupolás legyen, négy fala arannyal és ezüsttel legyen bevonva, mind a négy falon legyen hat-hat rácsos ablak, gyémánttal, rubinnal és smaragddal ékesítve, a huszonnégy ablak közül azonban egy maradjon befejezetlenül. Legyen a palotában kincseskamra, telis-tele arannyal, ezüsttel. Legyenek konyhák és kamrák, egész esztendore élelmiszer a kamrákban, legyen egy márvány istálló és benne a legszebb paripák, a paripák mellett istállómesterek, lovászok és kocsisok. A palotában legyen elegendo cselédség a hercegno szolgálatára, és az én szolgálatomra. Egyéb kívánságom most nincs.

A következo pillanatban már kész is volt a palota az utolsó szegig úgy, ahogy Aladdin kívánta. Aladdin, amikor kicsodálkozta magát, még csak azt kívánta a szellemtol, hogy a szultán palotájának a kapujától a hercegno szobájáig olyan pompás szonyeget terítsen, amilyent még nem látott emberi szem. Aladdinnak ez a kívánsága is teljesült.

Támadt is másnap mérhetetlen csodálkozás, amikor a szultán és a többiek megpillantották Aladdin palotáját!

- Ez varázslat muve - mondta a nagyvezír a szultánnak.

- Miért tartod varázslatnak? - kérdezte a szultán. - Mi a csodálatos abban, hogy a dúsgazdag Aladdin ily hamar felépíttette a palotát?

Eközben megkezdodött a törvénytevo gyulés. Aladdin anyja is felöltözött a legszebb ruhába, a hat rabszolganojével felment a szultán palotájába, s jelentette a szultánnak, hogy kegyes engedelmével Badrulbudur hercegnot este átvezeti Aladdin palotájába. Aladdin, mihelyt édesanyja eltávozott, kebelébe rejtette a lámpát, felült a lovára, és kíséretével együtt a szultán udvarába lovagolt. Akkor már a város egész népe az Aladdin palotáját csodálta, nem tudták elgondolni (hogyan is tudták volna?), hogy ez a palota egyetlen egy éjjel milyen úton-módon épülhetett fel.

Aladdin anyját, amikor megérkezett a szultán palotájába, kürtök és trombiták harsogása közt vezették a hercegno szobájába. Az elébe sietett, megölelte, megcsókolta, maga mellé ültette, mindenféle édességgel kedveskedett neki. Eközben a rabszolganok a hercegnot olyan tündöklo ruhába öltöztették, amilyent még nem látott a világ. Majd a hercegno elbúcsúzott édesapjától és száz rabszolgano és száz testor kíséretében, Aladdin anyjának oldalán, kürtök és trombiták harsogása közt átvonult Aladdin palotájába.

Aladdin a palota kapujában várta a hercegnot, elébe sietett, mélyen meghajolt elotte, és így szólt hozzá:

- Ó, hercegno, a te szép szemed és bájod az oka, hogy én vakmeroségemben rád emeltem szememet, és mindent elkövettem, hogy enyém légy.

- Aladdin herceg - válaszolt a hercegno - nem tagadom, hogy apám parancsának engedelmeskedtem, de most, hogy látlak, parancs nélkül is szívesen leszek a feleséged.

Aladdin megcsókolta a hercegno kezét, majd fölvezette az ebédloterembe, ahol már meg volt terítve. Aranytálak, aranytányérok, aranyserlegek, aranypoharak álltak az asztalon. Az ifjú pár és Aladdin édesanyja asztalhoz ültek. Zene zendült, de olyan szép, amilyent még a hercegno sem hallott soha. Majd gyönyöruséges ének következett. Azt azonban még csak nem is sejtette a hercegno, hogy láthatatlan tündérek énekelnek, akiket a szellem rendelt oda. Az ének után ismét megszólalt a zene, és szebbnél szebb ifjak és leányok lejtettek végig a termen. Késobb Aladdin és a hercegno is táncra perdült. De ekkor a többi pár nyomtalanul eltunt, Aladdin és a hercegno magukra maradtak.

Másnap reggel Aladdin fényes kísérettel átment a szultán palotájába, és ebédre hívta a szultánt, a nagyvezírt meg a fobb urakat. Mivelhogy a két palota közel volt egymáshoz, a szultán is, az urak is mind gyalog mentek, és nottön-nott csodálkozásuk már akkor is, amikor csak kívülrol látták a palotát, de amikor beléptek a palotába, s különösen a huszonnégy ablakos terembe, elállt szemük-szájuk a csodálkozástól.

- No, fiam - mondotta a szultán - sok országot-világot bejártam, sok gyönyöruséges palotát láttam, de a tiedhez hasonló gyönyöruségeset még soha. Különösen csodaszép ez a terem, csak azt nem értem, miért maradt félbe a huszonnegyedik ablaka?

Aladdin így felelt:

- Semmi másért, csupán azért, mert meg akarom kérni felségedet, hogy fejeztesse be ezt az ablakot, hadd emlékeztessen engem halálomig felséged kegyére.

- Hát ezt a kívánságodat jó szívvel teljesítem - mondotta a szultán, és nyomban meg is parancsolta a nagyvezírnek, hogy az ablak díszítését fejeztesse be.

Mire megebédeltek, már ott is voltak az ékszerészek, ám amikor ezek megvizsgálták a félbemaradt ablakot, összesúgtak, aztán megszólalt az udvari ékszerész, és szégyenkezve vallotta be, hogy a város valamennyi ékszerészének nincs annyi drágaköve, amennyi erre az ablakra kellene.

- Akkor válogassatok az én kincstáramból - mondta a szultán - ott van elég.

Kiválogatták a legszebb drágaköveket, azokat is, amelyeket Aladdintól kapott ajándékba a szultán. Odavitték a kincstár minden ékszerét, de mivel ez sem volt elég, felhasználták a nagyvezír valamennyi drágakövét is. Ám így is csak a fele készült el az ablaknak.

Ekkor aztán Aladdin megelégelte a tréfát, visszaküldte a drágaköveket a szultánnak is, meg a nagyvezírnek is, megdörzsölte lámpáját, és megparancsolta a szellemnek, hogy fejezze be a huszonnegyedik ablakot. Be is fejezte a következo pillanatban. De még csak most csodálkozott igazán a szultán. Még aznap átment Aladdinhoz megtudakolni, miért küldte vissza a drágaköveket.

Majd visszament a palotába, és nem gyozte magasztalni vejét a nagyvezír elott, ez azonban csak csóválta a fejét, végül pedig így szólt:

- Varázslat ez, felséges uram.

- Jó, jó, ezt már többször mondtad, de hát beloled az irigység beszél - mondotta a szultán.

*

Telt, múlt az ido. Aladdin rendszerint naponta kiment a városba, és mindig két rabszolga kísérte, ezek két marékkal szórták a nép közé az aranyat. Néha-néha vadászgatott is, s bármerre járt, mindenütt aranyat szóratott. Csuda-e, hogy áldották Aladdint, és még a szultánnál is jobban szerették?

Az afrikai varázsló pedig egyre inkább emésztette magát bánatában és haragjában. Bánta a kárbaveszett tengernyi fáradságot: hogy a jó falat már majdnem az övé volt, mikor elkapták elole. De nem hagyott fel a reménnyel, hogy egyszer mégiscsak megszerezheti a lámpát. Egy napon elovette a varázsszerszámait, és azok tudtul adták neki, hogy Aladdin nem halt ám meg, mint ahogy o sokáig hitte! Él, sot a szultán leányát vette feleségül!

Ettol a pillanattól nem volt maradása a varázslónak. Útra készülodött, lóra ült, így ment országról országra, míg végre megérkezett Aladdin városába. Bármerre járt, városszerte Aladdinról hallott, az o csodaszép palotájáról és bokezuségérol. A varázsló úgyszólván meg sem pihent, hanem elindult, hogy lássa Aladdin palotáját, és ahogy megpillantotta ezt a csodálatos épületet, egyszeriben bizonyos volt abban, hogy ezt Aladdin semmi másnak nem köszönheti, egyedül a csodalámpának.

Most már csakugyan nem volt nyugodalma sem éjjel, sem nappal, szüntelen azon törte a fejét, hogyan kaparinthatja meg a csodalámpát. Hazament a szállására, eloszedte varázsszereit, és ezekbol megtudta, hogy a csodalámpa a palotában van. No, csakhogy ennyit tudott! Most már megszerzi, ha addig él is! Hallotta, hogy Aladdin hosszabb idore vadászni ment, fogta magát, vett tizenkét fényesre csiszolt lámpát, beletette oket egy kosárba, a kosarat karjára akasztotta és végig az utcákon, amíg Aladdin palotája felé haladt, szüntelenül ezt kiabálta:

- Ki cserél régi lámpát új lámpáért?

Nagyok és gyermekek, akik ezt hallották, mind a varázslóhoz csodültek, és kacagtak rajta, hogy miféle bolond ember lehet ez: régi lámpáért új lámpát kínál. Bánta is a varázsló! Hadd kacagjanak! O csak tovább ment, s kiáltozta szüntelen:

- Kinek kell új lámpa régiért?

Amikor Aladdin palotája elé ért, a hercegno a huszonnégy ablakos terem egyik ablakában könyökölt, és mert oly nagy volt a lárma lent az utcán, s nem tudta mi történt, leszalasztott egy rabszolganot: tudja meg a lárma okát. A rabszolgano csakhamar visszajött, és jelentette.

- Itt lóg a sarokban egy régi lámpa - mondta egy másik rabszolgano - érdemes volna elcserélni újért. Hadd lássuk, igazat szól-e az a bolond ember?

A hercegnonek tetszett a tréfa, s mert sejtelme sem volt arról, hogy ez a lámpa: csodalámpa, megengedte, hogy elcseréljék. Hamarosan meg is történt a csere, s bezzeg a varázsló nem árulta tovább portékáit, amint megkaparintotta a csodalámpát. Kisietett a városból, ott egy helyen leült, megvárta, amíg besötétedik, akkor megdörzsölte a lámpát, azonmód elotte termett a szellem, és megkérdezte:

- Mit kívánsz? Itt vagyok, rabszolgád vagyok.

- Azt parancsolom, hogy emeld fel az Aladdin palotáját a kincsekkel, és a benne lakókkal együtt, vidd el Afrikába, és tedd le ebben meg ebben a városban.

Nyomban eltunt a szellem, és virradatkor hult helye maradt a palotának. Ott volt az már akkor rég Afrikában, a varázsló városában.

A szultán minden reggel kiült erkélyére, hogy onnan gyönyörködjék Aladdin palotájában. Kiült ezen a reggelen is és íme: volt palota, nincs palota. Eloször azt hitte: álmodik talán, majd megdörzsölte szemét, hátha köd takarja el a palotát. De bizony az ég tiszta kék volt. Összecsapta a kezét, és könnyek hullottak szakállára. Hívatta a nagyvezírt, és megkérdezte tole:

- Láttad-e Aladdin palotáját?

- Ott jöttem el mellette - felelte a nagyvezír - de bizony ezúttal nem néztem fel rá.

- No, ha nem, eredj ki az erkélyre, és nézd meg. Kiment a nagyvezír az erkélyre, tüstént vissza is fordult, és így szólt a szultánhoz, nagy diadallal:

- Lám-lám, felséges szultánom, mindig mondtam, hogy ez a palota varázslat muve volt, de felséged nem hitt a szavamnak.

Rettento haragra lobbant a szultán! Nyomban megparancsolta, hogy küldjenek harminc lovast Aladdin után, kötözzék meg, s úgy hozzák elébe.

Alig érnek ki a városból a lovasok, szembejön velük Aladdin. Éppen hazafelé tartott a vadászatról.

- A felséges szultán küldött érted - jelentette a csapat vezetoje. - Meghagyta, hogy kísérjünk a palotába, mert mielobb látni akar!

Aladdin semmi rosszat sem sejtve lovagolt elore, de amikor a város kapujához ért, a lovasemberek közrefogták, leszállították lováról, vastag láncot kötöttek nyakára, s annál fogva vezették végig a városon. Ám alig tudtak ép borrel bejutni a palota kapuján, mert az emberek, amikor észrevették, mi történt Aladdinnal, ki akarták szabadítani, átkozódtak, szitkozódtak, követ hajigáltak a lovasokra.

Ott ült a szultán az erkélyen, ott volt a nagyvezír is, és ott volt már a hóhér is. Szóhoz sem engedte jutni Aladdint a szultán, hanem intett a hóhérnak, hogy vágja le a fejét. A hóhér levette a láncot Aladdin nyakáról, letérdepeltette, bekötötte szemét, aztán kihúzta kardját, háromszor megforgatta a levegoben, és várta a szultán parancsát, mikor sújtson le Aladdinra.

Eközben a nép körülfogta a palotát, egy részük köveket dobált az udvarba, más részük létrákat támasztott a falnak, felmásztak a létrákon, s fenyegették a szultánt, hogy azonnal elpusztítják a palotát és minden lakóját, ha Aladdint a legkisebb bántódás éri.

A szultán bizony megijedt a nép haragjától. Megnyugtatta oket, hogy Aladdinnak nem lesz bántódása. Erre a nép eloszlott. Aladdin pedig, midon szemérol leoldották a kendot, elfogódottan kérdezte:

- Ó, felséges uram, ugyan mi bunt követtem el, hogy halálra szántál engem?

- Még kérdezed? - kiáltott a szultán. - Nézz oda, mutasd meg, hol a palotád? S hol a leányom?

- Felség! - szólt Aladdin, aki csaknem eszméletét vesztette, látván, hogy eltunt a palotája - való igaz, hogy palotám nincs a helyén, ám azt sem tudom, hol lehet most. De esküszöm, felséges uram, hogy a palota eltunésében nem vagyok bunös.

- Mit bánom én, hová lett a palotád! - mennydörgoit a szultán. - Én a leányomat kérem toled számon, nem a palotádat. Tudd meg, ha elo nem teremted a leányomat, levágatom a fejedet!

- Felséges uram - mondotta Aladdin - adjon nekem negyven napi haladékot. Ha azalatt vissza nem hozom a leányát, vágassa le a fejem.

A szultán megadta a negyven napi haladékot, Aladdin pedig kitámolygott a palotából. Házról házra járt, mindenütt kérdezosködött: nem látták-e a palotáját? Mindenki azt hitte, hogy szegény Aladdin megháborodott.

Három nap és három éjjel szüntelen bolyongott a városban, nem evett, nem ivott. Aztán kiment a mezore, ott leült a folyó partján, tunodött, kesergett magában, és mivel semmi reménye nem volt, hogy feleségét és palotáját megtalálja, elhatározta, hogy a folyóba öli magát. Mohamedán szokás szerint elobb imádkozott, aztán a folyó fölé hajolt, hogy kezét és arcát megmossa, de abban a szempillantásban megcsúszott alatta a folyó ázott partja, Aladdin ijedtében megkapaszkodott egy nagy kobe, és akaratlanul hozzádörzsölte a gyurut, amelyet valamikor a varázslótól kapott. Azonmód elotte termett a gyuru szelleme.

- Mit kívánsz? - kérdezte a szellem. - Aki ezt a gyurut ujján viseli, annak én a szolgája vagyok.

- Ó, szellem - sóhajtott Aladdin - mentsd meg az életemet másodszor is, vidd vissza helyére a palotámat!

- Ezt én nem tehetem - mondotta a szellem - mivel én csak a gyuru szolgája vagyok. Fordulj a lámpa szolgájához.

- Vígy hát oda - parancsolta Aladdin - ahol a palotám van, és tégy le Badrulbudur hercegno ablaka alatt.

A szellem tüstént felvette Aladdint, és a következo pillanatban Afrikában tette le, palotája elott, éppen a hercegno ablaka alatt.

Sötét este volt, Aladdin egy kissé távolabb ment a palotától, majd leheveredett egy fa tövébe, és ott mélyen elaludt. Reggel aztán, amint fölébredt, visszament a palotához és fel-alá sétált a hercegno ablaka alatt.

Egyszerre csak az egyik rabszolgano, miközben a többiek a hercegnot öltöztették, kitekintett az ablakon, és nagyot sikoltott:

- Itt van Aladdin herceg!

A hercegno magánkívül futott az ablakhoz, és hát csakugyan ott látta Aladdint.

Éppen abban a pillanatban nézett fel az ablakra.

- Jer, jer, siess - kiáltott le a hercegno - kinyittatom a titkos ajtót, azon át bejöhetsz hozzám.

Egy szempillantás múlva már felesége szobájában volt Aladdin. Ölelésnek, csóknak alig szakadt vége. Kiörvendezvén magukat, Aladdin megkérdezte a hercegnot, nem tudja-e, hova lett az a régi lámpa, mely a huszonnégy ablakos szobában a sarokban lógott.

- Ó, drága uram - mondotta a hercegno - sejtettem, hogy a régi lámpa okozta a mi szerencsétlenségünket.

Aztán elbeszélte, mint cserélte el a régi lámpát az afrikai varázsló új lámpájáért.

- És tudod-e, hová tette a lámpát?

- Mindig a keblében hordja - felelt a hercegno. - Azt hiszi, hogy a szultán kivégeztetett téged, és azt akarja, hogy menjek hozzá feleségül. Félek, hogy egyszer vége szakad türelmének, és eroszakkal kényszerít a házasságra.

- Majd túljárunk az eszén - mondotta Aladdin. - Én most bemegyek a városba, délben visszajövök, addig kigondolok valamit. Alighanem más ruhában jövök vissza, parancsold meg hát a rabszolganoknek, hogy nyissák ki a titkos ajtót, ha kopogtatok.

Elment Aladdin, és még be sem ért a városba, ruhát cserélt egy parasztemberrel. Valami drága port vásárolt a városban, visszasietett a feleségéhez, és eloadta tervét. Azt tanácsolta a hercegnonek: vegye fel a legszebb ruháját, fogadja nyájasan az afrikai varázslót, hívja meg vacsorára, kérje meg, hogy hozzon neki finom afrikai borokat, mert szeretné megízlelni azokat. Aztán keverje italába a port, majd amikor a varázsló már eleget ivott, cserélje el poharát az övével. Ha a varázsló megissza az italt, három napig fel sem ébred, úgy elalszik.

- Akkor én - mondta Aladdin - elolépek rejtekembol, elveszem tole a lámpát, és reggel már te is, én is otthon ébredünk fel.

Így szólt Aladdin, elbúcsúzott feleségétol, de a palota közelében maradt. Várta, mikor megy fel a palotába a varázsló. Odafenn minden úgy történt, amiként azt Aladdin tanácsolta. A varázsló, mihelyt kiürítette a poharat, eszméletlenül terült el a földön. Jött is Aladdin tüstént, a hercegnot szobájába küldte, aztán gondoskodott arról is, hogy minden cseléd bent legyen a palotában. Ekkor kivette a lámpát a varázsló keblébol, megdörzsölte. A szellem elébe toppant, és megkérdezte:

- Mit kívánsz?

- Azt - felelte Aladdin, - hogy ezt a palotát vidd vissza abba a városba, és arra a helyre, ahol azelott állott.

Azonmód eltunt a szellem, és a palota másnap reggel ott állott a régi helyén.

A szultán, amióta eltunt a palota, a palotával a leánya, mindegyre az erkélyen ült, sóhajtozott, sírdogált, hátha egyszer csoda történik, és visszakerül a palota és a palotával a leánya. Kiment hát azon a reggelen is az erkélyre, amidon Aladdin palotája visszakerült, és lám, most csakúgy nem akart hinni szemének, amiként nem akart hinni a palota eltunésekor. Ám addig dörzsölte szemét, míg végre is meggyozodött arról, hogy nem álmodik. Nyomban átsietett Aladdin palotájába. Aladdin éppen ott állott a huszonnégy ablakos terem egyik ablakában, látta, hogy jön a szultán, elébe sietett, mély meghajlással üdvözölte. A szultán így szólt:

- Addig nem beszélek veled, míg leányomat nem láttam!

- Jöjjön hát, felség - mondta Aladdin, s felkísérte a szultánt a hercegno szobájába. Most volt még csak nagy az öröm! Vége-hossza nem volt ölelésnek, csóknak.

- Most pedig, beszélj, édes leányom - szólott a szultán. - Tudom, hogy sokat szenvedtél: ne titkolj elottem semmit.

- Bizony, sokat szenvedtem, édesapám, nem tagadom - mondotta a hercegno - mert féltem, hogy Aladdint megölted. És sokat szenvedtem a gonosz varázslótól, aki a palotával együtt elrabolt, és azt akarta, hogy a felesége legyek.

Ezután azt is elbeszélte a hercegno, hogyan csalta el a gonosz varázsló a csodalámpát, amelynek erejét o nem ismerte.

- Felség - vette át a szót Aladdin - csak annyit teszek a hercegno elbeszéléséhez, hogy íme, itt van az afrikai varázsló, még mindig alszik. Ha felébred, bánj vele érdeme szerint.

Csakhamar felébredt a gonosz varázsló, de nem sokáig maradt ébren, mert azonmód vitték a vesztohelyre, és leütötték a fejét. Akkor aztán megharsantak a kürtök és a trombiták, zengett, zúgott a palota, összegyultek mind az udvarbéli urak, s tíz nap és tíz éjjel szüntelenül szólt a muzsika meg a dal. Széles e világon mindenfelé híre ment a nagy vigasságnak.

Így menekült meg Aladdin másodízben is a hajszál híján biztos életveszélybol. De nem ez volt az utolsó: fenyegette még egy veszedelem, amint ez itt következik.

*

Az afrikai varázslónak volt egy testvéröccse is. Az is éppen olyan jártas volt a buvös mesterségben, de gonoszságban, gaz fondorlatokban még felül is múlta bátyját. Mivel többnyire más helyen tartózkodtak - megesett, hogy egyik keleten, másik nyugaton - szokásuk volt, hogy minden esztendoben, varázserejük segítségével hírt adjanak egymásnak: hol-merre járnak, hogy megy dolguk, nincs-e egyiknek a másikra szüksége.

Rövid idovel azután, hogy az afrikai varázsló áldozatul esett Aladdin ellen uzött mesterkedéseinek, az öccse, aki éppen messze-messze élt Afrikától, már szeretett volna hallani bátyjáról: vajon hol-merre jár, hogy-mint él, mit csinál. Elovette hát a homokjóslathoz való varázstábláját, homokot szórt rá, és amikor a rajta megjelent vonásokat gondosan megvizsgálta, megdöbbenve látta, hogy bátyja már nem él. Aztán azt is megmutatta a homokvarázs, hogy Kínában pusztult el csúfosan, Kína ilyen meg ilyen nevu városában, és azt is, hogy vesztét egy Aladdin nevu ember okozta.

Mikor a varázsló ily módon megtudta bátyja szomorú sorsát, nem vesztegette idejét siránkozással: avval már úgyse támasztotta volna fel. Bosszút esküdött, lóra pattant, útnak indult Kína felé. Sietett, törtetett árkon-bokron, hegyen-völgyön, szárazon-vízen, száz veszélyen át, meg nem pihent, amíg el nem ért Kínába, annak is a varázstábla-megjelölte fovárosába. Érezte, hogy jó helyen jár, szállást is fogadott mindjárt.

Másnap megindult, szemügyre vette a várost. Nem a szépségeit bámulta, ügyet se vetett rájuk. A legnépesebb helyeket kereste fel és hegyezte a fülét, mirol is beszélnek az emberek. Egy szórakozóhelyen mindenféle játék folyt, a társaság egy része játszott, a többi tereferélt. Egyik a napi eseményekrol beszélt, másik a maga ügyeirol, ismét mások egy Fatime nevu jámbor asszony szinte csodatevo ereju erényeit és mély vallásosságát magasztalták. A varázslónak eszébe ötlött, hogy ez a no hasznára lehetne terveiben. Félrevonta a társaság egy tagját, és megkérte, mondja el neki boven, mit tud arról a szent asszonyról és csodatételeirol.

- Micsoda? - kiáltott föl az ember. - Itt vagy a városban, és még nem hallottál Fatime csodáiról? Te szegény, biztos idegen vagy, hogy nem tudsz ennek a szent nonek böjtölésben, lemondásban, tiszta vezeklo jámborságban töltött életérol.

- Úgy van - felelte a varázsló - idegen vagyok, csak tegnap érkeztem várostokba. Nagyon kérlek, világosíts föl ennek a szent asszonynak csodatételeirol, meg arról, hol találhatok rá, mivel nagy szerencsétlenség ért engem, és szeretnék hozzá fordulni, hogy imádsága erejével váltson meg szenvedéseimtol.

Ennek hallatán a városi ember nem gyozte eléggé magasztalni Fatime csodáit, jámborságát és istenfélelmét, azután kezénél fogva kivezette az idegent a városból, és megmutatta neki, merre vezet az út egy kis hegytetore, a remete-asszony barlangjához. Az afrikai megköszönte szívességét, és visszaindult fogadójába. Úgy hozta a sors, hogy Fatime éppen másnap jött be a városba.

Amikor a varázsló reggel kilépett a házból, nagy csodületet látott az utcán, odament, hogy megnézze, mi történt. Ekkor megpillantotta Fatimét, akihez egymás után járultak az emberek áldásáért és imádságáért. Akit megérintett, annak rögtön elmúlt a fájdalma. A varázsló követte Fatimét, egészen haza a barlangjáig, és várta, hogy beesteledjék. Akkor belopózott a barlangba. A jámbor asszony egy pokrócon feküdt és aludt. Az afrikai odalépett, ráült, mellének szegezte a torét, és nagyot kiáltott. A no erre felijedt, és holtra rémülten látta, hogy egy ember ül a mellén, kezében kivont tor, és meg akarja ölni. Reszketett félelmében, a varázsló pedig így szólt hozzá:

- Jól vigyázz! Ha egy szót szólsz vagy kiáltasz, tüstént megöllek! Kelj fel és tégy aszerint, ahogy parancsolom.

Aztán megesküdött, hogy nem gyilkolja meg, ha Fatime mindent megtesz, amit o kíván tole. Ekkor az asszony felkelt, az afrikai pedig azt mondta neki:

- Add ide a ruhádat, itt van helyette az enyém.

Fatime odaadta neki ruháit, fejkendoit, leplét és fátylát. A varázsló így szólt:

- Most még kenj be valamivel, hogy az arcom színe hasonlatos legyen a tiedhez.

Fatime bement a barlang mélyébe, elohozott egy tégely kenocsöt, bedörzsölte vele a férfi arcát, amitol a bore egészen az övéhez lett hasonló. Aztán odaadta neki a botját, megmutatta, hogyan járjon és miként viselkedjék, ha a városba megy. Végül nyakába akasztotta olvasóját, és tükröt tartott elébe:

- Nézd meg magadat, szakasztott olyan vagy, mint én.

Így is volt. De mihelyt az afrikainak így teljesült minden kívánsága, esküjét hutlenül megszegve, megölte a szegény asszonyt. Aztán lement a városba, és Aladdin palotája elé állott. Hamarosan körülvették az emberek, mert Fatimének hitték, o meg egészen úgy viselkedett, mint az asszony: kezét a betegek fájó testrészeire tette, másokért meg egy-egy imát mondott. Nagy volt a csodület és a lárma körülötte, úgyhogy Badrulbudur hercegno is figyelmes lett rá, és leküldte egy szolgáját, nézze meg, mi történik odalenn.

Amikor az jelentette, hogy a szent Fatime van ott, Badrulbudur ismét leküldte, hogy szeretné látni, és áldását elnyerni, mivel oly sokat hallott már a jámbor no csodáiról és erényeirol. Kéreti, jöjjön fel hozzá. Fel is ment az afrikai varázsló Fatime képében, buzgón mormolva imáit, úgyhogy emberfia nem sejthette a valót. Badrulbudur hercegno kedvesen üdvözölte, maga mellé ültette, és így szólt:

- Fatime, asszonyom, azt szeretném, ha mindig nálam maradnál, hogy mi is részesedjünk veled együtt az áldásban, és követhessük jámbor életed példáját!

Éppen erre vágyott a gaz varázsló, hogy tovább szohesse álnok terveit. Ezért így felelt:

- Ó, úrnom, szegény asszony vagyok, pusztaság a tanyám, nem érdemlem, hogy királyi palotában lakjam.

Ám a hercegno tovább erosködött, hogy olyan lakóhelyet ad neki, ahol nyugodtan élheti szent életét és még jobban szolgálhatja istent, mint a barlangjában. Mire az afrikai ezt mondta:

- Hallom és engedelmeskedem, úrnom, nem ellenkezem tovább. Csak arra kérlek, engedd meg, hogy magamban legyek, igyam és egyem kis kamrámban, és ne háborgasson senki. Nem kell nekem finom étel; küldj szolgálóddal naponta egy darab kenyeret, egy ital vizet, és ha kedvem támad enni, hadd egyek egyedül a kamrámban.

A gazember azért beszélt így, hogy arcfátyolát ne kelljen ebéd közben felemelnie és fölfedni áruló bajuszát, szakállát. A hercegno mindebbe beleegyezett. Bevezette az álöltözetu varázslót a számára kijelölt helyiségbe, ahol nyugalomban és kényelemben lakhatik. Azután megmutatta neki a huszonnégy ablakos, drágaköves termet és megkérdezte:

- Hogy tetszik ez a palota, Fatime?

- Istenemre, lányom - felelt a varázsló - csodaszép ez, nincsen párja a világon, de bármilyen pompás is, egy valami mégis hiányzik belole.

A hercegno kérdésére, hogy mi az, így szólt:

- Úrnom, ha a palotád kupolájában a rukhmadár tojását felakaszthatnád, kastélyod lenne a legkülönb a világon.

- Micsoda madár az, és hol találni a tojását? - kérdezte a hercegno.

Az afrikai így válaszolt:

- Úrnom, óriási madár az: tevét, elefántot emel fel karmaival, olyan hatalmas és eros, hogy el is repül velük. A Kaf hegyén található, és annak az építomesternek, aki ezt a kastélyt építette, hatalmában van, hogy elhozza e madár tojásait.

Amikor estefelé Aladdin hazatért a vadászatról, Badrulbudur hercegno csókkal-öleléssel üdvözölte. De amint Aladdin szemügyre vette, úgy tunt fel neki, mintha valami bánata volna feleségének, nem olyan nevetoskedvu, mint máskor. Meg is kérdezte tole, mi bántja, miért szomorú.

- Nem bánt engem semmi - felelte a hercegno - csak azt hittem, édes uram, hogy tökéletes a palotánk. Holott, Aladdin, szemem fénye, ha a kupola felso emeletén a rukhmadár tojása függne, csupán akkor nem lenne a mi palotánkhoz fogható sehol.

Aladdin így szólt:

- Ez hát a bánatod? Sohase legyen ennél nagyobb! Légy vidám és mindig mondd meg, ha valamit kívánsz: eloteremtem én azt egykettore, a föld alól is!

Amint így megvigasztalta feleségét, Aladdin tüstént visszavonult szobájába, fogta lámpáját, megdörzsölte. Rögtön megjelent egy szellem és így szólt:

- Mit kívánsz? Teljesítem.

- Azt kívánom, hozd el a rukhmadár tojásait, és akaszd fel a palotám kupolájában.

Amint a szellem meghallotta Aladdin szavait, elsötétült az arca és felboszültén, mennydörgo hangon rivallt rá:

- Te hálátlan! Nem éred be avval, hogy én, meg a lámpa többi szelleme mind szolgálatodra állunk, most még azt is kívánod, hogy az úrnonket hozzuk ide neked, és te meg a feleséged kedvtelésére a kupoládba akasszuk? Megérdemelnétek, hogy nyomban felperzseljelek, és a levegobe szórjam a hamvatokat. De mivel ártatlanok vagytok ebben a kívánságban, ez egyszer megbocsátok. Aki bunös benne, az az afrikai varázsló öccse, aki Fatime képében, Fatime ruháiban öltözve nálatok lakik. A te elveszejtésedre jött ide, hogy bosszút álljon bátyjáért. O bújtatta fel a feleségedet is, hogy ilyet kérjen toled!

A szellem eltunt. Aladdinnak minden porcikája remegett attól, amit hallott. De aztán visszatért a bátorsága, és bement feleségéhez. Úgy tett, mintha fejfájás kínozná, mivel tudta, hogy Fatime gyógyító erejérol híres. Felesége el is hívatta mindjárt az ál-Fatimét, hogy tegye kezét a fájó fore. Aladdin tisztelettel üdvözölte a varázslót, mintha az igazi Fatime volna, és megkérte, enyhítsen szenvedésén. A gaz varázsló alig hitt a fülének: hisz ez volt az, amit leginkább óhajtott! Odalépett Aladdinhoz, hogy fejére tegye kezét, de a másik kezével ruhái alá nyúlt és elohúzta torét, hogy megölje vele Aladdint. Aladdin azonban résen volt, kicsavarta kezébol a tort, és mélyen a varázsló szívébe döfte. Badrulbudur nagyot sikoltott:

- Mit vétett neked ez az erényes, szent asszony, hogy vérét ontod, és ilyen bunt követsz el? Nem félsz az istentol, hogy megölted Fatimét, ezt a híres csodatevo, jámbor asszonyt?

Aladdin így felelt:

- Nem Fatimét öltem meg, hanem Fatime gyilkosát. Ez annak a gonosz afrikai boszorkánymesternek a testvére, aki téged palotástul Afrikába varázsolt. Ez az álnok ember fondorlattal megölte Fatimét, és az o képében beférkozött ide, hogy bosszút álljon bátyjáért. O biztatott fel, hogy rukhtojást kérj tolem, csakhogy elpusztíthasson. Ha kételkedel szavamban, gyere ide, és nézd meg, kit szúrtam le.

És felemelte a varázsló arcáról a fátylat. Badrulbudur odatekintve: szakállas férfiarcot pillantott meg. Ekkor felismerte, mi a valóság, és így szólt Aladdinhoz:

- Ó, kedvesem, immár másodszor döntöttelek életveszélybe!

Aladdin így felelt:

- Semmi az, úrnom, szép szemeid kedvéért mindent szívesen fogadok toled.

És erre Badrulbudur férje karjai közé vetette magát, megcsókolta, és így szólt:

- Ó, édesem, hisz minden azért történt, mert úgy szeretlek. Én nem tudtam semmirol!

Így még nagyobbra nott egymás iránt való szeretetük.

Ugyanez ido tájt eljött hozzájuk a szultán. Elmondották neki a varázsló öccsének történetét, és megmutatták holttestét. A szultán elégette, és szerteszóratta hamvait.

Attól fogva Aladdin és ifjú hitvese vidáman és boldogan éltek. Amikor a szultán egy ido múlva meghalt, Aladdin ült az ország trónjára és igazságosan uralkodott alattvalói felett, ezért mindenki szerette. Így éltek, ifjú nejével, Badrulbudur hercegnovel kellemesen, vidáman és elégedetten, amíg el nem jött értük az örömök megrontója, a kötelékek megbontója, a halál.