A fortélyos leány

Egyszer volt egy kegyetlen király, s ennek a kegyetlen királynak volt
egy jobbágyfaluja. A király egyszer erősen megneheztelt valamiért a
falura, s ráparancsolt, hogy a malomkövet a malom udvarán nyúzzák meg,
mert ha nem, minden nagyobb gazdának fejét véteti.

A falubeliek három egész hétig minden áldott nap falugyűlést
tartottak, mégsem tudtak annyira menni, hogy megegyezzenek benne,
hogyan tudják megnyúzni a malomkövet.

Volt többek között egy olyan román ember is a faluban, akinek
magyar asszony volt a felesége, s volt egy tizenhét esztendős
szép leányocskája. Azt kérdi egyszer a leány az apjától:

- Édesapám, hova megy minden áldott nap? Hol eszik, hol nem eszik,
s nem mond senkinek semmit.

- Hogy hová megyek? Hát nem tudod, hogy az a kegyetlen király ránk
parancsolt, hogy a malomkövet nyúzzuk meg a malom udvarán? Afelől
gyűlésezünk immár három hete, s mégsem tudunk semmire se jutni.

- Édesapám, menjen el kend a falu bírájához, s mondja meg neki, hogy
többet falut össze ne gyűjtessen. Aztán menjen el a királyhoz, s
mondja azt neki: "Felséges király, életem-halálom kezedben vagyon,
engem ez s ez a falu küldött követségbe. Instáljuk szépen, vetessed
vérét annak a malomkőnek, különben a falu meg nem tudja nyúzni."

El is megy a móc ember a királyhoz, elémondja, amit a leánya
parancsolt. Azt kérdi tőle a király:

- No, te szegény ember, ki adta ezt a tanácsot neked? Valld ki
nyomban, mert ha nem, most mindjárt ötvenet kapsz!

- Felséges király, életem-halálom kezedben vagyon, van nekem egy
tizenhét esztendős leányom, az, adta nekem ezt a tanácsot.

Azt mondja a király:

- Állj meg, te móc, kihúztad a tövist a falunak a lábából, s ütötted
a magadéba. Majd adok én neked bajt, ha eddig nem volt - avval fordul
egyet a király, felvesz egy új cserépfazekat, amelyiknek az oldala be
volt esve. - Mondd meg a leányodnak, ezt a fazekat úgy befoldja, hogy
ezen se folt, se varrás ne látszódjon, mert ha nem, akkor neked is
fejedet vétetem, a leányodnak is.

Elveszi a szegény ember a fazekat, viszi hazafelé nagy szomorúan,
megérkezik a leányához.

- No, édes leányom, kihúztad a tövist a falu lábából, s beleütötted
a magadéba. Ehelyt küldött a király egy fazekat - s elmondja a
parancsolatot.

- Jól van, édesapám, a maga feje egyet se fájjon emiatt. Üljön le,
egyék, igyék s nyugodjék.

Mikor felkel az édesapja, azt mondja neki a leány:

- Édesapám, vigye vissza ezt a fazekat, s mondja meg a királynak,
hogy: "Felséges király, az én leányom árvasággal nőtt fel, de nem
látta, hogy zsákot vagy inget színéről foldott volna meg valaki.
Ha a felséges király akár mással, akár magával kifordíttatja ezt a
fazekat, én becsületemre fogadom, befoldom úgy, ahogy ő kívánja."

Elémondja a móc ember a leánya üzenetét a királynak, a király
félrefordul, s elkacagja magát:

- Megállj - azt mondja -, majd küldök én a leányodnak bajt, ha eddig
nem volt.

Elmegy a király, felvesz három fő kendert, s odaadja a mócnak:

- Nesze, te szegény ember, vidd el a leányodnak ezt a három fő
kendert. Mondd meg neki, hogy ebből künnvaló, bennvaló cselédimnek,
egy század katonámnak fehérnemű gúnyát fonjon, szőjön, mert ha nem,
elpusztítlak leányostul együtt.

Megindul a szegény móc hazafelé nagy bús lélekkel. Megérkezik haza.

- No, édes leányom, ehelyt küldött a király neked három fő kendert,
hogy ebből künnvaló, bennvaló cselédinek s egy század katonájának
fehérnemű gúnyát fonjál, szőjél.

Azt mondja a leány:

- Üljön le, édesapám, egyék, igyék, nyugodjék.

Azalatt a leány kimegy a favágóra, felvesz két kicsi fácskát, akkorát,
mint két pipaszár.

- No, édesapám, evett, ivott s nyugodott-e?

- Ettem is, ittam is, nyugodtam is, édes leányom.

- Akkor menjen el a királyhoz vissza, s kérje meg, hogy mivel én
árvasággal nőttem fel, nekem szövőszékem egy szikra sincs, azon
instálom a fölséges királyt, hogy akár magával, akár mással ebből a
két eszközfából nekem szövőszéket csináltasson, de olyan móddal, hogy
abból se ki ne vegyen, se hozzá ne tegyen. Ha ezt megcselekszi, akkor
én fogadom becsületemre, hogy abból a három fő kenderből nemcsak a
bennvaló cselédjeinek, hanem az egész országbeli katonájának fonok,
szövök fehérnemű gúnyát, amennyi kell.

Félrefordul a király, s elkacagja magát:

- Te móc, hány esztendős a te leányod?

- Tizenhét, felséges király.

- Mondd meg a leányodnak, hogy ezen s ezen a napon itt legyen, de se
úton, se útfélen ne jöjjön, se gyalog ne jöjjön, se lóháton, s mégis
idejöjjön. Ajándékot is hozzon, s anélkül is jöjjön.

Elbúcsúzik a móc a királytól, s elmegy haza:

- No, édes leányom, én megmentődtem a járástól, menj most már te is.

- Mit mondott a király, édesapám?

- Azt mondta, fiam, hogy ezen s ezen a napon odamenj, de se úton, se
útfélen, se gyalog, se lóháton ne menj. Ajándékot is vigyél, anélkül
is menjél.

- Jól van, édesapám.

Elmegy a leány egyszeribe a faluba, tudott egy szamarat, elkéri, oda
is adják. Elviszi haza a szamarat, s szénát, zabot ad neki. Azután
vett két házigalambot, azokat is elviszi haza.

Alig várta a napot, hogy indulhasson.

Megérkezik az áldott nap, amelyiken neki menni kellett a király
eleibe. Megindul a leány az útnak a kellős közepén a szamáron. Vitte
a pár házigalambot két fatál között a hátán.

Várja a király a móc leányt, megérkezik:

- Adjon isten jó napot, felséges király!

- Isten hozott, te móc leány!

- Itt vagyok parancsolatodra, felséges király! Úton se jöttem, útfélen
se jöttem, mégis idejöttem. Ajándékot is hoztam, anélkül se jöttem.

Hívja a király:

- Jer be a házba, te móc leány.

- Nem azért jöttem, felséges király, hogy be ne mennék, be merek én
menni.

Egyszeribe kétfelé nyitja a két fatálat, s a két galamb elrepül.
Papot hívat a király, összeesküszik a móc leánnyal. Mikor az esküvés
megvolt, azt mondja a feleségének:

- No, te leány, te immár a feleségem vagy, hanem azt parancsolom, hogy
te az én hírem s akaratom nélkül soha senkinek tanácsot ne adj, arra
fejed ne legyen, mert ha másként teszel, rosszul lesz dolgod.

- Nem is adok, felséges király atyám, senkinek tanácsot.

Két szegény ember volt azon a városon. Egyiknek volt egy kicsi fakó
szekere, a másiknak egy csikós kancája, úgy hordogattak mindennap
cimboraságban egy-egy kicsi fát az erdőről a kancával s a szekérrel.

Egyszer, mikor mennének az erdőre, hideg szél fújt az erdő felől.
Amelyiké volt a kanca, a kancán ült, amelyiké a szekér, a szekéren,
de hazafelé szemmel, mert a hideget nem állhatták, hogy szembe fújjon.
Azt mondja egyszer, aki a szekéren ült:

- Állj meg, komám, mert az én szekerem megcsikózott.

Azt mondja, amelyik a kancán ült:

- Meg bizony az én kancám.

- De bizony az én szekerem alól maradt ki a csikó.

Abból a helyből megfordulnak, s elmennek haza. Hazulról elmennek a
király eleibe. Hát a királyt nem kapják otthon. A királyné leülteti
őket, s kérdi, hogy mi bajuk a királlyal.

Elkezdi a kancás ember:

- Felséges királyné, kicsi dolog, semmiség az egész. Ennek a komámnak
van egy kicsi szekere, nekem egy kancám. Ahogy megyünk az erdőre
együtt, ez a komám azt mondta, hogy álljunk meg, mert az ő szekere
megcsikózott. Megálltunk s megtértünk. Nem tudtunk megosztozni a
csikón, ide kellett folyamodjunk a felséges király eleibe.

Ahogy a két pörlekedőt végighallgatja a királyné, azt mondja nekik:

- Ó, ti két boldogtalan ember, ugyan bizony mit osztozódtok, mit
veszekedtek együtt ilyen dolog felett, hisz ezért a világ kikacag
titeket! Én azt mondom nektek, menjetek haza, kössétek meg a kancát a
szekérhez. Ha ez a kutya csikó a szekeret szopja meg, úgy a szekéré,
de ha a kancát, úgy a kancáé.

Elpróbálja a két szegény ember, de hát a kutya csikó nem a szekeret
szopja, hanem a kancát. Erre megharagszik a szekeres ember, odafut,
kirántja a csikót az anyja alól, behúzza a szekér alá, s azt mondja:

- No, hogy a kutyák egyenek meg, ha az erdőn a szekerem alatt voltál,
hát légy ott most is!

De a csikó visszafutott az anyja alá, s ismét szopni kezdett.

Jól van, a király megérkezik a vadászatból. A két pörlekedő ember
kapja magát, ismét elmennek a király udvarába, s füliről-farkáról
elbeszélik a dolgot magának a királynak is. A király megharagudott
azért, mégpedig ugyan erősen, hogy ilyen bolondsággal mennek hozzá
alkalmatlankodni. Jól elszidta a szekeres embert, hogy ha még egyszer
magáénak mondja a csikót, mindjárt fejét véteti vagy felakasztatja,
de megharagszik a király most immár a feleségére is, amiért tanácsot
adott másnak az ő híre nélkül.

- No, édes feleségem, te állhatatlan móc leány, mit fogadtál volt,
mikor elvettelek? Hogy senkinek tanácsot nem adsz, mégis adtál.
Hanem velem többet egy tányérból nem mártasz.

- Vagy igen, édes uram, még egy ebédet készítek, azután elmegyek.

Az ebédet megkészíti a királyné, s azt mondja a király:

- Hatlovas hintó eleibe fogass be, s ami a legdrágább kincsed, vigyed,
amerre tetszik, de velem tovább nem lakol.

Hat lovat hintó eleibe fogat egyszeribe a királyné, az urát már az
asztalnál ellátta álomporral, neki drágább kincse nem volt, mint a
kedves ura. Megfogatta a legényekkel, s beletétette a hintóba.

Hajtat két éjszaka, három nap. Megébred az ura egyszer az úton,
széjjelnéz:

- Édes kincsem, hová viszel?

- Édes uram, tudod-e, mit mondtál volt? Hogy ami legdrágább kincsem,
tegyem a hintóba. Nekem drágább kincsem nem volt, mint te, én viszlek.

- Az isten megfizeti, édes kincsem, állj meg, térjünk meg haza.
Én többet veled nem próbálok hiába, többször kezed alá nem szólok.

Megtérnek haza szerencsésen. A király egyszeribe lakodalmat hirdet
újból. Tál, tányér elég volt, de istenes ember volt, aki egy csepp
levet kapott. Még a mai napig is élnek, ha meg nem haltak. Holnap
legyenek a kigyelmetek vendégei.