Gyöngyharmat János

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer, hogy elmentem Peregre, a mesék elejbe, ott voltak a mesék jászolhoz kötözve. Eloldtam egy cifrát, elmondok egy kurtát.

Volt egyszer a világon egy királyasszony. Annak a királyasszonynak nem volt gyereke, pedig nagyon szerette volna. Amit csak lehetett, mindent megtett, de csak nem született neki.

Egyszer kiment a kis kertbe járkálni. Szagolgatta a szebbnél szebb virágokat, megállott egy rózsabokor mellett is, szakítani akart egyet róla. Szakított is, de ahogy megrezzentette a bokrot, egy harmatcsepp őrá perdült. Ebből aztán rögtön érezte, hogy gyermeke lesz.

Boldog volt, mert már azt is tudta, hogy neki olyan szép kis fia lesz, hogy csudájára jár majd a világ. Várta is a születését, de a kisgyerek csak nem akart megszületni.

Már tizenhárom esztendeje várt rá, gyerek mégsem volt. A tizennegyedik esztendőnek is a vége felé járt, mikor egy tündérlány látogatta meg. Hívták pedig ezt Világi Szép Örzsébetnek. Bemegy egyenest a királyasszonyhoz, s azt mondja Világi Szép Örzsébet:

- Szívem szép szerelme, Gyöngyharmat János! Gyere a világra, én várlak, Világi Szép Örzsébet!

Mikor ezt a gyerek meghallotta, megmozdult, s egy pár szempillantás múlva meg már a világon is termett, felfegyverkezve csákóval, karddal. S azt mondja:

- Itt vagyok, Világi Szép Örzsébet! Miért hívtál?

De Világi Szép Örzsébetnek akkorra már hideg nyoma se volt: tündér volt, eltűnt!

A királyné így tudta meg a fiának a nevét. Ámult-bámult, örvendett! Az első szava az volt Gyöngyharmat Jánosnak az anyjához:

- Édesanyám, süssön nekem útravalót! Megyek, megkeresem azt a Világi Szép Örzsébetet! Meg én, ha a világ másik szélén van is!

Úgy is lett. Az anyja ellátta Jánost bőven mindennel, János meg útra kerekedett, ment világgá, világ ellen.

Megy, megy; mendegél, nagy sokára beér egy házba. A házban az ágyon két királyfi aludt javában, kardosan, csákóban. János rájuk se hederített. Csákója, kardja néki is volt, s királyfi ő is Egy másik ágyra vetette magát, és elaludt, mint az édes tej.

Egyszer csak a két királyfi közül felébred az egyik, meglátja, hogy nemcsak maguk vannak. Mi ez? Költögeti a másikat.

- Hallod-e, te! Kelj fel, itt van egy királyfi! Hátha Világi Szép Örzsébetért fáradozik az is! Én azt szagolom! Tudod mit? Öljük meg! Most amíg édesen alszik.

Azt mondja rá a másik:

- Ugyan már, miért beszélsz ilyet! Hát nem jobban megölhetett volna ő minket, ha rossz szándékú ember volna? Most már se te, se én nem szuszognánk! Meg aztán ki tudja, ki lehet ez? Tán hasznát vehetjük még neki! Ha Világi Szép Örzsébetet keresi is! Tán épp azért!

Erre a másik se szólt többet erről.

Gyöngyharmat János meg fölébredt a beszélgetésre. Nem tudta, mit beszélnek, csak hangot hallott. Látta, hogy azok már talpon vannak. Fölkelt ő is, megösmerkedtek, kezeltek.

Kérdi tőlük:

- Hova indultatok?

- Megkeressük Világi Szép Örzsébetet!

Megörvend János, s mondja:

- Hisz én is abban igyekszem! Tartsunk együtt!

Úgy is lett, mentek együtt. Nemsokára rátaláltak egy nagy hegyre. Annak a tetején volt egy nagy fa. Mihelyt a hegyre léptek, az abban a percben egy rettentő nagy ködmönös emberré változott.

A két királyfi ugyancsak megijedt. Azt mondták, hogy ők nem mennek egy tapodtat sem tovább a hegyre, mert félnek a ködmönös embertől.

Gyöngyharmat János azonban erre csak azt gondolta magában: nohát! Így vagyunk a bátorsággal? - Azzal kirántotta a kardját, a királyfiak elé állott; s azt mondta, hátranézve:

- Aki nem fél, jöjjön utánam!

A két királyfi erre utánament. A ködmönös ember meg, mentől jobban közeledtek hozzá, annál magasabbra nőtt. János annak oda se nézett. Mikor egészen melléje értek, jót vágott rá a kardjával, hogy egyszeribe eldőlt. Az út a fától egy barlang szájához vitt. Ott megállott a három királyfi tanácskozni, ki menjen be oda legelőbb. A két királyfi azt mondta, hogy legjobb lesz, ha Gyöngyharmat János megy be, mert hisz ő a legvitézebb.

János nem bánta, bement szívesen. Gyerünk! De előbb egy kis ágyást csinált a földön, s abba az ágyásba ibolyamagot vetett. S azt mondta a két királyfinak:

- Ha ez az ibolyamag kikel, akkor, pajtások, gyertek utánam, mert végem közeledik!

Azok megfogadták a szép szót, s kívül maradtak. János meg ment.

Olyan sötét volt a barlangban, mint éjszaka szokott lenni. János alig látott egypár lépésnyire. De csak ment, ment. Ahogy beljebb ért, hát ott kezdett egy picit világosodni.

Nemsokára meglát János egy asszonyt. A szövőszék mellett ül, és katonákat szőtt! Valóságos katonákat. Mentől jobban hajingálta a vetélőt, annál több katonát szőtt. Azok addig ott hevertek az asszony lábánál, de most - föl! nekiestek mind Jánosnak. Hajaj! Kezdődött egy kis nem jó! De az asszony nem tudott volna világéletében annyi katonát kiszőni a szövőszékből, amennyivel János meg ne vívott volna. Szétzavarta őket hamar.

S ment, ment tovább. Lassanként egész világos lett, gyönyörű szép, zöld mezőben látta magát. A közepén volt egy szép kis ház, attól nem messzire folyt egy valóságos Duna. A partja tele volt terebélyes nagy fűzfákkal.

Mit csináljon János ebben a pusztaságban? Gondolt egyet, fogta magát, bement a házba. Ott egy szép fiatal menyecske lakott. János nem kertelt, mindjárt előhozakodott, hogy hol találhatná meg ő Világi Szép Örzsébetet.

Megnézte Jánost a szép menyecske, újra megnézte, s így szólt:

- Nagy dologba fogtál, Gyöngyharmat János! Nem tudom, hogy lesz-e belőle valami. Nem maradnál inkább itt? Nem? Hát akkor, ha akarod, adok én neked jó tanácsot! Világi Szép Örzsébet tizenketted magával minden nap idejár fürödni ebbe a Dunába, de csak mindig fényes délben. A tanácsom az, hogy mielőtt még ők fürödni jönnének, eredj te a partra, bújj el valamelyik fűzfa levelei közé, s ha már levetkőztek, fogd össze Világi Szép Örzsébet ruháját, szaladj vele ide. De akárhogy rimánkodik, akárhogy esenkedik, hogy nézz hátra, te hátra ne nézz mert akkor véged van!

Úgy is lett. János már jó előre elbújt egy fűzfa gallyai közé, ott várt Világi Szép Örzsébetre. Éppen dél volt, mikor az jött tizenketted magával. A többiek vetkeztek de Világi Szép Örzsébet csak nagyon tekingetett mindenfelé.

- Nincs itt senki! Mit tekingetsz? Ki járna erre, ahol még a madár se jár? - mondták neki a tündérpajtásai.

De Világi Szép Örzsébet csak tekingetett, míg azt nem hitte, hogy csakugyan nincs ott senki. Akkor levetkezett, s ment ő is fürödni. János, mikor látta, hogy már javában fürdenek, kilopódzkodott a bokorból, összeszedte Világi Szép Örzsébet ruháját, s aló! vesd el magad! szaladt vele a ház felé.

Világi Szép Örzsébet mindjárt észrevette. Sikoltozni, aztán édesen kiáltozni kezdett:

- Édes szívem, szép szerelmem! Gyöngyharmat János! Gyere vissza, hadd öleljelek meg! Hadd csókoljalak meg!

De János csak szaladt. A szép tündérlány utána, de félve, mert meztelen volt.

- Csak nézz hát legalább egy kicsit hátra! Édes szívem, szép szerelmem! Tedd meg ezt az egyet. Itt követlek. Tied leszek!

Ezt már nem bírta megállni János, hátranézett. Mindjárt egy labdává változott. Világi Szép Örzsébet meg a tündérek, akik közben kijöttek a vízből, elkezdtek vele labdázni. De vagdosták ám a földhöz, majd széthasadt bele. Mikor már megunták a játékot, behajították a Dunába. De mi történt? A labda átváltozott egy gyönyörű szép aranykacsává!

Odafent a barlang előtt kikelt az ibolya. Látta ezt a két királyfi.

- No, pajtás, gyerünk! Bajban van a cimboránk!

Mentek, mentek, mentek, elértek ők is egyenesen abba a házba, ahol Gyöngyharmat János kérdezősködött. A menyecske azt mondta nekik:

- Nem tudom, hogyan lehetne most már megmenteni!

De aztán, mert a két királyfi állhatatoskodott, s csak kérdezősködött, így felelt:

- Igazán jó pajtásai vagytok?

- Igazán! - mondták azok.

Azt mondta erre a menyecske:

- Akkor lehet még egy mód. Ha azt hiba nélkül megteszitek, akkor még talán jól lesz minden. Mert Gyöngyharmat János megvan, csak épp a Dunában úszkál, mint aranykacsa. Világi Szép Örzsébet változtatta azzá! Úgy menthetitek meg, ha a fejét ellövitek, úgy, hogy az kiessen a partra, de a teste, az bent maradjon a vízben. Hát ügyesen lőjetek, mert másképp vége mindennek.

A két királyfi elment a Duna partjára. Az egyik rögtön elővette a puskáját, s megcélozta az aranykacsa fejét. Alig sütötte el a puskát, a kacsa felfordult a vízben, a feje meg repült ki a partra. Ott mindjárt Gyöngyharmat János lett belőle!

Megörültek mind a hárman, hogy így újra látták egymást. Bementek most együtt is a menyecske házába. Ittak, ettek, beszélgettek. Jánost jól megszidta a menyecske, amiért nem hallgatott rá, pedig ő megmondta, ne nézegessen hátra. Szegény Jánosnak mit volt mit tennie, megígérte, hogy nem teszi többet. Csak még egyszer tehessen próbát!

Másnap délelőtt megint elbújt János a fűzfabokorba. Álló dél volt, mikor a tündérek fürödni jöttek. Világi Szép Örzsébet megint gyanakodott, mert megint megállt a parton, nézelődött mindenfelé, nincs-e valaki a közelben. De a tündérek megnyugtatták, hogy csak nyugodtan vetkőződjön.

- Ugyan már, hogy volna itt valaki! Gyöngyharmat Jánossal elbántunk, más meg ki járna erre?!

Világi Szép Örzsébet ráállt. Csakugyan, ki is járna arra? Levetkezett.

Gyöngyharmat János alig várta, hogy a szép tündér a vízbe menjen. Az jóformán még meg sem mártakozott, ő már összefogta a ruháját, s szaladt vele egyenest a ház felé.

Lett riadalom s futkosás ismét.

Világi Szép Örzsébet elkezdte megint a nagy rimánkodást:

- Édes szívem, szép szerelmem! Gyöngyharmat Jánosom! Gyere vissza egy szóra! Egy ölelésre! Nézd csak, így ölellek majd, így csókollak! Próbáld meg! Vagy legalább csak tekints hátra!

János akármennyire is eltökélte magában, hogy nem fordul vissza, annyira szerette a szép tündért, hogy nem tudott magának parancsolni - visszanézett!

Menten labdává változott megint.

Ez kellett Világi Szép Örzsébetnek, egyéb semmi!

Ki a vízből mindnyájan! Elkezdtek vele labdázni, irgalmatlanul. Mikor már jól elfáradtak, a labdát bedobták a vízbe, aztán felöltöztek, elmentek.

A labdából most egy gyönyörű arany rózsabokor lett. Ott terjesztgette gallyait a víz színe felett.

Odabent a házban már érezték, hogy baj van. A két királyfi majd elemésztette magát, hogy János megint nem vigyázott! Odafordultak a menyecskéhez:

- No! De most mit csináljunk, hogy megmentsük?

- Magam se tudom - mondta a menyecske. - De ha akarják, próbálják az arany rózsafáról a legszebb bimbót lelőni. Ha sikerül, minden jó lesz.

A két királyfi a partra ment. A legszebb rózsabimbót mégiscsak sikerült lelőni. Az valóban János lett ismét - vízben! De úszni kezdett, s mindjárt eléjük állott Gyöngyharmat János.

A királyfiak már várták a parton, átölelték, s mondták neki:

- No, pajtás! Még az egyszer megmentettünk, de ha harmadszor sem vigyázol, magadra vess! Azután már igazán nem tudunk érted tenni semmit.

János nem szólt, nem mentegetődzött, örült, hogy így van a dolog.

Bementek megint a házba enni, inni, beszélgetni. A menyecske persze előállt megint a szidással. De János csak azt kérte, hogy még egy próbája lehessen.

Harmadnap megint úgy volt minden, mint azelőtt. János elbújt a fűzfabokorba. Jött fényes délben megint fürdeni Világi Szép Örzsébet tizenketted magával. De már akkor elhatározta János, hogy nem néz vissza, még ha Világi Szép Örzsébet angyalul kukorékol sem. Összefogta a ruhákat gyorsan, s ment vele, mint a szél!

Kiabált Világi Szép Örzsébet, ahogy a torkán kifért, de kiabálhatott: János nem nézett vissza. Amikor a ház ajtaja előtt volt, majdnem hátrafordította a fejét, s ha az egyik királyfi hamar be nem rántja, vissza is nézett volna - de azok ketten úgy besenderítették, csepp híja volt, hogy orra nem bukott.

Világi Szép Örzsébet ruhája szerencsésen, épen ott volt nála.

Alig csukták be mögötte az ajtót, jött Világi Szép Örzsébet. Kopogott, s szólt rimánkodva:

- Édes szívem, szép szerelmem! Gyöngyharmat Jánosom! Látod, hogyan vagyok! Ha van lelked; add ki a ruhámat!

De a menyecske közbeszólt:

- Szárnyas ruha! Ha fölveszi, elszáll! Ki ne add!

Nem is akarta János odaadni.

A tündér csak rimánkodott, csak istenkedett tovább is, de János a ruhát nem adta oda.

- Nem adod ide, igazán? - kérdezte a tündér.

- Nem! - felelte János.

- Miért nem?

- Mert azt akarom, hogy az enyém légy!

Világi Szép Örzsébet elmosolyodott.

- Ezt vártam, János! Én sem akarok mást. Akkor adj földi asszonynak való ruhát. Hogy az asszonyod lehessek!

János adott neki ruhát, aztán megesküdtek, szép lakodalmat csaptak, s hazamentek az öreg királyhoz, János apjához. A két királyfi is a maga országába.

Otthon a fiatalok éltek boldogan, szerették egymást nagyon. De a szárnyas ruha azért jól el volt rejtve! Senki sem tudta, hol van, csak János meg az anyja. De meg volt erősen hagyva az öreg királynénak is, hogy senkinek el ne árulja.

Egyszer a királyfi, mármint Gyöngyharmat János elment az erdőre vadászni. Mint már sokszor, ha hosszabb útra kelt, most is megmondta az anyjának, hogy Világi Szép Örzsébet akárhogy rimánkodik, a szárnyas ruhát oda ne adja neki, mert akkor az elszáll, s ki tudja, lesz-e többé az övé vagy sem. A királyné ígérte is, hogy őt bizony hiába fogja kérni Világi Szép Örzsébet.

Alig ment el János, Világi Szép Örzsébet nagy szomorúságba esett. Szüntelenül csak sírt, sóhajtozott, panaszkodott.

Megszánta a napa, az öreg királyné, s megkérdezte tőle:

- Mi lelt téged, édes lányom, Világi Szép Örzsébet?

Abból csak most csordult ki a panasz igazán:

- Mi lelt? Még kérdezhetik is? Hogyne volnék szomorú, mikor más menyecskének minden kedvét betöltik, sőt kedvében járnak, nekem meg még azt az egyet sem teszik meg, hogy a legkedvesebb ruhámat, a szárnyas ruhámat felvehessem! Azt, amiben a legszebb vagyok!

Azután megint csak neki, hü-hüpp! - mint a záporeső.

A királynénak eszébe jutott, mit mondott a fia, de Világi Szép Örzsébet olyan keserves rívást vitt véghez, hogy utoljára mégiscsak megsajnálta. Kivette a ládából a szárnyas ruhát, odaadta a rívó menyecskének, de csak úgy megmutatásra.

Nem is kellett annak több Alig felöltötte, mint a madár - huss! - s ment, azt se mondta: dajbakancs!

Szegény Gyöngyharmat János! Ha tudta volna, mi van otthon! De bízott az anyjában, s egész jó kedvvel járta az erdőt, lőtte a sok szarvast meg nyulat. Ahogy éppen egy nagy terebély fa alatt állott, leszól hozzá valaki:

- Isten áldjon meg, Gyöngyharmat János!

Odanéz, hát ott szállott felette Világi Szép Örzsébet! Talán még lőtt volna is utána meglepeté­sében. De az akkorra már túl volt árkon-berken.

Nagy keserűségbe esett János. Mit csináljon most már? Azt hitte, vége van, nem él tovább. "Nyílj meg, föld! Hadd ugorjak beléd!" - mondogatta magában. De utoljára azért csak hazament. Otthon még nagyobb búsulásnak adta magát, nem evett, nem ivott, csak a vágyódás tartotta benne a lelket.

Azt mondja egyszer az édesanyjának:

- No, édesanyám! Ha már nem lehet kendre bízni semmit, és hagyta elmenni tőlem Világi Szép Örzsébetet, tudja meg, hogy én is elmegyek! Elmegyek, és mindaddig vissza nem jövök, míg Világi Szép Örzsébet örökösen az enyém nem lesz! Isten áldja meg!

Ezt mondta, és elment.

Sírt-rítt az anyja, de hiába.

Ő csak ment, ment, mendegélt hetedhét ország ellen. Már elfogyott a pénze is, szolgálatra kellett gondolnia. De csak ment éhesen is. Addig ment, míg egy városba nem ért. Lakott abban a városban egy híres fogadós. Annak éppen szobalányra volt szüksége.

Gyöngyharmat Jánosnak már kenyere sem volt. Felöltözött lányruhába, s beszegődött a fogadóshoz szobalánynak. Már ott szolgált egy délutánt meg egy éjszakát, mikor másnap hallja, hogy jár abba a fogadóba ebédre minden áldott nap tizenkét daru. Miféle daru? A másik szobalány szerint: tizenkét tündér!

A fogadós másnap azt mondta neki, hogy kitegyen ám magáért, mert aznap nagyon kényes kisasszonyok lesznek ott ebéden, s ha valami nem jó lesz, nem jönnek oda többet!

Úgy is lett. Gyöngyharmat János kicsípte magát, amúgy is már jó színben volt. De álmában sem gondolt arra, hogy kik lehetnek azok a kisasszonyok.

Éppen délre harangoztak, mikor nagy zúgással jön tizenkét daru! Leszállnak a ház elejbe, megrázzák magukat, s valamennyiből egy-egy szép, nagyon-nagyon szép lány lesz. Azzal mennek be szépen a szobába, abban már készen várta őket a rakott asztal meg a párolgó étel.

Gyöngyharmat Jánosnak csak most nyílt ki a szeme. Figyelni kezdett.

A kisasszonyoknak ő, Gyöngyharmat János hordta fel az ételt; serénykedett, szorgoskodott erősen, hogy hiba ne legyen. S közben figyelt. Ahogy ott sürög-forog, látja ám, hogy van köztük egy nagyon-nagyon szép lány. S az is nézi őt.

János közelebb ment, jobban megnézte a lányt, hát Világi Szép Örzsébet volt Az is rögtön megismerte Jánost. Elpirult, úgy evett.

Ebéd után Világi Szép Örzsébet odalép Jánoshoz, s titokban ezt mondja neki:

- Apám miatt kellett elmennem tőled! Mert ő nem is tudta, hogy férjem van. Már keresett, s ha megtalál, attól féltem, elpusztít téged!

Azt mondja János:

- Szeretsz még engem, Világi Szép Örzsébet? Csak erre felelj!

Azt mondja elpirulva Világi Szép Örzsébet:

- Édes szívem! Szép szerelmem! Mindenem vagy! És most már én a tied, te az enyém! Ásó-kapa választ csak el egymástól. Mert most én viszlek magammal! Tudd meg, hogy ez a többi tizenegy tündér az én testvérem! Nekik még ne szóljunk. Majd ha az ebédnek vége lesz, mi készülünk elmenni, te kapaszkodjál csak a szoknyámba. Amikor pedig mi kimegyünk, s egyszerre darvakká változunk, akkor is csak fogj majd s elviszünk!

Gyöngyharmat Jánosnak nem kellett ezt kétszer mondani, mindig a Világi Szép Örzsébet szoknyáját fogta volna! De hogy a fogadós semmit észre ne vegyen, csak szaladozott szorgalmasan ide is, oda is, de csak mindig a szép tündér körül.

Mikor az ebéddel megvoltak, indultak a szobából kifelé. János fogta a szoknyáját, fogta bizony! Kint az ajtóban megrázkódtak a lányok, valahányan mind darvakká változtak, s emelkedtek. János velük. Szálltak, szálltak messze a darvak, s János most is közöttük. Ha valaki látta, azt hitte, hogy elrabolták azok a madarak.

Nemsokára földre ereszkedtek, hazaértek Világi Szép Örzsébet apjának a házához.

De János ott is csak mint szobalány élt. Felesége nem merte megismertetni az apjával, még tartott a haragjától. Nem tudta senki, hogy férfi, csak Világi Szép Örzsébet.

Egyszer született egy szép gyermekük. Az öreg király előtt persze ezt is titkolni kellett. De egyszer az öreg király mégis meglátta, hogy az ő lánya kisbabát dajkál. Azt mondja neki:

- Hallod-e, lányom. Kié ez a szép kis gyermek?

Mondja neki Világi Szép Örzsébet:

- Ez, kedves édesapám? A maga unokája! Mert megvallom, hogy én már régen férjhez mentem. Azzal is élek az urammal. Mert a szobalány itt nem szobalány, hanem férfi, Gyöngyharmat János, a szomszéd király fia, az én szerelmes egy uram!

Néz nagyot a király, végül azt mondja:

- Már ha így van, ha szeretitek egymást, legyetek boldogok! Mert én is az vagyok, hogy unokám van!

Volt öröme Világi Szép Örzsébetnek is. Mindjárt szaladt Jánoshoz, elmondta az újságot. Gyöngyharmat János abban a pillanatban levetette a lányruhát, felvette a legszebb aranyos-ezüstös ruháját, úgy ment az ipa elébe. De előbb azt mondta Világi Szép Örzsébetnek:

- Édes szívem, szép szerelmem! Ha már mi véglegesen egymáséi leszünk, tégy meg egy kívánságomat. Add ide a szárnyas ruhát!

Világi Szép Örzsébet majdhogy meg nem haragudott.

- Ugyan, hogy adnám már, mikor nekem az az egyetlen hatalmam! Nem adom biz én!

- Hát akkor - mondja Gyöngyharmat János - mindig akarsz már te engem szomorítani? Újra el akarsz hagyni?

- Nem akarlak én!

- No, hát akkor ide vele!

Addig kérte, addig kérte, míg Világi Szép Örzsébet oda nem adta. Gyöngyharmat János akkor tüzet rakott, rávetette a szárnyas ruhát mikor meggyulladt, olyat szólt mint egy ágyú.

Ők még egyszer megtartották a lakodalmukat, s boldogok lettek, egy, kettő, három, pinparáré paksz! Még most is élnek, ha meg nem haltak.