A hét Czötvény

A diadalmas újvári csata után egy nagy bajuszú, kurta derekú kuruc vitéz állított be Rákóczi sátorába. A fejedelem éppen Bercsényi Miklóssal tanácskozott, de azért mindjárt jó kedvvel kiáltott rá az öreg katonára, aki úgy állt a sátorajtóban, mint a cövek.

- Mi baj, vitéz Czötkény uram? Tán föltámadtak a labancok?

- Azok ugyan nem - mosolygott Czötkény a bajusza alatt. - Legalább akiket én fektettem le, azok nyilván föltámadás napján se kívánkoznak fölébredni.

- Voltak pedig egynéhányan, ugye? - vetette oda Bercsényi.

- Éppen tizenkettőnek ágyaztam meg - felelte a kuruc.

A fejedelem előrelépett, és kegyesen megveregette a vállát az öregnek.

- Sok ilyen vitéz kellene, mint Czötkény uram. Magja se maradna akkor a labancnak.

Erre a kegyes fejedelmi szóra meghajtotta Czötkény uram a fejét, amennyire a vastag nyaka engedte, s olyan sebesre vette a szót, mintha avval is ellenséget kergetne:

- Biz én már kivágtam a labancból a részem ötödfél esztendő óta, nagyságos fejedelem. Azért szeretnék már most hazaszabadulni.

A fejedelem nagyot nézett.

- Micsoda? Tán álmodik kelmed, Czötkény uram?

- Nem én, nagyságos fejedelem - szégyenkezett a kuruc. - Hanem mikor hajnalban hunytam egy kicsit a ló hátán, akkor álmodtam. Otthon jártam a famíliámnál, a rongyos kastélyban. Virágzottak a szilvafák, csengett a kolomp, kis árváim a nyakamba csimpeszkedtek...

A fejedelem bánatosan hallgatott, de Bercsényinek a haragos nevetése közberecsegett:

- Hát akkor szaladj innen, vén Czötkény, mert nem akarom megérni, hogy egy kuruc szemem láttára sírva fakadjon!

Szegény öreg Czötkény csak tátogatta a száját, mint horgon a potyka. Kínjában nem tudott mást mondani, csak azt:

- Ötödfél esztendeje nem láttam a... a... a méheimet. Majd rám sem ösmernek szegények.

- De még meg is csipkedhetnek, vén medve - mérgeskedett Bercsényi, a fejedelem pedig csak annyit mondott csendesen:

- Hát menjen kelmed isten hírével. S emlékül válasszon magának egyet a paripáimból.

Dehogy választott paripát szegény Czötkény, dehogy! Örült, hogy gyalogszerrel kisurranhatott a táborból. Úgyis visszahúzta a szíve, és meg kellett fordulni minden lépésnél. Igaz, hogy abban a nyomban visszakapta a fejét, mert a tábori lobogók csúfondárosan lobogtak feléje, kegyetlen csattogással:

- Hahaha, hehehe! Várják a méhek, a méhek!

Mikor úgy elmaradt mögötte a tábor, hogy már nem is látszott, egészen megkönnyebbedett a szíve. Nini, hiszen a fejedelem majd csak megél az öreg Czötkény nélkül is - vigasztalta magát -, de mi lenne a kis Czötkényekből az öreg Czötkény nélkül?

Hatan voltak, mikor hat tavasszal ezelőtt apa nélkül maradt a hat anyátlan kis árva. Ugyan megvannak-e még mind a hatan? Vigyázott-e rájuk az öreg dajkájuk meg a jó Isten? Bizonyosan jobban vigyázott, mint ő, aki feléjük se nézett annyi esztendő óta. Lám, lám: az aprajának már a nevét se tudja...

Bizony sírhatnékja volt az öreg Czötkénynek, mikor éjszakai pihenőre lehevert a Lószaggató-erdő öreg tölgyei alatt. Nem is azért vette le az iszákját a hátáról, hogy ennivalót keressen benne, hanem csak azért, hogy a feje alá tegye vánkosnak. S álmodott rajta olyan szépet, hogy nem győzött mosolyogni. Eszébe jutott álmában minden porontyának a neve: János, Máté, Simon, Tamás, Benedek, Gergő. Az bizony, Gergelyke odamászott az ölébe, s ugyan megrángatta a bajusza lobogóját...

- Hohó, hé! - kiáltott Czötkény apó, s ahogy felnyitja a szemét, hát csakugyan rángatja ám egy öklömnyi kis legényke, de nemcsak, hanem ugyancsak.

- Ejnye, bácsi, de nehezen nyitja föl kelmed a szemét! - zsörtölődött a kisgyerek.

Czötkény fél könyökre dőlt, s hunyorgó szemmel nézett körül a reggeli napfényben. Hat siheder gyerek fogta körül: éppen mintha csak az ő édes vérei volnának. Azt hitte, még most is álmodik, s vissza akarta a fejét ereszteni az iszákra.

- Ohó, bátya - kiáltott rá csengő hangon a legnagyobb fiú, deli tartású, büszke nézésű levente -, előbb mutassa meg kelmed, melyik a legrövidebb útja Rákóczi táborának!

De már erre felült az öreg Czötkény, de még föl is ugrott.

- Mi keresetetek van nektek ottan, szép öcsém?

- Be akarunk állni kurucoknak!

- Kujucsoknak! - bizonyította a pöttöm kis legény is, rettentő vitézül hadonászva egy száraz kóróval.

De már erre megint le kellett ülni Czötkénynek a földre, hogy jobban nevethessen.

- Jaj, lelkeim, nem ott árulják a nádmézet, ha azt akartok szopogatni! Aztán ki az apátok, hogy így szélnek eresztett benneteket?

- Nemes Czötkény Bálint a becsületes neve. Rákóczi katonája, ha ismeri kelmed - pattogtatta büszkén a gyerek levente.

Öreg Czötkénynek a lelke is nevetett örömében, de azért csak lepisszentette a száját.

- Hiszen ismerni ismerem őkegyelmét, de bizony kár vele dicsekedni.

- Mi bűnét tudod, hé?! - csattant fel a gyerek szikrázó szemmel.

- Azt, hogy bolond ember, Rákóczit szolgálja, mikor labanc is lehetne. Zabkenyeret eszik, mikor tyúkon-kalácson élhetne. Magam is olyan bolond voltam, de most már elővettem a jobbik eszem. Éppen átszökőfélben vagyok a labancokhoz, s azt mondom nektek, tartsatok velem.

- Kötözzétek meg ezt az árulót! - harsogta lángba borult képpel a fiú.

S mire az öreg Czötkény észrevette magát, akkorra úgy össze volt kötve a két karja fahánccsal meg a saját tarisznyája szíjával, hogy jobban se kellett.

- Ej, hej - dörmögte boldogan a fogoly -, csak már a süvegemet jobban a szememre húztam volna, hogy rám ne ismernének ezek az ördögfiókák!

De hiszen nem kellett attól félni. Az édes szülőanyja se ismerhetett volna rá Czötkényre, úgy összevissza volt irkálva sebhelyekkel az ábrázata.

S így esett meg, hogy az édesapát a saját fiai fogoly gyanánt vitték be Újvárra. Csak Gergelykének szólalt meg a szíve, mert odasúgott neki:

- Szojit-e nagyon a kötés, bácsi? Lám, így jár az, aki a kujucsokat bántja!

Napáldozat táján értek be. A fejedelem éppen ott nyargalászott Bercsényivel a vár tövében, s csodálkozva kiáltotta el magát, mikor a furcsa csapatot meglátta:

- Nini, az öreg Czötkény-e ez, vagy csak a hazajáró lelke?

A hat kis Czötkény szájatátva nézett a hetedikre, ez meg szétfeszítette izmos karján a kötést, s térdre borult a fejedelem előtt:

- Én vagyok, fejedelem, mégpedig hetedmagammal. Visszahoztak a méheim.

- De úgy látom, meg is csipkedtek - nevetett Bercsényi.

S azzal kihalászott tarsolyából egy marék vadonatúj körmöci aranyat, hogy legyen miből kuruc gúnyába öltözködni a hét Czötkénynek.