Útra ment egyszer egy diák. Amint a városból a mezőre ért, talált valami kipattogzott borsószemeket. Gondolta, hogy hasznukat veheti, mert ő szegény legény; hiszen az apja is azt tanácsolta volt neki, hogy ami többet ér a bolhánál, azt, ha találja, vegye fel. Felszedte hát a borsót, s a zsebébe rakta.
Utjában elestéledett egy királyi városban. Bejelentette magát a királynál, s útiköltséget kért, s éjjelre szállást.
A diák jóforma legény volt, talpraesetten beszélt, s ügyesen viselkedett. A királynénak ez figyelmére esett, s minthogy eladó lánya volt, úgy vélekedett, hogy hátha királyfiú ez a legény, s lánynézőbe jött, s csak azért öltözött diáknak, hogy ne ismerjék meg! Ezt a gondolatját megmondta az urának, s a király is helyesnek vélte.
Ketten megegyeztek, hogy kitudják, igazán királyfiú-e.
Megmarasztalták vagy két napra. Első éjszakára nemigen pompás ágyat vetettek neki, azért, hogyha avval megelégszik, úgy csak diák; de ha nem, akkor királyfiú.
Megvetették az ágyat egy oldalházban. A király egy bizalmas emberét a szoba ablakához állította, hogy lesse meg a diákot, mit csinál. Megmutatták a diáknak az ágyat, s ő vetkezni kezdett ott egyedül. De amint vetkeznék, a borsó a zsebéből mind az ágyba hullt alája; kezdi keresgélni s egyenként összeszedegeti. Hajnal lett, míg össze tudta szedni.
A vigyázó nem látta, mivel dolgozik a diák, de látta, hogy nem aluszik hanem mind csak az ágyat igazgatja, s csak hajnalra aludt egy cseppecskét Azt jelentette hát a királynak, hogy a szállóvendég nem aludt, csak az ágyánál bajlódott. Úgy látszik, nem afféle ágyhoz van szokva!
Felkelt a diák. Reggeli alatt a király megkérdezte, hogy aludt. A diák azt mondta:
- Egy kicsit nyughatatlanul, de magam vagyok az oka!
Ebből azt gondolták, hogy megbánta, miért nem adta ki magát, mert akkor nekivaló jó ágyat vetettek volna. Hitték hát, hogy királyfiú, s ahhoz képest bántak vele.
Más este ismét oda vetettek ágyat, de most már királyi módra. A diák, hogy a múlt éjjel nem pihent volt, mihelyt a fejét letette, úgy elaludt, mint a tej. Virradatig meg sem moccant. Most a borsóval nem kellett, hogy baja legyen, mert azt a kis ruhája szegébe kötötte, mikor az ágyból összekeresgélte.
A vigyázó most azt jelentette reggel, hogy a szállóvendég végig jól aludt.
Most már szentül hitték, hogy a diák csak diákképet vett, de igazán királyfiú. Ráfogták, hogy királyfiú, s királyfiúnak szólítgatták. Húzódozhatott!
A király lánya sokat járt utána a diáknak. Hogyne: ilyen szép királyfi! Nem nagy dologba került, hogy magát véle megszerettesse. A diák most már nem ellenkezett. Összekeltek.
Álló esztendeje volt, hogy együtt éltek. Akkor felrakták szekérre őket, s útnak eresztették, hogy a diákkirály is mutassa meg feleségének a maga országát! Puff neki!
A diák csak most ijedt meg, hogy kurucosan talál járni. Szepegett előbb, szepegett, de csak elszánta magát, hogy legyen úgy, ahogy jó. Azt gondolta magában: "Elindulok velük, s ha nem lesz egyéb, elszököm tőlük, s visszamegyek a kollégiumba." Hisz a diákköntöst sohasem hagyta el addig sem magától.
Elindultak, s addig mentek, míg egy nagy erdőbe nem értek. Ott egy helyt a diák félremegy, s egy mély árokban vetkőzni kezd, hogy a diákgúnyába öltözzék, s ha kell, elszökjék.
Éppen ott hevert egy hétfejű sárkány.
- Ki vagy? Mit keresel itt? Mit akarsz? - kérdezte tőle a sárkány.
A diák elbeszélte a sárkánynak az egész dolgát, s azt is, hogy előbb-utóbb biz' szökni akar.
A sárkány azt mondta rá:
- Nem szükséges elszökni. Kár volna! Csak folytasd az utadat. Amint az erdőből kiérsz, meglátsz egy lúdlábon forduló rézvárat. Menj be abba, s lakjál ott békében feleségestől, kutyástól, macskástól addig, míg a vár mozogni s forogni nem kezd. De akkor aztán kotródj, mert akkor én megyek oda haza, s ha benne kaplak, vége az életednek!
Visszament hát a diák az útitársasághoz. Tovább utaztak, míg az erdőből kiérve, a várat meg nem látták. Oda mind bementek s megtelepedtek, mint az övékbe. Jól találták magukat két esztendőn keresztül, s már maga a diák is csak hinni kezdte, hogy ő mégiscsak király. De hát egyszer a vár mozogni, forogni kezd nagy gyorsan.
Megbúsul a diák, s kimegyen a vár élire, ott sétál nagy szomorúan alá s fel.
Talál ott egy vén banyót, azt kérdezi tőle:
- Mi bajod van, felséges király?
- Hm, az a baj, anyó - mondja a diák -, hogy nem vagyok király, de mégis annak kell lennem.
Aztán elbeszélte az egész dolgát mostanig.
- Az még nem baj, fiam! - mondja a banyó. - Köszönd, hogy nem titkoltad el előlem a dolgodat! Én a kurucos királyné vagyok, a hétfejű sárkány legfélelmetesebb ellensége. Azért azt tanácsolom: süttess igen hirtelen egy cipót egymás után hét sütéssel. Ezt a cipót tétesd ki a várkapuba, mikor a hétfejű sárkány megérkezik. Tétesd csak ki a várkapuba, s az a cipó majd úgy megfelel a sárkánynak, hogy az téged sohasem fog háborgatni, s a vár mindenestől neked marad.
A diák a cipót elkészíttette, s már éjfél után egy órakor a cipót kitették a várkapuba.
Hajnalban, mikor a nap felkelt, jön a hétfejű sárkány a várkapuhoz, de a cipó mindjárt megszólította:
- Hé, itt én vagyok az őrző, ide az én engedelmem nélkül nem mégy be! Ha be akarsz menni, előbb ki kell állanod azt, amit én kiállottam!
- Nekem ide csak be kell mennem! - mondja a sárkány. - Micsoda próbákat állottál ki hát?
A cipó elbeszélte, hogy őt, mikor mag volt, felásott földbe takarták, ott elrothadt, kikölt, felnőtt, sok hideget, meleget, esőt, havat kiállott, mégis termett. Aztán levágták, összekötözték, megcsépelték, összemorzsolták, meggyúrták. Azután hétszer egymás után, mindannyiszor minden társainál előbb, a tüzes kemencébe bevetették.
- Ha ezt mind így kiállod, akkor hiszen beeresztelek, de máskülönben ide nem!
A sárkány tudta, hogy ő mindazt ki nem állhatja, úgy nekiharagudott hát, hogy mérgében kihasadt, és így elpusztult.
A diák pedig aznaptól fogva ura lett annak a várnak; ipa s napa halála után két országnak lett királya. S ha meg nem halt, ma is uralkodik.
Ha tudnám, hogy ilyen szerencsésen járok, mint az a diák, én is a mai szentséges nap beállanék diáknak.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése