szerda
kedd
hétfő
Bálványos vár legendája
Bálványosfürdőn, a Kézdivásárhely felé vezető úttól balra, a
Suvadás-patak, a Várpatak és Bálványos-patak által körülvéve, festői
környezetben, egy gúla alakú sziklán láthatók Bálványosvár romjai.
Valamikor rabonbánok lakták, ezek leszármazottai voltak a híres történelmi Apor-család tagjai. A vár évszázadokon keresztül igen erősnek, bevehetetlennek bizonyult, a tatárok sem tudták elfoglalni, egész a labancok ostromáig. Ekkor Bálványosvár elesett.
A vár ifjú ura, Apor István egy vásárban meglátta a Mike család egyetlen, szépséges és igen gazdag lányát, Imolát, akit azonnal megszeretett. A lány is viszonozta István szerelmét, de mindkettőjük bánatára igen nagy akadályt jelentett, hogy az ifjú Apor pogány volt, ezért a frigyből egyelőre nem lehetett semmi. Búsult, sírdogált Imola, emésztette magát, szenvedett a beteljesületlen szerelemtől István is. Végső elkeseredésében elindult a Büdös-barlang kénes, halálos üregébe, hogy véget vessen szomorú életének. Útközben találkozott egy híres jövendőmondó pappal, aki megtudván István bánatának az okát, megvigasztalta. Azt tanácsolta, hogy rabolja el a lányt, s akkor majd minden jóra fordul. István megfogadta a pap tanácsát, lesben állt vasárnap a templom mellett, s amikor Imola kijött a miséről, a nyergébe kapta és elvágtatott vele Bálványos várába. Lett aztán ebből nagy ribillió. Mikéné szétordibálta a lesújtó eseményt, s a felbujtott nép megostromolta a várat, hogy a lányt kiszabadítsa. A harcban elesett Istvánnak két testvére, sok katona, s a népből is sokan, de a várat nem tudták tartani. Az ostromlók már a kaput is betörték, s kezdett a helyzet tragikussá válni. Imola kétségbeesve kérlelte Istvánt, hogy legyen keresztény, mert akkor megszűnik az ostrom és a szülei is beleegyeznek a házasságba, de az ifjú vitéz őseinek hitét nem volt hajlandó elhagyni. Megígérte viszont, hogy leendő gyermekeit megkereszteli. Imola ennek nagyon megörvendett, így már nem volt semmi akadálya egybekelésüknek, de ekkor váratlan dolog történt. A várban tündérek laktak, akik éjszakánként kakasszóig dolgozva építették fel a várat, s hallva Apor István ígéretét, szörnyű haragra gerjedtek, megátkozták a várat, s az azonnal összeomlott. A nagy zúgásban, morajlásban Imola csengő hangon imádkozni kezdett: Uram Isten, Uram Jézus, ne hagyj el, segíts meg! István is az Istenhez fohászkodott, és az Isten meghallgatta imájukat. Amikor minden elcsendesedett, az ifjú pár sértetlenül állt a romok között. Örömükben fényes lakodalmat tartottak. István betartotta szavát, s Imola, az anyja, a papok és a nép örömére a gyermekeit mind megkeresztelte. Más változat szerint István még aznap maga is megkeresztelkedett. A pogány tündérek a várból örökre eltűntek.
Valamikor rabonbánok lakták, ezek leszármazottai voltak a híres történelmi Apor-család tagjai. A vár évszázadokon keresztül igen erősnek, bevehetetlennek bizonyult, a tatárok sem tudták elfoglalni, egész a labancok ostromáig. Ekkor Bálványosvár elesett.
A vár ifjú ura, Apor István egy vásárban meglátta a Mike család egyetlen, szépséges és igen gazdag lányát, Imolát, akit azonnal megszeretett. A lány is viszonozta István szerelmét, de mindkettőjük bánatára igen nagy akadályt jelentett, hogy az ifjú Apor pogány volt, ezért a frigyből egyelőre nem lehetett semmi. Búsult, sírdogált Imola, emésztette magát, szenvedett a beteljesületlen szerelemtől István is. Végső elkeseredésében elindult a Büdös-barlang kénes, halálos üregébe, hogy véget vessen szomorú életének. Útközben találkozott egy híres jövendőmondó pappal, aki megtudván István bánatának az okát, megvigasztalta. Azt tanácsolta, hogy rabolja el a lányt, s akkor majd minden jóra fordul. István megfogadta a pap tanácsát, lesben állt vasárnap a templom mellett, s amikor Imola kijött a miséről, a nyergébe kapta és elvágtatott vele Bálványos várába. Lett aztán ebből nagy ribillió. Mikéné szétordibálta a lesújtó eseményt, s a felbujtott nép megostromolta a várat, hogy a lányt kiszabadítsa. A harcban elesett Istvánnak két testvére, sok katona, s a népből is sokan, de a várat nem tudták tartani. Az ostromlók már a kaput is betörték, s kezdett a helyzet tragikussá válni. Imola kétségbeesve kérlelte Istvánt, hogy legyen keresztény, mert akkor megszűnik az ostrom és a szülei is beleegyeznek a házasságba, de az ifjú vitéz őseinek hitét nem volt hajlandó elhagyni. Megígérte viszont, hogy leendő gyermekeit megkereszteli. Imola ennek nagyon megörvendett, így már nem volt semmi akadálya egybekelésüknek, de ekkor váratlan dolog történt. A várban tündérek laktak, akik éjszakánként kakasszóig dolgozva építették fel a várat, s hallva Apor István ígéretét, szörnyű haragra gerjedtek, megátkozták a várat, s az azonnal összeomlott. A nagy zúgásban, morajlásban Imola csengő hangon imádkozni kezdett: Uram Isten, Uram Jézus, ne hagyj el, segíts meg! István is az Istenhez fohászkodott, és az Isten meghallgatta imájukat. Amikor minden elcsendesedett, az ifjú pár sértetlenül állt a romok között. Örömükben fényes lakodalmat tartottak. István betartotta szavát, s Imola, az anyja, a papok és a nép örömére a gyermekeit mind megkeresztelte. Más változat szerint István még aznap maga is megkeresztelkedett. A pogány tündérek a várból örökre eltűntek.
vasárnap
szombat
csütörtök
szerda
kedd
hétfő
szombat
péntek
csütörtök
szerda
kedd
hétfő
vasárnap
szombat
péntek
Karácsonyi ének - Teljes rajzfilm - 1994
London, 1843. december. Az egész város a karácsonyi készülődés lázában ég. Egyetlen kivétel van: Ebenezer Scrooge, a kíméletlen, zsugori üzletember, akit csak a pénz érdekel. Az idei ünnep azonban más, mint a többi: a fösvényt meglátogatják a Karácsony Szellemei: a Múlt, a Jelen, a Jövő, és szembesítik gaztetteivel, hogy aztán új, megváltozott emberré varázsolják, aki egész évben szívében hordja a karácsony melegét, és az ünnep boldogságát.
csütörtök
szerda
kedd
hétfő
szombat
csütörtök
hétfő
péntek
kedd
Vlagyimir Szutyejev: A három kiscica (mesefilm, animáció)
Három kiscica, egy fekete, egy szürke meg egy fehér meglátott egy egeret, és - uccu neki! - utána futottak.
A kisegér beugrott a lisztesládába. A kiscicák - hopplá! - utána.
A kisegér elszaladt. A ládából pedig három fehér cica mászott ki.
A három fehér kiscica meglátott az udvaron egy békát, és - uccu neki! - utána futottak.
A béka beugrott egy ócska kályhacsőbe. A kiscicák - hopplá! - utána.
A béka szépen továbbugrándozott, és a kályhacsőből előbukkant három fekete kiscica.
A három fekete kiscica meglátott a tóban egy halacskát, és - uccu neki! - utána ugrottak.
A halacska elúszott, és a tóból kimászott három csuromvizes kiscica.
És a három vizes kiscica elindult hazafelé. Útközben szépen megszáradtak, és olyanok lettek, mint voltak: egy fekete, egy szürke és egy fehér kiscica.
vasárnap
kedd
szerda
péntek
szombat
vasárnap
kedd
hétfő
Világimirmió
Valamikor
a katonák hosszú szolgálatuk után hazavitték a felszerelésüket,
ruhájukat. Ahogy sokévi idejét letöltötte egy katona, ballagott
hazafelé.
Ment száz falun, ötven városon keresztül, de már se pénze, se dohánya, éhen-szomjan gyalogolt. Megunta a nagy éhkoppot, ahogy beér a százegyedik faluba, észreveszi, hogy abban rettenetesen buta emberek laknak. Sokat látott már életében, de még ilyent nem.
Volt egy kulacsa, nyakára kötött egy hosszú zsineget, letette a község szájához vezető útra. Alig ér be, már az első utcában mondja a szájtáti bámészkodóknak, hogy a határukban olyan állat tartózkodik, amelyik emberrel él.
Megijedtek a fakusiak, összeszaladtak, súgtak-búgtak.
Másnap a katona felment a községházára jelentkezni. Mindenütt jelentkezni kellett a leszerelt katonának, ahol csak megszállt.
Jelentkezik a községházán, de már ott is nagy félelemben éltek az elöljárók, kérdezik is a leszerelt katonát: látott- idejöttében olyan állatot, amelyik emberrel él? A katona azt mondta, ő még olyat nem látott, de háborúviselt ember létére megküzd vele.
Nagyon örült az elöljáróság, mindjárt megajánlt a katonának háromszáz forintot, ha megküzd azzal az állattal, ráadásul egy szamarat is adnak neki, hogy ne gyalogosan, hanem szamárháton tegye meg a hátralevő utat a szülőfalujába.
A katona fölkészült a harcra. Szuronyos puskával kiment a faluhoz vezető útra, amelyiken jött, amelyiken kulacsát a spárgával elhelyezte.
A lakosok rettenetesen kíváncsiak voltak, mi fog történni azzal az állattal meg a katonával, hát kiálltak a falu végére bámulni a harcot. Nem mertek közel menni, nehogy valami bajuk essen.
A katona kerülgette a kulacsot, egyszer a nyakára kötött zsineggel elkezdte maga felé húzni. Az emberek szörnyülködtek, iszonyodtak, mert ahogy talpon állt a katona, valami púpos mászott feléje.
Amikor a lábához ért a kulacs, a katona gyorsan fölkapta, egyet-kettőt fordult vele, mintha birkóznának, aztán a szájára vette, ivott belőle, aztán elvágódott, hempergett a kulaccsal. A földön fekve is ivott belőle.
A szájtáti népek nagy hősnek tartották a katonát, aki megint fölállt, megint elvágódott a kocsiúton, hogy csak úgy gomolygott a porfelhő. Egyszer, ahogy kiürült a kulacs, a katona elhajította magától, puskájával beledurrantott, aztán a szuronyával rohamozta. Élvezték a falusiak, hogy az emberrel élő állat milyen csúfolsan pusztul. Ahogy ez megvolt, a katona a kulacsot eltemette.
Amíg felvette a pénzt, a szamár kötőfékjét a markába szorította, a falusiaknak pedig erősen megparancsolta, hogy felé se merjenek mennni az állatnak, mert az holta után is megárthat nekik. Ő most elmegy, többet nem tud a segítségükre lenni.
Akkor felült a szamárra, poroszkált a szülőfalujának, háromszáz forintokkal a zsebében. Hanem ahogy hazaér, otthon meg már másnap zörgettek az ablakán, hogy menjen ingyenmunkára, mert itten senki ember fia anélkül meg nem maradhat. A katona szülőfaluja a földbirtokosnak istentelen sok robottal tartozott szolgálni.
A katonának nem volt semmi kedve az ingyenes munkára. De a községi elöljáróság csak újra a nyakára küldte a kisbírót, hogy menjen a robotra, mert kitoloncolják a faluból.
A kisbírótól a katona azt üzente a falusi kupaktanácsnak, hogy jobb lesz, ha őt békében hagyják, mert van egy világimirmirója, ha ő azt elereszti, hát az megeszi az egész elöljáróságot.
A kisbíró az üzenetet megjelentette a jegyzőnek, aki rettenetes haragra gyulladva lovára ült, odakocogott a hatona háházoz, hogy de most rögtön induljon dolgozni!
Abban a faluban még soha senki nem látott szamarat. Amikor a katona kieresztete a szamarát, az ordított örömében. De iázik ám föl a csillagos egekig! Mert a szamár még nem látott lovat, odament hozzá. A ló sem látott még szamarat, megijedt, akár a jegyző a hátán. Nyargaltak a községházához. A szamár utánuk. A jegyző bezárkózott, hogy a világmirmió be ne mehessen utána.
Akkor elrendelte, hogy senkit se hívjanak többet robotba, mert:
- Ha a lovam futósabb nem lett volna, mint a világmirmió, hát tán meg is evett volna!
Ettől kezdve eltörölték a robotot.
Ment száz falun, ötven városon keresztül, de már se pénze, se dohánya, éhen-szomjan gyalogolt. Megunta a nagy éhkoppot, ahogy beér a százegyedik faluba, észreveszi, hogy abban rettenetesen buta emberek laknak. Sokat látott már életében, de még ilyent nem.
Volt egy kulacsa, nyakára kötött egy hosszú zsineget, letette a község szájához vezető útra. Alig ér be, már az első utcában mondja a szájtáti bámészkodóknak, hogy a határukban olyan állat tartózkodik, amelyik emberrel él.
Megijedtek a fakusiak, összeszaladtak, súgtak-búgtak.
Másnap a katona felment a községházára jelentkezni. Mindenütt jelentkezni kellett a leszerelt katonának, ahol csak megszállt.
Jelentkezik a községházán, de már ott is nagy félelemben éltek az elöljárók, kérdezik is a leszerelt katonát: látott- idejöttében olyan állatot, amelyik emberrel él? A katona azt mondta, ő még olyat nem látott, de háborúviselt ember létére megküzd vele.
Nagyon örült az elöljáróság, mindjárt megajánlt a katonának háromszáz forintot, ha megküzd azzal az állattal, ráadásul egy szamarat is adnak neki, hogy ne gyalogosan, hanem szamárháton tegye meg a hátralevő utat a szülőfalujába.
A katona fölkészült a harcra. Szuronyos puskával kiment a faluhoz vezető útra, amelyiken jött, amelyiken kulacsát a spárgával elhelyezte.
A lakosok rettenetesen kíváncsiak voltak, mi fog történni azzal az állattal meg a katonával, hát kiálltak a falu végére bámulni a harcot. Nem mertek közel menni, nehogy valami bajuk essen.
A katona kerülgette a kulacsot, egyszer a nyakára kötött zsineggel elkezdte maga felé húzni. Az emberek szörnyülködtek, iszonyodtak, mert ahogy talpon állt a katona, valami púpos mászott feléje.
Amikor a lábához ért a kulacs, a katona gyorsan fölkapta, egyet-kettőt fordult vele, mintha birkóznának, aztán a szájára vette, ivott belőle, aztán elvágódott, hempergett a kulaccsal. A földön fekve is ivott belőle.
A szájtáti népek nagy hősnek tartották a katonát, aki megint fölállt, megint elvágódott a kocsiúton, hogy csak úgy gomolygott a porfelhő. Egyszer, ahogy kiürült a kulacs, a katona elhajította magától, puskájával beledurrantott, aztán a szuronyával rohamozta. Élvezték a falusiak, hogy az emberrel élő állat milyen csúfolsan pusztul. Ahogy ez megvolt, a katona a kulacsot eltemette.
Amíg felvette a pénzt, a szamár kötőfékjét a markába szorította, a falusiaknak pedig erősen megparancsolta, hogy felé se merjenek mennni az állatnak, mert az holta után is megárthat nekik. Ő most elmegy, többet nem tud a segítségükre lenni.
Akkor felült a szamárra, poroszkált a szülőfalujának, háromszáz forintokkal a zsebében. Hanem ahogy hazaér, otthon meg már másnap zörgettek az ablakán, hogy menjen ingyenmunkára, mert itten senki ember fia anélkül meg nem maradhat. A katona szülőfaluja a földbirtokosnak istentelen sok robottal tartozott szolgálni.
A katonának nem volt semmi kedve az ingyenes munkára. De a községi elöljáróság csak újra a nyakára küldte a kisbírót, hogy menjen a robotra, mert kitoloncolják a faluból.
A kisbírótól a katona azt üzente a falusi kupaktanácsnak, hogy jobb lesz, ha őt békében hagyják, mert van egy világimirmirója, ha ő azt elereszti, hát az megeszi az egész elöljáróságot.
A kisbíró az üzenetet megjelentette a jegyzőnek, aki rettenetes haragra gyulladva lovára ült, odakocogott a hatona háházoz, hogy de most rögtön induljon dolgozni!
Abban a faluban még soha senki nem látott szamarat. Amikor a katona kieresztete a szamarát, az ordított örömében. De iázik ám föl a csillagos egekig! Mert a szamár még nem látott lovat, odament hozzá. A ló sem látott még szamarat, megijedt, akár a jegyző a hátán. Nyargaltak a községházához. A szamár utánuk. A jegyző bezárkózott, hogy a világmirmió be ne mehessen utána.
Akkor elrendelte, hogy senkit se hívjanak többet robotba, mert:
- Ha a lovam futósabb nem lett volna, mint a világmirmió, hát tán meg is evett volna!
Ettől kezdve eltörölték a robotot.
Cigánymesék: A cigányasszony meg az ördög
A film Szécsi Magda meséjéből, Orsós Teréz képeinek felhasználásával készült.
Rendezte: Horváth Mária
Zene: Oláh József, Parno Graszt
Rendezte: Horváth Mária
Zene: Oláh József, Parno Graszt
vasárnap
péntek
Aranybolygó meséi- A bárány sárkány
Kérlek szavazz rá az Arany vlogon! http://www.aranyvlog.hu/palyazo2014/a...
Hát,
a mikrofon valamiért nem üzemel, így egy régebbi anyagot vágtam meg és
töltöttem fel Tube-ra. Ez egy, az általam írt mesék közül, az
Aranybolygó mesegyűjteményből. Ennek a műfaja: népmese paródia. Célom
természetesen, hogy a mesegyűjtemény írásban is megjelenjen, de úgy
gondoltam nem árthat, ha az egyik kedvencem megjelenik itt is. Remélem
tetszeni fog és valahogy kibírjátok az új RD epizódig, vagy egy új
paródia megjelenéséig.
szerda
A török basa
Akkor
történt, amit most elmondok, amikor a török volt az úr Magyarországon.
Valamelyik nagy háború után volt: a törökök mentek vissza a hazájukba,
s amerre áthaladtak, falukat, városokat felgyújtottak, asszonyokat,
férfiakat, de még gyermekeket is elvittek Törökországba, szomorú
rabságba.
A többi közt Törökországba került egy kisfiú is. Ezt a török császár
udvarába vitték, ottan nevelődött fel. A török császár megszerette az
ügyes fiút, katonának nevelte, s az isten úgy felvitte a dolgát, hogy
basa lett belőle.
Telik-múlik az idő, megházasodik egyszer a magyar fiú, s Isten
megáldja gyermekkel. No, ha megáldotta, dajka is kellett a gyermek
mellé. Mikor éppen dajkát kerestek, arra vetődött egy öreg magyar
asszony, azt a basa mindjárt felfogadta dajkának, hadd legyen az ő
gyermekének magyar dajkája. De ugyancsak meghagyta az asszonynak, hogy
jól vigyázzon a gyermekre, még a szél fúvásától is őrizze, mert
különben így meg úgy megbünteti.
Hiszen dajkálta az öregasszony, ahogy tőle kitelt. De egyszer a
gyermek megbetegedett, s sírt éjjel-nappal, nem tudta elcsitítani.
„Istenem, Istenem – tűnődött magában az öregasszony -, mivel tudjam elcsitítani ezt a gyermeket! Ha meghallja az apja a sírását, vége az életemnek!"
Mit gondolt, mit nem magában, elkezdett énekelni a gyermeknek:
„Istenem, Istenem – tűnődött magában az öregasszony -, mivel tudjam elcsitítani ezt a gyermeket! Ha meghallja az apja a sírását, vége az életemnek!"
Mit gondolt, mit nem magában, elkezdett énekelni a gyermeknek:
Csicsija, babája,
szép török fiúcska!
nekem is volt egyszer
szép kicsi fiacskám,
elvitte a török,
szép piros hajnalban,
hajnal hasadásban.
Most is megismerném,
ha elémbe jönne,
karja fehérjéről,
fehér szemölcséről.
szép török fiúcska!
nekem is volt egyszer
szép kicsi fiacskám,
elvitte a török,
szép piros hajnalban,
hajnal hasadásban.
Most is megismerném,
ha elémbe jönne,
karja fehérjéről,
fehér szemölcséről.
Hallotta ezt a nótát a basa felesége, aki értett magyarul. Szalad az urához, s mondja, hogy mit énekel az öregasszony.
- Ez az én édesanyám! – kiáltott a basa, s szaladott ki az öregasszonyhoz.
- Anyám, édesanyám, lelkem édesanyám, nézzen a szemembe, meg ismer-e engem?
Mondotta az öregasszony:
- Megismerlek karod fehérjéről, fehér szemölcsödről.
- Anyám, édesanyám, lelkem édesanyám, nézzen a szemembe, meg ismer-e engem?
Mondotta az öregasszony:
- Megismerlek karod fehérjéről, fehér szemölcsödről.
Ott mindjárt felgyűrte az inge ujját a basa, és ím, rajta volt a
karján a fehér szemölcs. Ott mindjárt egymás nyakába borultak,
vége-hossza nem volt ölelésnek, csóknak.
Így volt, igaz volt, vége volt.http://jovonk.info/2014/07/02/esti-mese-torok-basa
szombat
hétfő
csütörtök
Mese a testvériességről- ISTENÁLDOTTA BÚZA
Két testvér dolgozott együtt a családi birtokon, az egyik nős,
családos, a másik agglegény. A termésen és a hasznon mindig
megosztoztak, fele-fele arányban.
Egyszer aztán az egyedülálló fivér elgondolkozott: nem igazság, hogy egyformán osztjuk el a termést meg a nyereség felét. Nekem egymagamnak sokkal kevesebb kell.
Így aztán minden éjszaka kilapátolt egy zsákra való gabonát a saját hombárjából, átlopakodott a két házat elválasztó földdarabon, és a bátyja hombárjába zúdította a gabonát.
Eközben a másik így okoskodott: nem igazság, hogy egyformán osztjuk el a termést meg a nyereséget. Végtére is nekem itt a feleségem, a gyermekeim, ők majd gondoskodnak rólam, ha megöregszem. Az öcsémnek senkije sincs, neki takarékoskodnia kell öreg napjaira.
Ezért hát az éj leple alatt mindig átcipelt egy zsáknyi gabonát az öccse magtárába, és ott kiöntötte.
Éveken át mindketten értetlenül vakargatták a fejüket, mert a gabonájuk nem fogyott az adományoktól. Egy sötét éjjel aztán egymásba botlottak. Lassan világosság gyúlt az agyukban, hogy mi történt. Ledobták a zsákokat, és összeölelkeztek.
Egyszer aztán az egyedülálló fivér elgondolkozott: nem igazság, hogy egyformán osztjuk el a termést meg a nyereség felét. Nekem egymagamnak sokkal kevesebb kell.
Így aztán minden éjszaka kilapátolt egy zsákra való gabonát a saját hombárjából, átlopakodott a két házat elválasztó földdarabon, és a bátyja hombárjába zúdította a gabonát.
Eközben a másik így okoskodott: nem igazság, hogy egyformán osztjuk el a termést meg a nyereséget. Végtére is nekem itt a feleségem, a gyermekeim, ők majd gondoskodnak rólam, ha megöregszem. Az öcsémnek senkije sincs, neki takarékoskodnia kell öreg napjaira.
Ezért hát az éj leple alatt mindig átcipelt egy zsáknyi gabonát az öccse magtárába, és ott kiöntötte.
Éveken át mindketten értetlenül vakargatták a fejüket, mert a gabonájuk nem fogyott az adományoktól. Egy sötét éjjel aztán egymásba botlottak. Lassan világosság gyúlt az agyukban, hogy mi történt. Ledobták a zsákokat, és összeölelkeztek.
Móra Ferenc
szerda
péntek
vasárnap
szombat
péntek
A leleményes béres
Élt-volt
egy agyafúrt nemesúr, egy gazdag báró, aki azzal kérkedett, hogy az ő
eszén még soha senki sem járt túl. Nem, messze földön nem akadt ember,
aki lóvá tette volna. Egy napon, aratás idején, ez a minden hájjal
megkent, fösvény báró magához hívatott egy ágrólszakadt szegény embert,
és ráparancsolt: arassa le a búzáját!
Nagy volt a búzatábla, nagyon nagy.
- Learatom, uram – hajtotta meg derekát az ember -, ám előbb egyezzünk meg a fizetség dolgában.
A ravasz báró megpödörte a bajszát, és szólt nyájasan:
- Nem lesz panaszra okod. Ha addig dolgozol, amíg fejed felett ott világít az égi lámpás, egy tarisznya liszt lesz a béred.A szegény embernek nagy családja volt, sok éhes száj várta otthon.
-Hát bőkezűnek éppen nem mondhatlak, uram – jegyezte meg savanyúan.
A báró felfortyant.
- Ha nem tetszik, akad más is – csattant fel a hangja. – Ne feledd, ti szegény kódisok annyian vagytok, akár a rostán a lyuk.
- Ne haragudj, nagyuram, kicsúszott a számon – horgadt le a szegény ember feje. – Persze, hogy vállalom, miért ne vállalnám, hiszen nagy ínségben élünk.
- Akkor láss neki, de nyomban! – parancsolta a báró.
Az ember fogta a kaszáját, élesre fente, és nekilátott az aratásnak. Kezében suhogott, suhogott a kasza, fentről zuhogott, zuhogott a hőség; kegyetlenül tűzött a nap, egyre pokolibban csorgott a veríték, de ő csak aratott, aratott; a kalászokat kévébe kötötte, a kévéket keresztbe rakta, majd újra kezébe kapta a kasza nyelét. Megállás nélkül dolgozott délig. Amikor delelőn állt a nap, leült egy körtefa alá, s a lombadta árnyékban falatozni kezdett. Csak egy darab kenyér és egy fej hagyma lapult a tarisznyájában, mégis olyan jóízűen kebelezte be, akárha nyúlpástétomot evett volna. Utána új erőre kapván folytatta az aratást. Dolgozott, dolgozott megállás nélkül. Dolgozott rendületlenül, napszálltáig.
Ahogy lebukott a nap, megjelent a báró. Látja, a nagy tábla egy részén még lábon áll a búza.
- Hé, hát te miért nem aratsz? – dörren az emberére. – Ne lopd a napot, amikor a java még hátravan!
- De jó uram – feleli a szegényember -, azt parancsoltad, addig arassak, amíg fejem felett ott világol az égi lámpás! Tekints az égre: lenyugodott a nap, este van.
- A Nap igen – mondja álnok-mosolygón a báró -, ám testvérhúga, a Hold ugyancsak fényes lámpásként világol odafönn! Végezd hát tovább a munkát, mert különben egy maréknyi lisztet sem kapsz tőlem!
A Hold békés merengéssel tekintett le a földre, szelíden fürdette meg holdsugaraiban a világot, és biztatóan mosolygott a szegény emberre: Ne hagyd magad! Fogj ki te is rajta! Emberünk fogta a kaszáját, és visszakacsintott az ezüstfényű égi lámpásra: Ne félts engem! Megteszem.
Suhogott a kasza, rendre dőlt a búza. A szegény ember aratott, aratott tovább; a kalászokat kévébe kötözte, a kévéket keresztbe rakta, és hajnalhasadásra le is aratta a búzatáblát. Pacsirtaszóra már jött is a báró, hízott a mája, zsírosan mosolygott.
- Látom, derekasan dolgoztál – mondta elégedetten – Eredj hát a malomba, ott tartom a lisztem, majd utánad megyek, hogy átadjam a fizetséged! Útban a malomba menet az ember betért egy ismerőséhez.
- Barátom, adj kölcsönbe egy kecskebőr zsákot! – kérte, – De a legnagyobbat!
Az ismerős jó szívvel teljesítette a kérést, kiválasztotta a nagyok közül a legnagyobbat. Amikor a báró a malomban meglátta a jókora zsákot, elépedten meredt a zsákhozóra:
- Meghibbantál? Mit akarsz ezzel a hatalmas nagy zsákkal? Hiszen majdnem akkora, mint a rozoga nyoszojátok szalmazsákja!
- Hát a lisztnek hoztam, jó uram. A járandóságomnak...
- Nem zsákról volt szól, csupán egy tarisznyáról – habogta a báró. – Egy tarisznya lisztről.
- Tudom, nagyuram, a tarisznya is velem – mondta az ember. – Csakhogy a zsák is velünk jött, mert hát ő a tarisznya testvérbátyja.
A bárónak leesett az álla.
- Igen, uram – folytatta az ember-, a testvérbátyja, ahogyan a Hold is testvérhúga a Napnak.
A báró lassan magához tért, rájött, hogy a szegény ember túljárt az eszén. De jobbnak látta, ha lenyeli a mérgét, és jó képet vág a dologhoz, ezért szó nélkül megtöltötte liszttel a zsákot is meg a tarisznyát is.
Nagy volt a búzatábla, nagyon nagy.
- Learatom, uram – hajtotta meg derekát az ember -, ám előbb egyezzünk meg a fizetség dolgában.
A ravasz báró megpödörte a bajszát, és szólt nyájasan:
- Nem lesz panaszra okod. Ha addig dolgozol, amíg fejed felett ott világít az égi lámpás, egy tarisznya liszt lesz a béred.A szegény embernek nagy családja volt, sok éhes száj várta otthon.
-Hát bőkezűnek éppen nem mondhatlak, uram – jegyezte meg savanyúan.
A báró felfortyant.
- Ha nem tetszik, akad más is – csattant fel a hangja. – Ne feledd, ti szegény kódisok annyian vagytok, akár a rostán a lyuk.
- Ne haragudj, nagyuram, kicsúszott a számon – horgadt le a szegény ember feje. – Persze, hogy vállalom, miért ne vállalnám, hiszen nagy ínségben élünk.
- Akkor láss neki, de nyomban! – parancsolta a báró.
Az ember fogta a kaszáját, élesre fente, és nekilátott az aratásnak. Kezében suhogott, suhogott a kasza, fentről zuhogott, zuhogott a hőség; kegyetlenül tűzött a nap, egyre pokolibban csorgott a veríték, de ő csak aratott, aratott; a kalászokat kévébe kötötte, a kévéket keresztbe rakta, majd újra kezébe kapta a kasza nyelét. Megállás nélkül dolgozott délig. Amikor delelőn állt a nap, leült egy körtefa alá, s a lombadta árnyékban falatozni kezdett. Csak egy darab kenyér és egy fej hagyma lapult a tarisznyájában, mégis olyan jóízűen kebelezte be, akárha nyúlpástétomot evett volna. Utána új erőre kapván folytatta az aratást. Dolgozott, dolgozott megállás nélkül. Dolgozott rendületlenül, napszálltáig.
Ahogy lebukott a nap, megjelent a báró. Látja, a nagy tábla egy részén még lábon áll a búza.
- Hé, hát te miért nem aratsz? – dörren az emberére. – Ne lopd a napot, amikor a java még hátravan!
- De jó uram – feleli a szegényember -, azt parancsoltad, addig arassak, amíg fejem felett ott világol az égi lámpás! Tekints az égre: lenyugodott a nap, este van.
- A Nap igen – mondja álnok-mosolygón a báró -, ám testvérhúga, a Hold ugyancsak fényes lámpásként világol odafönn! Végezd hát tovább a munkát, mert különben egy maréknyi lisztet sem kapsz tőlem!
A Hold békés merengéssel tekintett le a földre, szelíden fürdette meg holdsugaraiban a világot, és biztatóan mosolygott a szegény emberre: Ne hagyd magad! Fogj ki te is rajta! Emberünk fogta a kaszáját, és visszakacsintott az ezüstfényű égi lámpásra: Ne félts engem! Megteszem.
Suhogott a kasza, rendre dőlt a búza. A szegény ember aratott, aratott tovább; a kalászokat kévébe kötözte, a kévéket keresztbe rakta, és hajnalhasadásra le is aratta a búzatáblát. Pacsirtaszóra már jött is a báró, hízott a mája, zsírosan mosolygott.
- Látom, derekasan dolgoztál – mondta elégedetten – Eredj hát a malomba, ott tartom a lisztem, majd utánad megyek, hogy átadjam a fizetséged! Útban a malomba menet az ember betért egy ismerőséhez.
- Barátom, adj kölcsönbe egy kecskebőr zsákot! – kérte, – De a legnagyobbat!
Az ismerős jó szívvel teljesítette a kérést, kiválasztotta a nagyok közül a legnagyobbat. Amikor a báró a malomban meglátta a jókora zsákot, elépedten meredt a zsákhozóra:
- Meghibbantál? Mit akarsz ezzel a hatalmas nagy zsákkal? Hiszen majdnem akkora, mint a rozoga nyoszojátok szalmazsákja!
- Hát a lisztnek hoztam, jó uram. A járandóságomnak...
- Nem zsákról volt szól, csupán egy tarisznyáról – habogta a báró. – Egy tarisznya lisztről.
- Tudom, nagyuram, a tarisznya is velem – mondta az ember. – Csakhogy a zsák is velünk jött, mert hát ő a tarisznya testvérbátyja.
A bárónak leesett az álla.
- Igen, uram – folytatta az ember-, a testvérbátyja, ahogyan a Hold is testvérhúga a Napnak.
A báró lassan magához tért, rájött, hogy a szegény ember túljárt az eszén. De jobbnak látta, ha lenyeli a mérgét, és jó képet vág a dologhoz, ezért szó nélkül megtöltötte liszttel a zsákot is meg a tarisznyát is.
kedd
péntek
Szaffi 1984 HUN (Jókai Mór, mesefilm)
rendező: Dargay Attila
író: Jókai Mór
forgatókönyvíró: Dargay Attila, Nepp József, Romhányi József
zeneszerző: Bárdos Daróci Tamás
operatőr: Henrik Irén, Losonczy Árpád
hangmérnök: Bársony Péter
gyártási év: 1984
szereplők:
Kern András (Jónás hangja)
Pogány Judit (Szaffi hangja)
Gobbi Hilda (Cafrinka anyó hangja)
Bárdy György (Feuerstein hangja)
Maros Gábor (Puzzola hangja)
Zenthe Ferenc (Botsinkay hangja)
Képessy József (Ahmed hangja)
Hernádi Judit (Arzéna hangja)
Csákányi László (Loncsár hangja)
Gálvölgyi János (Menyus hangja)
szerda
hétfő
vasárnap
kedd
vasárnap
csütörtök
kedd
vasárnap
szombat
vasárnap
csütörtök
hétfő
csütörtök
kedd
szombat
szerda
hétfő
szombat
péntek
csütörtök
A szilvás gombóc népmese
A szilvás gombóc c. népmesét Tulit Áron, a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium V. A. osztályos tanulója mondja el.
vasárnap
csütörtök
kedd
A lébényi Hany legendája
Réges-régen Lébénytől nyugatra, a
kanyargós Öreg-Rábca mentén, kiemelkedő dombon sövényfalu, vályoggal tapasztott
rozzant kunyhóban lakott egy házaspár.
A férfi gyermekkora óta halászni járt,
és öreglegényként nősült, fiatal felesége a hálót szárogatta és javította. Egy
alkalommal az asszony kérlelte urát, hogy menjen a Rábcára és vesse ki a hálót.
Mint annyiszor máskor, hosszú ideig most sem talált mást a hálóban csak hínarat,
ezért egy idő után továbbevezett. Amint ismét kivetette a hálót, abban egy
fényes halacskát látott ficánkolni. Nagy volt a meglepetése az aranyból való
hal láttán, nem csoda, hogy megijedt, amikor a halacska beszélni kezdett hozzá:
Öreg halász, hálódban keveredtem,
könyörülj meg rajtam. Tégy szabaddá, vár sok testvéremmel együtt a Rábca. Ha
visszaadod szabadságomat, hálából ajándékot fogsz tőlem kapni. Gazdaggá és
boldoggá foglak tenni.
Ezek hallatán a halász igen
eltűnődött. Gyermekkora óta itt halászott, de sohasem fogott aranyhalat és
főként nem hallott halat beszélni. Remegő kezében vette a halacskát, és azt
mondta neki:
- Nekem nem kell az ígért ajándékod,
siess vissza testvéreidhez és úszkáljatok szabadon a Rábca vizében.
Hazafelé ballagva az úton azon
gondolkodott, mit mondjon a feleségének. Felesége már messziről látta, hogy a
halász megint üres kézzel tér vissza, dorgálni kezdte:
- Hát te megint nem fogtál semmit?
Mit fogunk enni?
- Biz fogtam én - védekezett a
férje, ha tudni akarod, nem is ilyen vagy olyan halat.
ARANYHALACSKÁT fogtam. Úgy
meglepődtem, mikor beszélni kezdett és még ajándékot is ígért, ha elengedem.
Felesége szidni kezdte, hogy
legalább egy új ladikot kérhettél volna a korhadt régi helyett és visszaküldte
a folyóhoz.
A halász bánatosan ballagott a part
felé, és ott elkezdte hívogatni az aranyhalat, amely kis idő múlva elő is bukkant,
és így szólt az öreghez:
- Kérj tőlem bármit, teljesíteni
fogom a kívánságodat.
A halász annyit kért, hogy adjon
neki egy új ladikot, mert ezt kívánta a felesége.
Alig mondta kérését, a Rábca
hullámozni kezdett, és egy új ladik himbálózott rajta. Nagy örömmel futott
haza, hogy elmondja a feleségének a történteket, de az magából kikelve
szidalmazni kezdte:
- Te oktalan ember, nem tudtál volna
egy szép házat kérni az aranyhaltól?
Ebben a viskóban éljük le életünket?
Azonnal fordulj vissza, és kérj az aranyhaltól egy szép nagy házat!
A halász visszasietett a folyóhoz,
meglepetten látta, hogy a víz sokkal nagyobb meredekebb lett a partja a ladikot
pedig beljebb sodorta a víz. Térdre ereszkedve hívta ismét az aranyhalat.
Amint megpillantotta, megszólította:
- Aranyhalacskám, a ladik helyett
ajándékozzál meg egy szép nagy házzal, mert előbb szidalmakkal várt haza a
feleségem.
- Menj vissza a kunyhóba a
feleségedhez- parancsolta az aranyhal, és a halász futva indult haza.
Amikor a zsombékba botolva elesett,
halotta, hogy körülötte zúgni kezdett a nádas és a közeli erdő. Hazaérve felesége
egy nagy lakóház lépcsőjén állva várta, és kacagva adta tudtára újabb
kívánságát:
- Nem akarok én gazdaasszony lenni,
hanem hanyszéli vár úrnője!
Visszasietve a folyóhoz. Alig vette
észre, hogy már térdig áll a vízben, és egyre csak az aranyhalat hívogatja.
- Hát neked mi kell megint?
Érdeklődött a felbukkanó hal, és így folytatta:
Ha csak ez a kérésed, ne búsulj,
teljesíteni fogom kívánságotokat.
A hazatérő halász nem akart hinni a
szemének Egy vár állt a háza helyén a dombon, kapujában felesége gyönyörű
ruhában, gyémántfüggőkkel a fülében, ujjain ragyogtak a gyémántgyűrők. Pergő
nyelvvel szidta a körülötte sürgölődő-forgolódó szolgákat.
- Hát belőled ki lett? – kérdezte a
feleségét a halász. De fölvitte a dolgodat a szerencse!
- Hogy beszélsz velem, te öregember?
–förmedt rá. Rohanj vissza a Rábcához amíg rád nem uszítom a kutyákat.
A kétségbeesett öreg halász a
folyónál könnyezve mondta az aranyhalnak:
- Feleségem miatt nagy az én
bánatom, kérlek szépen, segíts rajtam. A Rábca hullámait terjeszd ki és növeld
meg térségét mocsaras, nádas, rekettyés rengeteggel. Minden kerüljön víz alá,
és nyelje el a várral együtt a boszorkányt.
Hany legyen a lápos ingovány neve és
felette örökkön lidérctüzek járjanak. A nagy nádas szállása legyen sok
vízimadárnak. Aztán küldj rá hét száraz
esztendőt, hogy tűz pusztítson mindent, még a föld is égjen. Pusztuljon el
minden, ami gonosz és rossz volt, új életet varázsolj ottan!
Az
ARANYHALACSKA teljesítette az
öreg halász kívánságát, azóta borítja el a vidéket a Hanság mocsárvilága.
Forrás: száz magyar falu könyvesháza sorozat Lébény Thullner István könyve
szombat
csütörtök
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)