hétfő

Világimirmió



|
Valamikor a katonák hosszú szolgálatuk után hazavitték a felszerelésüket, ruhájukat. Ahogy sokévi idejét letöltötte egy katona, ballagott hazafelé.
Ment száz falun, ötven városon keresztül, de már se pénze, se dohánya, éhen-szomjan gyalogolt. Megunta a nagy éhkoppot, ahogy beér a százegyedik faluba, észreveszi, hogy abban rettenetesen buta emberek laknak. Sokat látott már életében, de még ilyent nem.
Volt egy kulacsa, nyakára kötött egy hosszú zsineget, letette a község szájához vezető útra. Alig ér be, már az első utcában mondja a szájtáti bámészkodóknak, hogy a határukban olyan állat tartózkodik, amelyik emberrel él.
Megijedtek a fakusiak, összeszaladtak, súgtak-búgtak.
Másnap a katona felment a községházára jelentkezni. Mindenütt jelentkezni kellett a leszerelt katonának, ahol csak megszállt.
Jelentkezik a községházán, de már ott is nagy félelemben éltek az elöljárók, kérdezik is a leszerelt katonát: látott- idejöttében olyan állatot, amelyik emberrel él? A katona azt mondta, ő még olyat nem látott, de háborúviselt ember létére megküzd vele.
Nagyon örült az elöljáróság, mindjárt megajánlt a katonának háromszáz forintot, ha megküzd azzal az állattal, ráadásul egy szamarat is adnak neki, hogy ne gyalogosan, hanem szamárháton tegye meg a hátralevő utat a szülőfalujába.
A katona fölkészült a harcra. Szuronyos puskával kiment a faluhoz vezető útra, amelyiken jött, amelyiken kulacsát a spárgával elhelyezte.
A lakosok rettenetesen kíváncsiak voltak, mi fog történni azzal az állattal meg a katonával, hát kiálltak a falu végére bámulni a harcot. Nem mertek közel menni, nehogy valami bajuk essen.
A katona kerülgette a kulacsot, egyszer a nyakára kötött zsineggel elkezdte maga felé húzni. Az emberek szörnyülködtek, iszonyodtak, mert ahogy talpon állt a katona, valami púpos mászott feléje.
Amikor a lábához ért a kulacs, a katona gyorsan fölkapta, egyet-kettőt fordult vele, mintha birkóznának, aztán a szájára vette, ivott belőle, aztán elvágódott, hempergett a kulaccsal. A földön fekve is ivott belőle.
A szájtáti népek nagy hősnek tartották a katonát, aki megint fölállt, megint elvágódott a kocsiúton, hogy csak úgy gomolygott a porfelhő. Egyszer, ahogy kiürült a kulacs, a katona elhajította magától, puskájával beledurrantott, aztán a szuronyával rohamozta. Élvezték a falusiak, hogy az emberrel élő állat milyen csúfolsan pusztul. Ahogy ez megvolt, a katona a kulacsot eltemette.
Amíg felvette a pénzt, a szamár kötőfékjét a markába szorította, a falusiaknak pedig erősen megparancsolta, hogy felé se merjenek mennni az állatnak, mert az holta után is megárthat nekik. Ő most elmegy, többet nem tud a segítségükre lenni.
Akkor felült a szamárra, poroszkált a szülőfalujának, háromszáz forintokkal a zsebében. Hanem ahogy hazaér, otthon meg már másnap zörgettek az ablakán, hogy menjen ingyenmunkára, mert itten senki ember fia anélkül meg nem maradhat. A katona szülőfaluja a földbirtokosnak istentelen sok robottal tartozott szolgálni.
A katonának nem volt semmi kedve az ingyenes munkára. De a községi elöljáróság csak újra a nyakára küldte a kisbírót, hogy menjen a robotra, mert kitoloncolják a faluból.
A kisbírótól a katona azt üzente a falusi kupaktanácsnak, hogy jobb lesz, ha őt békében hagyják, mert van egy világimirmirója, ha ő azt elereszti, hát az megeszi az egész elöljáróságot.
A kisbíró az üzenetet megjelentette a jegyzőnek, aki rettenetes haragra gyulladva lovára ült, odakocogott a hatona háházoz, hogy de most rögtön induljon dolgozni!
Abban a faluban még soha senki nem látott szamarat. Amikor a katona kieresztete a szamarát, az ordított örömében. De iázik ám föl a csillagos egekig! Mert a szamár még nem látott lovat, odament hozzá. A ló sem látott még szamarat, megijedt, akár a jegyző a hátán. Nyargaltak a községházához. A szamár utánuk. A jegyző bezárkózott, hogy a világmirmió be ne mehessen utána.
Akkor elrendelte, hogy senkit se hívjanak többet robotba, mert:
- Ha a lovam futósabb nem lett volna, mint a világmirmió, hát tán meg is evett volna!
Ettől kezdve eltörölték a robotot.

szerda

A török basa

Akkor történt, amit most elmondok, amikor a török volt az úr Magyarországon. Valamelyik nagy háború után volt: a törökök mentek vissza a hazájukba, s amerre áthaladtak, falukat, városokat felgyújtottak, asszonyokat, férfiakat, de még gyermekeket is elvittek Törökországba, szomorú rabságba.
A többi közt Törökországba került egy kisfiú is. Ezt a török császár udvarába vitték, ottan nevelődött fel. A török császár megszerette az ügyes fiút, katonának nevelte, s az isten úgy felvitte a dolgát, hogy basa lett belőle.
Telik-múlik az idő, megházasodik egyszer a magyar fiú, s Isten megáldja gyermekkel. No, ha megáldotta, dajka is kellett a gyermek mellé. Mikor éppen dajkát kerestek, arra vetődött egy öreg magyar asszony, azt a basa mindjárt felfogadta dajkának, hadd legyen az ő gyermekének magyar dajkája. De ugyancsak meghagyta az asszonynak, hogy jól vigyázzon a gyermekre, még a szél fúvásától is őrizze, mert különben így meg úgy megbünteti.
Hiszen dajkálta az öregasszony, ahogy tőle kitelt. De egyszer a gyermek megbetegedett, s sírt éjjel-nappal, nem tudta elcsitítani.
„Istenem, Istenem – tűnődött magában az öregasszony -, mivel tudjam elcsitítani ezt a gyermeket! Ha meghallja az apja a sírását, vége az életemnek!"
Mit gondolt, mit nem magában, elkezdett énekelni a gyermeknek:
Csicsija, babája,
szép török fiúcska!
nekem is volt egyszer
szép kicsi fiacskám,
elvitte a török,
szép piros hajnalban,
hajnal hasadásban.
Most is megismerném,
ha elémbe jönne,
karja fehérjéről,
fehér szemölcséről.
Hallotta ezt a nótát a basa felesége, aki értett magyarul. Szalad az urához, s mondja, hogy mit énekel az öregasszony.
- Ez az én édesanyám! – kiáltott a basa, s szaladott ki az öregasszonyhoz.
- Anyám, édesanyám, lelkem édesanyám, nézzen a szemembe, meg ismer-e engem?
Mondotta az öregasszony:
- Megismerlek karod fehérjéről, fehér szemölcsödről.
Ott mindjárt felgyűrte az inge ujját a basa, és ím, rajta volt a karján a fehér szemölcs. Ott mindjárt egymás nyakába borultak, vége-hossza nem volt ölelésnek, csóknak.
Így volt, igaz volt, vége volt.
http://jovonk.info/2014/07/02/esti-mese-torok-basa

csütörtök

Mese a testvériességről- ISTENÁLDOTTA BÚZA


Két testvér dolgozott együtt a családi birtokon, az egyik nős, családos, a másik agglegény. A termésen és a hasznon mindig megosztoztak, fele-fele arányban.

Egyszer aztán az egyedülálló fivér elgondolkozott: nem igazság, hogy egyformán osztjuk el a termést meg a nyereség felét. Nekem egymagamnak sokkal kevesebb kell.
Így aztán minden éjszaka kilapátolt egy zsákra való gabonát a saját hombárjából, átlopakodott a két házat elválasztó földdarabon, és a bátyja hombárjába zúdította a gabonát.

Eközben a másik így okoskodott: nem igazság, hogy egyformán osztjuk el a termést meg a nyereséget. Végtére is nekem itt a feleségem, a gyermekeim, ők majd gondoskodnak rólam, ha megöregszem. Az öcsémnek senkije sincs, neki takarékoskodnia kell öreg napjaira.

Ezért hát az éj leple alatt mindig átcipelt egy zsáknyi gabonát az öccse magtárába, és ott kiöntötte.

Éveken át mindketten értetlenül vakargatták a fejüket, mert a gabonájuk nem fogyott az adományoktól. Egy sötét éjjel aztán egymásba botlottak. Lassan világosság gyúlt az agyukban, hogy mi történt. Ledobták a zsákokat, és összeölelkeztek.

Móra Ferenc