Három aranyszőrű bakkecske

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl volt, az Óperenciás tengeren innen volt, az üveghegyen meg túl volt, volt a világon egy szegény ember. Volt neki egy fia. De olyan szegények voltak, hogy alig tudtak a szegénységtől mozogni.

A fiú már felnőtt, olyan húszéves korig. Azt mondja az édesapjának:

- Édesapám, olyan szegények vagyunk! Maga úgyis tud pénzt keresni az édesanyámnak, hát én elmegyek világot próbálni!

- Ne hagyj itt, édes fiam! Ki ád nekem kenyeret?

- Ne aggódjon, édesapám, mert úgysem maradok oda soká, csak egy kicsit körülnézek a világban. Valahol valami jó szolgálatot találok, oda beszegődöm.

El is indult a fiú világnak. Az anyja sütött neki egy jó cipót, tarisznyába tette, és avval útnak eresztette. Azt mondta a fiúnak:

- Édes fiam, csak arra vigyázz, hogy szófogadó légy, és mindenkin, akin csak bírsz, segíts!

Megfogadta a fiú, hogy megteszi.

Megy a fiú, mendegél. Beért egy roppant nagy erdőbe. Ott egy nagy tölgyfa alá telepedett, hogy itt meghál. Hát közvetlen mellette, egy bokor mellett, ott volt egy csapda. Éppen megfogott egy nyulat. A kis nyulacska már nagyon sokat nyekegett, nagyon sokat sírt. Szabadulni akart volna, de nem bírt.

A fiú megsajnálta, kiszabadította a csapdából. A lába nem volt eltörve, csak fájt neki. Azt mondja a nyulacska:

- Na, jó fiú, amiért ilyen jót tettél velem, megszabadítottál a fogságból, van a bal fülemben egy síp. Vedd ki! Valamikor valami bajod lesz, fújj bele! Hacsak segíthetek, segítek.

A fiú a sípot a zsebébe tette. Avval elővette a tarisznyáját, és elkezdett a fa alatt kenyerezni.

"Megvárom, míg felkel a hold - gondolta -, hogy lássam az utat, aztán ballagok tovább."

Úgy is volt. Este korán fölkelt a hold. Egész teleholdas volt az idő. A fiú megy az erdőbe mindig beljebb. Minél beljebb megy, annál sötétebb, annál vadonabb. De már nagyon messze bent jár, mikor egyszer vonítást hall, úgy, mint a róka szokott, amikor csapdába kerül. Megy ő a hang után. Odamegy, hát egy róka szintén tőrbe került. Könyörög a fiúnak:

- Segíts rajtam, jó ember, még meghálálom.

- Hát - azt mondja -, úgyis tudod, segítek a bajodon. Nem bántalak.

Azt is kiszabadította a csapdából. A róka megköszönte, és azt mondta neki:

- A jobb fülemben van egy síp. Vedd el. Ha valami bajod lesz, csak fújj bele, azonnal segítek, hacsak segíthetek.

Avval a róka is eltűnt a szeme elől.

Ballag a fiú az erdőben tovább. Már nagyon messze elment, egyszer valami kis világosság tűnt a szeme elé. Ment a világosság irányába: ő megnézi azt! Bárki van ott vagy bármi, de ő odamegy! Azt hitte, már nagyon közel van hozzá, de még nagyon messze volt. De nem tágított. Azt mondja:

- Nem fekszek le, míg a világossághoz nem érek. Ott, ha lakó van, majd csak beereszt, majd csak ad szállást.

Amint megy, mendegél tovább, egyszer csak tutulást hall, üvöltést, nagy mélyről, de olyan mélységből, mint a farkasok szoktak az erdőben. Hát bizony egy kicsit meghökkent, mert ilyent ő még nem hallott. De azt mondja:

- Mindegy, elmegyek arrafelé, megnézem, mi az.

Amint megy, hogy, hogy nem, majdnem beleesett egy farkasverembe. Verem volt ott ásva, olyan, amelyikbe a farkasokat szokták csapdába csalni. Hát egy nagy ordas farkas benne is van a veremben.

Fölnéz a farkas, meglátja a fiút. Föláll két lábra, egyre erőlködik, próbál kiugrani, de nem bír. Könyörög a fiúnak.

- Jó fiú, hacsak bírsz - azt mondja -, segíts a bajomon. Szabadíts ki! Nagyon meghálálom valamikor.

Lehúzott a fiú a fáról egy hosszú szárú ágat. Csinált rája jó hurkot, megkötötte, hogy ne szoruljon meg.

- Ne - nyújtotta a farkashoz a lyukba, s szólt hozzá: - Ne félj, pajtás.

Csak bújj bele, majd én annál fogva fölhúzlak!

A farkas megértette, hogy miért engedte le azt az ágat, belebújt. A fiú jól kapaszkodott, szépen felhúzta a farkast a szabadba. A farkas kibújt a hurokból, és azt mondja a fiúnak:

- Na, jó ember, amiért ilyen jót tettél velem, mert itt bizony éhen pusztultam volna, húzz ki a farkam tövéből egy csomó szőrt, mert mást nem adhatok. Ha valamikor bajod lesz, tömd a pipádba, gyújtsd meg, én rögtön ott leszek. Hacsak bírok, segítek.

Azzal megy a fiú ismét a világosság irányába. Amint megy, mendegél, csak megy, csak megy, egy jó fél órát mindig ballag. Már majdnem hajnalodni kezdett, odaért egy kis házikóhoz, annak az ablakából világított egy mécsvilág, azt a fényességet látta ő.

Benézett az ablakon. Ott ül egy öregasszony. A rokka előtte. De akkora orra van, de csupa vasból, hogy majd a térdeit éri. Ez volt a vasorrú banya. A fiú egy kicsit meghökkent. Mit csináljon most? Beköszönjön vagy nem? Végül megzörgette az ablakot. A szüle azonnal felugrott kinyitotta az ajtót.

- Ki az itt? Ki keres? - mondja.

- Én vagyok, édes öreganyám! Adjon isten jó reggelt!

Mert már hajnalodott.

- Adjon isten neked is, fiam - mondja. - Mit keresel ebben a rengetegben, ahova ember ritkán tévedt?

- Szolgálatot keresek - mondja a fiú.

- Na, fiam, jókor jöttél. Mert énnekem éppen egy jó szolgára van szükségem. Nálam három nap az esztendő. Megadom, amit kívánsz, alku nincs.

- Megpróbálom, édes öreganyám. Már el is kezdhetjük reggel, mert már megvirradt.

- Jól van, édes fiam - mondja a banya -, de azért egy kicsit pihend ki magad, mert éjszaka nem aludtál. Tudom én, egész éjjel mindig bolyongtál, téged csak a kis lámpavilágosság csalt ide.

- Igazad van, édes öreganyám, én csak a lámpavilágra jöttem idáig, mert másképp nem is találtam volna ide.

- Itt van, édes fiam, a reggeli, reggelizzél meg, azután majd megmutatom, mi lesz a munkád.

A fiú hozzáfogott. Jólesett a reggeli, mert bizony ő ritkán lakott jól az út alatt.

Azt mondja neki a vasorrú banya:

- Gyere, fiam, velem, most megmutatom, mit akarok veled.

Odavezette a fiút az ólhoz. Abban volt három aranyszőrű kecske. Azt mondja a banya a fiúnak:

- Ide nézz, fiam! Ez lesz a munkád, ezt a három aranyszőrű kecskét fogod legeltetni. De jól vigyázz rájuk. El ne szökjenek tőled, mert ez mind a három mindennap megellik!

- Jól van, édes öreganyám. Majd vigyázok rájuk.

- No, fiam! Nézd, elkészítettem már a tarisznyádat, van benne enni-innivaló. Itt - azt mondja - jobbra van egy gyalogút az erdőben. Nem nagyon messze van egy szép tisztás. Oda hajtsd ki őket. Ők ugyan maguk is odamennek. Ott, azon a tisztáson hagyd őket, hadd legeljenek. Csak vigyázz rájuk, hogy el ne szökjenek, mert amikor ellenek, akkor szoktak elszökni.

A gyerek kihajtotta a három kecskét a kijelölt helyre. A három kecske nekiállt szépen legelészni. Ő meg a fa tövébe heveredett le. Délfelé jött egy kis meleg felhő, a fiú olyan álmos lett, hogy akárhogy is erőlködött, elaludt.

Mikor felébredt, már jó délután volt. Körülnézett, nincs egy kecske sem. Megijedt: mi lesz most? Hol találja meg őket ebben a rengetegben, az ő három kecskéjét? Hova bújtak el ezek ellen? Mit csináljon most? Egyszerre eszébe jutott: "Adott nekem a nyulacska egy kis sípot! Megpróbálom, előhívom."

Azonnal elővette a zsebéből a sípot, belefújt. A háta mögött megzörrent a bokor, máris ott a nyulacska. Azt mondja:

- Mit parancsolsz, édes gazdám, mi bajod?

- Hm, nagy bajom van énnekem - azt mondja. - Elvesztek a kecskék.

- Dehogy vesztek el - mondja a nyúl -, megvannak azok. Gyere csak velem egy kicsit odább. E között a két nagy fa között vannak, csak arra vigyázz, hogy el ne ugorjanak előled! Van az én falkámban három fekete nyúl. Majd én összeszedem az én legényeimet. Majd azok hajtják úgy, hogy a feketéknek a két fa között kell elfutni. Mind a háromnak megvan már a kölke. Úgy vigyázz, mikor ideérnek, a középsőt evvel a kampós bottal úgy üsd meg, de úgy, hogy rögtön felforduljon. De ha nem találod el, elhibázod az ütést, akkor menten halálfia vagy, mert a szüle karóba húzza a fejedet. De ha eltalálod azonnal, abban a pillanatban ott leszel a hat kecskével együtt, ahova letelepedtél ma reggel. Szépen elhajtod őket haza.

Úgy is volt. A gyerek elindult a nyulacskával a kijelölt két fáig. Ott lesbe állt. Hallgatózik, hallgatózik, hát zúg ám az erdő, csak úgy morognak a nyulak, egyik jobban, mint a másik. Egyszer kiválik három fekete nyúl a többi közül, egyenesen őfelé tart. De a többi is a nyomában, egyik marja a másikat, csak hogy előre futhassanak. Váltig el akarták a nyulak a két fát kerülni. De emezek nem engedték.

Mikor a két fa közé ért a három fekete nyúl, a gyerek abban a pillanatban úgy fültövön csapta a középsőt, hogy az menten fölfordult. A következő pillanatban ő ott termett, ahol letelepedett ahol a kecskék legelni kezdtek. Örült a gyerek nagyon, hogy már hat darab kecskével megy haza. Mind a három bakkecske volt.

A fiú a gidákat hazahajtotta. Köszönt:

- Jó estét, édes öreganyám!

- Adjon isten, fiam! Megjöttél?

- Meg.

- No, megvannak a kecskéid? - kérdi. - Jók voltak a kecskéid? Nem szöktek el tőled?

- Nem mentek azok édes öreganyám, sehova. Lefeküdtek, ejtőztek, azután tovább legeltek.

- Jól van, fiam! Eredj be, vacsorálj meg. Majd én bezárom őket.

Elővette a szüle a tüzes piszkafát, elkezdte püfölni, nagyolni a kecskéket, egyiket jobban, mint a másikat.

- Ti bitangok, ti gonoszok, ti ilyenek-olyanok! Nem tudtatok elbújni? Megálljatok! Holnap el kell bújnotok jobban!

Jól elverte a három kecskét. Belefáradt a verésbe. Akkor bejött.

- No - azt mondja -, édes fiam, most én is megvacsorázok. Most bátran lefeküdjünk, és aludjunk reggelig.

Úgy is volt. Megvacsoráztak együtt. Lefeküdtek, el is aludtak reggelig. Nem volt semmi baj.

Másnap reggel, ahogy fölkeltek, a szüle mindjárt elkészítette a tarisznyát. Kihajtotta a fiú a hat darab kecskét megint ugyanarra a helyre legelni. Ugyanúgy járt, mint előtte való napon. Délig megvoltak az ő kecskéi szépen, délben jött a meleg szellő, és ő elaludt mélyen.

Már jó délutánra járt az idő, amikor felébredt. Nincs kecske. Búslakodik, hogy hova lettek az ő kecskéi, mert nem lát egyet sem.

- Na - azt mondja -, tegnap megtaláltam őket, de hol találom meg őket ma?

"Nem baj - gondolta. - Adott nekem a róka egy sípot. Megpróbálom, hátha segít a bajomon."

Elővette a sípot, belefújt. Azonnal ott termett a róka.

- Mit parancsolsz, jó gazdám, vagy mi a bajod?

- Nincs más bajom semmi - azt mondja -, csak elvesztek a kecskéim. Nem tudom, merre mentek abban a vadon erdőben, hogy hol találhatom meg őket.

- Az - mondja a róka - nem baj! Én tudom, hogy hol vannak, csak gyere velem az erdő széléig. Ott van egy nagy falka tyúk, van azok között három nagyobb, három öreg és három kiscsibe. Ezeket majd én szorítom. Nem én magam, majd a többi rókatársammal. Ott kapargásznak a bokor alatt.

Úgy is volt.

- Csak - azt mondja a róka - itt vigyázz, ennek a nagy fának a tövénél, mert majd idejönnek, itt akarnak elbújni. Úgy nézd, hogy a középső tyúkot úgy üsd meg, hogy rögtön leterüljön.

Úgy is volt. Odaértek az erdő szélére. Egyszer csak zörög az erdő. Kotkodácsolnak a tyúkok, egyik jobban, mint a másik. A csibék csipognak, mert a rókák körülfogták, hajtják, üldözik őket, meg akarják fogni. Szorítják a rókák egyenesen a fiú felé, a nagy fa felé.

Mikor aztán már közel értek, nem akarnak sehogy se a fa mellé jönni. De aztán egy róka elkapott egy tyúkot, jól megrázta, a toll is a szájában maradt. Az aztán megijedt, odaugrott a fa mellé. Odaugrott a többi is mind. A gyerek nem volt rest, olyant csapott közibük, hogy a középső rögtön lelapult.

Azzal meglett az ő kecskéje. Ott termett, ahonnan elindult. Nagy vígan terelgette haza a kecskéket. Most már egész szép számmal vannak. Van kilenc darab. A gyerek hazahajtotta a kecskéket szépen.

- Jó estét - köszönt -, édes öreganyám!

- Adjon isten, édes fiam. No, megjöttél?

- Meg - azt mondja. - Megjöttem.

- A kecskéid megvannak? Jók voltak?

- Jók voltak, édes öreganyám.

- No, hát csak eredj be, vacsorázzál - azt mondja -, majd én bezárom őket.

Elővette ám a szüle a piszkafát újra, elkezdte nagyolni a kecskéket, egyiket jobban, mint a másikat. Szidja őket bitangoknak, mindennek.

- Hogy nem tudtatok jobban elbújni? Megálljatok - azt mondja -, majd holnap nem talál meg benneteket!

Bejött a szüle a fiúhoz vacsorázni. Sokáig elbeszélgetett vele. Kérdezgette az előtte való életéről, hogy hol, merre járt, miképp járt. A gyerek elmesélte, hogy ő csak egy szegény fiú, őneki muszáj szolgálni, akármi úton-módon. Avval lefeküdtek, aludtak reggelig.

Harmadnap reggel, ahogy felkelt, azt mondja a szüle:

- No, fiam, még csak ma kell, hogy tisztességesen hazahajtsd őket, akkor holnap, amit kívánsz, mindent megadok.

- Jól van, édes öreganyám. Majd vigyázok rájuk, amennyire lehet, hogy el ne szökjenek, kárba ne menjenek.

Megrakta a szüle a tarisznyát még jobban, mint előtte való nap. Tett az üvegbe jó italt, hogy csak hadd aludjon a fiú még jobban. Jól van ám, de most a harmadik napon a három öreg kecske meg a három fiatal viselős volt. Mindegyiknek kicsikéje lesz, azt mind haza kell hajtani.

Hát délig meg is voltak ők szépen a legelőn. Eljött a dél, jött a meleg szellő, a fiú megint csak elaludt. Mikor felébredt, nincs kecske! Hej, nagyon búslakodott.

- Mi lesz ma? Máma vége az életemnek! Most ilyen falka kecske elszökött, hol találom én ezeket meg? Mert mi haszna találok meg egyet vagy kettőt, ha nem mind találom meg? - Eszébe jutott:

"Adott nekem a farkas egy csomó szőrt. Megkeresem, hátha megtalálom."

Keresgeti a zsebében jobbra-balra, hát mégiscsak rátalált. Megtalálta azt a csomó szőrt. Beletette a pipájába, rágyújtott. Azonnal ott termett a farkas:

- Mit parancsolsz, édes gazdám, vagy mi a bajod?

- Hej, nagy az én bajom - azt mondja -, elvesztek a kecskéim.

- Hát ez egy kicsit baj, de - azt mondja a farkas - talán tudok segíteni. Csak jól vigyázz! Van itt az erdő közepén három nagy nyárfa. A középső mellé állj oda, mert most a szülének van egy nagy falka birkája. Ott az egész falkában van tizenöt darab fekete. Ezt nekünk ki kell választani közülük. De a szüle a juhász maga. De azért majd csak sikerül.

A farkas elkezdett egy-két nagyot tutulni. Az egész erdő hangzott bele, jöttek mind a farkasok. A gyerek odaállt a középső nyárfához.

Egyszer a farkasok eltűntek. Nézi a gyerek, hát jön ám egy nagy falka birka. A farkasok megmarják őket, egyiket jobban, mint a másikat, dobálják. A juhász üti, püföli a farkasokat, egyiket jobban, mint a másikat, de azok föl sem veszik. Egy-kettő a juhász nyakába ugrik, cibálja a juhásznak a szűrét jobbról-balról, az meg csapkod a botjával. De a farkas - tereli a nyájat mind közelebb a síkhoz.

Mikorra kiértek a síkra, akkorra a tizenöt birkát kiválasztották a falkából. A többivel a farkasok nem törődtek, csak azt a tizenötöt szorították a nyárfák felé.

Mikor odaértek a közelbe, a gyereknek nagyon pontosan ki kellett számítani, hogy melyik a középső. Sikerült is neki. A középsőt úgy csapta meg, hogy annak rögtön letört a szarva, azonnal fölbukott.

A gyerek pedig azonnal nyomban ott találta magát a legelőn, ahol reggel volt. Ott volt előtte a szép tizenöt darab kecskéje is. Minden más eltűnt, nem látott senkit-semmit. Nem bánt ő semmit, csakhogy a kecskék megvannak. Nagy fütyörészve hajtotta őket hazafelé. Már esteledett, a nap már majdnem lebújt.

- Jó estét, édes öreganyám!

- Adjon isten, édes fiam. Megjöttél?

- Meg.

- Megvannak a kecskéid?

- Megvannak azok, édes öreganyám, mind.

Megolvasta a szüle.

- Megvannak. Jól van, édes fiam. Menj be vacsorázni, majd én bezárom őket, és aztán én is megyek.

Jól van ám - de kifelejtettem, hogy a farkaskoma megmondta a gyereknek, hogy holnap, amikor választani kell valamit, akkor három aranyszőrű bakkecskét kérjen és azt a szennyes inget, ami a kamrában lóg a szegen, és azt a rozsdás kardot, ami ott van mellette.

- Mást ne fogadj el semmit! Ennek nagy hasznát veszed. Majd holnapra megjavul a szüle, az ad majd tanácsot is - mondta a farkas.

Úgy is volt. A szüle bezárta a kecskéket, nem bántotta őket, azután bejött. Azt gondolta:

"Mi haszna ütöm-verem, hisz én voltam a juhász. Többet nem bírok vele, megadom neki, amit kér. Holnap kitelik az ideje."

Megvacsoráztak, lefeküdtek nyugodtan. Nem történt baja a fiúnak reggelig semmi.

Fölkeltek negyednap reggel. Azt mondja a szüle:

- Na, édes fiam, éngem tisztességesen kiszolgáltál. A kecskéimet megőrizted. Most mondjad hát, hogy mit kérsz!

- Nem kérek én, édes öreganyám, más egyebet, csak azt a szennyes inget, ami ott lóg a kamrában a szögön, meg azt a rozsdás kardot, ami ott van mellette. Meg - azt mondja - a kecskék közül, ha ád öreganyám a három napért, hát hármat kérnék belőlük, hogy nekem is legyen.

- Hát édes fiam, mit csinálsz te azokkal? Avval az ócska, rongyos inggel, meg avval a rozsdás karddal, meg evvel a három kecskével? Ezeknek úgysem tudsz olyan legelőt adni, amin meg tudjanak élni.

De a gyerek nem tágított, neki nem kell más. Ha ezt megadja, ő evvel megelégszik. A szülének mit volt mit tenni, mit nem, meg kellett adni, amit kért, mert megígérte.

- Nem bánom, fiam - mondja -, adok három bakkecskét is, odaadom a szennyes inget, meg azt a kardot is.

Neki is adta a három aranyszőrű bakkecskét a szennyes inggel és a rozsdás karddal együtt, és adott neki egy zacskó aranyat is.

- Akárhol - azt mondja - megfordulsz, fiam, hát legyen legalább pénzed is. Tudjál ennivalót venni kecskéidnek meg magadnak is. De arra vigyázz, hogy az az ing, mikor magadra veszed, olyan színűvé lesz, mint a bőröd. Azért ezt a nyakadról le ne vesd soha, mert akkor akárki, akármilyen kis szerrel meg tud ölni. De ha a nyakadban van, soha! Mert az olyan ing, amelyiken kard nem fog. Ez a kard pedig olyan, amelyiket legyőzni sohasem lehet. Ennek csak parancsold, hogy: vágjad, kardom! Azonnal azt csinálja, akármelyik seregben. Most majd elindulsz, kiérsz az erdőből azon az úton, amelyiket megmutattam. Ott mindjárt beérsz egy városba. Abban a városban lakik egy király. Annak van egy olyan lánya, aki még soha életében nem nevetett. Kihirdette a király az országban mindenfelé, hogy aki az ő lányát meg tudja nevettetni, annak adja lányát és halála után az egész királyságát. Ha azután, fiam, valamikor még valami bajod találna lenni, tudod, hogy hol lakom. Bátran gyere hozzám, majd én segítek a bajodon.

A fiú megköszönte a szülének a jóságát, avval elindult az ő három aranyszőrű kecskéjével. Elkiáltotta magát:

- Hej, három aranyszőrű bakkecském!

Avval odaért a város szélére. Jó magasan volt a nap, meleg volt. A kecskék is szomjasak voltak, ő maga is. A város végén volt egy kút, ahova a városbeliek és a közeliek vízért jártak. A kút mellett volt egy itatóvályú, hogy az aprójószágot meg lehessen itatni. A vályúba friss vizet merített a kecskéinek. Megitatta őket, ő maga is ivott. Leült a kútkávára, elkezdett falatozni, ebédelni eszegetni, kenyerezni egy kicsit.

Egyszer jön három lány a kúthoz, korsó a kezükben: vízért jöttek. Meglátták a fiút és a három aranyszőrű kecskét. Mindjárt elkezdtek vele incselkedni, tréfálkozni, játszani, hogy nem adna-e nekik két kecskét. Neki is maradna egy. Milyen szép kecskék!

Azt mondja a fiú:

- Nem eladók! Ezeket nem lehet eladni.

- Hát - tréfálkoztak a lányok - mit? Különben ilyen csúnya kecske nem is kell nekünk.

Avval egyik lány rácsapott az egyik kecskére, a másik lány a másik kecskére, a harmadik a harmadikra. A hátukra csaptak, úgy odaragadt a kezük, hogy nem tudták elereszteni. Akárhogyan rángatták is a kezüket, nem tudták levenni.

A gyerek rögtön útnak indította a kecskéket. Elkiáltotta magát nagy hangosan:

- Hej, három aranyszőrű bakkecském! Három lány a hátadon, három lány a hátadon!

Beért a város szélére. Egyszer csak szalad ki egy öregasszony. Kenyérsütő lapát a kezében. Elkezdte a lányokat szidni:

- Ti ilyen-olyan haszontalan népség, ti bitangok! Kecskék után mentek, nem a vizet hozzátok nekem?

Az egyik lánynak a hátára csapott a lapáttal. A lapát rögtön odaragadt a lány hátához, a lapát nyeléhez meg odaragadt a szüle.

Evvel a gyerek megy tovább a városba befelé. Látta, hogy összegyűl a sokaság, nézték a kecskéket meg a három lányt meg az öregasszonyt a kecskék után. Elkiáltja magát a gyerek:

- Hej, három aranyszőrű bakkecském! Három lány a hátadon, a lány hátán a lapát, a lapát nyelin vénasszony!

Avval ment tovább. Odaért egy utcafordulóhoz. Befordul a sarkon, szembe jött vele egy lovashuszár. Azt mondja a fiúnak:

- No, pajtás, megállj egy kicsit! Én ezt az öregasszonyt megölelem.

- Én nem bánom, pajtás - azt mondja a fiú.

Mindjárt aztán huszárkoma nem szégyellte, hogy vénasszonyt ölel, megölelte. Nézte ezt a huszárnak a lova. Nem tudta, mit csinál a gazdája. Hozzádörgölte az orrát a gazdája hátához. Odaragadtak mind a ketten.

A gyerek elkiáltja magát:

- Hej, három aranyszőrű bakkecském! Három lány a hátadon, lány hátán lapát, lapát nyelin vénasszony, vénasszony derekán katona karja, katona hátán lónak orra!

Megy tovább a fiú, odaért egy szabóüzlethez. Szalad ki a szabó, hozza a nagy ollót. Ő elszabadítja ezt a lovat, legalább lesz egy szép lova! El akarta nyírni a lónak a farkát. Hozzáragadt az olló, az ollóhoz meg a szabó.

Elkiáltja magát a gyerek, de akkor a sokaság már körülvette, nézte, hogy egy egész csapat megy az utcán:

- Hej, három aranyszőrű bakkecském! Három lány a hátadon, lány hátán lapát, lapát nyelin vénasszony, vénasszony derekán katona karja, katona hátán lónak orra, ló farkán olló, az ollón a szabó.

Megint hajtanak tovább. Kiér az utca vége felé, közel a király kastélyához. Ott meg lakodalom volt. Nagyon muzsikálnak a cigányok! A cigányprímás kiugrott, elkezdi a hegedűvel püfölni a szabót, miért akarja elvágni a lónak a farkát. Amint rácsapott a szabónak a hátára a hegedűvel, a hegedű odaragadt, a hegedűhöz meg odaragadt a cigány.

Akkor elkiáltja magát a gyerek:

- Hej, három aranyszőrű bakkecském! Három lány a hátadon, lány hátán lapát, lapát nyelin vénasszony, vénasszony derekán huszárnak karja, katona hátán lónak orra, ló farkán olló, az ollón szabó, szabón muzsika, muzsikán cigány.

De már a király kapuja előtt, mert a kapu nyitva volt. A királykisasszony látta az egész csapatot, hogy jönnek. Előre mosolygott. Mikor a kapuba ért, a fiú most ott kiáltotta el a mondókáját. Mikor elmondta, nemcsak a király és a királykisasszony, hanem az egész udvar is olyan jót nevetett, hogy még a falak is megremegtek bele.

Mindjárt leszól a király az udvarosnak, hogy azt a fiút ki ne eresszék a kapun, ez lesz a veje, senki más! Nem is akart a fiú elszaladni. Hisz azért jött.

Ő azután a cigányt a hegedűvel a szabótól elszabadította. Menjen vissza a lakodalomba muzsikálni. A szabót is elengedte. A huszárt is a lovával. A vénasszonyt is hazaküldte, hogy süsse meg a kenyeret. A lányokat szintén vissza a kúthoz, hogy vigyék a vizet.

Így a három aranyszőrű kecske megszabadult. Azokat a király az udvarosával behajtatta az istállóba. És ráparancsolt, hogy jól gondját viseljék a kecskéknek, nehogy bajuk essék.

A fiút pedig fölrendelte a kastélyba. Aztán ott is maradt a királynál, mint ifjú király.

Meg is esküdtek. Rövidesen megtartották a lakodalmat.

Éltek boldogan napokig, hetekig.

Egyszer jön egy futár nagy sebesen, izzadt lovon. Rögtön a király elé kéri magát, mert nagy üzenetet hozott. A szomszéd király hadat üzent, amiért a lányát nem az ő fiának adta.

A király rögtön hívatta a vejét, hogy most mit csináljon. Azt mondja a fiú:

- Semmit, felséges királyom. Egy ezredet szereltessen fel, hogy készen álljon. De arra se lesz sok szükség. De azért szereltesse fel, hogy készen legyen. Mert a másik király már betört az országunkba, és pusztít, amerre jár.

- Meg akarja bosszulni, amiért nem neki adtam a lányomat.

- Nem baj - mondja a fiatal király -, csak hadd csináljon, amit akar! Én ma elmegyek, holnap reggel itthon leszek! Akár az egész országa jöhet, az se lesz baj!

Mindjárt ki is adta a parancsot a király a főminiszternek, hogy a legelső ezredet azonnal szólítsa fegyverbe. A többit ne bántsa. Az csak hadd álljon, míg a veje megjön, majd az vezeti.

A fiú még azon a napon fölugrott a lovára, és kinyargalt a szüléhez az erdőbe, őhozzá, akinél szolgált. Köszön neki:

- Jó estét, édes öreganyám!

- Adjon isten, fiam! - azt mondja az - Már éppen vártalak. Tudtam, bajod lesz. Lám, megmondtam! No, de ne törődj vele! Itt van ez az ing meg ez a kard, amit akkor elfelejtettél elvinni, pedig azért szolgáltál. Úgy megörültél a kecskéknek, hogy azokat vitted el. Ezt az inget most vedd magadra, a puszta testedre. De azt megmondom, le ne vesd, mert akkor úgy bánnak el veled, ahogy akarnak. De ha ez rajtad van, akkor senki sem bír veled. Sem a golyó, sem kard nem fog rajtad. Meg itt van ez a rozsdás kard Az majd magától kifényesedik. Amikor a hüvelyből kihúzod, csak azt mondd: "Jó kardom, amíg csak egyet is látsz, addig mindig vágjad!" Te pedig csak arrafelé tarts, amerre magad előtt látsz egy alakot. Nem ismered meg, hogy ki az, tiszta fekete lovon lesz. Amerre az a kard jár, ott ellenség nem marad.

A fiú megköszönte a szülének a tanácsot. Másnap el is indult korán reggel haza. Mikor hazaért, az apósa, az öreg király már várta.

Azt mondja a fiatal király:

- No, édesapám, most már mehetünk.

Készen állt az egész hadsereg. Annak ő az élére állt.

- No - azt mondja -, hát most menjünk. Megkeressük, hogy merre jönnek.

Mentek is vagy két napot. Harmadik nap reggel összetalálkoztak az ellenséggel. De a fiú megparancsolta katonáinak, hogy mindenki vigyázzon magára, ne keveredjen el az ellenséggel.

- Épp csak kísérjük őket, hogy ne tudjanak bennünket körülkeríteni - mondta a fiú. - Majd én megcsinálom nekik a vonalat, ahol ütközni kell.

Mikor összecsapott a két sereg, az idegen királynak ott volt az összes katonája. Ott volt ő maga is a fiával együtt. Egyszer csak a fiú látja, hogy egy alak megy előtte. Hol eltűnik, hol megvillan a szeme előtt. De ő csak mindig a nyomába, azt követte.

Kirántotta a kardot, és kieresztette a kezéből. A kard aztán ment szó nélkül. Olyan gyorsaság­gal járt, mint a villám. Amerre az ment, mindenütt csíkot vágott. Nem telt bele jó két óra sem, addig tartott az ütközet. Az öreg ellenséges király elesett egész seregével együtt. Csak egy maradt meg belőlük hírmondónak, hogy otthon elmondhassa, elesett az öreg király minden seregével. A fia pedig fogságba esett, de nem ölték meg.

Így a fiú győztesen ment haza. A király nagyon örült neki, de a felesége nem. Az jobban szerette volna, ha ő pusztult volna el, mintsem a másik királynak a serege. Mert mikor azt az idegen fiatal királyt meglátta, szerelemre gyulladt iránta. Mert az igazi királyfi volt, nem pedig egy parasztból lett király.

"Na megállj, majd elbánok veled akármi úton-módon!" - gondolta a fiú gonosz felesége.

A fiú megsejtette ezt, és a foglyul ejtett királyt elzáratta. Enni és inni adott neki bőségesen, csak éppen nem volt szabadon. A felesége titokban mindig eljárt az ellenséges királyhoz, beszélgetett vele. Azt mondja a fogoly király neki, hogy kérjen, könyörögjön az urának: tegye le a kardját éjszaka, amikor lefekszik! Ne az ágyra tegye, hanem egy székre! És az inget se vegye fel, hanem inkább egy másikat. A királykisasszony meg is fogadta, hogy akármi úton-módon erre ráveszi a férjét.

Egy este elkezdett könyörögni neki nagyon, amikor lefeküdtek, hogy vesse le az ingét, tegye le a kardját, mert nem szereti, hogy mindig ott van mellette. Meg, azt mondja, az inget is ki akarná mosatni, jobban mondva, ő maga akarja kimosni!

Feleli a fiú:

- Nem kell azt kimosni, nem látszik azon a piszok, nem látszik azon, hogy szennyes volna!

Aznap nem is vette le, másnap se vette le, de harmadnap már nem állhatta a sok könyörgést:

- Nem bánom, levetem. Hát mosd ki magad!

Levette hát az ingét, odatette maga mellé egy székre. Letette a kardját is. Lefeküdtek. Ő persze nem tudta, hogy az ellenséges király ott feküdt az ágy alatt.

Mikor elaludt, egyszer csak arra ébredt, hogy valaki rettentően rázza:

- Gazfickó, kelj fel! Tönkretetted az országomat, tönkreverted a hadseregemet, meggyilkoltad az apámat!

A fiú fölserkent. Kap a székhez. A szék üres volt. Látja, hogy annak a másiknak a kezében van a kardja, nyakában van az ing is. Nem szólt a feleségének semmit, nem is tett szemrehányást, csak arra kérte a feleségét és az ellenséges királyt:

- Tudom, hogy megölsz. Ölj meg, de mikor megöltél, összedaraboltál, akkor legalább abba a rossz zsákba, amelyik a nyergem alatt van, tegyetek bele! Kössetek föl, tegyetek föl a lovam hátára, azt meg eresszétek világgá, hadd egyenek meg a farkasok a lovammal együtt!

- Na, ezt megteszem, de tovább az életednek nem kegyelmezek.

Avval kirántotta a kardot, és egyszerűen négybe hasította a fiút. Azután abba a rossz zsákba beleszedették a szolgálóval. Felkötötték a ló hátára, és világgá eresztették.

A fiú lova el is indult, de egyenesen a szüléhez, az erdőbe, ahol előtte való napon volt. A szüle már kint állt a kapuban, csóválgatta a fejét.

- Na, édes fiam, gondoltam, hogy majd akármi úton-módon, de csak elbánnak veled! Na, nem baj - azt mondja -, majd elbánsz te is velük.

Levette a zsákot a ló hátáról, kiöntötte a padra. Valami folyadékot öntött a hús tetejébe. Az az élesztővíz volt. Evvel elkezdte a húst gyúrni. Olyan fiatalembert gyúrt belőle, hogy hétszerte szebb és erősebb volt, mint azelőtt. Mikor készen volt vele, talpra állította, rácsapott, és azt mondta:

- Édes fiam, ébredj!

A fiú azonnal ugrott egyet, mint aki a legjobb álmából ébred. Dörzsölte két kézzel a szemét. Körülnéz, hogy hol is van. Mikor meglátta a szülét, azt mondja:

- Ej, édes öreganyám, de jót aludtam!

- Alhattál volna, édes fiam - mondja az -, ítéleted napjáig, ha a lovad ide nem hoz hozzám! Na, de most adok egy tollat. De nagyon vigyázz rá, nehogy elveszítsd, vagy el ne csalják tőled! Evvel, ha jól vigyázol rá, visszaszerezheted a királyságot. És majd azt vedd el feleségül, aki leghűségesebb lesz hozzád. Mert - azt mondja - ennek a tollnak az a tulajdonsága, hogy csak megsimítod, és mondd, hogy mi akarsz lenni.

A fiú abban a pillanatban megsimogatta a tollat, elbúcsúzott a szülétől, megköszönte a jóságát, és rögtön egy szép fütyülő madárrá változott. Elrepült egyenest az ellenséges királynak a kertjébe. Egy szép, terebélyes rózsafára telepedett, rászállt az ágra, és ott igen nagyon szépen elkezdett fütyürészni.

Meghallotta a király, hogy egy madár nagyon szépen fütyül a kertben. Fogta a puskáját, hogy ő megpróbálja: ezt a madarat vagy megfogja, vagy lelövi. De a kismadár mindig olyan sűrű bozótba repült, hogy sem lelőni, sem pedig megfogni nem tudta. Mindig csak csalogatta. Kicsalta a kastélyból. A király nyomon követte. Egyik fától a másikig egyik útról a másikra, mindig csak a madár után.

Kiért a tóhoz. Ott a fütyülő madárból gyönyörű szép vadkacsa lett. Olyan szép, olyan gyönyörű tolla volt, gyönyörű volt a farka, hogy a király váltig meg akarta fogni: agyonlőni sajnálta, de sehogyan sem bírt vele.

- Na - azt mondja -, nem baj! Majd holnap. Itt lesz ez holnap is. Akkor jobban ráérek. Ha másképp nem, beúszok utána!

A király abbahagyta a kacsa üldözését, és elballagott haza. A kacsa azonban felrepült, megelőzte a királyt. Hamarabb volt otthon, mint ő, csakhogy megint más alakban. Megint szép fütyülő madár lett, de most más színű. Ott szállott újra ágról ágra.

Megörült a király.

- Jaj - azt mondta -, ez még sokkal szebb madár! Ezt megpróbálom valahogyan idecsalogatni!

Nem sikerült. Így mégis ott hagyta a madarat.

- Nem törődök vele! Most úgyis itt marad. Már este van.

Bement a királynéhoz. Az mindjárt azt kérdezte tőle:

- Hol voltál egész nap? Hol, merre jártál?

A király aztán mesélgette:

- Nagyon szép madarat láttam, nagyon szép kacsát is. Meg akartam fogni, de nem bírtam. Ha lőni akartam, elbújt a vízbe. Máskülönben meg olyan közel jött, ha meglövöm, nem mutat semmit, mert ronggyá teszi a lövés. Hanem majd ott lesz az holnap is. Holnap megfogom, akármi úton-módon.

Megvacsoráztak, aztán lefeküdtek.

Másnap reggel, amikor fölébrednek, hát a kastély előtt, a kapun belül, ott nyílt egy gyönyörű szép almafa. Olyan szép almák, gyümölcsök voltak rajta, hogy olyant a király még sohasem látott. Mindjárt vitt is a feleségének két almát, dicsekedett vele, hogy milyen szép almafa nőtt az éjjel a kastély előtt. Kóstolja csak meg, milyen szép és jó almája van. Ő már egyet megevett.

Azt mondja a királyné:

- Azt a fát rögtön, de azonnal vágasd ki. Gyümölcsöstül együtt égesd el a legkisebb darabját is, mert ez nem más, mint az első férjem.

- De - mondja a király - hát hogy gondolsz olyant? Hogy lehet az, mikor én leszúrtam és összevágtam apróra? A lova sem jött vissza, ő sem.

- De - mondja a királyné -, ez nem lehet más, csak ő.

Mindjárt neki is ugrasztotta az udvarosokat, és kiadta a parancsot:

- Ássátok ki a földből gyökerestül! Daraboljátok kis darabokra!

Rakatták is mindjárt a kőművessel a kemencét, amelyikben elégetik az utolsó darabig. De a fa olyan kemény volt, alig lehetett fűrészelni vagy vágni. Estig tartott nekik. Hát nagy fa volt, sok is lett belőle. Este még maradt valamennyi, egy rakás forgács. Ráparancsolt a királyné a szolgálójára, hogy a legkisebb forgácsot is mind hozza be, és hányja a kemencébe. Hadd égjen el!

Mikor a szolgáló maga maradt, teleszedte a kötényét. Egy forgács csak felemelkedik a kötényben, és megszólal:

- Te jó lány, tedd meg nekem azt a kívánságot, dobj ki engem a kapun úgy, hogy meg ne lásson senki.

Szétnéz a szolgáló. Nincs kint senki. Fogta azt a kis forgácsot, zsupsz, már ki is dobta a kapun. A többi forgácsot bevitte a kötényében, a kemencébe dobta, úgyhogy a fa elégett.

Másnap reggel a király fölkelt. Fölkészült a kacsavadászatra. Elment a tavához. Gondolja, hogy ha talál valamilyen szép madarat, vagy azt a szép kacsát, akkor megfogja. El is ért másnap a tóhoz, hát uram isten, tele van az kacsával. Sok van benne, de egy gácsér, a legszebb, kiválik közülük; az mindig egyedül úszkál. Fölkapta a király a puskáját, közibük lőtt. Erre az egyik erre ment, a másik arra, be, jó mélyen a vízbe. De ez az egy kacsa ottmaradt a parton, ott bukdácsolt. Hol lebukott, hol feljött. Fölkapta a király a puskát, hogy majd lelövi, de abban a pillanatban a kacsa lebukott. Lebukott, aztán egész közel jött a parthoz.

- Hát - mondja a király -, mit játsszak én vele? Megfogom én azt úgyis!

A kacsa elkezdett ott a parton fürödni. Szétnézett a király, hogy nem jár-e ott valaki, nem látják-e meg őt. Nem látott senkit. Letette a kardját, levetkőzött. Ledobta az ingét is a nyakából, letette a kardját is mellé.

Avval belement a vízbe. De a kacsa mindig beljebb úszott. Mindig olyan közel úszott előtte, hogy majdnem el tudta érni, de mégsem kaphatta el a kezével. Mikor a kacsa látta, hogy már jó messze van a parttól, akkor felrepült. Kirepült a partra, egyenest a kard meg az ing mellé. Ott megrázkódott, és ugyanaz a fiú lett belőle, mint előbb volt, csak hétszerte szebb. A király alig ismerte meg.

Mindjárt az volt az első, hogy az inget a nyakába húzta, a kardot meg az oldalára fölcsatolta.

- Na - azt mondja a fiú - felséges király, most gyere ki!

Mikor a király ezt meglátta, majdnem meghalt ijedtében.

Könyörög neki, hogy legalább szolgájának tartsa meg.

- Nem - azt mondja a fiú -, te sem tartottál meg engem semminek. Legalább jó leszel a sasoknak.

Avval fogta a kardját, mindjárt négyfelé hasította. Otthagyta a tó partján. A ruháját fölvette, hogy odahaza a királyné föl ne ismerje. Gondolja azt, hogy a király megy haza.

Mikor hazaért, a királyné rögtön szaladt elibe mert a másik két kacsát hozta. De mikor meglátta, hogy ez nem az, akit ő várt, rögtön térdre ereszkedett előtte, és kegyelemért könyörgött.

Azt mondja a fiú:

- Nem, édes feleségem! Te énvelem úgy elbántál! Teneked jobban tetszett az, mivelhogy igazi királyfi volt. De az annyi jót nem tett veled soha, mint én. Azt az ország népe nem szerette. Teneked nincs tovább kegyelem. A kedves férjedet jóformán megették a sasok a tóparton. Te ugyanarra a sorsra jutsz, mint az a szép almafa, amelyiket kivágattál.

De ott rimánkodott neki a királyné, amíg szélnek nem eresztette, menjen, amerre lát. Aztán azt a szolgálót, aki őt kidobta a kapun, amikor még kis forgács volt, elvette feleségül. Nagyon szép lány volt, sokkal szebb, mint a királyné. Belőle lett a királyné, és ő maradt a király az országban.

Elhívta a szülét is az erdőből, hogy ne raboskodjon ott, hanem legyen nekik a nagyanyjuk. El is jött a szüle. Felvette a régi alakját, és tisztes öregasszony lett belőle.

Nagy lakodalmat csaptak. Ettek, ittak sokat. Aludtak, de hogy mikor ébredtek fel, azt még nem tudom, mert még nem hallottam.

Itt a vége, tedd a jégre, majd elcsúszik valamerre!