Kilenc

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, és ahol a kurta farkú malac túr, még azon is túl, volt egyszer egy szegény özvegyasszony, annak meg egy fia, akit Kilencnek hívtak. Csak azért hívták Kilencnek, mert annyit evett, mint más kilenc ember. A szegény asszony bizony nagyon búsult, mert ura nem volt, és meg volt ijedve, hogy nem bírja jóllakatni ezt a nagyétkű fiát. Egyszer azt mondja a fiának:

- Fiam, immár jó kemény vagy, jó volna, ha elmennél valamerre szolgálatot keresni. Mert én nem bírok annyit keresni, hogy téged kielégítselek.

- Nem megyek én. Ülök inkább veszteg, még van elég időm! - felelte a fiú.

A szegény asszony keservében elment a királyhoz. Azt mondja a királynak:

- Felséges királyom! Van nekem egy fiam, Kilenc a neve. Szegény özvegyasszony vagyok, nem bírom eltartani se őt, de még magamat sem. Idehozom, ha semmit se fizet, ha csak a tartásért szolgál.

- No - azt mondja a király -, hozd ide, szegény asszony, azt a gyereket. Meglátjuk, mi lesz.

Hazament a szegény asszony. Összekészítette a fiú holmiját. Másnap elmentek a királyhoz.

- Na, fiam - kérdi a király -, akarsz-e nálam szolgálni?

- Mit fizet? - kérdezi Kilenc.

- Nézzük csak, fiam - mondja a király -, mit fizessek? Te mennyit akarsz?

- Én - mondja Kilenc - nem kérek egyebet, csak adjanak annyit ennem, amennyit kívánok, aztán, amikor kitelik az esztendő, engedje meg, hogy pofon vágjam egyszer.

Hát - gondolja magában a király -, kibír ő még két pofont is, csak ne kelljen fizetnie.

Így hát megegyeztek. Ottmaradt a gyerek, az asszony meg hazament. Azt mondja a király a fiúnak:

- Nézd csak, fiam, beteszlek az istállóba. Adok négy ökröt a kezedre és egy szekeret, avval fogsz járni mezőre, erdőbe, elvégzed, ami kell, aztán eteted, itatod az állatokat. Ez lesz a te dolgod.

Adtak a gyereknek enni. Kilenc tál levest megevett, s hozzá kilenc szelet kenyeret. Először azt hitték, ki van éhezve ez a gyerek, s majd később, ha jóllakott, nem eszik annyit. De bizony evett ő tovább is, kilenc embernek valót.

Egyszer kiadta a király a parancsot:

- Holnap reggel menjetek el, valamennyien, szolgák, fáért. Amelyik leghamarabb hazajön az erdőből, az ajándékba kap egy rend ruhát, cipőtől kezdve fejtetőig, mindent. Korán keljetek fel, etessetek, itassatok, legyetek készen, mire megvirrad.

Lefeküdtek a szolgák, elaludtak. A többiek három órakor felkeltek, etettek, itattak, de Kilenc csak aludt tovább. Ő nem kelt fel. Minden legény készen volt a maga ökreivel, csak járomozni kellett még őket. Aztán elindultak. Már éppen megvirradt, mikor Kilenc felkelt. Éppen akkorra meg voltak fejve a tehenek is. Vitték a konyhára, hogy elszűrjék a tejet. Éppen kilenc kondér tejet fejtek. A tehénfejők kimentek, hogy a tejet átszűrjék. Mire visszajöttek, Kilenc mind a kilenc kondér tejet megitta.

- Kilenc, hol van a tej? - kérdezik tőle. - Mikor kimentünk, tele voltak, most mind üresek a kondérok!

- Hát hol van? Megittam! - feleli Kilenc. - Az erdőbe készülök, éhes voltam.

Azok nagyon megharagudtak rá.

- Te - azt mondják neki -, a többi már elment, s te most keltél fel? Az ökreid meg vannak-e itatva, etetve?

- Biz még nem ettek.

- A többi szolga nem köteles a te ökreidet etetni-itatni, azok elmentek már az erdőbe.

- Ej - mondja ő -, csak odaérek én is, utolérem majd őket.

Elment az istállóba az ökrökért. Kihozta őket, és úgy etetlen-itatlan, pucolatlan bejáromozta őket. Egy hosszú ostort a kezébe vett, és hajtotta őket ki nagy gyorsan az udvarról. Mire odaért az erdőbe, a többi már meg volt rakodva. Indulnak haza. Azt mondja Kilenc:

- Nicsak, tán már mentek haza?

- De bizony! Nem hallottad, mit mondott este a király? Aki a leghamarább hazajő, kap egy rend ruhát.

- Hát nem vártok meg engemet? - kérdi.

- Nem - mondják azok. - Mert mi felkeltünk három órakor, te meg aludtál. Szabad lett volna neked is felkelni.

Mikor ezt meghallotta Kilenc, az ökröket kifogta, és elengedte, szabadon az erdőbe. Hadd egyenek, mert éhesek voltak. Gondolta magában, míg ő megrakja a kocsiját, addigra jóllaknak az ökrök. Aztán megfogott egy fát, s gyökerestül kihúzta. Nem úgy tett, mint a többiek, akik kifűrészelték a fát, azután összevágták. Húzta ő egyiket a másik után gyökerestül. Amit kihúzott fát, rakta keresztbe mind az úton. Kiabálnak a kocsisok:

- Miért zártad el az utat?

- Várjatok meg, míg én is megyek!

Mikor már gondolta, hogy elég lesz a kocsijára, hozzáfogott, s megrakta a kocsiját. De azt is úgy gyökerestül-ágastul. Akkora terűt rakott, mint amekkorát a kukoricaszárból szoktak rakni a kocsira, úgy kellett felnézni rá. Lekötötte a kocsit, hogy ne hulljon széjjel a fa, s szaladt, hogy járomba fogja az ökröket.

Ahogy odaér, ahol az ökreit hagyta, hát mit lát? Négy farkast. Az ökröket azok mind szétszaggatták, csak a csontok maradtak meg.

- Hé, pajtások - mondja nekik Kilenc -, mit csináltok itt? Megettétek az ökreimet? Most mivel viszem haza a fámat? Álljatok meg!

Megfogta mind a négy farkast, s azokat fogta be a kocsiba, a farkasokat. De amikor indítaná a farkasokat, azok nem bírták elhúzni a kocsi fát. Meg sem tudták mozdítani. Kilenc erre visszament az erdőbe, s fogott még két medvét. Azokat is bejáromozta a kocsiba. Így már megindultak. A hegyről vágtában indult, utána a többi kocsis. De azok a rendes úton mentek, Kilencet pedig azok a vadállatok erdőkön, mezőkön, árkon vitték keresztül. Amerre akartak; Kilenc nem bírt velük.

- Na, csak menjetek, ha úgy szerettek menni, csak vigyétek a fát - mondta Kilenc.

Egyszer csak melléjük szegődik egy ördög. Egy botocska volt a kezében, s amint a kocsi ment, azt a botocskát mindig a küllők közé dugta. Kilenc észrevette, és megkérdezte:

- Mit csinálsz ott?

- Tréfálkozom! - mondja az ördög. - Jó a kedvem.

- Te, úgy tréfálj velem - mondja Kilenc -, hogy ha a kerék összetörik, megfogatom veled a tengelyt, s félfelől neked kell tartani a kocsit, ha a kerék összetörik!

Az ördög nem törődött a beszéddel, csak dugdosta be a botokat a küllők közé. Egyszer - ropp! - összetörik a kerék! Nem volt rest Kilenc, ugrott le rögtön a kocsiról.

- Egyszóval te tréfálsz velem? - azt mondja. - Hogy gondolod? Hogy én hazamegyek kerék nélkül? Nem! Gyere, fogd meg csak a tengely végét, és tartsd, amíg hazaérünk, ahogy mondtam!

Nem volt mit tegyen az ördög, meg kellett fognia a tengely végét. Mentek, de hát úgy mentek azok a vadak, mint a villámlás. Elértek egy folyóvizet. Azon keresztül kellett volna menni. Hanem a vadak nem akartak belemenni a vízbe. Kifogta Kilenc a vadakat, felkötözte őket a szekér tetejére, hogy ne tudjanak elfutni. S azt mondja az ördögnek:

- Fogd meg hátul a kocsit, én majd elöl fogom. Vigyük át! Túlnan megint befogjuk a vadakat.

Meg kellett az ördögnek fogni hátul, ha egyszer Kilenc elöl fogta a kocsit. Most meg a vadak is rá voltak kötve annak a nagy terű fának a tetejére! Mikor túl voltak a vízen, megálltak, Kilenc leoldozta a vadakat a kocsi tetejéről, s megint befogta őket. Elindultak. Úgy vitték most a kocsit, mint a világ ördöge.

A király már-már kezdte megsokallni, hogy milyen késve érkeznek az emberei az erdőből. Máskor hamarabb értek haza, most meg egy sem jött. Azt mondja az egyik szolgájának:

- Eredj fel, fiam, a toronyba, nézd meg, hol késnek eddig?

Egyszer csak lejön a legény, s jelenti a királynak:

- Felséges király - mondja -, jönnek! De nem az úton, hanem a határon keresztül, a földeken át. S nem ökrök vannak befogva, hanem én négy farkast látok a kocsi előtt s két medvét. Ahogy nézem, Kilenc jő velük. A többit nem látom.

- Jaj, istenem, tán csak nem? - mondja a király. - Nézd meg közelebbről, farkasok vannak és medvék a kocsi elé fogva?

Kifutott a szolga, újra megnézni. Fut vissza gyorsan:

- Felséges király, nem hazudtam. Kilenc jő négy farkassal és két medvével, akkora terű fát hoz, hogy irtóztató.

- Jaj - azt mondja a király -, zárd be gyorsan a kaput, nem kell beengedni. Nem akarom, hogy elpusztítsanak bennünket azok a vadállatok.

Futott a szolga, bezárta a kaput, még jól megerősítette, hogy ne tudjon senki bemenni. Mikor Kilenc fogata odaért a kapuhoz, akarja nyitni a kaput, hát nem lehet - be van zárva! Nézelődik, de nem lát senkit az udvaron, hogy kinyissa neki a kaput. Azt mondja az ördögnek:

- Nézd csak, nem akarok én itt soká állni. Fogd meg a kocsinak a farát, én meg az elejét, s vessük keresztül a kapun.

Kifogta az állatokat, megkötözte őket kinn, merthogy nem tudta beengedni őket. Aztán ők ketten megfogták a kocsit, s úgy keresztül hajították a kapun, hogy a kocsi szétesett. A fa összetört, hogy nem kellett fűrészelni. Aztán az állatokat hajította keresztül az ördöggel Kilenc. Jó kerítés volt ott, amögül már nem tudtak elszaladni. Végül ő is keresztülmászott a kapun; az ördögnek azt mondta:

- Te már nem kellesz; elmehetsz.

A király majdnem kétségbeesett. A medvék bömböltek, a farkasok orgonáltak, nem mert a király kimenni sem. Szerencséjére Kilenc az istállóba terelte a vadállatokat, és rájuk csukta az ajtót. Azt mondja a király:

- Te, Kilenc, miért késtetek így el? A többi kocsis még most sem ért haza. Én még egyet sem láttam. Te vagy az első.

Kilenc töviről hegyire elmondta neki, miért késett, s miért lett mégis első.

Amikor a király meghallotta, hogy Kilenc milyen erős, úgy megijedt tőle, hogy kész lett volna rögtön kifizetni a szolgálatját, csak menjen, amerre lát. De nem mutatta, hogy fél vagy haragszik, hanem azt mondta:

- Derék fiú vagy, fiam! Elnyerted a rend ruhát.

Mindjárt adott is neki tiszta új rend ruhát. Megörült neki Kilenc. Aztán hazajöttek a többiek, de azok semmit sem kaptak.

Gondolkodik a király, mit is tudna csinálni, hogy megszabaduljon ettől a Kilenctől.

Előhívatja, azt mondja neki:

- Nézd csak, te, Kilenc. Akarok én az erdő szélébe egy kutat hányatni. Már meg is fogadtam a mestereket. Elmész velük te is. Mikor kiástátok a kutat, mikor a forrást már elértétek, akkor hozzáfogtok, s kirakjátok kővel. De azt megmondom, hogy jól vigyázz a mesterekre, ott légy velük mindig. Te vagy a legokosabb. Az volna a legjobb, ha te kezdenéd el a kirakást, a fundamentumot.

- Jól van, felséges királyom, úgy lesz, ahogyan mondod.

Ki is ásták a kutat, és a forrást meg is lelték. Jó mély vize volt.

- No - kérdi Kilenc -, melyikünk tegye le a fundamentumot?

Azt mondják a többiek:

- Kilenc, te vagy a legerősebb, eredj bele te.

- Hát én nem is félek, belemegyek.

De a király megegyezett a mesteremberekkel, hogy ha majd Kilenc belemegy a kútba, százmázsás követ vessenek utána, hogy ott az összetörje. Most, hogy belement, utánavetették a százmázsás követ; gondolták, a fejére esik, és végez vele. De Kilenc észrevette, hogy suhog a kő lefelé. A követ estében a fél kezével megfogta, és hajította felfelé. Visszahajította, ki a kútból. Úgy megijedtek a mesterek, hogy szinte halálra váltak, hogy majd kijő Kilenc, elpusztítja őket.

De Kilenc a feljövetel után sem szólott semmit. Dolgoztak estig, a kút elkészült, elmentek haza. Az egyik mestert a király magához intette.

- Miért nem csináltátok azt, amit mondtam?

- Mi megcsináltuk, de ő elkapta, s visszadobta a követ.

Most aztán még jobban megijedt a király. Hogyha olyan erős ez a Kilenc, mi lesz, amikor majd az esztendő kiteltével azt a pofont őneki megadja? Ő abba azon helyt belehal. Hamar a király összehívta tanácsosait, elkezdtek tanácskozni, mi módon tudnának Kilenctől megszabadulni. Azt mondják a tanácsosok:

- Király, megtaláltuk a módját. Írj egy levelet. Írd csak bele azt, hogy: "Itt küldöm a világ legnagyobb rablóvezérét, kezedbe adom, ti már tudjátok, mit kell vele tenni." Aztán ezt a levelet küldjük el a városbíróhoz, majd az tudja, mit csináljon.

A király megírta a levelet. Kilencnek pedig így szólt:

- Nézd csak, fiam, el foglak küldeni a városházára, a város bírájához.

- Jól van, felséges király, de szeretném tudni, miért.

- Nézd csak - mondja a király -, a város bírója tartozik nekem egy nagy összeggel. Megírtam levélben is, tőled is megizenem, hogy arra a pénzre nekem szükségem van, legyen szíves, küldje meg. Te is mondd meg neki szóval.

S a király a levelet borítékba tette.

- Ezt, fiam, a városbírónak add a saját kezébe.

El is ment a fiú, bekopogott a város bírójához.

- Na, fiam - mondja a városbíró -, mi a kívánságod?

- Nekem az, hogy ideküldött a király mint követet, hogy maga tartozik neki egy összeg pénzzel, neki arra most szüksége volna, legyen szíves, adja meg. De - mondja még - levelet is hoztam, abban is, azt hiszem, meg van ez írva.

Elolvassa a városbíró a levelet. Nem szólt semmit, csak beletette a zsebébe. Megnyomott egy gombot, jött négy darabont, azok azonnal megragadták Kilencet, láncot a kezére, bevetették a börtönbe, s a börtönajtóra lakatot tettek. Most már jó kézben volt Kilenc, kimondták, hogy nagy rablóvezér! El is ítélték egykettőre, hogy harmadnap viszik az akasztófára. Örvendett a király, hogy megmenekült Kilenctől.

Eljött a harmadik nap. Kidobolták, hogy aki akasztást akar látni, az most láthat, mert most akasztanak fel egy híres rablóvezért.

Viszik is Kilencet a börtönből, viszik az akasztófa felé. Temérdek nép kíséri. A város végére vitték. Megy a hóhér, és megy a pap is velük.

Amikor az akasztófa alá érnek, azt mondja a hóhér:

- Na, fiam, melyiket választod: a kötelet vagy a bárdot? Mivel vegyem el az életed?

- Én először is azt akarom tudni, miért akasztanak engem fel, vagy miért fejeznek le.

- Nem én akasztalak fel, fiam, hanem a törvény. Nekem ki van adva, hogy végezzelek ki. De hogy mit csináltál, azt én nem tudhatom.

- Hát ha engemet olyan nagy bűnösnek tartanak, hogy megérdemlem az akasztófát vagy a lefejezést, akkor, nem bánom, akármelyiket. Fejezzenek le.

- Akkor, fiam, tedd le szépen a fejedet a tőkére.

Azt mondja Kilenc:

- Én nem tudom, hogy kell letenni. Mutassa, meg, hova tegyem a fejemet, s akkor leteszem. Én ezt a mesterséget nem tanultam.

A hóhér letette a fejét, Kilenc meg a bárdot hirtelen kiragadta a kezéből, és ritty, levágta a hóhérnak a fejét.

- Hogy gondoljátok ti ezt, hogy Kilencet olyan könnyű lefejezni ok nélkül?

Úgy megijedtek az emberek, hogy ahányan voltak, annyi felé futottak. Futott a városbíró is úgy, hogy a lába nem érte a földet. Kilenc meg utánuk! Bizony szerencsés volt, aki el tudott szaladni, mert akit ő elfogott, ahhoz úgy odacsapott, hogy körülötte még tízen is meghaltak. Egyik elütötte a másikat.

A városbíró hazafutott, Kilenc utána.

- Magát is ott láttam azok között, akik engem elitéltek. Miért ítélt el engemet?

- Nem én ítéltelek el, hanem a törvény.

- Jó, megbocsátok, de most adja meg szaporán az adósságot, mert engemet a pénzért küldtek, nem azért, hogy maga felakasztasson!

- Miféle pénzt adjak meg?

- Amivel tartozik a királynak!

A városbíró tudta, hogy ez nem a pénzért volt ideküldve, hanem azért, hogy elveszítsék. De hát kiadta a pénzt, amit a király kért, csakhogy megszabaduljon Kilenctől. Menjen vissza mennél előbb a királyhoz.

Kilenc hazaindult.

Amikor a király Kilencet meglátta, még jobban remegni kezdett. Úgy megijedt, majd hanyatt esett.

- Tessék, felséges király, meghoztam a pénzt. De - nem haragszik, hogy így megkéstem?

- Dehogy haragszom!

- Mert, hogy mit nem akartak velem tenni! Csakhogy nem olyan könnyű ám Kilencet eltenni láb alól! Van nekem annyi eszem, hogy nem engedem magam.

A király kedvében járt Kilencnek, hogy ne haragudjék.

Azt találta ki aztán éjjel a király, hogy elküldi majd másfelé, hátha arra ottvész. Azt mondja neki:

- No, Kilenc, fogd meg az állataidat, és menj el az erdőbe. Amennyi csontot ott kapsz, szedd össze. Vigyél zsákot, rakjad bele. Menj el azután a dögtemetőbe. Onnan is szedd össze a csontokat, és hozd haza. Kilenc zsákot töltsél meg, az elég lesz.

Elment Kilenc az erdőbe, összeszedett csontot eleget. Elment a dögtemetőbe, megtöltötte a kilenc zsákot. Aztán hazament. Jelenti a királynak, hogy megérkezett.

- Na, fiam - mondja a király -, most eredj el a város végére. Van ott egy malom. Az a malom az ördögök malma. Mondd meg nekik, hogy a legfinomabb lisztet csinálják ebből a csontból.

Gondolta a király, az ördögök majd bizonyosan elpusztítják Kilencet.

Kilenc befogta az állatait, a négy farkast meg a két medvét, s elindult a kocsival. Megérkezik a malomhoz. A malomkapu nyitva volt. Egy ördög meglátta, hogy Kilenc jön az állataival, s nagy hamar a többinek is hírt adott.

- Jaj - mondja -, be kell csukni a kaput, mert Kilenc jön a négy farkassal meg a két medvével!

A kapus az az ördög volt, akivel a tengelyt fogatta Kilenc. Az ismerte Kilencet, volt oka, amiért becsukatta a malom kapuját.

Odaér Kilenc, látja, hogy a kapu be van zárva, nem bír bemenni. Kiáltott, hogy nyissák ki a kaput. De az ördögök nemhogy kinyitották, hanem vagy tíz ördög feküdt neki belülről a kapunak, hogy Kilenc be ne tudjon menni. Újra kiabált nekik Kilenc vagy háromszor, hogy nyissák ki már a kaput! Végre visszaszóltak:

- Visszamehetsz! Úgysem engedünk be az állataiddal. Nem lehet őrölni.

- Nem lehet? - mondja Kilenc. Úgy megrúgta a kaput, hogy a két szárny kétfelé nyílott, az ördögök meg úgy vetették a bukfencet, hogy majd a nyakuk tört ki. Odaállt Kilenc a malom ajtaja elé. Azt mondja:

- Ideküldött engem a király azzal, hogy ezt a kilenc zsák gabonát tüstént őröljétek meg. De ha nekem szép lisztet nem adtok, én majd megtanítalak benneteket. Én vagyok Kilenc!

- Nézd csak, Kilenc - mondják az ördögök. - Nem szoktunk mi csontból lisztet csinálni. Elmehetsz vissza.

- Nem engedelmeskedtek nekem? Ha nekem nem őröltök tüstént lisztet, mind a malomkő alá teszlek benneteket, s mind megköszörüllek! - beszélt nekik Kilenc.

Úgy megijedtek erre az ördögök, olyan lisztet őröltek, hogy olyan finom még soha nem is volt a világon.

- Itt van, Kilenc, kész a liszt. Nem kell semmi érte. Vámot sem veszünk. Csak vigyed.

Felrakta Kilenc a zsákokat a kocsira, s hazament.

Mikor a király meglátta, úgy megijedt, hogy ijedtében még a szava is elállt.

Mondja a királynak Kilenc:

- Felséges királyom, immár lejárt az esztendő.

Mert éppen azon nap járt le.

"Mi lesz már most?" - gondolta a király.

Volt a királynak egy szépséges szép lánya. Az nagyon féltette az apját.

- Nem tudja már felséged, hogyan volt az egyezség? - kérdi a királyt Kilenc. - Ha kitelik az esztendő, megengedi, hogy pofon vágjam.

A király nem tudta, hogy erre mit is feleljen, olyan nagyon meg volt ijedve. De beleszólt a királykisasszony:

- Kilenc, ne az apámat vágd pofon, hanem engemet.

- Nem veled egyeztem, hanem az apáddal, a királlyal.

- Hiába egyeztél vele, mert apám már öreg, én meg fiatal vagyok. Inkább vágjál engemet arcul.

Azt mondja erre Kilenc:

- Lányt én nem vágok arcul, de ha már pofonról volt szó, vágjál inkább te engemet képen.

- Megengeded? - kérdi a király lánya.

- Meg - mondja Kilenc.

A király lánya felemelte a kezét, mintha mindjárt meg akarná ütni Kilencet. De ütés helyett a nyakába borult. Megölelte, megcsókolta Kilencet a király lánya.

- Nézd csak, Kilenc - mondja -, ilyen vitéz vagy te. Ne add meg apámnak a pofont, a tied leszek inkább. Te az enyém, én a tied, ásó-kapa választ el egymástól.

Nézi a király, hogy mit csinál a lánya. Csodálkozik, hogy inkább a felesége lesz, hogysem engedje az apját megütni. Megszólal most Kilenc is:

- Megengeded-e király, hogy a lányodat feleségül vegyem?

- Hogyne engedném! Ilyen vitézhez hogyne adnám hozzá, mint amilyen te vagy.

Mindjárt ki is hirdették az esküvőt. És csaptak olyan lakodalmat, hogy negyvennyolc óráig tartott. Máig is élnek, ha meg nem haltak.

Így lett Kilencből király.