A zöldszakállú király

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl volt, még azon is túl, ahol a kurta farkú disznó túr, volt egy zöldszakállú király.

Az a zöldszakállú király egyszer fogta magát, elindult vándorolni. Már nagyon sokáig vándorolt, bizonyosan megjárt már száz tű hosszát egyszer csak azon vette magát észre, hogy bizony tizenhét esztendeje már annak, amióta ő hazulról eljött. A sok járás-kelésben nagyon kifáradt, megszomjazott, leült egy patak partjára. Azután lehasalt a víz színéig hogy majd iszik egy jót. Alig kortyantott egyet-kettőt, valaki megfogta a szakállát. Húzta volna ő vissza, de nem tudta. Odakiált a vízbe:

- Hallod-e, te nemtudomki, ereszd el a szakállamat, míg szépen vagy!

De még annál jobban húzták. Már rimánkodásra fogta a dolgot, mert annyira húzták befelé, hogy majd megfúlt. Azt mondja egyszer a vízben valaki:

- Ha ideadod nekem, amit az országodban nem tudsz, eleresztem a szakállad.

- Ugyan mit nem tudnék én az országomban? A legutolsó tűt is tudom! - mondta a zöld­szakállú király.

- De csak ígérd meg, hogy amit az országodban nem tudsz, enyém lesz! - mondta a vízben az ördögök királya. Mert az volt!

- Hát jól van, legyen a tied! Úgysem sütsz te abból a kenyérből, amit én az országomban nem tudok! - mondta a zöldszakállú király.

De már nagyon rossz volt neki a kénytelen-kelletlen hason való fekvés. Végre eleresztette az ördögök királya. Akkor aztán indult a király hazafelé, azon gondolkozva, mi is lehet az, amit ő otthon az országban nem tud.

Mikor hazaér, elejbeszalad egy szép, nagy legény, a nyakába ugrik, összevissza csókolja.

- Jaj, kedves apám, de sokáig itthagytál bennünket! De jó, hogy egy szer itthon vagy! Én vagyok a János.

A király csak nézett. Aztán eltaszította magától a gyereket.

- Kinek vagyok én az apja? Te meg kinek a fia vagy? Nem ismerlek!

De odabent a felesége elmondta neki, hogy bizony az ő gyereke az! Már éppen annyi idős, mint amióta ő elment hazulról.

Csak akkor kapott a zöldszakállú király az eszéhez. Emlékezett, hogy az ördögök királyának ígért valamit, amit az országában nem tud. Hát ez a szép legényfia volt az, akit nem tudott! Majd megette magát. Már arra is gondolt, hogy jó volna oda nem adni a gyereket, de a másik percben meg attól félt, hogy akkor maga az ördögök királya jön el érte.

Magához hívatta a fiát. Elmondott neki mindent, ahogy van. De a legény nemhogy megijedt volna, még maga is azt bizonygatta, hogy jó lesz, ha elmegy. Másnap felkészült, el is ment.

Megy, megy, mendegél a fiú hetedhét ország ellen. Ahhoz a patakhoz ér, ahol az apja szakállát megfogták. A vízben hét gyönyörű szép arany kacsa úszkált, a parton meg egy inget lobogtatott a szél. Lehajlik, fel veszi az inget, már a tarisznyába akarja gyömöszölni, mikor a hét arany kacsa közül egyik tündérszép lánnyá változik, s azt mondja a királyfinak:

- Szép királyfi, tudom, ki vagy, meg hogy hová sietsz. Te a zöld szakállú király fia vagy, s mégy az apámhoz, mert ő téged elnyert az apádtól. Add ide az ingem, jótettedért jót várj!

A királyfi odaadta. A lány felöltözött, lehúzott az ujjáról egy arany gyűrűt, odaadta a királyfinak:

- No, ezt tedd el! Tizenkét várkapun tudsz bemenni anélkül, hogy valaki észrevenné. Csak fordítsd meg a gyűrűt, a kapu magától kinyílik. S ha bejutottál, majd mond neked az apám olyanokat, hogy ha hangya vagy, akkor sem tudod megtenni. Én segítőd leszek. Este nyolc óra tájban dongó képiben ott dongok az ablakodnál, te eressz be, aztán ne félj semmit!

A legény ujjára húzta a gyűrűt, a lánytól elbúcsúzott, s ment az ördögök királyának palotája felé. Tizenkét várkapu állta útját, de ha a gyűrű fordult, mind kinyílt magától. Utoljára a palota ajtaja nyílt meg, s ekkor előtte állott az ördögök királya.

- Felséges király! grácia fejemnek! itt vagyok előtted!

- Hát ha itt vagy, jól van! - mondta a király. - De nagyon bátran beszélsz, tán nem tudod, kihez jöttél?

- Tudom én - mondta a királyfi -, te sem vagy különb, mint az apám: az is király, te is király vagy, aztán megvan.

A király nagyon mérges lett.

- No várj csak! Három feladatot kell teljesítened, ha azoknak ura tudsz lenni, jó; ha nem, vége az életednek! Itt van ez a káposztalevél, fogd meg! Becsuklak a szobába, ha ebből holnap reggelre darutollas kalapot nem csinálsz, hát imádkozhatsz!

Azzal mentek egy szobába. A királyfira rázárták az ajtót mind a három oldalról, tettek be neki ételt-italt, hogy ne unja magát. Mikor magára maradt, bizony szomorú lett.

- Hej, hogy az anyád ne sirasd meg, ördögök királya! - mondotta magában. - olyant adtál fel, hogy míg a világ világ, sohasem tudom megcsinálni!

Még tovább is szomorkodott meg gondolkozott volna, de az ablaknál valami dongást hallott. Akkor jutott eszébe a szép lány. Odamegy, hát hallja, hogy a dongó azt mondja:

Eressz be, galambom!
Javadat akarom!

Nyitotta az ablakot, a dongó berepült, gyönyörű szép lány lett belőle.

- No, édes szívem, szép szerelmem, mondd meg, miben lehetnék segítségedre?

Elmondja János, hogy meg van ijedve, káposztalevélből darutollas kalapot kell csinálni!

- Ha csak az a baj - mondja a lány -, akkor nincs baj. Hol van az a káposztalevél?

- Itt van.

- No, nézd csak! - s abban a pillanatban olyan szép darutollas kalap feküdt az asztalon, hogy olyan tán még Kossuth Lajosnak sem volt.

A legény majd kinézte a szemét, úgy nézett. Ő még ilyent nem látott.

Akkor azt mondja az a szép lány:

- Holnap este is eljövök, de ne várakoztass olyan sokáig, mint ma. Ha a dongásomat hallod, csak eressz be. Most pedig megyek, nyisd ki az ablakot.

Abban a percben kis irinyó-pirinyó dongó lett belőle, s elszállt.

A királyfi meg nyugodtan lefeküdt; tudta, hogy majd néz egyet az ördögök királya, ha ezt meglátja. Másnap jókor reggel ment a király a királyfihoz. Alig nyitott be, meglátta az asztalon a szép darutollas kalapot. Azt mondja a legénynek:

- No, hát ennek derekasan megfeleltél!

- Meg biz én! - mondta rá a legény hetykén.

- Ühüm, hát ha olyan büszke vagy, majd adok én fel olyant, hogy csakugyan nem bírod megtenni!

Azzal az ördögök királya kiment, hozott egy bögre káposztalevet.

- No, ha ebből holnap reggelre ezüstsarkantyút nem csinálsz, vége az életednek!

A legény arra is csak a vállát rázta.

- Hát majd meglesz az is, ha a jó isten megsegít!

A király azzal kiment, a királyfi meg magára maradt.

"Káposztalé meg ezüstsarkantyú! No, ebből már csakugyan nem lesz semmi. De bolond egy esze van annak a királynak, hogy ilyeneket kitalál!" - gondolkozott magában.

Megvárta az estét, a nyolc órát. Jött a kis dongó.

Eressz be, galambom!
Javadat akarom!

Beeresztette, s az megint az a szép lány lett, akit a patakpartról látott. Elmondta neki, mit parancsolt az édesapja. De annak ez is annyi volt, mint a semmi. A káposztaléből olyan ezüstsarkantyút kanyarított, hogy akárki megnézhette volna. De boldog volt a királyfi! Megölelte, megcsókolta a lányt, ahogy szíve vágyása akarta. Azután a lány újra megrázkódott, kis dongó lett belőle, s elrepült.

Másnap az ördögök királya majd hanyatt esett, mikor a gyönyörű ezüstsarkantyút meglátta. De mégsem nyughatott a legénytől, mindenáron az életére tört, el akarta veszíteni. Hozott be egy kancsó tiszta, szűrött vizet.

- No, ha ebből holnap reggelig rézfokost nem csinálsz, előre megírhatod a testamentumodat.

A királyfi nem szólt semmit. Az estére várt, azt hitte, hogy ha eddig ment minden, ezután is megy. Az ám, de mikor a kis dongó szép lánnyá változott, s megtudta a parancsot, csak a fejét csóválta, hogy már azt ő sem tudja csinálni!

- Tudod-e, mit? - mondta a királyfinak. - Elmegyünk mi innen, mert itt egyikünknek sem lesz jó a sora! Téged majd megütlek a pálcámmal, átváltozol egy aranygyűrűvé, a szép kis pejlovam aranyalmává, én meg madár leszek, s megyünk.

Ahogy mondta, úgy lett. A királyfiból aranygyűrű, a szép kis pejlóból aranyalma, a lányból meg madár lett, a gyűrűt a szájába, az almát meg a lábába fogta, s ment, ment, mint a gondolat.

Másnap reggel az apja észrevette, hogy se a lány, se a királyfi. Mindjárt tudta, hogy egy követ fújnak. Azt mondja a szolgájának:

- Eredj csak utánuk, ha tudod, hozd vissza őket!

Még olyan szaladást, amit az a szolga tett! Úgy ment, mint a villám. Egyszer azt mondja a madár a gyűrűnek:

- Jaj, de sebes szél fúj a hátam megett, jönnek utánunk! - Aminthogy igaz is volt.

Látott egy sűrű bokrot, beleszállott éppen a közepébe.

A szolga nemsokára a nyomukban volt, de hasztalan keresett, kutatott, nem talált semmit. Megy haza, mondja a királynak:

- Felséges uram, nem láttam én őbelőlük annyit sem, mint a körmöm feketéje! Egyedül egy bokor volt a pusztán, annak a közepiben meg egy kis madár.

- Az volt az, te szamár! - mondta a király. - Látom már, hogy magamnak kell mennem, mert rátok még ezt sem lehet bízni.

De még ha látott valaki sebes menést, látta volna az ördögök királyát. A kis madár is nyomta ám. De hasztalan ment volna akárhogy, ha mindjárt ott nem lett volna az ország határa, megfogták volna. De az ördögök királyának ereje csak a maga országa határáig tartott, tovább nem. Mikor látta, hogy azok átlépték a határt, olyan mérges lett bele, hogy mindjárt megpukkadt.

A kis madár átváltozott szép lánnyá, a gyűrű királyfivá, az aranyalma szép pejló lett. A lóra felültek mind a ketten, mentek haza a zöldszakállú király országába. Otthon megesküdtek, lagzit csaptak, én is ott voltam a lakodalmon, mint kisbőgős, úgy jóllaktam hurkával, kolbásszal, még másnap se kellett az étel. Bandi legyek, ha nem igaz! Még most is élnek, ha meg nem haltak!