A három vándorló

Egyszer összekerült három jó eszű vándorló mesterlegény. Volt azoknak mindenük a széles világon, csak pénzük nem. Pedig most nagyon kellett volna, mert az egyiknek az anyja igen nagy betegségbe esett. Már a faluvégi kis háza is ráment a patikára meg a doktorra, kocsira, révre. Törték a fejüket: hogyan tehetnének szert egy kis pénzre.

Azt mondja végre az egyik:

- Tudjátok-e, hogyan lesz? Egertől Pestig nincs még egy olyan zsugori gazdag, mint itt a révész, akire anyám panaszkodik. Gondoltam egyet. Én kinevezem magam Szent Péternek. Te, komám, légy Szent Pál, te meg Szent János. Én eladom, ha kell, a csizmámat, köpenyemet. Annak az árán kerítünk valahonnan egy szép nagy halat, egy jó magosra sült nagy kenyeret meg egy kupa jó bort. A többit bízzátok rám.

Úgy is lett. Útbaejtették egy halász kunyhóját. Vettek tőle egy szép nagy halat. Aztán a sütő asszonynál egy kenyeret. A kocsmárosnál egy jó korsó bort. A sekrestyéstől kölcsönkértek egy nagy selyempalástot s két fehér inget. A palástot Szent Péter vette magára, a legöregebb vándorló, az ingeket meg a két másik; még süveget is nyírtak papírból, azt tették a fejükre.

Mentek aztán a révészhez.

Bekopogtattak.

- Szabad! - mondta a révész. Az asztalon égett egy kis mécses. Péter megállt az asztal mellett. Pál az ajtóban, János meg a pitvarajtóban. A zsugori révész meg a még zsugoribb felesége ámult.

- Szent Péter vagyok a legöregebb vándorló -, ez itt Pál apostol, a harmadik meg, ott kinn a pitvarban, Szent János.

Összecsapta a kezét a zsugori öreg.

Azt mondja az asszony:

- Szent Isten! Honnat érdemeljük mi ezt a nagy tisztességet, hogy a mi hajlékunkba eljön Szent Péter és Szent Pál és még Szent János is?!

Aztán az urára förmedt:

- Siessen már, hozzon kend valamit! Jaj, lelkem, Szent Péterem, ne haragudjék, hogy nem tudjuk kellően kiszolgálni! Üljön le!

Akkorára visszajött az öreg révész, hozott egy hitvány halat.

Azt mondja, miközben odalöki a feleségének:

- Süsd meg!

- Inkább főzöm - mondja az -, mert úgy nem fogy a zsír.

Azt mondja erre Szent Péter:

- Adjátok csak ide! Pál szent komám, vidd csak ki ezt a halat Jánosnak, mondjad, hogy áldja meg.

Pál kivitte, de visszatérőben már azzal a nagy hallal jött be, amelyet a halásztól szereztek. Az öregek majd elestek, annyira megcsodálták a halat.

Aztán az asszony megfőzte a halat. Jó lett volna így is, s elég mind az ötüknek. Pedig pusztán csak azt ették.

- A kenyér itt még nincs kitalálva? - kérdezte Péter.

Erre aztán mégis hozott kenyeret az asszony, de olyan szárazat, feketét, mint a föld.

- Szent Pál, fiam! Vidd csak ki Jánosnak ezt a kenyeret, áldja meg ezt is!

Pál kivitte, de ahelyett is a szép nagy kenyeret hozta be.

Az öregek csak nézték egymást.

- Ital nincs? - kérdezte Szent Péter. - Halra való?

Erre elővett az öreg révész egy rossz kancsót, abban volt egy kis bicskanyitogató. Azzal kínálta meg Péteréket. Szent Péter épp csak megszagolta. Kiküldte, s azt is megáldatta Jánossal. Mikor Pál bejött, volt bor is egy egész kupával, ihattak hasig!

No, erre már csakugyan hitték a csodát az öregek. Addig nézegették egymást, mígnem az asszony csak odahajolt az ura fülihez, s azt súgta bele:

- Hallja-e kend? Van ott nekünk az a szakajtó aranyunk. Ne áldatnók meg azt is? Most még itt van Szent Péter.

- De - mondta az öreg, már nagy hangosan. - Jó volna biza!

Az öregasszony be is hozta mindjárt a szakajtó aranypénzt. Szent Péter mindjárt elértette, mit akar vele.

- Eredj, Pali öcsém, mondjad Jánosnak, áldja meg ezt a kis pénzt!

János volt a legjobb szaladó köztük, ahogy átvette a szakajtó pénzt, megindult vele tüstént szaladvást Egernek.

Bejön egy kis idő múlva Szent Pál, azt mondja:

- Nagyon sikerült az áldás. Megyek, segítek.

Azzal, kívül az ajtón, ő is uzsgyi neki, amerre a fű hajlik.

Szent Péter vár egy kicsit, aztán felsóhajt:

- Megnézem már, aztán megáldom magam is, hátha attól még szaporább lesz!

Kiment szép ájtatosan Szent Péter is, de mikor a pitvarajtóba ért, ő is csak azt nézte, merre van a másik kettő. Akkor aló, vesd el magad. Utánuk, azon mód a palástban, pedig az úgy a lába közé verődött, hogy mindig hasra akart benne esni.

Elsőbb helyeselték, de végül is sokallták már az öregek az áldást, azaz hogy az idejét. Kinézett az ember: ugyan mit csinálhatnak még.

De már ő is csak úgy látta őket, akár én! Nem volt ott senkiféle, egy lélek se! Mellesleg már sötétült is.

Szaladt be, mondani a feleségének:

- Jaj, jaj! Nincs pénz! Elvitte Szent Péter! Elvitte Szent Pál, Szent János! Most már hol keressük?

Nagy messziről hangzott felelet:

- A pokolban!