A bőgős fia meg az ördögök

Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl volt a világon három szegény ember. Egyszer ezek hárman kimentek az erdőre fát vágni. Csak vágják, vágják a fát, egyszer megszólal az egyik szegény ember:

- Ej, de jó volna, ha csak egy kívánságom is teljesednék!

- Miért? Mit kívánnál? - kérdi a másik szegény ember.

- Én azt - mondja az első szegény ember -, hogy mikor hazamegyek, legyen egy tál kolbász meg egy fehér cipó az asztalomon! Hát te?

- Én meg - mondja a másik - azt kívánnám, hogy egy tál túrós lepény legyen az asztalomon! És te? - S a harmadikhoz fordult.

A harmadik, aki a muzsikus bandában bőgőzni szokott, s így sokat tapasztalt, azt gondolta, hogy hiába kíván bármit, csak nem teljesedik az be. Ezért tréfálni akart egy kicsit, s ezt mondta:

- Én meg azt kívánnám, hogy mivel gyereket vár úgyis a feleségem - mikorra hazamegyek, egy helyett tizenkét rajkója legyen!

Eljön az este, viszik haza a fát. Bemegy az egyik szegény ember a házába, hát ott a tál kolbász meg a fehér cipó!

Bemegy a másik is, hát ott a tál túrós lepény!

Hazamegy a bőgős is, hát éppen ott találja a bábaasszonyt. Tenné le szokás szerint a fát a bőgős a szögletbe, de rákiált a bába:

- Ne tegye kend oda, ott gyerek van!

Tenné szegény bőgős a másik szögletbe a fát. A bába megint rákiált:

- Oda se tegye kend, ott is gyerek van!

Tenné a szegény bőgős a kamrába; a bába megint rákiált:

- Oda meg éppen ne tegye kend, mert ott két gyerek is van!

Tenné ide, tenné oda a bőgős a fát, mindenütt tele a ház gyerekkel. Sehova nem tudta letenni a fát szegény bőgős. Utoljára is megharagszik, s most már ő kiált:

- Ejnye, disznó teremtette, hány gyerek van itt?

- Biz itt - felel a bábaasszony -, éppen kerekszám tizenkettő!

Megijed erre a bőgős, hogy tartja ő azt el. Kilép a ház elé, s ott így sóhajt:

- Hajaj, az asszonyon kívül tizenharmad magammal leszek a háznál. Szerencsétlen szám! Inkább mennék a pokolba kályhafűtőnek!

Alig mondotta ezt ki, mindjárt ott termett egy sánta ördög. Nyakon csípte a bőgőst, vitte azon nyomban a pokolba kályhafűtőnek.

A tizenkét gyerek otthon nőtt, nőtt, növekedett, úgy annyira, hogy mindnyájan legénykort értek. Egyszer a legkisebb azt kérdi az anyjától:

- Édesanyám, sohase volt nekünk édesapánk? Vagy ha volt, hova lett, hogy én sose hallottam róla semmit?

Mondja neki erre a szegény asszony:

- Bizony volt nektek is, fiam. De mikor megszülettetek, azt mondta, hogy tizenhárom szerencsétlen szám, ő nem lesz tizenharmad magával egy fedél alatt. Mérgében kiment a házból, azóta se látta senki: Odaveszett!

Felel erre a legkisebbik gyermek:

- No hát, ha így van, édesanyám, majd megkeresem én, s haza is hozom!

Evvel elindult a fiú világgá, az apját keresni. Kereste, kereste, az egész föld kerekségét összejárta utána, de csak nem akadt rá.

Amint így keresi, éppen egy erdőben, észrevesz egy nagy nyárfát. A fa hegye az égbe ért, a gyökere a pokolba. No, gondolja magában a fiú, ha a földön nincs az apám, bizonyosan az égben találom. Fölmegyek oda is, legalább odafönt is széjjelnézek egy kicsit.

Azzal elővett egy fejszét, elkezdett magának grádicsot vágni a fába. Mindig feljebb, mindig feljebb vágta maga előtt a grádicsot. Utoljára is felért az égbe. Amint felért és széjjelnéz, látja a tömérdek sok lelket a mennyország kapuja előtt álldogálni. Nézte őket, nincs-e közte az apja. Majd félretessékelte őket az útból jobbra-balra, odament a kapuhoz, bekopogtatott rajta.

- Ki van ott? - kérdezi belülről Szent Péter, a kapus.

Feleli a fiú:

- Én vagyok a Zsiga bőgős tizenkettedik fia.

Mondják belülről:

- Most nem lehet bejönni, várakozzál.

- Nem várok biz én, nem az az én dolgom - feleli a fiú. - Eresszenek csak be, hadd keressem meg az apámat.

Felelik megint belülről:

- Már, fiam, most nem ereszthetünk be, mert nincs itthon az ég ura. Majd ha hazajön, akkor gyere.

A fiú látta, hogy már így semmire sem megy. Kapta magát, behajította a kalapját a kapun. S kiáltott fennen:

- Jaj, Szent Péter uram, befútta a szél a kalapomat, adja ki!

Feleli belülről Szent Péter:

- Kiadnám, fiam, de messze elgurult, nem is látom. S míg érte járnék s keresgélném, ez a sok ménkű lélek mind bebujkálna a kapu alatt a kutya-bejáráson.

Kiáltja a fiú:

- Nohát, eresszen be kelmed, majd megkeresem én!

- Jaj, fiam, de ha nem lehet! Mondtam már!

Kiáltja be erre mérges hangon a fiú:

- Jól van! Majd bepanaszolom a gazdájának, csak jöjjön haza, hogy kelmed bennfogja a más ember igaz jószágát!

Szent Péternek mit volt mit tennie, félt, hogy megpirongatják, hát beeresztette a fiút. De megígértette vele, hogy amint a kalapot megtalálja, rögtön megy ki, vissza. Meg is ígérte a fiú, de bizony esze ágában sem volt, hogy rögtön kimenjen, ha egyszer belül lehetett. Megkereste a kalapját, a fejébe nyomta, azzal előre, az apját kutatni, meg széjjelnézni egy kicsit.

Amint így kódorog, egyszer egy dombhoz ér. A domb legtetején egy nagy karos szalmaszék volt, körülötte meg sok gyalogszék.

Az a nagy karosszék volt az ég urának széke. Abból meg lehetett látni az egész világot, eget, földet, tengereket! A gyalogszéken pedig az angyalok szoktak ülni. A fiú nekiindult a dombnak. Mikor a székhez ért, se kérdett, se hallott, beleült, elkezdett bámulni, hogy milyen messze lehet onnan látni. Amint így nézeget, szemébe ötlik az apja viskója, mindjárt jobban odanéz, hogy talán az anyját is megláthatná!

Egyszer csak észreveszi ám, hogy a szomszédjuk éppen akkor akarja ellopni az anyja egyetlenegy, nagy üggyel-bajjal szerzett malacát.

"No hiszen, megállj! - gondolja magában a fiú -, majd rád ijesztek én most." Felkap egy gyalogszéket, a föld irányába vágja! De biz az még csak a falu közelébe se járt, nemhogy a tolvajhoz. Felkap egy másikat, az sem éri a célt! Felkapja a harmadikat, a negyediket, ötödiket... elkezdett ugyancsak hajigálni az apró székekkel. Amint legjavában hajigálózik, jön ám haza maga az ég gazdája.

Mondja a fiúnak:

- Hát te mit hajigálsz itt, te gézengúz?

Feleli a fiú:

- Hogyne hajigálnék, felséges uram, mikor látom, hogy a szomszédunk el akarja lopni, de - a mindenét! - azóta el is lopta az édesanyám malacát. Azt akartam oldalba hajítani! De nem tudtam.

- Jaj, te - hangzott a válasz -, ha én minden emberhez széket vágnék, aki egy malacot ellop, nem győzne engem a világ minden fúró-faragó embere se székkel. Ezért azt mondom, hogy elhordd magad a mennyországból, mert ebrúdon vettetlek ki!

Megijedt a fiú, elkotródott, mintha ott sem lett volna. Mikor kívül volt a mennyország kapuján, elkezdett gondolkozni, hogy hát mégis, hol lehet az ő apja, ha se a földön, se az égben nincs. Már bizonyosan a pokolban van, az ördögök vitték el, gondolta magában. De nem fognak ki rajtam, elmegyek oda is! Majd megtanítom én őket!

Azzal elindult, meg sem állott, míg a pokol határába nem ért.

Amint ott megy, mendegél, szembe találkozott egy regiment katonával.

- Hová mégy, fiú? - kérdezik a katonák.

- Megyek a pokolba. Az apámat keresem!

- Oda ugyan hiába mégy. Mi is épp ott voltunk, azért, mert az ördögök ellopták a királyunk egyetlen lányát! Azt akartuk visszavenni, de bizony azok nem adták. Pedig a királyunk annak ígérte a lányát, a fele királyságával együtt, aki visszahozza! Azért jobb lesz, ha tovább nem is mégy hanem visszafordulsz.

Azt felelte nekik a fiú:

- Bizony én nem fordulok, ha már eddig jöttem!

S azzal ment odább a maga útján. Egyszer elérkezett a pokol kapujához. Bekopogtat rajta, s kérdi:

- Itthon van-e Plutó?

Felel belülről egy hang:

- Nincsen, kérem.

Mondja tovább a fiú:

- Hát akkor adjátok ki nélküle is az apámat! Tudom, hogy itt van!

Felelik erre már többen odabentről:

- Nem adjuk mi bizony! Nem bolondultunk meg!

Kiált nekik vissza a fiú:

- Jól van! Majd kiadnátok még, tudom istenem, ha kellene!

Az ördögök csak nevették a fiú mérgét. De a fiú se kérdett, se hallgatott tovább egy szót sem, hanem elővett egy ásót. Aztán elkezdett nagy komolyan lépegetni a pokol kapuja előtt, előre és hátra. Az ásóval meg pecézgette közben a helyet széltibe-hosszába.

Meglátja ezt egy ördög a kapulyukon át. Kijön, odamegy hozzá.

- Mit csinálsz itt, te legény?

Feleli a fiú:

- Én? Csak egy templomot rakok ide. Hogy se ki, se be, egy fia ördög ne járhasson a pokolba, amíg az apámat ki nem adjátok.

Megijedt erre az ördög, mindjárt beszaladt, kihozta az öreg bőgőst.

- Itt az apád. Mehetsz a dolgodra!

De a fiú nyomja tovább az ásót a földbe, s mondja:

- Nem addig van ám az! Amiért az imént ki nem adtátok, most már egy tapodtat sem megyek addig, míg a királykisasszonyt is ki nem adjátok.

Esengeni kezd erre a főördög:

- Jaj, csak azt ne kérd! Inkább adunk aranyat, ezüstöt, amennyit csak elbírsz!

Feleli a fiú:

- Nem kell nekem sem az aranyotok, sem az ezüstötök. Csak a királykisasszony.

Feleli az ördög:

- Jaj, csak addig várj, míg Plutó hazajön.

Ás egyet a fiú, s azt mondja:

- Nem várok én egy szempillantást se! Adjátok, nem adjátok? Mindjárt olyan anyaszent­egyházat építek ide, hogy maga Plutó is kiszorul a pokolból!

Nagyon megijedtek az ördögök. Kiadták rögtön a királykisasszonyt. Ők hárman - a fiú, az öreg bőgős meg a királykisasszony - tüstént elindultak a felvilág felé.

Hazamegy Plutó a pokolba, mindjárt észreveszi, hogy mi hibázik. Kérdi mérgesen:

- A királykisasszony hol van?

Mondja remegve az egyik főördög:

- Bizony, azt odaadtuk egy fiúnak. Mert azt mondta, ha oda nem adjuk, olyan templomot épít a kapu elébe, hogy se ki, se be nem tudunk járni!

- Ó, bolondok - mondja Plutó -, hiszen nem tudott volna az templomot építeni. Nem is volt neki, amiből csinálja. Eredjen utána mindjárt a leggyorsabb futárom! Hozza vissza tőle a királylányt! Ha pedig a fiú nem adná, győzze le abban, amiben ő az erősebb, versenyfutásban.

Elindul a futár, utol is érte a fiút nemsokára. Rákiabál már messziről:

- Héhó! Add vissza a királykisasszonyt! Vagy versenyezz velem!

Megáll a fiú, s visszaszól:

- Én, egy ilyen legénnyel? Kiállok én teveled akármiben!

- No, hát fussunk versenyt - feleli az ördög.

Egy kengyelfutóval versenyt futni? Nem kis dolog! Most légy okos, fiú! De meglátja a fiú, hogy ott fekszik a bokorban egy nyúl. Eszébe ötlik valami:

- Ó, te szegény ördög - mondja nagy kevélyen -, ilyen legénnyel, mint te vagy, én nem futok magam, csak a kis öcsémet küldöm. Az is legyőz! Eredj, szólítsd; ott felel a bokorban! S ha majd megindul, előbb azzal álld meg a versenyt. Aztán jöhetsz hozzám.

Odamegy az ördög a bokorhoz. A nyúl felriad, elkezd szaladni. Uccu neki az ördög. De bizony a nyúlnak még csak nyomába se hághatott. Megállt nemsokára, pihegve. Így hát elhitte, hogy a fiú különb futó nála. Nem is merte tovább kérni a királykisasszonyt. Visszakullogott nagy szégyenszemre a pokolba.

- Hol a királykisasszony?! - kérdezi tőle Plutó.

Feleli még mindig szégyenkezve az ördög:

- Bizony, az ottmaradt! Miért? Így meg így jártam! - s elbeszélte, hogy hogyan járt. Plutó mérges lett:

- Ó, te bolond! Hiszen nem az öccse volt az, hanem nyúl. Nem tudott volna az a fiú úgy szaladni!

S azzal odafordult egy másik ördöghöz, akinek az volt a híressége, hogy olyan messze hajította a buzogányt, mint senki más. Mondja neki:

- Eredj utána te, fiam, buzogányos! Hozd vissza tőle te a királykisasszonyt.

Útnak eredt a buzogányos, utol is érte a fiút csakhamar. Kiáltott neki már messziről:

- Héhó! Add vissza a királykisasszonyt! Vagy versenyezz velem!

Megáll a fiú, végigméri a buzogányos ördögöt. S azt mondja:

- Ilyen legénynek, mint te, nem adom! Kiállok én akármiben veled is!

Fölfújja magát a buzogányos ördög, s azt feleli:

- Lássuk hát! Ki tudja ezt a kétmázsás buzogányt magasabbra hajítani!

A fiú meghökken egy kicsit, de azért így szól:

- No, hajítsd először te.

Az ördög fölhajította a buzogányt olyan magasra, hogy alig látszott. Amint leesett, a fiú megfogta a buzogány nyelét. Avval elkezdett kiabálni: Bátyám! Bátyám! S néz föl a felhőkre.

- Kinek kiabálsz? - kérdi az ördög.

Feleli a fiú:

- Bizony én csak a bátyámnak. Kovács, ott a felhőkön túl, a másvilágon. Neki akarom felhajítani ezt a kis buzogányt, hasznát veheti ennek a sok jó vasnak. Csak azt várom, hogy meglássam.

Megijed az ördög, azt mondja:

- Jaj, inkább ne is hajítsd! Maradjon a tiéd a királykisasszony. Csak a buzogányomtól ne fossz meg örökre.

Ez az ördög is királykisasszony nélkül ment vissza a pokolba. Ettől is kérdi Plutó, már előre mérgesen:

- Hol a királykisasszony?

Feleli szepegve a híres buzogányhajító ördög:

- Bizony, azt nem hozhattam el! Így meg így jártam a fiúval - s ő is elmondja, hogyan járt.

Nyeli dühét Plutó újra, s így szól:

- Ó, te bolond! Hiszen nem bírta volna az a fiú a buzogányodat meg se mozdítani!

Aztán odafordul egy másik ördöghöz:

- Eredj utána te, fiam, ostoros. Hozd vissza tőle te!

Utána indult az ostoros ördög, aki arról volt híres, hogy akkorát tudott durrantani az ostorával, mint egy ágyú. Elindult, el is érte a fiút.

Már messziről kiáltott neki:

- Héhó! Add vissza a királykisasszonyt!

Megáll, megfordul a fiú, s azt mondja:

- Különb legénynek sem, mint te! Kiállok én versenyre veled is!

Feleli gőgösen a durrantó ördög:

- Tudsz ezzel a karikás ostorral nagyobbat kondítani, mint én?

Azt mondja a fiú:

- Csak kondíts, hadd lám előbb, mit tudsz te.

Az ördög kondított akkorát, mint egy ágyú, s azt mondja nagy büszkén:

- No, kondítsd a párját!

A fiú nem szólt semmit, hanem keresett gyorsan három abroncsot. Beabroncsolta először szép gyengén a királykisasszony fejét, azután az apjáét, utoljára a magáét.

- Mit csinálsz? - kérdi tőle az ördög.

Feleli egyszerűen a fiú:

- Csak a fejünket abroncsolom be. Mert mindjárt akkorát kondítok, hogy akinek be nem lesz abroncsolva a feje, szétreped.

- Jaj, abroncsold be az enyimet is! - ijed meg az ördög.

A fiú elkezdte abroncsolni az ördög fejét, de olyan erősen, hogy utoljára az ördög könyörgésre fogta a dolgot: "Jaj, ne szorítsd már jobban, inkább legyen tied a királykisasszony!"

Erre aztán megtágította a fiú az abroncsot. Az ördög visszament nagy pironkodva.

- Hol a királykisasszony? - kérdi ettől is mérgesen Plutó.

Feleli a durrantó ördög, megtapogatva a fejét:

- Nem hozhattam bizony azt vissza. Így meg így jártam az abroncsolással - s elmondta, mutatta, mi esett vele.

Plutó alig látott a méregtől. Azt mondja:

- Ó, te bolond! Hiszen nem tudott volna az a fiú semekkorát se kondítani.

Odafordul egy másik ördöghöz:

- Eredj utána te, kocsisom, hozd vissza már te valahára!

Útnak ered Plutó kocsisa egy vasvillával, utol is éri a fiút.

Kiált már messziről:

- Héhó! Add vissza a királykisasszonyt, mert mindjárt agyonszúrlak! Védd magad!

Feleli a fiú:

- Nem félek én tőled sem. Versenyzek én véled is. De így a sík földön nem nagy mesterség viaskodni. Ha legény vagy, állj ennek a sövénynek a belső oldalára, én majd kívül állok, lássuk, ki tudja a sövényen keresztül jobban összeszurkálni a másikat.

Az ördögnél kétágú vasvilla volt. A fiú egy nyársat fogott.

Azzal elkezdtek szurkálódzni a sövényen át. De bizony az ördög sohasem tudott átszúrni a kétágú vasvillával, mert mindig megakadt a sövényben. De a fiú a nyárssal úgy összevissza szurkálta az ördögöt, hogy utoljára az megsokallta a dolgot, szaladásnak eredt: visszanyargalt a pokolba.

- Te sem hoztad vissza a királykisasszonyt? - kérdi nagy haragosan Plutó.

Feleli hüppögve a kocsis ördög:

- Nem lehetett! Így meg így jártam! - s ő is elmondta, hogy járt, hogy összeszurkálta a fiú.

Plutó most lett csak igazán mérges!

- Úgy kell, bolond! Hisz sövényen át a kétágú vasvillával egyet sem lehetett szúrni.

Azzal odafordul egy következő ördöghöz:

- Eredj utána te, fiam, szabó, próbálj szerencsét vele te!

Nekirugaszkodik az ördögök szabója, utoléri egy kis ház mellett a fiút. Rákiált:

- Héhó! Ide a királykisasszonyt, vagy állj ki velem versenyre!

- Szívesen - feleli a fiú. - De hát mi a te mesterséged?

Dülleszti erre mellét az ördög, s azt mondja:

- Az enyém? A varrás! Próbáljuk meg, ki tud jobban varrni! Gyere, menjünk be ebbe a kis házba, varrjunk versenyt!

Bementek a házba, hozzáfogtak a varráshoz. Az ördög, hogy ne kelljen a cérnát sokszor húzogatni a tűbe, rögtön olyan hosszút belehúzott, hogy minden öltésnél ki kellett az ablakon ugrania. A fiú kurtát húzott a tűbe, s a kurta cérnával szaporán öltögetett. Nem öltögetett még tíz percig sem, már ő készen volt. Így tehát ez az ördög sem nyerhette el a királykisasszonyt. Üres kézzel visszakullogott ő is a pokolba.

Plutó majd szétpukkadt haragjában.

- Te is a királykisasszony nélkül jössz vissza? - kérdi.

Feleli sápadtan a varró ördög:

- Úgy bizony! Miért? Mert nagyon jól tud az a fiú varrni! Olyan hosszú cérnát húztam a tűbe, hogy minden öltésnél ki kellett ugranom az ablakon, ő meg csak kurtát, s mégis hamarább kész lett vele.

- Ó, te bolond! Hisz éppen azzal telt el a sok idő, míg kiugráltál beugráltál! - feleli haragosan Plutó.

Azzal odafordul a következő ördöghöz:

- Szaladj utána te, fiam, kanász; hátha te el tudnád venni tőle.

Vesd el magad! - a fiú után rugaszkodik most az ördög kanásza, utoléri, éppen a pokol határánál. Rákiált:

- Héhó! Nem a tiéd ám a királykisasszony!

- Hát kié? - kérdi a fiú.

Azt mondja a kanász ördög:

- Azé, aki jobban érti a kanászmesterséget. Itt van egy nagy disznóól, tele disznóval. Ha ebből több disznót ki tudsz hajtani egy óra alatt, mint én, elviheted a királykisasszonyt!

- Nem bánom - feleli a fiú.

- De hát miről ismerjük meg, hogy melyik disznót ki hajtotta ki? - kérdi az ördög.

- Én majd - feleli a fiú - csak a göndör farkúakat hajtom. Te meg hajtsd az egyenes farkúakat.

Erre az ördög is ráállott. Hozzáfogtak rögtön a disznóhajtáshoz. A fiú kihajtott nyomban húszat-harmincat. Azzal lefeküdt. Az ördög meg az egész óra alatt kereste az egyenes farkú disznókat. Csak nem talált. A sok disznót mind felzavarta, mind kiszaladt az ólból. Mikor aztán eltelt az óra, szólította a fiú az ördögöt:

- No, ördög, gyere, olvassuk meg, melyik több, a göndör farkú-e, vagy az egyenes farkú. Ki mennyit hajtott ki?

Kereshették biza. Egyenes farkút egyet sem leltek. Megint a fiú lett a nyertes. Az ördög visszament leesett állal a pokolba. A fiú pedig a királykisasszonnyal addigra kiért a pokol határából. Tovább nem volt rajta hatalma Plutónak.

Amint felértek erre a világra, egyenesen a királykisasszony édesatyjához mentek. Mikor a király meglátta egyetlen kedves lányát, mikor megtudta, hogy milyen nagy bajjal, milyen sok veszedelem közt tudta megszabadítani a fiú, mindjárt beváltotta az ígéretét: hozzáadta a lányt a fele királyságával együtt. Nagy lakodalmat csaptak, ettek, ittak. Még most is élnek, ha meg nem haltak.