A vérszerződés

A hírvivő lovas tajtékos paripáját megállította a tanácsdombon, s mintha a négy égtájnak
jelentené, elkiáltotta magát:



– Végigjártam mind a hét országot; Nyéket, Megyert, Kürtgyarmatot, Tarjánt, Jenőt, Kért és
Keszit, hogy uraikat, a hét fejedelmi személyt itt a tanács dombján tanácskozásra összehívjam. A
hét fejedelmi személy még ma összegyűlik itt, hogy sorsunkról határozzon. Szóljanak a dobok,
szóljanak a csimpolyák.



Dübögni kezdtek a sámándobok, dübögésüket, mint fát a vadszőlő indája, tekervényes
csimpolyaszó ölelte körül. A domb mellé, széles karéjt formálva körüle, gyülekezni kezdett a
nép, s nemsokára táncoló, széles szügyű lován feltűnt az első fejedelmi személy. A zene egy
pillanatra elhallgatott, és a felzengő csendben a sámánok köszöntötték az érkezőt:



– Légy üdvöz Tétény.



Tétény leszállt lováról, és kíséretét hátrahagyva egymagában felment a tanácsdombra.



Pár perc múlva követte őt Huba, aztán Tas, Ond, Kende, Előd s legvégül pedig egy sudár
termetű, barna arcú, fekete szemű férfi, Álmos.



– Légy üdvöz Álmos – zúgta el neki is a sámánok kara, s most már nem zendült föl a zeneszó,
megkezdődött a tanácskozás.


– Mi, a hétmagyarok – mondta Tétény – azért gyűltünk itt össze, mert Szittyaország annyira
megtelt népeinkkel, hogy sem táplálni, sem befogadni nem tud bennünket.



– Új földet kell hát elfoglalnunk – mondta Ond –, ahol békességben és bőségben élhetünk
valamennyien.



– Pannónia földjére menjünk – mondta Álmos –, hiszen az minket illet, mert ősünk, Attila
király birodalma volt.



– Úgy van – helyeselt Kende –, és tejjel-mézzel folyó földnek mondják, vizekben bővelkedőnek.
Eltart bennünket is, jószágainkat is.



– Attila városa, Buda, újra a miénk lesz – mondta Tas.



Ekkor Huba szólalt meg:



– De a nagy célt csak akkor érhetjük el, ha közös akarattal vezért és parancsolót választunk
magunk közül, akinek feltétlen engedelemmel tartozunk valamennyien, nehogy széthúzás,
pártoskodás gyengítsen bennünket.



– Úgy van – kiáltották valamennyien. – Válasszunk!



Ekkor a sámánok közül kivált egy, és közelebb lépett a hét vezérhez. Dobját pörgetve énekbe
kezdett.



– Önedbelia lányáról énekelek, Ügyek feleségéről, Emeséről…



A történetet persze valamennyien ismerték, s a sámán éneke felidézte a turult, ahogy ott
lebeg a gyermekét váró Emese sátra fölött, majd leereszkedik, az asszony vállára ül és így szól:



– Dicső királyok származnak méhedből.



Emese ekkor hátracsukló fejjel, hunyt szemmel úgy látta, hogy sátrából hatalmas folyam
hömpölyög elő,10

11 díszes aranyozott gályákat hord a hátán, s a gályákon egy-egy
ragyogó arcú férfiú áll, koronával a fején.



A turul így folytatta:



– De király utódaid nem itt, hanem egy távoli földön fognak uralkodni.



A sámán folytatta:



– És a gyermek, akit szült, mert álom jósolta jöttét, az Álmos nevet kapta. Válasszatok,
vezérek, ki legyen a magyarok fejedelme!



S a vezérek egy emberként kiáltották:



– Álmos!



Tétény lépett elő.



– Közös akarattal téged vezérnek és parancsolónak megválasztottunk, követünk téged
jóban-rosszban. S hogy választásunk és szövetségünk a hegyeknél szilárdabb legyen, pecsételjük
meg vérszerződéssel.



Egy szolga aranyedényt vitt a hét vezérhez, és azok elővonva késüket, sebet ejtettek a
karjukon, és egy-egy csepp vért az edényben lévő borba csöppentettek. Az edényt magasba emelték
és esküdtek:



– Ameddig életünk tart, sőt utódaink élete fogytáig mindig Álmos vezér ivadéka lesz a
vezérünk.



– Esküszünk! – zúgták rá.



– Ami jószágot közösen szerzünk, mindenkinek része legyen abban.



– Esküszünk!



– Azok a fejedelmi személyek, akik szabad akaratukból Álmost vezérnek választották, soha a
vezér tanácsából ki ne maradjanak.



– Esküszünk!



– Ha valaki az utódok közül a vezér személyéhez hűtlen lenne, annak úgy hulljon a vére, ahogy
a mienk hullott, amikor Álmossal vérszerződést kötöttünk.


– Esküszünk!



– Hogyha valaki az utódok közül a vérszerződést megszegné, azt örök átok sújtsa!



– Esküszünk! – kiáltották a vezérek, és az aranyedény körbejárt, mindannyian ittak belőle, s
az ősi magyar törvények szerint mindannyian vérrokonoknak számítottak.



Újra fölcsendült a zene, a magyarok fejedelme felemelt kézzel üdvözölte a dombot körülvevő
ujjongó sokaságot.