A veszprémi Gizella-kápolna

Az angyal, aki imádság közben szokott leszállni mellé, és kezét nyugalmat árasztóan a vállára
teszi, most sehogyan sem akart eljönni. Gizella királynő imára kulcsolt keze görcsösen feszült,
a térdeplő kemény fája nyomta térdét. Szemét mereven a gyermek Jézus és Mária arcára
függesztette, minden ízével szeretett volna feloldódni az imában, de a Megváltó és Mária arca
kemény maradt, az angyal nem szállt le Gizella mellé.



Isten ezzel büntet – gondolta Gizella –, mert apám országába vágyom, egy kolostor szigorú és
békés csendjébe, ahol háborítatlanul Krisztusnak élhetnék. De Isten ezt a vad, lázongó országot
jelölte életem színteréül, ezt a feladatot rótta rám… Vállalom, Uram, legyen meg a te akaratod –
motyogta, de Mária és Jézus arca nem enyhült, nyugtalanság vibrált a levegőben, a királyné háta
mögött megérezte a függönyök lebbenését, óvatos léptek zaját… Nem szokták őt zavarni esti
áhítatosság közben… Hirtelen visszacsöppent a valódi világba, fölállt, megfordult, a terem
ajtajából ijedt arcok bámultak rá, udvarhölgyeké, udvarosoké, katonáké.



– Felséges asszony, a lázadók körülvették a várat – zengett át a termen a várparancsnok
hangja.



Gizella a rossz hírre megkönnyebbült, mert még rosszabbtól tartott, első pillanatban arra
gondolt, hogy Istvánt érte valami rossz.


– A király? – kérdezte.



– Még nem tért vissza.



Gizellát hirtelen erő szállta meg, mintha imája ebben a pillanatban mégiscsak eljutott volna
az egekig, megérezte vállán az angyal könnyed érintését is.



Ereje sugárzott, bátorsággal és bizalommal töltötte el a többieket is, a királyné határozott
léptekkel indult a várfalak felé, egy zömök bástya tetejéről letekintett a vár alatti völgybe.



Már égtek odalent a pogányok őrtüzei, a varkocsba font hajú férfiak körülvették a várat,
lovasaik könnyű iramodással a vár tövében teremtek, de fenyegetően kilőtt nyilaik a magas
sziklán álló vár első kövéig sem hatoltak, s gyalázkodó kiáltásaik is csak zagyva hangzavarként
hullottak a királynő lába elé.



Az őrtüzek apró pontjai mögött föllebegett egy nagyobb is.



– Fölgyújtották a templomot a gyalázatosak!



A lángok idegesen nyaldosták a keresztet, az égő templomból menekülő hívek lángba borult
ruhában, élő fáklyaként szaladtak ki a templomajtón, felharsogott a pogány íjászok vad kiáltása,
nyílzápor végzett a menekülőkkel.



A templom keresztje fáradtan megbillent, s mint egy lelőtt madár rogyott a tűzbe, a pogányok
győzelmi üvöltése meglebbentette a lángokat.



– Uram, bocsásd meg nekik – suttogta a királynő, de tekintete megkeményedett.



– Küldjetek a királyért! A legügyesebb ember menjen!



A királynő elnézte a nyergelő lovas arcát, tekintete megrebbent. Kemény arca volt a
katonának, sötét, átható szeme, akár odalent is lehetne a varkocsosok között – villant a
királynőbe.


A várparancsnok megérezte a rebbenésnyi kétkedést, megnyugtatóan elmosolyodott.



– Megbízhatsz benne, mint önmagadban – mondta.



A lovas kisurrant a résnyire nyitott várkapun, halk dobbanásokkal átkopogott a leeresztett
függőhídon. A vár tövében megállította lovát, szeme lassacskán hozzászokott a kinti sötétséghez.
Fülelt. A pogány tábor még nem nyugodott el, fémes zajok, emberi hangok foszlányai jutottak el a
lovas füléig. Az őrtüzek fénylő pontjai szerint próbált tájékozódni. Lovát egy könnyed
mozdulattal bekormányozta az út melletti bozótba. Átvágott egy fiatalka erdőn, a szélén egy
pillanatra megint megállt, körülkémlelt, majd óvatosan kilépett a nyílt mezőre.



Két őrtűz között próbált átóvakodni, jobbra-balra pillogva jól láthatta a tűz fénykörében
heverő pogányokat, az őrök körvonalait is látni vélte. Már-már azt hitte, átjutott a veszélyes
ponton, amikor egy domb takarásából közvetlenül előtte lovas őrszemet pillantott meg.



Lovas és ló, egy galagonyabokor tövében, mozdulatlanná merevedett.



– Állj, ki az? – harsant az őr kiáltása, a tüzek körül mozgás támadt, néhányan lóra kaptak,
és benyargalták a tábor környékét.



A lovas a bokor mellett nem mozdult. A pogány lovasok megnyugodtak, visszatértek a tűz
fénykörébe. A lovas ekkor megsarkantyúzta a lovát. Előreugratott a sötétségbe. Nyílvesszők
suhogását hallotta, és az üldözők kusza lármáját. Lova nyakára hajolva vágtatott, lassan-lassan
csitult az üldözők zaja, még egy-egy távoli kiáltás megérintette, aztán már vágta közben is
érezte, hogy üldözői elmaradtak, meghallotta az éjszaka sze40líd, háborítatlan neszeit. A felhők közül előbukkant a hold, a lovas vágtatott a
sejtelmes fényben. Mezőkön, erdőkön, alvó falvakon száguldott át, patakokat ugratott, megmászott
sziklás emelkedőket. A lóról szakadt a tajték, a lovas gőzölgött az izzadtságtól az éjszakai
hűvösben. Egy szelíd, erdőölelte völgyben letért az útról, és nekivágott az erdőnek. Lova
meg-megbicsakló lábbal erőlködött a meredek emelkedőn, s amikor megkönnyebbülve újra sík terepre
ért, a lovas parazsat látott fölpislákolni az évszázados fák közt. Abban a pillanatban a kiáltás
is fölharsant.



– A király nevében! Ki vagy?



– A királynétól – mondta a lovas, és fáradtan lecsusszant a lováról, szeretettel megveregette
a gőzölgő ló nyakát.



A táborban mozgolódás támadt, fegyveres harcosok vették körül a futárt, az izgatott
beszélgetésre a király is felriadt. A katonák utat nyitottak neki, a futár fél térdre ereszkedve
jelentette:



– A várat körülvették a pogányok.



Fegyverek csörömpölése, lovak dobogása verte föl az erdő csöndjét, a harminc-negyven harcos
és a király nyeregbe pattant, s lóhalálában indult a körülvett vár felé.



Felderengett a hajnal, mire a kis csapat egy erdőszélről meglátta a pogányok táborát. A tábor
reggeli életét élte, mozgott, pezsgett, a király fölmérte magában az áttörés veszélyeit.



– Előre! – kiáltotta.



A kardok egyszerre suhantak ki hüvelyeikből.



– Istenért és a királyért!



A lovakat vágtára fogták, a legközelebbi, meglepett pogány csapaton szélsebesen jutottak át,
de akkor már 41kürtök harsogtak körülöttük, mint egy kőgörgeteg
zengett föl a huj-huj-hajrá, a lovasok, mintha a földből nőttek volna ki, két irányból rontottak
a király csapatára.



A katonák kört alkottak az uruk körül, az első, még szervezetlen rohamot visszaverték, de már
akkor is elestek néhányan. A király fogyatkozó csapata lélegzethez jutott, a várkapu felé
vágtattak.



Most már felbolydult az egész pogány tábor.



– A király! A király! – üvöltözték, az üldöző csoport nőttön-nőtt, már-már úgy látszott,
nincs menekvés, amikor a király embereinek fele egy éles vezényszóra szembefordult a túlerővel.



A harc nem tartott sokáig – a király katonái elestek mind –, de ahhoz elég volt, hogy István
maradék kíséretével egérutat nyerjen. Egyre közelebb kerültek a várkapuhoz, karnyújtásnyira volt
a menekülés, amikor szemből egy nagyobb pogány csoport robogott elé, lovasok, gyalogosok
vegyesen.



– Menekülj, uram! – kiáltotta az egyik vitéz, s míg valamennyien szembefordultak támadóikkal,
a király menekülni próbált. Így azonban egyre távolabb került a várkaputól, a várhegy
legmagasabb, sziklás része alá kényszerült, ahonnan egy madár is nehezen juthatna be a várfalak
közé, nemhogy egy lovas.



A király – most már egyes-egyedül – megállította a lovát a szikla tövében. Üldözői újra
nyomában voltak, és szemből is feltűnt egy pogány csoport.



Gizella a vár egyelőre még biztos menedékéből kétségbeesetten nézte az eseményeket. Repdeső
tekintete a menekülés lehetőségét kutatta. És ekkor megpillantotta az ösvényt.



István, mintegy búcsúképpen, fölpillantott a várra, és megdobbant a szíve. Odafönn egy kiugró
fokon egy nő állt, kereszttel a kezében. Gizella. Jobb felé integetett,
fölfelé, fölfelé, és a király végre meglátta a bokros sziklák között a hegynek vezető meredek
kis utat.



Lova nekirugaszkodott, meg-megcsusszanó patákkal kapaszkodott fölfelé, aranypatkója
szikrázott.



Odalent az üldözők csalódottan kiáltoztak, majd lovon, gyalogszerrel, foguk közé szorított
karddal a király után eredtek.



István szédítő mélység fölött egyensúlyozott lovával, az üldözők – mint egy hangyasereg –
kúsztak utána, néhányan lezuhantak, egy-egy lehömbölödő lovas szinte rendet vágott közöttük, de
így is maradtak elegen, kiáltozásukat ridegen visszhangozták a sziklafalak.



És most merre? Mintha vége lenne az ösvénynek itt a hegy derekán. Nincs út tovább. István
megint Gizellára pillantott. Az asszony ismét mutatta az irányt, a király a szűk helyen nyaktörő
módon fordult meg a lovával, s megpillantotta az ösvény folytatását.



Üldözői ekkor már a nyomában lihegtek, már az eltorzult, gyűlölködő arcokat is látta.
Kikapcsolta palástja csatját, és e palástot maga mögé hajította. Az üldözők a palástra vetették
magukat, rikoltozva civakodtak érte.



A király lova koppanó léptekkel, feszülő inakkal erőlködött a meredeken. A király
hátrapillantott, látta, hogy üldözői közül egy megszerezte a palástot, s a többiek nyomában
vannak. Az aranyért nyúlt, az aranypénzeket maga mögé zúdította. A pogányok az aranyra vetették
magukat, örömteli kiáltásokkal kapkodták a pénzt, a király megint néhány méteres előnyhöz
jutott. Gizellára pillantott, az asszony integetett: most már fölfelé, egyenesen fölfelé.


István lova ekkor fájdalmasan felhorkant, patája egy sziklarepedésbe szorult. Az üldözők
diadalmasan felüvöltöttek a vergődő ló láttán, de ekkor az aranypatkó leszakadt a ló patájáról.
A pogányok megbabonázva nézték a fénylő patkót, rávetették magukat, s közben István király lova
néhány ugrással elérte a sziklapárkányt, ahol a felesége állt.



Megmenekült a király.



A pogányok megbabonázva nézték a várfalon álló párt. A király átkarolta feleségét. Odalentről
úgy látszott, hogy Istvánból és Gizellából fény árad. A pogányok dermedt szívvel nézték a
csodát, félelem töltötte el őket, és fejvesztetten menekültek a vár alól.



István ekkor elhatározta, hogy megmenekülése emlékére arra a helyre, ahol Gizella mutatta
számára az utat, kápolnát emeltet. Ma is ezen a helyen áll a veszprémi Gizella-kápolna.