A szentgalleni kaland

– Na, mit állsz ott, mint a kapubálvány?! – kiabálták neki a barátok, de Heribáld dacosan
oldalt vetette a fejét. „Úgy állok, ahogy akarok. Ha úgy tartja kedvem, meg sem mozdulok egész
estig.” S álldogált tovább a nyüzsgő kolostorudvar közepén megbántottan és gőgösen.



Hogyisne lett volna megbántott és dacos, hiszen nem adták ki az idei bőrjáradékát, és itt áll
elrongyolódott saruban. Tessék, csak tessék, vessetek egy pillantást a sarumra! Hát saru ez?!
Laffog a talpa, a szíjai elszakadoztak. Szégyen a lábon. S különben is, nem dolgozni jöttem én
ide, hanem imádkozni. Elmerülni a csendben és az áhítatban. Közelebb jutni az Úrhoz.



– Azt hiszitek, Istennek tetsző cselekedet, hogy fegyvereket fabrikáltok? Nem azért gyűltetek
e falak közé. És különben is, ami jár, az jár – prédikált Heribáld, a többiek nevették.



– Majd jön Engilbertus apát, és megmondja neked, hogy miért gyűltünk e falak közé – mondta
egy testes barát, miközben szaporán forgott kezében a szerszám.



– Már jön is – kiáltotta valaki, mire még szaporábban csengtek a kalapácsok, magasabb hangra
váltottak a fűrészek és reszelők, a vonókések gyorsabban hámozták a fáról a kunkorokat.



Engilbertus apát a lépcső tetejéről végigröptette tekintetét a nyüzsgő barátokon.



– Gyere gyorsan, állj be te is – suttogta valaki Heribáldnak.



De neki aztán suttoghatott. Állt mozdulatlanul az udvar közepén, mint sziget a tengerben.
Engilbertus elégedetten nézte a szorgalmasan munkálkodó testvéreket, a lándzsahegyeket kalapáló
kovácsokat, a kardélező köszörűsöket, a feszülő háttal dolgozó íjkészítőket, a bőrvértekkel
foglalatoskodó szíjgyártókat, s közben megakadt a szeme Heribáldon.



Bosszúsan összerándult a szemöldöke, lassú léptekkel odasétált a barát elé.



– Hát te, testvérem? Te miért nem dolgozol?



– Ebben a saruban? – méltatlankodott Heribáld, s csuháját, mint egy kacér nő a szoknyáját,
combig felhúzta, s jobb lábát magasra emelve meglebegtette döglött madárra emlékeztető saruját
az apát előtt.



Engilbertus elfintorodott, a barátok háta rázkódott a visszafojtott nevetéstől.



– Szégyelld magad – mondta hangosan Engilbertus –, a magyarok fölégetik házainkat, kardélre
hányják a csecsszopókat is, rabolnak, fosztogatnak, meggyalázzák templomainkat, s neked a
sarudon jár az eszed.



– Ilyen saruban nem harcolok a magyarok ellen. Ilyen saruban én nem is félek a magyaroktól.



Engilbertus legyintett, és otthagyta Heribáldot.



– Szóval nem félsz a magyaroktól? – nevetgéltek a barátok.



– Majd karóba húznak.



– Felnégyelnek.



– Eleven tűzön elégetnek.



– Ló farkához kötöznek.



Nagy nevetgélés közben ijesztgették Heribáldot, de ő fel se vette, még a fél lábon állást sem
hagyta abba.


Ám egy pillanat alatt kikerült a figyelem középpontjából, mert a kapuőrök berohantak az
udvarra, integettek, kiabáltak, a barátok – az egy Heribáld kivételével – mind a kapuhoz
tódultak. Egy lovas vágtatott be, leugrott csatakos lováról, és Heribáld elé térdelt:



– Atyám, a magyarok!



Engilbertus intésére olyan lett az udvar, mint a hangyaboly. Csak Heribáld nem mozdult
továbbra sem. De most már senki nem törődött vele. Lovakat nyergeltek, ökröket fogtak a málhás
szekerek elé. A kincstartó atya egy hatalmas kulccsal kinyitotta a kincsesház ajtaját, hordták a
barátok a szekerekre az aranyat, ezüstöt, a díszes kelyheket és cifra gyertyatartókat. Mentették
szent könyveiket, a templom kincseit, az oltáriszentséget maga Engilbertus hozta, láttára a
barátok, málhával a hátukon, csomagokkal a kezükben, térdet hajtottak, egyedül csak a
megátalkodott Heribáld állt ott az udvar közepén, mint a cövek.



Szekérre rakták az élelmiszereket is, a tartalék bőröket, vásznakat. Néhányan állatokat
terelgettek maguk előtt. A pincemester és társai is serénykedtek, de csak néhány hordót sikerült
szekérre menteniük.



– Hagyjátok, nincs idő – szólt rájuk Engilbertus – induljatok!



A karaván nekilendült.



– Gyere most már te is – intett az apát Heribáldnak, de ő konokon rázta a fejét, és a
sarujára mutogatott. Engilbertus dühösen parancsolta két barátnak, hogy hozzák Heribáldot
erővel. De Heribáld küzdött, mint egy oroszlán. Nem ment. Mit volt mit tenni, a két barát
sorsára hagyta őt.



Engilbertusék a Sitter folyó fölé magasodó, hegybe rejtett erődítménybe vonultak. Heribáld
meg, mint a kapubálvány, állt egymagában a kihalt udvar közepén.



Egy óra sem telt bele, megérkezett a magyarok előőrse. Tíz-tizenkét lovas vágtatott be
hujjogatva, kardját lobogtatva a kapun. Körbeszáguldották a kolostorudvart, s hökkenten
állították meg lovaikat, amikor Heribáldot észrevették. Körülállták, egyik-másik még meg is
tapogatta, élő-e igazán. Az volt. S nem félt. Ez tetszett nekik.



– Hát te?



A kérdő mozdulatra Heribáld a saruját mutogatva magyarázni kezdte, hogy ő bizony erre az évre
nem kapta meg a bőrjáradékát. Nagyon nagy sérelem érte, láthatja, aki nem vak. A magyarok nem
értették, miről van szó, de hasukat fogták nevettükben. Betódult a kapun a portyázók derékhada
is, egyre többen állták körül Heribáldot, úgy bámulták, mint egy csodalényt, ő meg egyre jobban
belelendült a saruról szóló panaszbeszédébe, a magyarok harsányakat nevettek, mintha vígjátékot
néztek volna.



Majd elunták a nevetgélést, és a kincseket kezdték firtatni. Nagy nehezen megértette, s
kacsázó léptekkel vezette a harcosokat a kincstár felé, erőlködve kitárta a vaspántos
ajtószárnyat. A katonák csalódottan, dühösen néztek rá. Odabenn néhány poros egyházi zászló
árválkodott, s egy hasra esett, aranyfüsttel befuttatott fa gyertyatartó. A kincstár üres volt.
Egy dühös katona kardot rántott, s ott helyben fölnyársalja Heribáldot, ha a barát magasra
tartott ujja nem ígéri, hogy tud ám ő még valamit. Nosza, mutasd, lökdösték, és Heribáld a
pincébe vezette őket, megdicsőült arccal mutatott a hordókra. Az egyik magyar mérgében
buzogányával bezúzta az első hordó oldalát. Heribáld kétségbeeset18ten nézte a kiömlő drága bort, és a hordóra vetette magát, hogy testével torlaszolja
el a rést, eközben nem mulasztott el egyet-kettőt kortyintani belőle.



A látványra elszállt a magyarok dühe, harsány nevetés feszegette a pince boltíveit, a katonák
süvegükkel fogták föl a kiömlő bort, és jókat húztak belőle.



Mint egy diadalmenet, hordókat görgetve kerültek újra a napvilágra, s Heribáldot, aki
serényen segédkezett a hordógurításban, barátságos hátbaveregetéssel jutalmazták. Heribáld sem
maradt adós, ő is barátságosan hátba veregette a katonákat.



Odakinn már nagy tűz lobogott, nyárson sülő hús illata töltötte be a levegőt. Heribáld
szimatolt és nagyot nyelt. Mi tagadás, éhes volt.



A magyarok a tűz mellé görgették a hordókat, s a konyhából odahordott edényeket borral
töltötték meg. Ittak, s biztatták Heribáldot is, hogy igyék. Nem kellett neki kétszer mondani.
Csurgott a bor az állára, hasára, a magyarok nevették, mint a gyerekek. Tetszett nekik. Heribáld
boldogan trónolt köztük, s hogy az öröme teljes legyen, még egy nagy darab sült húst is a kezébe
nyomtak.



A magyarok a bortól nekihevülve énekelni kezdtek, előkerült néhány zeneszerszám is, a fura
ütemre Heribáld elégedetten ingatta a derekát. Az egyik katona fölugrott, táncra perdült,
példáját a többiek is követték, járták a tűz körül. Heribáld is talpra szökkent, próbálgatta a
furcsa ugrós, forgós tánclépéseket. Leffegett a saruja, röpködött a csuhája, a magyarok hujjogva
éljenezték őt.



A mulatságnak egy kürt harsogása vetett véget, a magyarok villámgyorsan lóra pattantak, zárt
rendben kivonultak a kapun. Heribáld sajnálkozva, bizonytalan 19léptekkel utánuk botorkált. A lovasok meglengették feléje a süvegjeiket, aztán vágtára
fogták, s pillanatok alatt eltűntek az út kanyarulatában. Heribáld integető karja bánatosan
lehanyatlott, visszacsoszogott a hamvadó tűz mellé, nagyot húzott egy öntöttvas fazékból, és
révetegen bámulta a parazsat. Aztán csattintott az ujjával, s csak úgy magában próbálgatta a
magyarok tánclépéseit. Dúdolt is hozzá.



Beesteledett. Heribáld elfáradt, leült, hátát a falnak támasztotta, s már aludt is. Bizonyára
a magyarokról álmodott.



Késő éjjel lopakodott be a kapun a barátok felderítő csapata. Fáklyák villantak,
kirajzolódott az alvó Heribáld alakja. A barátok ijedten körülállták, egyikük óvatosan
megérintette.



– De hiszen él! Hé Heribáld, Heribáld!



Heribáld fölhorkant, álomittasan körülnézett.



– Hát nem öltek meg a magyarok?



– A magyarok? A magyarok, testvéreim, a világon a legeslegjobb emberek – mondta áhítattal, s
lenyúlt maga mellé, megkereste az öntöttvas fazekat, és jó nagyot húzott belőle.