A kővé vált bárányok -SZENT JAKAB TEMPLOM LEGENDÁJA

Szent István korában a Duna mellékágánál két vízfolyással határolt dombon ütötték fel tanyájukat a szerzetesek.

Szállásul faházat építettek és fatemplomot emeltek az Isten szolgálatára. Innen járták szerről-szerre, szállásról-szállásra hirdetni az igét és ide hívták össze a környék népét a vasárnapi közös ájtatosságra.

Amikor megszaporodott a hívek száma a jóságos barátok nagyon szerettek volna a kicsike fatemplom helyett kőtemplomot emelni az Isten dicsőségére.

De a vizenyős, erdő övezte mocsaras helyen nem volt kő hétnapi járóföldre sem.

Sokat bánkódtak a templom miatt.

Egyszer aztán a legidősebb, legjámborabb szerzetes botot vett a kezébe és vándorútra indult. Induláskor azt mondta társainak:

- Sokat és buzgón imádkozzatok értem, mert a templom megépítéséhez szükséges kő miatt megyek szerencsét próbálni.

Nagyon sokára érkezett vissza az idős szerzetes, és rengeteg nagy birkanyájat, töméntelen sok bárányt terelgetett maga előtt. A társai és a falu népe bámulva nézték a nagy nyájat.

Megkérdezték tőle, hogy mit akar csinálni vele?

- Vonuljatok be a templomban, és imádkozzatok még buzgóbban, mint eddig tettétek! -felelte a jó öreg szerzetes szelíd mosolygással.

A nyáj csendesen letelepedett a kis fatemplom körül, a szerzetesek, és a hívők pedig imával virrasztották át az egész éjszakát a kis fatemplomban. Reggel azután mikor énekszóval kivonultak a templomból, elakadt a szó ajkukon a meglepetéstől.

CSODA TÖRTÉNT. A SOK SZÉP FEHÉR BÁRÁNY ÉS  BIRKA MIND-MIND KŐVÉ VÁLTOZOTT.

Ott feküdtek mereven, élettelenül a zöld gyepen.

Ezekből, a kövekből építették meg azt gyönyörű, büszke templomot a jámbor szerzetesek, aminek még most, sok-sok évszázad után is csodájára járnak messzi városok és falvak népei.
Forrás: száz magyar falu könyvesháza sorozat Lébény Thullner István  könyve