Szent István korában a Duna mellékágánál két vízfolyással
határolt dombon ütötték fel tanyájukat a szerzetesek.
Szállásul faházat építettek és fatemplomot emeltek az Isten szolgálatára.
Innen járták szerről-szerre, szállásról-szállásra hirdetni az igét és ide
hívták össze a környék népét a vasárnapi közös ájtatosságra.
Amikor megszaporodott a hívek száma a jóságos barátok nagyon
szerettek volna a kicsike fatemplom helyett kőtemplomot emelni az Isten
dicsőségére.
De a vizenyős, erdő övezte mocsaras helyen nem volt kő
hétnapi járóföldre sem.
Sokat bánkódtak a templom miatt.
Egyszer aztán a legidősebb, legjámborabb szerzetes botot
vett a kezébe és vándorútra indult. Induláskor azt mondta társainak:
- Sokat és buzgón imádkozzatok értem, mert a templom
megépítéséhez szükséges kő miatt megyek szerencsét próbálni.
Nagyon sokára érkezett vissza az idős szerzetes, és rengeteg
nagy birkanyájat, töméntelen sok bárányt terelgetett maga előtt. A társai és a
falu népe bámulva nézték a nagy nyájat.
Megkérdezték tőle, hogy mit akar csinálni
vele?
- Vonuljatok be a templomban, és imádkozzatok még buzgóbban,
mint eddig tettétek! -felelte a jó öreg szerzetes szelíd mosolygással.
A nyáj csendesen letelepedett a kis fatemplom körül, a
szerzetesek, és a hívők pedig imával virrasztották át az egész éjszakát a kis
fatemplomban. Reggel azután mikor énekszóval kivonultak a templomból, elakadt a
szó ajkukon a meglepetéstől.
CSODA TÖRTÉNT. A SOK SZÉP FEHÉR BÁRÁNY ÉS BIRKA MIND-MIND
KŐVÉ VÁLTOZOTT.
Ott feküdtek mereven, élettelenül a zöld gyepen.
Ezekből, a kövekből építették meg azt gyönyörű, büszke
templomot a jámbor szerzetesek, aminek még most, sok-sok évszázad után is
csodájára járnak messzi városok és falvak népei.
Forrás: száz magyar falu könyvesháza sorozat Lébény Thullner István könyve
Forrás: száz magyar falu könyvesháza sorozat Lébény Thullner István könyve
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése