Volt egy királynak három fia. Ellenség ütött az országra, elfoglalta. A király is elesett. A királyfiak jó vadászok voltak, s hárman három vadászebbel odébbálltak a veszedelem elől. Sokáig mentek, azt sem tudták, hová. Végre egy magas hegyen, ahol az út elágazott, úgy határoztak, hogy elválnak egymástól, s külön-külön próbálnak szerencsét.
De megegyeztek abban, hogy a hegy csúcsára, egy magas fa hegyébe hosszú póznát állítanak, arra egy fehér kendőt kötnek. És mindhárman vissza-vissza fognak tekingetni, s megnézik a kendőt. Aki a kendőt véresnek látja, testvérei után indul, mert akkor valamelyik veszedelemben van.
A legkisebb, akit Rózsának hívtak, bal felé indult, a másik kettő jobb felé. Rózsa, mikor a hetedik havasba is bejutott, jó messze meglátott egy szép kastélyt. Betért mint fáradt utazó, hogy ott megháljon. Nem talált egy lelket sem, megtelepedett a kastély egyik szobájában.
Estélig megvolt nyugodtan, akkor nagy dörömböléssel megnyílott a kastély kapuja.
Rózsa ijedtében az ágy alá suhant. Óriások léptek be. Az egyik mindjárt azt mondta:
- Cih! Milyen Ádám-bűz van itt!
Megkeresték Rózsát, megfogták, összeaprították, mint a torzsát, és kihányták az ablakon.
Reggel az óriások megint elmentek keresetre.
Akkor a bokorból előmászott egy szép, lányfejű kígyó, és Rózsa testének minden kicsi darabját összeszedte, összerakogatta. Miközben folyton azt mondogatta: ez ide való, ez ide való, forrasztófűvel megkenegette. Egy közel való forrásból élő-halóvizet hozott, avval is meglocsolta.
Rózsa egyszer csak talpra szökött. Hétszerte szebb és erősebb lett mint azelőtt. Erre a lányfejű kígyó is kibontakozott a kígyóbőrből, hónaljig.
Rózsa, hogy olyan erős lett, megbízta magát. Este nem bújt az ágy alá, hanem az óriásokat a kapuban várta haza. Azok megérkeztek, de Rózsához csak a szolgáikat küldték, hogy azt a hitvány Ádám-maradékot összemorzsolják. De a szolgák nem bírtak Rózsával. Maguknak az óriásoknak kellett hogy ismét összeaprítsák.
Másnap reggel a lányfejű kígyó Rózsát megint életre hozta. Ő maga pedig most már övig bújt ki a kígyóbőrből. Rózsa kétszerte erősebb lett, mint akármelyik óriás.
Akkor este is megölte őt a hét óriás, de csak nagy küzdelem után, mert a szolgákat Rózsa most már mind elkergette, sőt három óriást is megsebesített.
Reggel csak maguk mentek el az óriások. A kígyó Rózsát most is feltámasztotta. Rózsa erősebb lett, mint a hét óriás együtt, s olyan szép, hogy a napra lehetett nézni, de reá nem. A lány is a kígyóbőrből egészen kikerekedett; így igen kedves, szép teremtés volt!
Ekkor elbeszélték egymásnak dolgukat, életüket. Elmondta a lány, hogy ő is királyvérből való; hogy az ő apját is az óriások ölték meg. Az országot elfoglalták. Az ottvaló kastély a lány apjáé volt, onnét járnak el az óriások mindennap, hogy a népet sarcolják. A lány egy jó kuruzsos dajkájának segítségével változott kígyóvá. Megesküdött, hogy addig kígyóbőrben marad míg az óriásokon bosszúját meg nem áll hatja. Most már látja, hogy lerepedezik róla a kígyóbőr, tehát célját érheti, mert Rózsa olyan erős, hogy könnyen megfelelhet mind a hét óriásnak.
- Rajta hát, Rózsa, pusztítsd el őket! Nem leszek én sem háládatlan!
- Kedves szép lány! - felelte Rózsa - Te nekem az életemet három ízben adtad vissza. Hát én ne tartoznám neked azt meghálálni? Legyen tied az életem s egészen magam!
Egymásnak holtig való szerelmet esküdtek, s így igen jóízűen telt el a nap egész estig. Mikor az óriások megérkeztek, Rózsa így szólt hozzájuk:
- Ugyebár, sok gazember, azt hiszitek, hogy már háromszor megöltetek? Most azt mondom, hogy ma ezen a kapun egyiketek se teszi ki a lábát! Hiszitek-e? Vívjunk meg!
Azok nagy méreggel rámentek, de biz, most már nem úgy lett, mint azelőtt. Rózsa rendre megölögette őket mind. Akkor a kulcsokat a zsebükből kezébe vette, a kastélynak minden zegelyukát összekutatta.
Látta, hogy bátorságban lehetnek, mert már övék a kastély.
Az éjszaka csendesen telt el. Reggel a kastély udvaráról Rózsa felnéz a havas tetőre, a fehér kendő felé, hát látja, hogy az egészen véres!
Megbúsul, s mondja a kedvesének:
- Mennem kell, hogy a két bátyámat felkeressem, mert rosszul van dolguk. Várj vissza engem, mert ha őket feltalálom, minden bizonnyal visszajövök.
Avval felkészült, kardot, nyilat, forrasztófüvet és élő-halóvizet vett magához. Arra a helyre ment, ahol elváltak volt.
Útjában lőtt egy nyulat. Mikor rátalált az útra, amelyen bátyjai mentek, talált egy kicsi házikót, az előtt egy fát, ott megállapodott. Hát a két bátyja két vadászkutyája lánccal meg van kötve! Azokat eloldja, tüzet csinál, s a nyulat sütni kezdi.
Amint sütné, hallja, hogy a fán valaki dideregve azt kiáltozza:
- Jaj, mint fázom!
Kiszólt Rózsa, s azt mondja rá:
- Ha fázol, gyere be, melegedjél!
Az azt mondja:
- Igen, de félek a kutyáktól!
- Ne félj, mert azok becsületes embert nem támadnak meg!
- Hiszem - hallik a fáról -, de mégsem. Vesd közibéjük ezt a hajszálat, szagolják meg azt előbb. Arról engem is megismernek!
Veszi Rózsa a hajszálat, és a tűzbe veti. A fáról meg leszáll egy vén boszorkány, bemegy s melegszik. Felhúz egy nyársra egy varasbékát, és sütni kezdi. Amint sütné, mondani kezdi Rózsának:
- Az az enyém, ez a tied! - s avval a békát neki veti. Erre Rózsa nem állhatja, kirántja a kardot, hozzácsap a boszorkányhoz. Hát a kard hasábfává válik. Nekimegy a boszorkány, hogy megölje Rózsát, s azt mondja:
- No, most véged neked is! Testvéreidet is én emésztettem el, bosszúból azért, hogy te a hét óriás fiamat megölted.
Rózsa nekiuszítja a boszorkánynak a kutyákat, s azok addig fogják, hogy vért eresztenek rajta. A vér a kardból lett hasábfára cseppen, s abból megint kard vált. Kapja azt Rózsa, lecsapja vele a boszorkány bal karját. Erre a boszorkány megmutatta neki, hová temette bátyjait.
Sújt még egyet Rózsa a karddal, s avval a boszorkány Plutóhoz költözött.
Rózsa kiásta a bátyjait, összedarabolt testüket összerakta, forrasztófűvel összeforrasztotta, élő-halóvízzel föltámasztotta.
Azok, mikor szemüket kinyitották, s Rózsát megpillantották, mind a ketten azt mondták:
- Jaj, be sokat aludtam!
- Sokat bizony - mondta Rózsa -, de ha én ide nem jövök, még többet aludnátok!
Elbeszélték neki, hogy elválásuk után ők meghallották, hogy az ellenség az országukból eltávozott. Azt akarták, hogy egyik, a nagyobbik, hazamenjen, s igazgassa az országot, a másik pedig keresse fel Rózsát.
Befordultak a kis házikóba, s a vén boszorkány ott úgy bánt velük, mint ahogy Rózsával is akart volna.
Rózsa is elbeszélte nekik, miken ment keresztül. Azt mondta:
- Te, nagyobb bátyám, menj haza, ülj be apánk országába! Te pedig, kisebb bátyám, jöjj velem, s igazgassuk ketten azt a nagy országot, amelyikben az óriások hatalmaskodtak.
Elváltak, s mindegyik ment a maga helyére.
Rózsa feltalálta szép kedvesét, aki már úgy elbúsulta magát, hogy szinte megepedt, de hogy Rózsát meglátta, egészen felvidult. Az óriásoktól megmentett nagy országot kezükre vették; Rózsa s kedvese összekeltek, nagy lakodalmat csináltak, eleget vendégeskedtek, a menyasszonyt jól megtáncoltatták, s ha meg nem haltak, máig is élnek. Kerekedjenek egy tojáshéjba, s holnap legyenek a kendtek vendégei!
csütörtök
Rózsa és Ibolya
Volt egyszer egy király, volt annak egy nagyon szép lánya, Ibolya, meg egy második felesége. A mostoha boszorkány volt, és nem szerette a lányt sohasem.
Egyszer azt mondja az urának:
- Ezt a lányt férjhez kellene adni, de csak olyan legényhez adom, aki kiállja a három próbát.
Mentek sokan nézni Ibolyát, de senki sem tudta megkapni, mert senki sem állta ki a három próbát.
Meghallotta ezt a szomszéd király, azt mondja a fiának, Rózsának:
- Eredj, nézd meg azt az Ibolyát, ha szereted, vedd el. Ismerem az apját, jó ember.
Felkészült a királyfi, elment szétnézni. Legelőször is a királylánnyal beszélt:
- Hozzám jössz-e, szívem szerelme?
- Jaj, ne kérj meg - válaszolta Ibolya -, mert a gonosz mostohám három kérdést intéz hozzád, s ha azt nem tudod megfejteni; véged.
De nem ijedt meg Rózsa. Bement a királyhoz, megkérte Ibolya kezét. A boszorkány is bement, és azt mondta:
- Ha a három próbát kiállod, akkor elviheted Ibolyát, másképpen nem. Az első próba: látod azt a nagy hegyet ott? Azt elhordod onnan a helyét szőlővel beülteted, leszüreteled, szép piros borából holnap kóstolót hozol.
Elment Rózsa nagy búsan, egyenest Ibolyához.
- No, min búsulsz? - kérdi tőle a lány.
- Jaj, nem tudom megtenni, amit a mostohád kér, akkor pedig nem leszel az enyém! Azt mondta, azt a nagy hegyet az éjszaka hordjam el, a helyét ültessem be szőlővel, szüreteljem le, holnap délben szép piros borával tisztelegjek nála!
- Csak ez a baj? - mondja Ibolya. - Akkor csak feküdj le nyugodtan, kelj fel hat órakor reggel, öltözz fel, úgy gyere hozzám!
Lefeküdt Rózsa, másnap reggel, mikor felkel, és kinéz az ablakon, nem lát hegyet sehol sem, de látja a szőlőt. Felöltözik, megy Ibolya szobájába. Ibolya tartja a kezében az üveg piros bort.
- Itt van, vidd a Vénasszony szobájába, add oda neki!
Mikor a Vénboszorkány meglátta, hogy Rózsa hozza a bort, a méregtől majd megpukkad, de azért azt mondja:
- Ez már idáig jól van. De látod azt a nagy erdőt? Kivágod a fáját, ölbe rakod, a földet felszántod, beveted, holnap reggel szép kalácsával tisztelkedel nálam! - Elment Rózsa nagy búsan Ibolyához:
- Második kívánsága anyádnak, hogy ezt a sűrű erdőt kivágjam, a fáját csomóba rakjam, a földet felszántsam, bevessem búzával, holnap reggel búzakaláccsal tisztelkedjem nála.
- Hó, csak ennyi a baj? - mondja Ibolya. - Feküdj le, reggel kelj fel hat órakor, gyere be hozzám.
Rózsa lefeküdt. Mindjárt reggel kinéz az ablakon, látja, hogy már csak tarló van a földön. Felöltözik, bemegy Ibolyához, hát ott van a szép kalács.
Azt mondja Ibolya:
- Vigyed a Vénasszonynak!
Mikor meglátta a Vénasszony a szép kalácsot, elfogta a méreg. Azt gondolta magában: "No megállj, csak várjál, várjál, majd a harmadik parancsot tedd meg, tudom, vége lesz az életednek!" Aztán fennszóval azt mondja:
- Van nekem három paripám, ha meg tudod nyergelni, tiéd lesz Ibolya!
Elmegy nagy búsan Rózsa Ibolyához, mondja neki:
- Most segítsél, kedves Ibolyám!
- Mit parancsolt most az a gonosz asszony?
- Azt mondta, van neki három paripája, ha meg tudom nyergelni, csak úgy leszel az enyém.
- Jaj, kedvesem! - mondja Ibolya - ez lesz a legnehezebb! Az első paripa az apám lesz - a Boszorkány átvarázsolja paripává -, az apámat egy kicsit kímélheted, ő nem oka semminek; a második lesz a gonosz mostohám, zaklasd, kergesd meg, őneki nem árt, hogy a harmadik ki lesz, könnyen kitalálhatod, a szívedre bízom!
Rózsa megindult az istálló felé, kivezette az Öreget, felült a nyeregbe, egyet fordult vele, leszállott róla, bevezette az istállóba.
Azután kivezette a Vénboszorkányt, felült a hátára, jól megnyergelte, jól megsarkantyúzta. Mikor már nem tudott menni, leszállott róla, bevezette az istállóba.
- No, vén kutya - mondta neki -, kellett ez neked?
Kivezette a harmadik paripát, gyöngéden ráült, egyet fordult vele, bevezette az istállóba, selyemkendőjével végigtörölte, azután hazament. Másnap elment Ibolyához. Mondja neki Ibolya:
- Letelt a három próba, de azért mégsem adnak neked!
- Akkor megszöktetlek! - mondja Rózsa.
- De észrevesznek - mondja Ibolya.
- Kerítünk egy tűt - mondja Rózsa -, megszúrjuk a kezünket, három-három csepp vért csöpögtetünk az asztalra, míg az fel nem szárad, ha kiáltja nevünket a mostoha, felelnek azok rá.
Ahogy mondták, úgy cselekedtek, avval elszöktek. Egyszer csak kiáltja a Vénboszorkány:
- Rózsa! Ibolya!
- Itt vagyok, itt vagyok! - felelnek rá a vércseppek.
Megnyugodott a Vénboszorkány, lefeküdt újra. Ezalatt már messzire ért Rózsa meg Ibolya.
Egyszer azt mondja Ibolya:
- Nézz hátra, ég a fülem, úgy hallom, apám jön.
Hátranéz Rózsa, hát az Öreg ment utánuk, szél alakjában. Hátravetett Rózsa egy fésűt, olyan erdő kerekedett a háta mögött, hogy mikor kijutott az Öreg az erdőből, ők már hetedhét országon túl voltak.
Egyszer megint szól Ibolya:
- Nézz hátra, megint itt az apám!
Visszanéz Rózsa.
- Már itt van - mondja - a nyomunkban! - Hátravetett egy bontófésűt, kerekedett olyan víz abból, hogy az Öreg nem mert nekimenni, visszatért, az Öregasszony jól elverte.
Kapta most az asszony a seprűnyelet, ráült.
Mondja egyszer Ibolya Rózsának:
- Nézz hátra, viszket a fejem, most a Vénboszorkány jön. Hanem te itt tóvá változol, én meg kacsa leszek benned.
Úgy is lett. Mire a boszorkány odaért, akkorra Ibolya vígan úszott a tóban. De nem azért volt boszorkány a Boszorkány, hogy meg ne tudja, hogy kicsoda az ott a vízen. Leszállott a seprűről, belement a tóba.
- Na, megállj, csúf lány! - mondja - majd megfoglak én most!
De Ibolya tudta, hogy mit akar a mostoha, beljebb úszott a tóba, ahol legmélyebb volt, aztán hirtelen Ibolya kiszállott, visszaváltozott lánnyá, Rózsát legénnyé változtatta, felkapta a söprűt, elmentek vele, meg sem álltak Rózsa birodalmáig. A Vénasszony pedig hazament, jól elverte a Vénembert otthon.
- Te vagy az oka, hogy ilyen a lányod! - mondta.
Az öreg erre megátkozta a lányát, hogy Rózsa felejtse el.
Hát amint megy Rózsa meg Ibolya, azt mondja Ibolya:
- Eredj te előre, én csak az apád házáig megyek. Ha kellek, eljöttök értem, majd én addig ködből palotát építek.
Elindult hát Rózsa egyedül.
Az apja éppen a kapuban ült.
- Ugyan, hol jártál, merre jártál, hogy ilyen sokáig odavoltál? - kérdi a fiától.
De az elfelejtett mindent, nem tudott szólni semmit se.
- No jó, hogy hazaértél. Megházasítlak, holnap lesz a lakodalom! - mondja az apa.
- Jól van, édesapám, itt is az ideje!
Másnap jöttek is a lakodalmasok. Ibolya látta a menetet, azt mondja egy koldusnak:
- Nektek adom a palotát, ha kiáltjátok, amit én mondok.
De a koldusok azt mondták, hogy nem vesztik el hivatalukat érte. De volt ott tíz cigánygyerek is, Ibolya azoknak mondta.
- Kiáltjuk mi, kisasszony! - felelték a cigánygyerekek.
- No, ha kiáltjátok, tiétek lesz az a szép palota! Majd elmondom előttetek, mit kell mondani, ti meg csak kiabáljátok utánam!
Hát mikor odaér Rózsa a menyasszonyával, kiáltja is a tíz gyerek:
- Ne feledkezzenek a szegény árváról, mint elfeledkezett Rózsa Ibolyáról!
Ekkor jutott csak eszébe Rózsának, hogy neki Ibolyája van. Mindjárt otthagyta a menyasszonyát. Ibolyához szaladt, a menyasszony pedig a régi vőlegényéhez, mert annak is volt másik vőlegénye, akit szeretett, Rózsához csak azért akart férjhez menni, mert gazdag volt.
Aztán mindnyájan megesküdtek, a menyasszony a vőlegényével, Rózsa meg Ibolyával. A cigányoknak pedig ott maradt a nagy palota, megörültek neki, mert semmiféle ivadékuknak sem volt olyan. Lefeküdtek benne és éjfél felé azon veszik magukat észre, hogy nagyon fáznak, a csillagokat látják a fejük felett, alattuk pedig a zöld füvet, mert a palota ködből volt, és elpárolgott.
- No, még így sose csaptak be bennünket! - mondták egymásnak. Nem is tudtak volna a lábukon megállni, ha három lábuk nem lett volna; szégyenletükben világnak mentek, azért nincs most háromlábú cigány.
Egyszer azt mondja az urának:
- Ezt a lányt férjhez kellene adni, de csak olyan legényhez adom, aki kiállja a három próbát.
Mentek sokan nézni Ibolyát, de senki sem tudta megkapni, mert senki sem állta ki a három próbát.
Meghallotta ezt a szomszéd király, azt mondja a fiának, Rózsának:
- Eredj, nézd meg azt az Ibolyát, ha szereted, vedd el. Ismerem az apját, jó ember.
Felkészült a királyfi, elment szétnézni. Legelőször is a királylánnyal beszélt:
- Hozzám jössz-e, szívem szerelme?
- Jaj, ne kérj meg - válaszolta Ibolya -, mert a gonosz mostohám három kérdést intéz hozzád, s ha azt nem tudod megfejteni; véged.
De nem ijedt meg Rózsa. Bement a királyhoz, megkérte Ibolya kezét. A boszorkány is bement, és azt mondta:
- Ha a három próbát kiállod, akkor elviheted Ibolyát, másképpen nem. Az első próba: látod azt a nagy hegyet ott? Azt elhordod onnan a helyét szőlővel beülteted, leszüreteled, szép piros borából holnap kóstolót hozol.
Elment Rózsa nagy búsan, egyenest Ibolyához.
- No, min búsulsz? - kérdi tőle a lány.
- Jaj, nem tudom megtenni, amit a mostohád kér, akkor pedig nem leszel az enyém! Azt mondta, azt a nagy hegyet az éjszaka hordjam el, a helyét ültessem be szőlővel, szüreteljem le, holnap délben szép piros borával tisztelegjek nála!
- Csak ez a baj? - mondja Ibolya. - Akkor csak feküdj le nyugodtan, kelj fel hat órakor reggel, öltözz fel, úgy gyere hozzám!
Lefeküdt Rózsa, másnap reggel, mikor felkel, és kinéz az ablakon, nem lát hegyet sehol sem, de látja a szőlőt. Felöltözik, megy Ibolya szobájába. Ibolya tartja a kezében az üveg piros bort.
- Itt van, vidd a Vénasszony szobájába, add oda neki!
Mikor a Vénboszorkány meglátta, hogy Rózsa hozza a bort, a méregtől majd megpukkad, de azért azt mondja:
- Ez már idáig jól van. De látod azt a nagy erdőt? Kivágod a fáját, ölbe rakod, a földet felszántod, beveted, holnap reggel szép kalácsával tisztelkedel nálam! - Elment Rózsa nagy búsan Ibolyához:
- Második kívánsága anyádnak, hogy ezt a sűrű erdőt kivágjam, a fáját csomóba rakjam, a földet felszántsam, bevessem búzával, holnap reggel búzakaláccsal tisztelkedjem nála.
- Hó, csak ennyi a baj? - mondja Ibolya. - Feküdj le, reggel kelj fel hat órakor, gyere be hozzám.
Rózsa lefeküdt. Mindjárt reggel kinéz az ablakon, látja, hogy már csak tarló van a földön. Felöltözik, bemegy Ibolyához, hát ott van a szép kalács.
Azt mondja Ibolya:
- Vigyed a Vénasszonynak!
Mikor meglátta a Vénasszony a szép kalácsot, elfogta a méreg. Azt gondolta magában: "No megállj, csak várjál, várjál, majd a harmadik parancsot tedd meg, tudom, vége lesz az életednek!" Aztán fennszóval azt mondja:
- Van nekem három paripám, ha meg tudod nyergelni, tiéd lesz Ibolya!
Elmegy nagy búsan Rózsa Ibolyához, mondja neki:
- Most segítsél, kedves Ibolyám!
- Mit parancsolt most az a gonosz asszony?
- Azt mondta, van neki három paripája, ha meg tudom nyergelni, csak úgy leszel az enyém.
- Jaj, kedvesem! - mondja Ibolya - ez lesz a legnehezebb! Az első paripa az apám lesz - a Boszorkány átvarázsolja paripává -, az apámat egy kicsit kímélheted, ő nem oka semminek; a második lesz a gonosz mostohám, zaklasd, kergesd meg, őneki nem árt, hogy a harmadik ki lesz, könnyen kitalálhatod, a szívedre bízom!
Rózsa megindult az istálló felé, kivezette az Öreget, felült a nyeregbe, egyet fordult vele, leszállott róla, bevezette az istállóba.
Azután kivezette a Vénboszorkányt, felült a hátára, jól megnyergelte, jól megsarkantyúzta. Mikor már nem tudott menni, leszállott róla, bevezette az istállóba.
- No, vén kutya - mondta neki -, kellett ez neked?
Kivezette a harmadik paripát, gyöngéden ráült, egyet fordult vele, bevezette az istállóba, selyemkendőjével végigtörölte, azután hazament. Másnap elment Ibolyához. Mondja neki Ibolya:
- Letelt a három próba, de azért mégsem adnak neked!
- Akkor megszöktetlek! - mondja Rózsa.
- De észrevesznek - mondja Ibolya.
- Kerítünk egy tűt - mondja Rózsa -, megszúrjuk a kezünket, három-három csepp vért csöpögtetünk az asztalra, míg az fel nem szárad, ha kiáltja nevünket a mostoha, felelnek azok rá.
Ahogy mondták, úgy cselekedtek, avval elszöktek. Egyszer csak kiáltja a Vénboszorkány:
- Rózsa! Ibolya!
- Itt vagyok, itt vagyok! - felelnek rá a vércseppek.
Megnyugodott a Vénboszorkány, lefeküdt újra. Ezalatt már messzire ért Rózsa meg Ibolya.
Egyszer azt mondja Ibolya:
- Nézz hátra, ég a fülem, úgy hallom, apám jön.
Hátranéz Rózsa, hát az Öreg ment utánuk, szél alakjában. Hátravetett Rózsa egy fésűt, olyan erdő kerekedett a háta mögött, hogy mikor kijutott az Öreg az erdőből, ők már hetedhét országon túl voltak.
Egyszer megint szól Ibolya:
- Nézz hátra, megint itt az apám!
Visszanéz Rózsa.
- Már itt van - mondja - a nyomunkban! - Hátravetett egy bontófésűt, kerekedett olyan víz abból, hogy az Öreg nem mert nekimenni, visszatért, az Öregasszony jól elverte.
Kapta most az asszony a seprűnyelet, ráült.
Mondja egyszer Ibolya Rózsának:
- Nézz hátra, viszket a fejem, most a Vénboszorkány jön. Hanem te itt tóvá változol, én meg kacsa leszek benned.
Úgy is lett. Mire a boszorkány odaért, akkorra Ibolya vígan úszott a tóban. De nem azért volt boszorkány a Boszorkány, hogy meg ne tudja, hogy kicsoda az ott a vízen. Leszállott a seprűről, belement a tóba.
- Na, megállj, csúf lány! - mondja - majd megfoglak én most!
De Ibolya tudta, hogy mit akar a mostoha, beljebb úszott a tóba, ahol legmélyebb volt, aztán hirtelen Ibolya kiszállott, visszaváltozott lánnyá, Rózsát legénnyé változtatta, felkapta a söprűt, elmentek vele, meg sem álltak Rózsa birodalmáig. A Vénasszony pedig hazament, jól elverte a Vénembert otthon.
- Te vagy az oka, hogy ilyen a lányod! - mondta.
Az öreg erre megátkozta a lányát, hogy Rózsa felejtse el.
Hát amint megy Rózsa meg Ibolya, azt mondja Ibolya:
- Eredj te előre, én csak az apád házáig megyek. Ha kellek, eljöttök értem, majd én addig ködből palotát építek.
Elindult hát Rózsa egyedül.
Az apja éppen a kapuban ült.
- Ugyan, hol jártál, merre jártál, hogy ilyen sokáig odavoltál? - kérdi a fiától.
De az elfelejtett mindent, nem tudott szólni semmit se.
- No jó, hogy hazaértél. Megházasítlak, holnap lesz a lakodalom! - mondja az apa.
- Jól van, édesapám, itt is az ideje!
Másnap jöttek is a lakodalmasok. Ibolya látta a menetet, azt mondja egy koldusnak:
- Nektek adom a palotát, ha kiáltjátok, amit én mondok.
De a koldusok azt mondták, hogy nem vesztik el hivatalukat érte. De volt ott tíz cigánygyerek is, Ibolya azoknak mondta.
- Kiáltjuk mi, kisasszony! - felelték a cigánygyerekek.
- No, ha kiáltjátok, tiétek lesz az a szép palota! Majd elmondom előttetek, mit kell mondani, ti meg csak kiabáljátok utánam!
Hát mikor odaér Rózsa a menyasszonyával, kiáltja is a tíz gyerek:
- Ne feledkezzenek a szegény árváról, mint elfeledkezett Rózsa Ibolyáról!
Ekkor jutott csak eszébe Rózsának, hogy neki Ibolyája van. Mindjárt otthagyta a menyasszonyát. Ibolyához szaladt, a menyasszony pedig a régi vőlegényéhez, mert annak is volt másik vőlegénye, akit szeretett, Rózsához csak azért akart férjhez menni, mert gazdag volt.
Aztán mindnyájan megesküdtek, a menyasszony a vőlegényével, Rózsa meg Ibolyával. A cigányoknak pedig ott maradt a nagy palota, megörültek neki, mert semmiféle ivadékuknak sem volt olyan. Lefeküdtek benne és éjfél felé azon veszik magukat észre, hogy nagyon fáznak, a csillagokat látják a fejük felett, alattuk pedig a zöld füvet, mert a palota ködből volt, és elpárolgott.
- No, még így sose csaptak be bennünket! - mondták egymásnak. Nem is tudtak volna a lábukon megállni, ha három lábuk nem lett volna; szégyenletükben világnak mentek, azért nincs most háromlábú cigány.
Ribike
Volt egyszer egy király, s volt neki három fia. Volt arrafelé egy özvegyasszony is, annak meg volt egy lánya.
Ribike volt a lány neve, mert az mással nem élt, mint csak ribizlivel.
Egyszer megbetegedett a lány. Az anyja ugyanis már nem tudott több ribizlit venni neki. Szegény asszony, hogy megmentse a lányát, elment a klastromkertbe, mert ott látott ribizlit bőven. Beszökött a kertbe, és kihozott egy kosár ribizlit. Meglátta kijövet az apácafőnöknő, odament hozzá, s rászólt:
- Mit csinálsz, te asszony?
Azt felelte ijedten a szegény asszony:
- Soha életemben nem loptam, most is csak a kénytelenség szorított rá! Mert nekem oly gyönyörű lányom van, hogy annak párja nem találkozik; de ha csak egy nap ribizlit nem eszik, meghal. Ma nem evett, ha holnap sem enne, belehalna.
Megbocsátott az asszonynak a rendfőnöknő. De elment vele az asszony házába, mert nem akarta elhinni, hogy a szegény asszonynak olyan különös lánya van.
Mikor meglátta, hogy valóban szép, így szólt az asszonyhoz:
- No, te szegény asszony, add oda a lányodat énnekem, nálunk jóllakhat ribizlivel.
Mit csináljon szegény asszony, ribizli csak a klastromban volt, odaadta a lányát.
Ott élt a lány. Akkorában még szabad volt tárva-nyitva lenni az apácaklastrom ablakának. Ki-kinézett rajta a lány. Egyszer arra ment három királyfi, s egy lépést sem tudtak tovább tenni a lány szépsége láttán.
A legöregebbik királyfi rögtön elkezdi, hogy ő nem nyugszik addig, amíg az a lány nem lesz az ő felesége. A középső királyfi is belevág, hogy ő sem nyugszik, míg az övé nem lesz. A legkisebb királyfi meg azt mondja:
- Én nem engedem! Mert az enyém lesz!
A három testvér csúnyán összekapott. Az utasok választották szét őket. A lármára a főnöknő is odamegy az ablakhoz: mi történik itt? Ribike meg azt mondja:
- Énértem vesztek össze.
Megijedt erre a főnöknő, hogy még ő kap pirongatást a királytól vagy a királynétól. Tüstént elhívta Ribikét az ablaktól, megbüntette, megpirongatta, és mikor az ellenkezett, mert hisz semmiről sem tehetett azt mondta neki:
- Mit, nemcsak szép vagy, de jó is akarsz lenni? Hát idehallgass, Ribike, a te szépséged és jóságod változzék gyíkká, lakásod pedig ne itt nálam, hanem a világ végén legyen!
Szegény Ribike azonnal gyíkká változott, és egy perc múlva a világ végére jutott.
Telt az idő, a királyfiak anyja meghalt, az apjuk meg elöregedett. Szerette volna már letenni a királyságot, de nem tudta eldönteni, hogy melyik fiának adja, mert mind a három fiát egyformán szerette. Azt mondta hát nekik az öreg király:
- Édes fiaim, hárman vagytok, és tudom, egyik sem derekabb, mint a másik. Hanem azért én adok nektek három próbát. Amelyikőtök meg tudja mind a hármat tenni, az kapja meg a királyságot.
Bólintott mind a három fiú, hogy csak mondja meg apjuk a három kívánságot.
Azt mondja a király:
- Elég lesz, fiaim, először egy is!
Akkor elmondta, hogy őneki oly csoda vásznat hozzanak, hogy hossza-szélessége száz rőf legyen, és mégis keresztülmenjen az ő karikagyűrűjén, ha összehajtja.
Fogadták a királyfiak mind erősen, hogy megszerzik. Egyik a másikban bízott, gondolva, hogy azt az első próbát majd a nála öregebb csinálja meg. Fogtak magukkal mind a hárman sok pénzt, világgá indultak. A váron kívül rögtön három utat találtak: két út szép volt, azon ment el a két öregebbik. A harmadik út igen göcsörtös volt, azon ment el a legkisebb királyfi.
A két öregebb hamarosan szép, nagy városba érkezett. A legkisebb ment, ment, elfáradt nagyon, de nem talált egy madarat sem. Azok, a két bátyja, már vásárolt sok szép vásznat, ő meg csak ment, ment egyre. Egyszer csak odaért a világ végére.
Talált ott a világ végén a legkisebb királyfi egy kőhidat, oda leült, s búsult erősen, hogy mitévő legyen, mert hogy lám, nem tudja az első kívánságát se az apjának megtenni.
Egyszer csak odament hozzá ott egy aranyos hátú kis gyíkocska. Azt mondja neki szép csendesen (mert akkorában még tudtak az állatok beszélni), hogy:
- Királyfiú, mit búsul, mit szomorkodik?
Megnézi a gyíkocskát a királyfi, s így válaszol:
- Mit kérded te, aranyos hátú gyíkocska, úgysem tudsz te nekem tanácsot adni!
Felel szépen a gyíkocska:
- Mondja csak, hátha tudok!
Akkor megmondta a királyfi, hogy az ő apjának - hárman vannak fiúk - az a kívánsága, hogy amelyik fia meg tudja három kívánságát tenni, az kapja meg a királyságot. Első kívánsága az, hogy olyan csoda vásznat hozzanak, hogy hossza-szélessége száz rőf legyen, és mégis keresztülmenjen az ő karikagyűrűjén.
Hallgatja a beszédet a gyíkocska, aztán azt mondja:
- Jól van, királyfi, csak ülj itt, egypár perc múlva talán már tudok is a bajodon segíteni!
Azzal vissza lement a gyíkocska a kőhíd alá, a pókok közé. Jó barátja volt a pókoknak, azokat kérte segítségre. A pókok rögtön hozzáfogtak a fonáshoz, szövéshez. Tíz nap, tíz éjjel alatt megcsinálták a vásznat. A gyíkocska felvitte a királyfinak. Belefért az annak egyik zsebébe.
A királyfi két bátyja már rég hazament, szekérszám vitték apjuk elé a vásznat: hosszú volt, széles volt mind, de a karikagyűrűjén nem tudta keresztülhúzni az apjuk.
Ekkor jött a legkisebb királyfi.
Előveszi a zsebéből, amit ő hozott. Próbálja a király, bólint annak:
- Ez igen, keresztülmegy, de nem tudom, meglesz-e vagy se akkorának, amekkorának rendeltem!
Hozatott mindjárt mérnököket, megmérték a vásznat, hát éppen se több, se kevesebb: száz rőf hosszú, száz rőf széles.
Mondja erre örvendezve az öreg király:
- Látjátok, fiaim, a legkisebbik már itt is megtette a magáét; de aki még a hátralevő két próbát meg tudja tenni, azé lesz a királyság. A következő kívánságom, hogy oly kiskutyát hozzatok nekem: egy arany dióhéjba beférjen, mégis, ha kiugrik, a sikongatása hetedhét országra szóljon.
Elindul megint a három testvér. A két idősebb a jó úton megint a város felé, a legkisebb most is csak a göröngyös úton, a világ vége felé.
Mikor a legkisebb királyfi újra odaért a világ végire, azt mondja ott nagy fennszóval:
- Aranyos hátú gyíkocska, gyere elő a hívásomra!
A gyíkocska előjött.
- Mi kell?
Mondja neki szomorúan a királyfi:
- Most igazán azt hiszem, nem tudod az én parancsolatomat megtenni.
Feleli a gyíkocska:
- Mondd csak, hátha tudom!
Akkor a királyfi elmondja az apja kívánságát. Hogy annak milyen kiskutya kell.
Gondolkodik a gyíkocska, aztán így szól:
- Csak légy itt, hátha tudok segíteni!
Azzal a gyíkocska rögtön lement a föld alá, az icinpiciny törpe emberekhez. Könyörgött a törpe királynak, hogy legyen szíves, adjon neki egy olyan törpe kiskutyát. A törpe király az első miniszterjét adta oda: az volt olyan kutya. A gyíkocska beletette a kutyát egy dióhéjba, vitte föl. Mondta fenn a királyfinak:
- Te, ezt a zsebedbe tedd, de ki ne nyisd az úton, hanem csak iparkodj!
Iparkodott is haza a királyfi.
A két bátyja már rég otthon volt. Azzal tértek meg, hogy olyan kiskutya nincs is a világon, kár az időt tölteni a keresésével.
Mondja az öreg király, ahogy meglátja a legkisebb fiát:
- No, fiam, te is üresen jöttél, mint a bátyáid?
Előveszi a királyfi nagy vidáman az arany dióhéjat, kinyitja: kiugrik a kiskutya! Egyet sikoltott, de az a hang mindjárt hetedhét országig szállt. Az öreg királynak meg olyan jólesett az a sikoltás, mintha írósvajjal kenték volna meg a hátát. Akkor szépen azt mondta:
- No, látjátok, fiaim, a legkisebbik ezt is meg tudta tenni. No, még azért amelyikőtök a legutolsó próbát megteszi, az lesz a király. A harmadik akaratom pedig az, hogy arra hagyom az országot, aki közületek a legszebb menyasszonyt szerzi meg magának.
A két idősebb királyfi jót nevetett. Szentül azt hitték, hogy ezen most megfölözik a testvérjüket, mert hisz ők sokfelé jártak, sok szép lányt láttak, azok közül könnyű lesz a legszebbet kiválasztani. A kis királyfi meg mit látott? Senkit! Még a világ végén is csak egy gyíkocskát!
El is szomorodott erősen a kis királyfi, mert hát az aranyos hátú gyíkocska a szép menyasszonyt nem tudja csak úgy a föld alól kivenni. De mégis elment hozzá, szomorúan leült a kőhídra. Jött a gyíkocska. Mondja neki a királyfi:
- Most igazán elhiszem, hogy nem tudsz a bajomon segíteni!
Feleli szép csendesen a gyíkocska:
- Hátha tudok!
Mondja erre a királyfi:
- Most az a kívánsága az apámnak, hogy amelyőnk a legszebb menyasszonyt hozza, az lesz a király.
Elpirult az aranyos hátú gyíkocska, s azt mondja:
- Csak fogj meg engem, és vágj ehhez a kőhídhoz!
Feleli megrökönyödve a kis királyfi:
- Azt már csak nem teszem, hisz a legnagyobb hálaadással kell lennem irántad.
De erősködik a gyíkocska:
- Mondom, csak vágj engem oda a kőhídhoz!
A királyfi váltig ellenkezett, de amikor látta, hogy a gyíkocska mennyire elszontyolodott, bekumta, vagyis jól behunyta a szemét, és úgy vágta a gyíkocskát oda a kőhídhoz. Hát erre mit lát? Egy gyönyörű szép fehérnépet a gyíkocska helyett. Azt mondja az a szép lány:
- No, királyfi, rám ismersz-e?
Feleli a királyfi, maga se tudva, hova álljon:
- Egy kicsikét vélekszem, de nem tudom, hogy az-e.
Mondja nevetve az a gyönyörű szép lány:
- Én vagyok, aki kinézett a klastrom ablakán! Aki miatt te veszekedést tettél! Ribike!
Ámul a királyfi, de Ribike csak mondja tovább:
- No, most tied leszek halálos holtig!
Nem is tudja a királyfi, hogyan karolja, úgy vitte haza.
A bátyái már otthon voltak, vittek már menyasszonyt. Csak rá vártak, hogy a próba eldőljön. Mikor a kis királyfi hazaért, az öreg király a kertben éppen krumplit rakott, de olyat, hogy az mind aranyos almává vált. Mikor meglátta a legkisebbik fia menyasszonyát - hát azonnal határozott. Azt mondta a két idősebbnek:
- Ne haragudjatok rá, ez érdemli a királyságot!
Azok nem is haragudtak rá, mindenki csak jót kívánt neki: éljen boldogul!
Ribike volt a lány neve, mert az mással nem élt, mint csak ribizlivel.
Egyszer megbetegedett a lány. Az anyja ugyanis már nem tudott több ribizlit venni neki. Szegény asszony, hogy megmentse a lányát, elment a klastromkertbe, mert ott látott ribizlit bőven. Beszökött a kertbe, és kihozott egy kosár ribizlit. Meglátta kijövet az apácafőnöknő, odament hozzá, s rászólt:
- Mit csinálsz, te asszony?
Azt felelte ijedten a szegény asszony:
- Soha életemben nem loptam, most is csak a kénytelenség szorított rá! Mert nekem oly gyönyörű lányom van, hogy annak párja nem találkozik; de ha csak egy nap ribizlit nem eszik, meghal. Ma nem evett, ha holnap sem enne, belehalna.
Megbocsátott az asszonynak a rendfőnöknő. De elment vele az asszony házába, mert nem akarta elhinni, hogy a szegény asszonynak olyan különös lánya van.
Mikor meglátta, hogy valóban szép, így szólt az asszonyhoz:
- No, te szegény asszony, add oda a lányodat énnekem, nálunk jóllakhat ribizlivel.
Mit csináljon szegény asszony, ribizli csak a klastromban volt, odaadta a lányát.
Ott élt a lány. Akkorában még szabad volt tárva-nyitva lenni az apácaklastrom ablakának. Ki-kinézett rajta a lány. Egyszer arra ment három királyfi, s egy lépést sem tudtak tovább tenni a lány szépsége láttán.
A legöregebbik királyfi rögtön elkezdi, hogy ő nem nyugszik addig, amíg az a lány nem lesz az ő felesége. A középső királyfi is belevág, hogy ő sem nyugszik, míg az övé nem lesz. A legkisebb királyfi meg azt mondja:
- Én nem engedem! Mert az enyém lesz!
A három testvér csúnyán összekapott. Az utasok választották szét őket. A lármára a főnöknő is odamegy az ablakhoz: mi történik itt? Ribike meg azt mondja:
- Énértem vesztek össze.
Megijedt erre a főnöknő, hogy még ő kap pirongatást a királytól vagy a királynétól. Tüstént elhívta Ribikét az ablaktól, megbüntette, megpirongatta, és mikor az ellenkezett, mert hisz semmiről sem tehetett azt mondta neki:
- Mit, nemcsak szép vagy, de jó is akarsz lenni? Hát idehallgass, Ribike, a te szépséged és jóságod változzék gyíkká, lakásod pedig ne itt nálam, hanem a világ végén legyen!
Szegény Ribike azonnal gyíkká változott, és egy perc múlva a világ végére jutott.
Telt az idő, a királyfiak anyja meghalt, az apjuk meg elöregedett. Szerette volna már letenni a királyságot, de nem tudta eldönteni, hogy melyik fiának adja, mert mind a három fiát egyformán szerette. Azt mondta hát nekik az öreg király:
- Édes fiaim, hárman vagytok, és tudom, egyik sem derekabb, mint a másik. Hanem azért én adok nektek három próbát. Amelyikőtök meg tudja mind a hármat tenni, az kapja meg a királyságot.
Bólintott mind a három fiú, hogy csak mondja meg apjuk a három kívánságot.
Azt mondja a király:
- Elég lesz, fiaim, először egy is!
Akkor elmondta, hogy őneki oly csoda vásznat hozzanak, hogy hossza-szélessége száz rőf legyen, és mégis keresztülmenjen az ő karikagyűrűjén, ha összehajtja.
Fogadták a királyfiak mind erősen, hogy megszerzik. Egyik a másikban bízott, gondolva, hogy azt az első próbát majd a nála öregebb csinálja meg. Fogtak magukkal mind a hárman sok pénzt, világgá indultak. A váron kívül rögtön három utat találtak: két út szép volt, azon ment el a két öregebbik. A harmadik út igen göcsörtös volt, azon ment el a legkisebb királyfi.
A két öregebb hamarosan szép, nagy városba érkezett. A legkisebb ment, ment, elfáradt nagyon, de nem talált egy madarat sem. Azok, a két bátyja, már vásárolt sok szép vásznat, ő meg csak ment, ment egyre. Egyszer csak odaért a világ végére.
Talált ott a világ végén a legkisebb királyfi egy kőhidat, oda leült, s búsult erősen, hogy mitévő legyen, mert hogy lám, nem tudja az első kívánságát se az apjának megtenni.
Egyszer csak odament hozzá ott egy aranyos hátú kis gyíkocska. Azt mondja neki szép csendesen (mert akkorában még tudtak az állatok beszélni), hogy:
- Királyfiú, mit búsul, mit szomorkodik?
Megnézi a gyíkocskát a királyfi, s így válaszol:
- Mit kérded te, aranyos hátú gyíkocska, úgysem tudsz te nekem tanácsot adni!
Felel szépen a gyíkocska:
- Mondja csak, hátha tudok!
Akkor megmondta a királyfi, hogy az ő apjának - hárman vannak fiúk - az a kívánsága, hogy amelyik fia meg tudja három kívánságát tenni, az kapja meg a királyságot. Első kívánsága az, hogy olyan csoda vásznat hozzanak, hogy hossza-szélessége száz rőf legyen, és mégis keresztülmenjen az ő karikagyűrűjén.
Hallgatja a beszédet a gyíkocska, aztán azt mondja:
- Jól van, királyfi, csak ülj itt, egypár perc múlva talán már tudok is a bajodon segíteni!
Azzal vissza lement a gyíkocska a kőhíd alá, a pókok közé. Jó barátja volt a pókoknak, azokat kérte segítségre. A pókok rögtön hozzáfogtak a fonáshoz, szövéshez. Tíz nap, tíz éjjel alatt megcsinálták a vásznat. A gyíkocska felvitte a királyfinak. Belefért az annak egyik zsebébe.
A királyfi két bátyja már rég hazament, szekérszám vitték apjuk elé a vásznat: hosszú volt, széles volt mind, de a karikagyűrűjén nem tudta keresztülhúzni az apjuk.
Ekkor jött a legkisebb királyfi.
Előveszi a zsebéből, amit ő hozott. Próbálja a király, bólint annak:
- Ez igen, keresztülmegy, de nem tudom, meglesz-e vagy se akkorának, amekkorának rendeltem!
Hozatott mindjárt mérnököket, megmérték a vásznat, hát éppen se több, se kevesebb: száz rőf hosszú, száz rőf széles.
Mondja erre örvendezve az öreg király:
- Látjátok, fiaim, a legkisebbik már itt is megtette a magáét; de aki még a hátralevő két próbát meg tudja tenni, azé lesz a királyság. A következő kívánságom, hogy oly kiskutyát hozzatok nekem: egy arany dióhéjba beférjen, mégis, ha kiugrik, a sikongatása hetedhét országra szóljon.
Elindul megint a három testvér. A két idősebb a jó úton megint a város felé, a legkisebb most is csak a göröngyös úton, a világ vége felé.
Mikor a legkisebb királyfi újra odaért a világ végire, azt mondja ott nagy fennszóval:
- Aranyos hátú gyíkocska, gyere elő a hívásomra!
A gyíkocska előjött.
- Mi kell?
Mondja neki szomorúan a királyfi:
- Most igazán azt hiszem, nem tudod az én parancsolatomat megtenni.
Feleli a gyíkocska:
- Mondd csak, hátha tudom!
Akkor a királyfi elmondja az apja kívánságát. Hogy annak milyen kiskutya kell.
Gondolkodik a gyíkocska, aztán így szól:
- Csak légy itt, hátha tudok segíteni!
Azzal a gyíkocska rögtön lement a föld alá, az icinpiciny törpe emberekhez. Könyörgött a törpe királynak, hogy legyen szíves, adjon neki egy olyan törpe kiskutyát. A törpe király az első miniszterjét adta oda: az volt olyan kutya. A gyíkocska beletette a kutyát egy dióhéjba, vitte föl. Mondta fenn a királyfinak:
- Te, ezt a zsebedbe tedd, de ki ne nyisd az úton, hanem csak iparkodj!
Iparkodott is haza a királyfi.
A két bátyja már rég otthon volt. Azzal tértek meg, hogy olyan kiskutya nincs is a világon, kár az időt tölteni a keresésével.
Mondja az öreg király, ahogy meglátja a legkisebb fiát:
- No, fiam, te is üresen jöttél, mint a bátyáid?
Előveszi a királyfi nagy vidáman az arany dióhéjat, kinyitja: kiugrik a kiskutya! Egyet sikoltott, de az a hang mindjárt hetedhét országig szállt. Az öreg királynak meg olyan jólesett az a sikoltás, mintha írósvajjal kenték volna meg a hátát. Akkor szépen azt mondta:
- No, látjátok, fiaim, a legkisebbik ezt is meg tudta tenni. No, még azért amelyikőtök a legutolsó próbát megteszi, az lesz a király. A harmadik akaratom pedig az, hogy arra hagyom az országot, aki közületek a legszebb menyasszonyt szerzi meg magának.
A két idősebb királyfi jót nevetett. Szentül azt hitték, hogy ezen most megfölözik a testvérjüket, mert hisz ők sokfelé jártak, sok szép lányt láttak, azok közül könnyű lesz a legszebbet kiválasztani. A kis királyfi meg mit látott? Senkit! Még a világ végén is csak egy gyíkocskát!
El is szomorodott erősen a kis királyfi, mert hát az aranyos hátú gyíkocska a szép menyasszonyt nem tudja csak úgy a föld alól kivenni. De mégis elment hozzá, szomorúan leült a kőhídra. Jött a gyíkocska. Mondja neki a királyfi:
- Most igazán elhiszem, hogy nem tudsz a bajomon segíteni!
Feleli szép csendesen a gyíkocska:
- Hátha tudok!
Mondja erre a királyfi:
- Most az a kívánsága az apámnak, hogy amelyőnk a legszebb menyasszonyt hozza, az lesz a király.
Elpirult az aranyos hátú gyíkocska, s azt mondja:
- Csak fogj meg engem, és vágj ehhez a kőhídhoz!
Feleli megrökönyödve a kis királyfi:
- Azt már csak nem teszem, hisz a legnagyobb hálaadással kell lennem irántad.
De erősködik a gyíkocska:
- Mondom, csak vágj engem oda a kőhídhoz!
A királyfi váltig ellenkezett, de amikor látta, hogy a gyíkocska mennyire elszontyolodott, bekumta, vagyis jól behunyta a szemét, és úgy vágta a gyíkocskát oda a kőhídhoz. Hát erre mit lát? Egy gyönyörű szép fehérnépet a gyíkocska helyett. Azt mondja az a szép lány:
- No, királyfi, rám ismersz-e?
Feleli a királyfi, maga se tudva, hova álljon:
- Egy kicsikét vélekszem, de nem tudom, hogy az-e.
Mondja nevetve az a gyönyörű szép lány:
- Én vagyok, aki kinézett a klastrom ablakán! Aki miatt te veszekedést tettél! Ribike!
Ámul a királyfi, de Ribike csak mondja tovább:
- No, most tied leszek halálos holtig!
Nem is tudja a királyfi, hogyan karolja, úgy vitte haza.
A bátyái már otthon voltak, vittek már menyasszonyt. Csak rá vártak, hogy a próba eldőljön. Mikor a kis királyfi hazaért, az öreg király a kertben éppen krumplit rakott, de olyat, hogy az mind aranyos almává vált. Mikor meglátta a legkisebbik fia menyasszonyát - hát azonnal határozott. Azt mondta a két idősebbnek:
- Ne haragudjatok rá, ez érdemli a királyságot!
Azok nem is haragudtak rá, mindenki csak jót kívánt neki: éljen boldogul!
Ráadó és Anyicska
Egyszer, hol volt, hol nem volt, volt a világon egy király, aki teljes életében mindig a háborúban, harcban lakott. Már kilenc esztendő óta a háza tájékán se volt, azt se tudta, hogy mije van otthon.
Elhatározta hát, hogy már csak akárhogy mint teszi szerét, de hazamegy, felíratja mindenét az utolsó tűig, hogy legalább tudja, mit keresett kilenc esztendő óta.
Békét kötött hát az ellenséggel három hónapra, azzal elindult hazafelé. Mikor hazaért, összegyűjtötte a sok herceget, grófot, nagy süvegű tótot, a tanácsosokat, bírákat, elmondta nekik, hogy most miért jött haza, hogy meg akarja tudni, mije van; "azért hát azt parancsolom, hogy az országomban mindent, az utolsó faszegig, írjatok fel, de úgy, hogy ki ne maradjon semmi az összeírásból".
Széjjelmentek az urak, teljesíteni a király parancsát; azalatt maga a király a feleségével mulatott otthon, akit már kilenc esztendő óta nem látott; éjjel-nappal mindig vigadtak, még annak is jókedve volt, akinek apját-anyját megölték.
De nemsokára vége szakadt a nagy mulatságnak, eltelt a három hónap, a király szabadságideje, menni kellett neki vissza a háborúba. Elbúcsúzott hát nagy sírások-rívások között a feleségétől, összegyűjtötte a katonáit, elindult.
Ment aztán, mendegélt, egyszer beértek egy erdőbe, abban is mentek már két nap, két éjjel. Harmadik éjszaka, amint mennek a szép holdvilágnál, elibök áll egy ősz-öreg ember, térdig érő, galambfehér szakállal, a kezében egy nagy lámpással.
- Hó, megállj! Ki vagy? Hol voltál? Hova mégy?
- Én vagyok ennek s ennek az országnak királya, otthon voltam a feleségemnél, felírattam minden vagyonomat, most már semmim sincs, hogy tudomásom ne volna róla, még az utolsó fakanál is mind fel van írva.
- Jól van hát, ha mindenedet felírattad, ígérd meg nekem, hogy amid nincs felírva, azt nekem adod.
- Jól van, megígérhetem, ha tetszik, királyi parolámra is fogadhatom, de tudom, hogy nem kapsz semmit, mert semmi se maradt ki az összeírásból.
Megörült az ígéretnek az idegen, kicsibe múlt, hogy ősz-öreg ember létére el nem kezdett táncolni.
- Tudd meg hát, hogy én vagyok nagy Tündérországnak híres-hatalmas királya, aki mindent tud, ami a nagyvilágban történik. Míg otthon voltál, a feleséged méhében hagytál egy fiú gyermeket, ez az, amiről se tudomásod nem volt, se nincs felírva, azért hát ígéreted szerint ez az enyém, érte megyek tizenkét esztendő múlva, nagy szükségem lesz rá, mert nincs fiam, csak három leányom.
Nagy búba-bánatba esett a király, neki se volt több fia, s íme, ezt az egyet is oda kellett adni idegen embernek, aki se inge, se galléra, nem is látta soha, aztán csak úgy bolond módra ígérte oda neki, fájt ez a királynak nagyon, de hiába, nem tehetett róla, királyi parolájára fogadta, oda kellett adni. Megírta a feleségének a nagy szerencsétlenséget, hogy ő a még létlen gyermeket másnak ígérte, azért majd ha meglesz, kereszteljék Ráadónak, hadd jusson eszökbe - valahányszor e nevet kimondják -, hogy az nem az övék, hogy másnak kell adni, idegen emberek közé, ahol tán sohase talál apja helyett apát, anyja helyett anyát, testvérje helyett testvért.
Rászállott a bánat a királynéra is, de hiába volt minden búslakodás, már arról nem lehetett tenni.
Meglett aztán a szép fiú gyermek, meg is keresztelték Ráadónak. Mikor úgy hat-hét esztendős lehetett, hazakerült a király is a háborúból; attól fogva mindig maga tanította mindenre: lovagolni, kardot forgatni, nyíllal lőni, hadakozni. "Legalább ne mondja, akihez kerül, hogy semmire se tanítottuk."
Nevelkedett aztán Ráadó szépen. Már elmúlt tizenkét esztendős, mégse jöttek érte, de elmúlt tizenhárom is, a tizennegyediknek is a derekán gázolt, mégse volt semmi híre a tündérkirálynak. Már örült mindenki, hogy nem viszik el az ifjú királyfit, a király nagy dínomdánomokat adatott annak az örömére, hogy az övék marad a Ráadó.
Egyszer, mikor mindenki a legjobban vigadt, jött egy lóhátas ember, nagy pecsétes levelet adott a király kezébe, amit a tündérkirály írt, az volt pedig az eleje-veleje, hogy küldje Ráadót minél előbb, mert szükség van rá.
Elkészítették a szegény királyfit a hosszú útra, egy inast adtak mellé - mert csak annyinak volt szabad vele menni, annyit engedett meg a tündérkirály -, azzal útnak eresztették. Az ország határáig elkísérték apja, anyja, az ország nagyjai, ott aztán elbúcsúztak tőle, jó utat kívántak neki, azzal visszamentek haza.
Ráadó pedig ment lassacskán az inassal járatlanjárt utakon Tündérország felé. Napról napra jobban elgyengült a gyaloglásban, mikor már Tündérország határához értek, alig bírta a lába. Amint beértek a határon, találtak egy nagy várost, abba bementek, egy nagy palota előtt leültek a kőpadra pihenni. Ott Ráadó a tenyerébe hajtotta a fejét, elgondolta, hogy milyen szerencsétlen, hogy kell neki idegen országokban bujdosni, ezen annyira elbúsult, hogy kicsibe múlt, hogy sírva nem fakadt. Amint így szomorkodik, egyszer mintha kiáltanának valahonnan: "Ráadó!" Hallgatózik jobban, másodszor is kiáltják: "Ráadó lelkem, gyere fel"; szétnézett, hát látja, hogy a palotából kiabál neki egy szép tündérasszony. Ő se mondatja harmadszor, bemegy a palotába, ott felmegy száz márványgrádicson, nézeget széjjel, de semmit se lát. Mikor a legfelső kontignációba felért, egy pompás szoba nyílt meg előtte; abba is bement, királyfi volt, de még olyat sose látott, majd elvette a szeme fényét a nagy csillogás, már majdhogy vissza nem ment, akkor lépett ki egy másik ajtón a szép tündérmenyecske, megfogta a Ráadó kezét, átvezette tizenegy szobán, a tizenkettedikben aztán leültette egy csupa tiszta színaranyból csinált karszékre.
- Jaj, szívem, Ráadó, de régen várunk már, de rég itt kellett volna már lenned, tudom, elfáradtál a hosszú útban, jaj, pedig még fele útján se vagy annak a városnak, ahol a tündérkirály lakik, nem is érsz oda tán esztendeig se, ha csak az én tanácsomra nem hallgatsz. Az én tanácsom pedig az, hogy: látod-e amott azt a tavat?
- Látom.
- No hát majd estére odajön a tündérkirály három szép eladó leánya hattyú képében fürdeni, te menj a tópartra, bújj el, majd jön az első hattyú, leszáll, megrázkódik, leveti a hattyúruhát, gyönyörű szép leánnyá változik, megyen a vízbe, fürdik; jön a másik is, leszáll, megrázkódik, még szebb leánnyá változik, megyen a vízbe, fürdik; legutoljára jön a legszebb, a gyönyörűséges Anyicska, akinek párját még emberi szem nem látott, leszáll, megrázkódik, megyen a vízbe, fürdik. Egy darabig ott fürödnek, aztán megint - ahogy jöttek - egymás után kikelnek a vízből, felveszik a hattyúruhát, elmennek. Mikor már a két öregebb elment, te lopd el az Anyicska hattyúruháját, oda se is add neki, míg meg nem ígéri, hogy elvisz a hátán az apja palotájáig. A többit aztán terád bízom. Most pedig gyere, feküdj le, pihend ki magad, majd ha eljön az ideje, felköltelek én.
Úgy tett Ráadó, ahogy a szép tündérasszony mondta, lefeküdt a puha, szép selyempaplanos ágyba, kialudta magát. Mikor eljött az idő, hogy menni kellett a tóhoz, felköltötte a szép tündérasszony, még egyszer megmondta neki, hogy okosan viselje magát, azzal elbúcsúzott tőle.
Ráadó legelőször is az inasát küldte vissza, mert csak magának lehetett elmenni, azután kiment a tópartra, elbújt egy bokor tövébe, várakozott. Nem soká kellett neki várni, jött az első hattyú, a legöregebb tündér-királykisasszony, leszállt, megrázkódott, levetette a hattyúruhát, ment a vízbe, fürdött, jött a második hattyú, a középső kisasszony is, leszállt, megrázkódott, levetette a hattyúruhát, ment a vízbe, fürdött. Legutoljára jött egy gyönyörű pici kis hattyú, levetette a hattyúruhát, olyan szép lánnyá változott, hogy hej dehogy lehet még festeni is párját! Ráadó mindjárt halálig szerelmes lett bele, hirtelenében tán azt se tudta volna megmondani, hogy fiú-e vagy lány, úgy elbámult. Anyicska is levetkőzött, ment a vízbe, fürdött. Még egy darabig játszadoztak együtt, akkor a legöregebb kijött, felvette a hattyúruhát, elment, jött a második is, felvette a hattyúruhát, elment. Mikor már ezek elmentek, Ráadó szép csendesen ellopta az Anyicska ruháját, azzal megint elbújt. Jön ki Anyicska a vízből, keresi a ruháját, nem találja sehol, elkezd sírni, jajgatni: hogy menjen ő most már haza, nincs a hattyúruha sehol! Erre előjött Ráadó.
- Ne sírj, szívem, lelkem, szép Anyicska, itt a ruhád nálam.
- Isten hozott, szerelmem, Ráadó, be jó, hogy megjöttél, add ide hamar a ruhám, mert elkésem!
- Nem adom addig, szép Anyicskám, míg nekem fel nem fogadod, hogy engem szeretsz, holtig hű maradsz hozzám, mert én az élő Istenre meg merek esküdni, hogy rajtad kívül soha mást nem szeretek; most pedig ígérd meg, hogy hazaviszel az apád váráig, mert régóta jövök, el vagyok fáradva.
Mit volt mit tenni Anyicskának, rá kellett mindenre állani, mégpedig hirtelen, mert az apja várába csak őrváltáskor lehetett beszökni, attól félt hát nagyon, hogy arról elkésik, künn marad, akkor pedig vége! Beleegyezett hát hirtelen mindenbe, mert ő is megszerette halálosan Ráadót, ott a tó partján gyűrűt váltottak, megölelték, megcsókolták egymást, megesküdtek mind a ketten, hogy holtig hívek maradnak egymáshoz. Azután felöltötte Anyicska a hattyúruhát, a hátára vette Ráadót, repült vele, mint a sebes szél. Útközben megmondta Ráadónak, hogy úgy viselje magát otthon, hogy senki észre ne vegye, hogy szeretik egymást, mert akkor elvesztek mind a ketten.
Mikor már közel voltak a várhoz, letette Anyicska Ráadót, megtanította, hogy a strázsák előtt úgy mutassa, mintha el volna fáradva, hogy ne is gyanítsanak semmit. Ezzel Anyicska berepült a várba, a maga szobájába, Ráadó pedig odament a strázsákhoz, tettette magát, mintha már a lábát se húzná a nagy fáradtság miatt, hej pedig dehogy nem bírta, egy szó nem sok, de annyi elég lett volna neki az Anyicska szájából, hogy két nap, két éjjel mindig táncoljon. Odament a strázsákhoz, kérdezte, hogy otthon van-e a tündérek híres királya. A strázsák mindjárt megismerték.
- Jaj be jó, hogy itt van a kis gazdánk! Be régen várjuk már! Az öreg felséges király minden reggel azt kérdezi legelébb, hogy mégse jött-e meg? No de heveredjen le erre a lócára, látjuk, hogy el van fáradva, de hogy is ne, mikor olyan messze útról jön!
Végigfeküdt Ráadó a szép kőpadon, el is aludt szép csendesen. Mikor aztán a tündérkirály felkelt, megtudta, hogy ott van, mindjárt hívatta magához; felköltötték Ráadót, hogy hívatja a király. Felkelt Ráadó, bement hozzá, a király mindjárt magához ölelte.
- Jaj, kedves, be jó, hogy megjöttél, be régen várok rád!
Akkor mindjárt összegyűjtötte az ország főembereit, hercegeket, grófokat, nagy süvegű tótokat, a királyi tanácsosokat, megmondta nekik, hogy Ráadót ezután úgy tiszteljék, mint királyukat, mert ha ő meghal, arra hagyja az országot, vagy tán azt se várja, hogy meghaljon, hanem mihelyt egy kicsit megjön az esze a fiúnak, mindjárt átadja neki.
Meghallotta ezt a vén királyné: "No várj, vén bolond - gondolja magában -, csak menjenek el az urak, majd lesz neked nemulass; a maga leányait számba se veszi, mintha nem is volnának, arra a jöttment sehonnaira akarja hagyni az országot, de majd megmutatom én, hogy az én leányaim elébb valók, hogy én vagyok az úr a háznál."
A két nagyobb leánynak is elmondta a királyné, azoknak is nagyon tetszett ez a beszéd, mert Ráadó mindig csak úgy félvállról beszélt velök, csak Anyicskának kedvezett, azzal beszélgetett mindig.
Alig oszlott el a sok nép a királyi udvarból, mindjárt nekiesett a vén királyné az urának:
- Megbolondultál, te vén marha? Elébb való neked egy pokolból jött-ment sehonnai a magad gyermekénél? Majd megmutatom én, hogy melyik elébb való, hogy nem lesz itt úr az a kölyök!
A király csendesítette volna, de az asszony se hallott, se látott, dúlt-fúlt, mint a veszett állat. Addig mégsem bánt oly rosszul Ráadóval, míg meg nem tudta, hogy Anyicskával szeretik egymást, hanem mikor azt egyszer kihallgatta a kulcslyukon, attól fogva elvesztette volna mind a kettőt egy kanál vízben, a királyt is mindig szidta, hogy minek tartja ott azt a korhelyt, semmit se csinál, csak a kenyeret fogyasztja. Egyszer is elkezdett neki beszélni:
- Ugyan, te vén bolond, próbáld meg már, mit tud az a kölyök, csináltass vele valamit, elég régen itt van már, csak ragadhatott volna rá annyi amennyi. Felhívatta a király Ráadót a maga szobájába, odavezette az ablakhoz, megmutatott neki egy nagy erdőt.
- Látod azt az erdőt, fiam, Ráadó?
- Látom.
- No, azt nekem holnap reggelre - mikorra felkelek - tövestül-gyökerestül mind egy szálig kiirtsd; a fája mind fel legyen ölbe vágva, a majorba behordva, rendbe rakva; a föld fel legyen szántva, felboronálva, bevetve tiszta búzával, a búza megérjen, le legyen aratva, el legyen nyomtatva, fel legyen szórva, meg legyen rostálva, hogy mikorra én felkelek, tele legyen a csűr olyan tiszta búzával, amilyet a galamb hord a fiának, a lisztjéből pedig friss kalács legyen az asztalon. Elég régen tündérek közt vagy már, ennyit csak tudhatsz.
Kibandukolt a szegény Ráadó a szobából; hogy csinálja ő ezt mind meg, mikor azt se tudja, hogy kell hozzáfogni. Ment egyenesen Anyicskához, elmondta neki a dolgot. Anyicska csak elmosolyodott rajta.
- Ne búsulj biz ezen egy cseppet se, szívem, Ráadó, ha csak ez a baj, bízd rám, majd elvégzem én, hanem estére gyere be a szobámba, beszédem van veled.
Bement Ráadó, az estét is alig várta; Anyicska elővett egy sípot, azt megfújta. Annak a sípnak pedig az a tulajdonsága volt, hogyha Anyicska belefújt, az egész Tündérország meghallotta hangját, csak az apja, anyja és testvérei nem. Amint hát megfújta, mindjárt annyi tündér termett ott, hogy majd kiverték a ház oldalát.
- Mit parancsol, felséges kisasszony? Mit parancsol a mi kedves kisasszonyunk?
- Azt parancsolom, hogy - látjátok-e amott azt az erdőt?
- Látjuk! Látjuk! Hogyne látnánk! - kiabáltak mindenfelől.
- No, azt az erdőt holnap hajnalra, mire én felkelek, mind kiirtsátok, a fát felvágjátok ölbe, behordjátok a csűrbe, rendbe rakjátok, a földet fölszántsátok, tiszta búzával bevessétek, a búza kikeljen, meg is nőjön, meg is érjen, azt felarassátok, el is nyomtassátok, meg is rostáljátok, hogy reggelre tele legyen a csűr olyan tiszta búzával, amilyet a galamb se hord a fiainak, a lisztjéből pedig friss kalács legyen az asztalon.
- Értjük, értjük, megyünk, meglesz.
Alig mentek el, hallatszott a nagy recsegés-ropogás, amint a fákat vagdalták, a nagy kiabálás: "Itt már fel van a fa vágva, csak hordani kell." "Innen már el van hordva, ide azzal az ekével." Hallatszott az ökörhajtás, amint szántottak: "Hí-hó, csálé, Csákó, hajsz, Lombár!" Azután hallatszott, mikor elkezdtek aratni, nyomtatni. Mikor a szóráshoz is hozzáfogtak, mondja Anyicska Ráadónak:
- Eredj ki már te is, lelkem, mindjárt virrad, lendíts valamit, hogy mikor az apám kinéz az ablakon, lássa, hogy te is dolgozol, ne is gyanítsa, hogy ez nem a te munkád.
Mikorra kiért Ráadó, már fel is volt szórva, csak szét kellett mérni. Mikor reggel kitekint a király az ablakon, látja, hogy Ráadó hogy sepri a szérűt, hányja meg veti idébb-odább a zsákokat, kiabál az embereknek. Megörül a király, odahíja a feleségét:
- No nézd, mennyire ment a fiúnk, maga is hogy dolgozik, hogy tud parancsolni az embereknek.
- Látom ám! De nem az ő munkája ez, hanem az Anyicskáé, hiszen ha egy garas ára eszed volna, te is észrevennéd, hogy az csinál helyette mindent, hiszen éjjel-nappal mindig csak egymást bújják, nem lehet egyiknek se venni semmi hasznát.
De a király egyik fülén beeresztette, másikon ki, amit az asszony mondott; mikor aztán egy kis idő múlva maga Ráadó bevitte neki a frissen sült, párolgó kalácsot, úgy megdicsérte, hogy majd lement a könyökéről a bőr.
- Ember vagy, fiam, Ráadó, máskor is így végezd el, amit rád bízok!
De a vén királyné nem hagyta abban a dolgot, megint mindig kusztonozta az urát:
- Csináltass már megint valamit azzal a kölyökkel, vagy neked már ítéletnapig elég lesz az az egy munka, amit minap - de akkor se maga - csinált! Hadd dolgozzon, ne fogyassza hiába a drága kenyeret, ne csapja reggeltől estig szárán a legyet!
A király próbálta csendesíteni, hogy ne bántsa mindig azt a gyermeket, hisz az se kutya, hogy minduntalan uszítsa, dolgozik az eleget, de a felesége még jobban rákezdte:
- Hát még pártjokat fogod! Még engem hallgattatsz! Jobb bizon, hogy dolgoztatsz vele valamit, lássuk, mit tud a híres.
Behívatta a király megint Ráadót; megint mutatott neki az ablakból egy nagy erdőt:
- No, édes fiam, látod azt az erdőt?
- Látom.
- No hát holnap reggelre az a fa mind ki legyen vágva, a derekából boroshordó készítve, a gallyaiból ölfa vágva, behordva a majorba; a töve a fáknak ki legyen irtva, a föld felásva, beültetve szőlővel, a szőlő meg is nőjön, meg is érjen, le is legyen szüretelve, a must meg legyen forrva, szépen megtisztulva, hogy mire én felkelek, jó bor legyen az asztalon belőle kóstolónak.
Megint úgy elment a Ráadó kedve, mintha kettévágták volna, ment nagy szomorúan Anyicskához, elpanaszolta neki a dolgot, hogy már ezt mégiscsak lehetetlen megtenni. Anyicska megint csak elnevette magát.
- Csak sose adjon az Isten ennél nagyobb bajt, akkor minden jó lesz. Feküdj le most békességben, majd ha kell, majd felköltelek én.
Megint megfújta Anyicska a sípot, megint ott termett Tündérországnak apraja-nagyja, hogy még az utcán se fértek el.
- Mit parancsol, kis királyné? Mit parancsol a mi kedves kis királynénk?
- Hát azt parancsolom, hogy - látjátok amott azt az erdőt?
- Látjuk! Látjuk! Hogyne látnánk!
- No, azt az erdőt holnap hajnalra mind egy szálig kiirtsátok, a faderekakból hordókat csináljatok, a gallyakat ölbe vágjátok, behordjátok a majorba; a fatövét mind kiirtsátok, a földet felássátok, szőlővel beültessétek; a szőlő megnőjön, háromszor fel legyen kapálva, meg is érjen, be is legyen szüretelve, a must megforrjon, szépen megtisztuljon, hogy holnap reggelre mire én felkelek, kóstoló legyen a borból az asztalon.
- Értjük, megyünk, minden meglesz.
Alig mentek el, hallatszott megint a nagy recsegés-ropogás, a fák amint dőltek rakásra, a nagy fúrás-faragás, abroncsozás, gyalultak, a dongákat abroncsolták össze; az ölfákat hordták be a majorba, rendbe rakták. Már éjféltájban hallatszott a nagy csergés-kelepelés, amint a seregélyeket hajtották el a szőlőről, azután nemsokára a hordók, kádak dübörgése, amint szüretre mentek, a szedők danolása, a csőszök lövöldözése. Mikor pitymallani kezdett, mind be volt a szőlő hordva-tapodva.
Ráadó csak akkor kelt fel, mikor minden az udvarban volt, nosza rajta! - ő is elővesz egy lopótököt, töltögeti a bort egyik hordóból a másikba, szaladgál, kiáltoz; mikor a legjavában dolgozott, kinézett a király az ablakon, meglátta a nagy munkában, bizony kicsibe nem múlt, hogy öreg ember létére sírva nem fakadt örömében. Hítta ki a feleségét mindjárt, mutatta neki a fiút.
- No, feleség, mégis van kifogásod ellene?
- Van bizony, neked is volna, ha olyan tökkelütött nem volnál, ha tovább látnál az orrodnál, ha utánanéznél, hogy az a kölyök maga csinálja-e azt, vagy az a gyönyörűséges mákvirág Anyicska?
De biz a királytól beszélhetett a felesége akármit, rá se hallgatott; hanem mikor Ráadó bevitte a kóstolónak való bort, megint úgy megdicsérte, hogy Ráadó maga is megsokallta. Ezt a dicsérést már aztán nem tudta a királyné végighallgatni, szaladt ki a szobából, mint ki az eszét keresi, ment egyenesen a két nagyobb leányához tanácskozni, hogy hogy s mint kellene elveszteni Ráadót. Ott aztán a három szép madár kisütötte-főzte, hogy mit csináljanak. Ment a királyné megint vissza az urához.
- No, te vén szamár, azt tegye meg az a kölyök, amit én mondok neki! Az ugyan semmi se, de nem segíthet benne neki az a drága leányod. Annyi az egész, hogy holnap reggel én kivezettetek három paripát az udvarba, azt nyergelje meg, ha tudja, és kerülje meg mindegyiken a királyi várat. Ha megteszi, jó, ha nem tudja megtenni, fel is út, alá is út, itt olyan mihaszna emberrel nem etetjük hiába a kenyeret.
Magához hívatta a király harmadszor is Ráadót.
- No, fiam, Ráadó, még egy próbát kell megtenned az anyád kedvéért, ha azt szerencsésen végbeviszed, többet nem teszlek próbára, mert akkor tudom, hogy egészen kitanultad a mesterségünket. Ez a mostani dolog abból áll, hogy holnap reggel kivezettet a feleségem a palota udvarába három tüzes paripát, azt neked a magad tulajdon kezeddel meg kell nyergelned mind a hármat, azután minden segítség nélkül, saját emberségedből rájok ülni, megkerülni egymás után mindegyiken a királyi várat. Ráadó elnevette rá magát.
- Ha csak ez a baj, ezt ugyan megteszem, nyergeltem én már meg olyan lovat is, amit akkor fogtak be a szilaj ménesből!
Ment aztán ki nagy fütyörészve az udvarra, még be se akart menni Anyicskához, hanem aztán mégiscsak befordult.
- No, hát most mit parancsolt az apám?
- Szót se érdemel, mindössze csak három lovat kell meglovagolnom, ennek ugyan kár olyan nagy feneket keríteni.
- Hej, szívem, Ráadó, te ezt fel sem veszed, pedig ez lesz a legnehezebb, ebben én se tudok segíteni. Tudod-e, hogy az a három ló a két néném és én? Egyik tüzesebb, mint a másik, ha ezer lelked volna, se tudnád őket megnyergelni, még csak közel se menni hozzájok, mert orrukon, szájukon fújják a lángot. Egyetlenegy módja volna csak, amivel bírni lehetne velük: ha az apám sarkantyúját felköthetnéd, azzal körülkarcolnád körülöttük a földet, már akkor nem tudnának semmit tenni, megállana mindegyik, mint a bárány; csakhogy azt a sarkantyút éjjel-nappal a keblében hordja az apám, nem lehet sehogy megszerezni.
Úgy elment erre a beszédre a Ráadó kedve, mintha nyakon öntötték volna. El se tudta gondolni, hogy mit csinál majd. Hanem Anyicska mégis vigasztalta:
- No, majd megpróbálom elcsenni tőle az éjjel, ha alszik, ha aztán az meglesz, gyerekjáték a többi.
Kibandukolt Ráadó a maga szobájába, leült nagy búsan egy székre, ott szomorkodott, ha nem szégyellte volna, tán sírt volna is. Hát egyszer, amint ott búsong-szomorkodik, mint a kárvallott cigány, jön ám be hozzá Anyicska, hozza a sarkantyút.
- No, lelkem, Ráadó, megsegített az Isten, el tudtam lopni, most már csak arra tanítlak meg, hogy kell vele bánni, aztán minden jól lesz. Hát mikor majd kivezetik a három lovat, a két néném meg engem, az egyik mennykőt lehel orrán-száján, a másik tüzes villámot szór, a harmadiknak egész teste lángot hány, de te azzal ne gondolj, menj közel hozzájok, amelyiket meg akarod nyergelni, karcold körül a sarkantyúval, úgy megáll, mint a fal, tedd rá a nyerget, lovagold körül a várat rajta; azután a másik kettővel is csakúgy tégy.
Másnap reggel a király kihirdettette az országban, hogy az ő palotájában mi történik, tele is gyűlt az udvar úgy emberrel, hogy nem esett volna le egy alma közibök, csak annyi hely maradt üresen, hogy Ráadó a lovakkal szabadon mozoghasson. Mikor a kitűzött idő eljött, kivezették a három lovat. Az első - a legöregebb királykisasszony - mennykövet fújt az orrán-száján, kapálódzott, ágaskodott, rúgott-vágott, de Ráadó szép csendesen körülkanyarította a sarkantyúval, hát - uramfia! Úgy láttam, mint most - megállott az a tüzes ló úgy, mintha leszegezték volna, egy mozdulat nem sok, de annyit se tett, Ráadó könnyűszerrel megnyergelte, ráült, azzal hajrá! "Majd kitöltöm most rajtad a mérgem, amért vesztemre törtél" - elkezdte sarkantyúzni, hogy a vér csorgott az oldalából, mire visszakerültek. Mikor leszállott róla, a karikásával még egy nagyot végigcserdített rajta, azzal bekergette az istállóba. Azután a második lóra - a második királykisasszonyra - került a sor. Ez is szórta eleinte a tüzes villámot, de mikor ezt is körülkanyarította a sarkantyúval, ez is megállott, mint a pecek, ezt is megnyergelte, azután megnyargalta úgy, hogy az izzadság dőlt róla, mikor visszakerültek, bekergette ezt is az istállóba. Már csak a harmadik ló - a gyönyörű szép Anyicska - volt hátra. Ez meg a legtüzesebb volt, hiába! - az anyja, a vén, gonosz királyné csinálta ki a dolgot, nem tehetett ellene; az egész teste tüzes lángot hányt, ha kapált a lábával, megnyílt a föld körülötte, de Ráadó ezzel nem gondolt, körülkanyarította ezt is a sarkantyúval, ez is megállt egy álló helyében mozdulatlanul. Ráadó rátette a nyerget, ráült, szép lépést megkerülte rajta a várat; mikor visszaértek, megtörülgette a selyemkendőjével, bevezette szépen az istállóba, leszedte róla a szerszámot, úgy hagyta ott.
A vén királynét majd megütötte a guta mérgében, tépte a haját, vagdalta magát a földhöz, azt gondolta volt a vén gonosz, hogy bizonyosan ottvész Ráadó, hát bizony még a kínozta meg az ő kedves leányait, hogy megfeküdte mindegyik vagy két hétig. Megesküdött ott mindjárt, hogy akárhogy, mint, de elveszíti a két gyermeket, addig meg nem nyugszik, míg a legkínosabb halálra nem juttatja mind a kettőt. De egy darabig - hiába volt az eskü - nem tehetett semmit, mert a király nagyon vigyázott a gyermekekre, nem engedett rajtok semmi igazságtalanságot elkövetni.
Hanem egyszer levelet kapott a király egy másik országából - mert nemcsak egy országa volt -, hogy menjen csak hamar, ott az ellenség pusztítja az országot tűzzel-vassal, kergesse el onnan. Búsult a király, hogy hagyja ott azt a két ártatlan bárányt a farkas körme közt, hogy bízza a gyermekeket arra a gonosz asszonyra. Míg készült a háború, mindig azon kérte a feleségét, hogy csak addig ne bántsa őket, míg oda lesz, ígérte is az asszony szájjal, hej, pedig de mást forgatott az eszében. "Menj el csak, majd tudom én, mit csinálok, rég lesem már, hogy elvigyen az ördög valamerre."
Elbúcsúzott a király egész háza népétől, elindult a tenger sok katonával az ellenség elébe.
Alig tette be maga után az ajtót, mindjárt azon kezdte el törni az eszét, hogy mi a legkegyetlenebb, legkínosabb halál a világon, hogy azzal végezze ki a gyermekeket. Gondolt is ki egyet: nagy üstökben olajat forraltatott, hogy majd mikor legjobban zubog, kiönteti egy nagy kádba, abba aztán belevetteti a két gyermeket. Már előre örült neki a vén guzsalyravaló: "Milyen szép lesz majd nézni, mikor összezsugorodnak a jó meleg fürdőben, mint a tepertő, tudom, nem lesz többet kedvök ihogni-vihogni egymással."
El is készíttetett már mindent, a nagy kádat kivitette az udvarra, az olajat is a tűzhöz tetette, csak az volt hátra, hogy felforrjon.
De a jó Isten nem engedte, hogy két ártatlan teremtésen olyan kegyetlenséget vihessen végbe az az ördög cimborája. Megmondta Anyicskának az egyik cseléd - akire az olaj forralása volt bízva -, hogy mi vár rájok, Anyicska mindjárt magához hívatta Ráadót, elmondott neki mindent:
- Hanem most már, lelkem, Ráadó, nincs mást mit tenni, el kell szökni valamerre idegen országba, mert itt többet se éjjelünk, se nappalunk, ha itt maradnánk, elveszítenének. De hát hova menjünk?
- Azon nem volna mit aggódni - felelt rá Ráadó -, elmegyünk az apám országába, úgysincs neki több fia, ott is király leszek én, te meg királyné, boldogan élünk, míg meg nem halunk; de az itt a baj, hogy hogy megyünk ki a várból, mikor úgy vigyáz ránk az a vén gonosz anyád, mint a szeme fényére, és hogy megyünk ki az országból, hogy utol ne érjen?
- Biz azt magam se tudom - mondja Anyicska -, hogy hogy haladunk sebesen, mert minden mesterségem a kamarában van, oda pedig már nincs idő kimenni; a várból csak kimehetünk, tudok én egy föld alatti utat, hogy pedig hamarjában észre ne vegyenek, köpök ide az asztalra hármat, azok majd szólnak háromszor helyettem, addig mi jó egérutat kapunk.
Ki is mentek szerencsésen a várból, mikor kívül voltak, a hátára vette Anyicska Ráadót, repült vele, ahogy tudott, de hiába; sebesen nem mehettek, mert nem volt Anyicskával semmi mestersége.
Alig mentek el, elkészült a forró olajfürdő. Beszólott a királyné az Anyicska szobájába:
- Anyicska leányom, gyere ki!
Felelt helyette az egyik nyál:
- Mindjárt megyek, édesanyám, csak hadd kelek föl.
Vártak-vártak egy darabig, de nem jött senki. Megint beszólott a királyné:
- Gyere ki már, Anyicska leányom, ne várass magadra!
Megint felelt helyette a második nyál:
- Megyek mindjárt, csak hadd öltözzem fel.
Vártak egy ideig megint, de megint nem jött senki. Beszólott még egyszer a királyné:
- Gyere csak hamar, Anyicska leányom, adok valamit.
- Mindjárt megyek, csak a hajam tűzöm még fel - felelt a harmadik nyál.
Vártak aztán még egy darabig, hogy nem jött senki, megint bekiáltottak kétszer-háromszor, de biz ott akár ítéletnapig kiabálhattak volna, nem szólott volna senki. Erre aztán betörette a királyné az ajtót, hát nincs ott senki, csak három nyál az asztalon. Összecsapta a két kezét.
- No, ezek most elszöktek, a pokolravalók, hanem tudom, merre mentek, majd visszahozom őket!
Mindjárt előkapott egy lapátot, ráült, nyargalt utánok, sarkantyúzta a lapátját, hogy majd megbódult bele, csak hogy utolérhesse őket.
Anyicska ezalatt jó messzire haladt Ráadóval; mentek, mentek, amint az Isten tudniok adta, egyszer megszólal Anyicska:
- Jaj, Ráadó lelkem, be ég a bal orcám, nézz hátra, mit látsz?
- Nem látok egyebet, csak egy halavány felleget.
- No, ez az anyám, észrevette, hogy elszöktünk, hanem most már szálljunk le hamar, én válok egy kápolnává, te meg válj egy remetévé, ha kérdezi tőled, hogy nem láttál-e erre ilyen és ilyen fiút meg leányt, mondd, hogy láttál ezelőtt háromszáz esztendővel.
Alighogy leszálltak, hogy Anyicska kápolnává, Ráadó remetévé vált, ott termett a vénasszony. Kérdezi Ráadótól:
- Ugyan, földi, nem látott-e erre egy fiút meg egy leányt?
- Láttam biz én ezelőtt háromszáz esztendővel, de mi gondom is nekem akárki fiára, leányára? Mit kérdi azt éntőlem?
A vénasszony még egyszer széjjelnézett ottan körül, azután visszafordult. "Hátha rosszul is néztem meg otthon, ott vannak valahol elbúva a várban." Hazament, még egyszer felhányatta a várat, hogy egy tű nem sok, de annyi se maradt a helyén, de biz azok nem voltak sehol. A vénasszonyt majd megütötte a guta, akkor jutott eszébe, hogy hisz a kápolna meg a remete volt a két gyermek, csak vissza kellett volna őket hajtani, előkapott nagy mérgesen egy pemetét, megnyergelte, elkezdett vágtatni a két gyermek után.
Ráadó meg Anyicska ezalatt megint jó darab földet a hátaik megett hagytak; egyszer megint megszólal Anyicska:
- Jaj, lelkem, Ráadó, be ég a jobb orcám, nézz hátra, mit látsz?
- Nem látok egyebet, mint egy nagy fekete felhőt.
- No, az megint az anyám, most már még dühösebb, hanem szálljunk le hamar, én válok egy tábla kölessé, te meg válj pásztorrá, állj bele a tábla kellős közepébe, onnan akármint ijesztget, ki ne mozdulj, ha közel megy hozzád, üssed a botoddal.
Alig szálltak le, alig változtak kölessé meg pásztorrá, megint ott termett a vénasszony, elkezdte Ráadót édesgetni, csalogatni:
- Kedves fiam, Ráadó, gyere ide, majd meglásd, mit adok!
De Ráadó ki nem mozdult volna semennyiért egy álló helyéből, hiába volt minden csalogatás, a vénasszony, hogy látta, hogy így nem boldogul, rá akart ijeszteni; mindenféle oroszlánná, farkassá, kígyóvá változott, de sehogy ki nem tudta venni Ráadót a helyéből, úgy állt az ott, mint egy karó. Feldühödött erre a vénasszony, nekiesett a kölesnek, tépte ki tövestül az egész táblát.
- De kutyák, most mégse szabadultok meg, Anyicska a köles, azt kitépem, hazaviszem, megégetem, te, Ráadó, aztán magadban semmit se tudsz.
Ki is tépte az egész táblát, de annyi mégis megmaradt, amennyit Ráadó a botjával elért, mert oda nem eresztette be, márpedig éppen abban a kis darabban volt Anyicska, a többit vihette a vénasszony, az csak gaz volt. Hátára is szedte mind, amit kitépett, felkerekedett vele a levegőbe, úgy ment, akárcsak egy kazal repült volna; amint hazaért, mind egy szálig rakásra rakta, meggyújtotta maga, közel állott hozzá, hallgatta, hogy mikor hallatszik már az Anyicska sírása, jajgatása a tűz körül. De biz azt hiába hallgatta, elégett a tűz, el is hamvadt, mégse hallott semmit.
- No, szedtevette, ezek megint megmenekültek! Hol van hamar egy gereben, hadd üljek rá, hadd menjek utánok, hadd hozzam vissza őket.
Felült egy nagy gerebenre, egy seprűt a kezébe fogott, elkezdett vele hadonászni, úgy ment, mint a forgószél, vagy tán még annál is sebesebben.
Ráadó meg Anyicska ezalatt megint jó egérutat kaptak, mentek ők is, amint bírtak, de mégis megint megközelítette őket a vén királyné, megint megszólalt Anyicska:
- Jaj, szívem, Ráadó, most már az egész orcám ég, nézz hátra, mit látsz?
- Nem látok egyebet, mint egy nagy szélmalomformát erre jőni nagy sebességgel az égen.
- No, az megint az anyám, most már olyan dühös, amilyen sohase volt életében. Hanem szálljunk le hamar, én válok egy tóvá, te válj egy rucává, a tó kellő közepén állj meg, ki ne mozdulj onnan, akármivel csalogat, akármivel ijeszt.
Leszállottak megint, Anyicska tóvá változott, Ráadó rucává; alig voltak ezzel meg, ott termett a vén királyné.
- Hej, kutyák, már kétszer rászedtetek, de nem szedtek többet rá, nem szabadultok most meg, tudom azt az egyet.
Mindjárt sassá változott, elkezdett csapkodni Ráadóra, de sehogy se tudta elkapni, mindig a víz alá bukott előle, aztán vadásszá vált, lövöldözött a rucára, de a golyó elől is mindig lebukott, sehogy se tudta meglőni. Megint feldühösödött, hogy csak úgy tajtékzott a szája.
- Megálljatok! Nem menekesztek most meg, ha ezer lelketek van is, elveszítlek benneteket.
Ezzel egy nagy gödénnyé változott, felszítta az egész tavat, felrepült vele, mikor ment a levegőben, mintha csak egy rezidencia ment volna, olyan volt. Otthon aztán kiöntötte mind a vizet szerteszéjjel, hadd igya fel a föld, hadd vesszen el közte Anyicska; maga is kiállott oda, hol legtöbb volt a víz, hogy hallhassa, majd ha sír, jajgat, könyörög, hogy gyönyörködhessék majd benne azzal az ördögöknek rég eladott lelkével. De nem engedte meg az Isten, hogy az ártatlan siránkozásának örülhessen, mert mikor a vizet felszítta, Ráadó betakart egy-két kanálnyit a szárnyával, aközt maradt Anyicska, így hát akár egy pocsolyából vitte volna a vizet haza, akár onnan. Mikor mind felszáradt a víz, látta a vén királyné, hogy megint kárba veszett a fáradsága, elkezdte a haját tépni, verte a fejét a falba, mint egy eszeveszett őrült. Azután megnyergelt egy sárkányt, a kezébe kapott egy gereblyét; eddig is sebesen ment, de az mind semmi volt ahhoz, amint most nekiindult, utol is érte a két gyermeket, mindig közelebb-közelebb jutott hozzájok, már olyan közel beérte őket, hogy a gereblyét is kinyújtotta, hogy majd beleakasztja az Anyicska hajába, de éppen akkor kiértek Tündérország határán, benn voltak a Ráadó apja országában, ott pedig már nem volt hatalma a vén királynénak.
Mikor látta Anyicska, hogy tovább nincs mitől félni, egy tanyaistálló mellett - ami ott volt a határnál - megállott, nézett vissza az anyjára, ki még akkor is ott dühösködött, ott káromkodott, mintha apját-anyját megölték volna; amint pedig meglátta, hogy meglátta Anyicska, elfelejtette, hogy kívül van a határon, szaladt neki nagy dühösen. Anyicska hirtelen kis egérré változott, bebújt a hídlás alá, Ráadó pedig rá se hederített, csak járkált az istálló körül tovább, neki ugyan mindegy volt, akár jött, akár se, mert ha Anyicskán - a leányon - volt is egy kis hatalma, őrajta ugyan nem volt egy szikra se. A vénasszony, amint látta, hogy Anyicska egérré lett, hirtelen macskává változott, odaállt a repedés mellé, amin az egér bebújt, várta, hogy majd ha kijön, nyakon csípi. De Ráadó se hagyta abban a dolgot, füttyentett egyet, odaszaladt hat-hét komondor, azokat ráuszította a macskára, úgy megtépték, hogy bőr is alig maradt rajta. Mikor aztán a vén királyné megint benn volt a maga határában, felemelte a két kezét, megátkozta a gyermekeket nagy hangos szóval:
- No, te kutya Anyicska, fogjon meg benneteket az anyai átok, hogyha valaha csak egy napig - csak egy óráig nem látjátok egymást, úgy elfeledkezzék rólad Ráadó, mintha soha nem látott - de még híredet se hallotta volna.
Elszörnyűködött ezen az átkon a szegény Anyicska; ha ez megfogja, ha elfelejti Ráadó, mit csinál ő idegen országban, ahol senkije, semmije, még a betevő falatját se tudná megszerezni; de Ráadó vigasztalta:
- Ugyan, szívem szép szerelme, hogy tudnálak én téged elfelejteni? Hogy felejthetném el azt a sok jót, amit nekem tettél, de hogy felejthetném el magad szép személyét is?
Megvigasztalódott Anyicska, jókedvvel indultak hazafelé.
Mentek, mendegéltek, egyszer aztán beértek abba a városba, ahol a Ráadó apja lakott. Ott a város végén megfogta Ráadó az Anyicska kezét.
- No, kedves Anyicskám, én lelkemnek fele, itt vagyunk az apám városában, nem is messze az apám palotájától; de most arra kérlek, ne gyere fel velem az apámhoz, anyámhoz, ha egyszerre mennénk, vagy hinnék, vagy se, hogy a tündérkirály leánya vagy, még valami rossz személynek, szeretőmnek gondolnának; de így majd magam felmegyek, elmondok mindent az apámnak, akkor aztán érted jövünk háznépestül, hazaviszünk annak rendje módja szerint, ahogy a menyasszonyt szokás. Addig maradj itt a város végén, kiárendálok egy kis házat, egy kis kertet, fogadok melléd egy szolgálót, megvárhatsz szépen. Mire azt gondolod, hogy tán már odaértem, akkorra vissza is jövök.
Beleegyezett Anyicska, kiárendáltak egy kis házat, fogadtak egy szolgálót, azután elbúcsúztak egymástól. Anyicskának eszébe jutott az anyai átok:
- Siess, én kedvesem - mondta Ráadónak -, mert meg talál fogni az anyám átka, hogy elfelejtesz, mintha soha híremet se hallottad volna. De ha elfelejtenél is, csak azt a gyűrűt őrizd meg, amit a tónál adtam, mikor legelőször láttuk egymást, én is megőrizem, amit tőled kaptam, arról megismerjük egymást, akármikor találkozunk.
Ráadó csak nevette a dolgot.
- Hogy felejthetné el gerlice a párját, legény a kedvesét? Nem eshetik az meg.
Még egyszer aztán megölelték, megcsókolták egymást, Anyicska bement a kis árendált házba, Ráadó pedig az apja palotája felé indult. Beért a szép királyi udvarba, elindult a sok grádicson felfelé, hanem a szíve mindig jobban-jobban elszorult, mintha valami nagy követ tettek volna rá, mikor aztán belépett az apja szobájába, egyet kóválygott vele a világ, azzal elesett végig a ház földjén, mint egy darab fa. A király azt gondolta, hogy csak a nagy öröm miatt szédült el, felélesztgette lassanként. Mikor aztán egészen eszén volt, kérdezték tőle, hogy hogy jött haza, de nem tudott róla egy árva szót se mondani, se Anyicska nem jutott eszébe, hogy az hozta haza, hogy az mentette meg a haláltól, de még az se, hogy látta valaha, úgy megfogta a tündérkirályné átka, hogy se ottlétéről, se elmeneteléről, se hazajöttéről egy kis szó nem sok, de annyit se tudott mondani, csak azt tudta, hogy nem kell neki többet elhagyni az apját. A király aztán nem nagyon bánta, ha nem beszél is, csakhogy otthon marad, nem megy vissza többet, csakhogy lesz kire hagyni az országot, nem kell idegen kézbe adni. Mindjárt ki is hirdette országszerte, hogy itthon van a fia, nagy dínomdánomot csapott, két nap, két éjjel boldog-boldogtalan ingyen ehetett-ihatott a házánál, ami szemének-szájának tetszett.
Szegény Anyicska pedig csak várta, csak várta Ráadót, de biz az nem ment felé se; eltelt két nap, eltelt három nap, de csak nem ment, negyedik nap aztán beküldte a szolgálóját a városba, hogy mi újság van a királyi palota körül, beszélnek-e a királyfiról meg a mátkájáról? Bement a szolgáló, de azzal a hírrel jött vissza, hogy a királyfiról mindent lehet hallani, de a mátkájáról senki se tud semmit, azt se tudják, van-e, nincs-e. Búsult szegény Anyicska, mindjárt tudta, hogy az anyja átka fogta meg Ráadót; attól fogva mindennap beküldte a szolgálóját újságot hallani, de biz az sose hozott jobb hírt. Egyszer aztán azzal ment haza, hogy azt beszélik, hogy házasodik a királyfi, a szomszéd király szép leányát veszi el, az esküvő napja is ki van már tűzve, akkor majd az országát is átadja az öreg király a fiatalnak, olyan lakodalmat csapnak, hogy két ország lesz rá híva. Sírt-rítt Anyicska, nem tudta, mitévő legyen, még csak az se volt, aki vigasztalta volna, vagy tanácsot tudott volna neki adni. Egyszer valami jó gondolatja támadt, de nem szólt róla senkinek, csakhogy attól kezdve mindig jobb kedve volt.
Mikor már hívogattak a királyi lakodalomra, egy levelet írt az öreg királynak, amibe azt írta meg, hogy itt s itt, ebbe s ebbe a részébe a városnak lakik egy fiatal leány, ki messze földről szakadt ide, az igen nagyon szeretné megnézni a királyi lakodalmat, mert még olyant sohase látott, azért ne sajnálja a király meghívatni, se nem eszik, se nem iszik, csak a sok úri népet meg a szép menyasszonyt akarja megnézni. A király mindjárt meghívatta, mégpedig nemcsak széjjelnézni, hanem valóságos vendégnek, még meg is izente neki, hogy okvetlen elmenjen. Megörült Anyicska a meghívásnak, adott is a vőfélynek olyan pántlikát, hogy a többi leányé összevéve se ért felényit, amint pedig az elment, mindjárt hozzáfogott a lakodalmi ruha csinálásához, amit magára akart venni.
Mikor aztán eljött a lakodalom napja, felöltözött, de olyan ruhába, hogy Tündérországban se igen látni párját sátoros ünnepkor se, csak elfogta a cselédje szeme fényét. Mire a királyi palotához ért, már ott ugyancsak szólott a muzsika, úgy táncoltak, majd leszakadt a ház, még a süketnek is bokájába ment a szép muzsika.
Bement Anyicska a táncolók közé, de mikor meglátták, mindenki megállott a tánc kellős közepében, úgy bámult rá, mindenki kérdezgette, ki lehet, ki lehet, de senki se tudott rá felelni. Az öreg király se tudta, hogy ki lehet, se a felesége, ha magától a leánytól kérdték, azt mondta, hogy ő az az idegen, aki kérte a felséges királyt, hogy hívassa meg a lakodalomra; de a nevét - hogy hogy hívják - ki nem lehetett belőle venni. Maga Ráadó rajta-rajtafelejtette sokszor a szemét, rémlett előtte, mintha látta volna valahol, de nem tudta, hogy hol. Ő is kérdezte tőle, hogy ki, de ez azt felelte rá, hogy gondolkozzék rajta, találja ki, sokszor beszéltek már egymással; hanem bizony Ráadó nem tudta kitalálni, hiába törte az eszét. Elkövetkezett a vacsora ideje. Amint vacsorálnak, felszólal egyszer Anyicska:
- Felséges király, egy nagy kérésem volna nekem felségedhez: engedjék meg nekem, hogy hadd ihassam a vőlegény poharából, a mi országunkban az a szokás, hogy a legények a menyasszony poharából isznak, a leányok a vőlegényéből, én hát az országunkbeli szokást itt is szeretném megtartani.
A király szíves örömest megengedte neki, a vőlegény még maga töltött neki a legdrágább borból, maga vitte hozzá, maga adta neki oda; elvette Anyicska, felköszöntötte a fiatal házaspárt, azután ivott belőle. Míg ivott, azt a gyűrűt, amit a legelső találkozáskor a tónál kapott Ráadótól, a szájából beleeresztette a pohárba, úgy adta vissza.
- No, most megiszom a szerelmét - mondja Ráadó, azzal felhajtotta a bort, ami a pohárban maradt, hát amint iszik, megcsördül valami a pohárban, nézi mi az, hát egy gyűrű, nézi jobban, megismeri, hogy az az ő gyűrűje volt hajdan, gondolkozik, gondolkozik, kinek adta ő ezt, hát egyszerre eszébe jutott minden, kiejtette a poharat a kezéből, odaszaladt Anyicskához, megölelte, megcsókolta. - No, szívemnek szép szerelme, te vagy az én menyasszonyom, nem más, ásó-kapa választ el bennünket egymástól!
Azután elbeszélte az egész násznép előtt a dolgot, hányszor mentette őt meg Anyicska, hogy fogadtak egymásnak örök hűséget még tizenhárom esztendős korukban; hogy átkozta meg őket a vén királyné. Elbeszélt mindent töviről-hegyire, nem hagyott el semmit. Erre aztán az egész násznép, még maga a menyasszony is azt mondta, hogy ha szeretik egymást, esküdjenek meg, olyan szép leánynak, mint az első menyasszony, akad legény, akár minden ujjára száz. Ráadó meg Anyicska kétszer se mondatták maguknak, mindjárt minden násznépestül mentek a templomba, megesküdtek. Azután még nagyobb lakodalmat csaptak. Mikor legjavában folyt a mulatság, hát ki lép be az ajtón? Nem más, mint az öreg tündérkirály. Elmondta, hogy megtudott mindent, mikor a háborúból hazakerült, hogy milyen kegyetlen volt a vén királyné hozzájok, mindjárt megharagudott, karóba húzatta, a két leányát meg apácának adta, azok még fiatalok, holtokig csak leimádkozhatják majd bűnüket.
- Most pedig, fiam, azért jöttem, hogy átadjam nektek minden országomat, azután holtig nálatok maradjak.
Erre aztán még jobb kedvök kerekedett, még nagyobb lakodalmat csaptak, ettek-ittak, mulatoztak, Duna, Tisza, Dráva, Száva, mind ott voltak egy szegletben, egy nagy zsákba betömve, én is ott voltam, ugráltam, táncoltam, a zabsarkantyúmmal a zsákot kirúgtam, mind kidőlt a sok víz; te is ott voltál, majd a vízbe haltál, de én megkaptalak, üstöködnél fogva ki is rántottalak. Ha ki nem rántottalak volna, bizonyosan belehaltál volna.
Elhatározta hát, hogy már csak akárhogy mint teszi szerét, de hazamegy, felíratja mindenét az utolsó tűig, hogy legalább tudja, mit keresett kilenc esztendő óta.
Békét kötött hát az ellenséggel három hónapra, azzal elindult hazafelé. Mikor hazaért, összegyűjtötte a sok herceget, grófot, nagy süvegű tótot, a tanácsosokat, bírákat, elmondta nekik, hogy most miért jött haza, hogy meg akarja tudni, mije van; "azért hát azt parancsolom, hogy az országomban mindent, az utolsó faszegig, írjatok fel, de úgy, hogy ki ne maradjon semmi az összeírásból".
Széjjelmentek az urak, teljesíteni a király parancsát; azalatt maga a király a feleségével mulatott otthon, akit már kilenc esztendő óta nem látott; éjjel-nappal mindig vigadtak, még annak is jókedve volt, akinek apját-anyját megölték.
De nemsokára vége szakadt a nagy mulatságnak, eltelt a három hónap, a király szabadságideje, menni kellett neki vissza a háborúba. Elbúcsúzott hát nagy sírások-rívások között a feleségétől, összegyűjtötte a katonáit, elindult.
Ment aztán, mendegélt, egyszer beértek egy erdőbe, abban is mentek már két nap, két éjjel. Harmadik éjszaka, amint mennek a szép holdvilágnál, elibök áll egy ősz-öreg ember, térdig érő, galambfehér szakállal, a kezében egy nagy lámpással.
- Hó, megállj! Ki vagy? Hol voltál? Hova mégy?
- Én vagyok ennek s ennek az országnak királya, otthon voltam a feleségemnél, felírattam minden vagyonomat, most már semmim sincs, hogy tudomásom ne volna róla, még az utolsó fakanál is mind fel van írva.
- Jól van hát, ha mindenedet felírattad, ígérd meg nekem, hogy amid nincs felírva, azt nekem adod.
- Jól van, megígérhetem, ha tetszik, királyi parolámra is fogadhatom, de tudom, hogy nem kapsz semmit, mert semmi se maradt ki az összeírásból.
Megörült az ígéretnek az idegen, kicsibe múlt, hogy ősz-öreg ember létére el nem kezdett táncolni.
- Tudd meg hát, hogy én vagyok nagy Tündérországnak híres-hatalmas királya, aki mindent tud, ami a nagyvilágban történik. Míg otthon voltál, a feleséged méhében hagytál egy fiú gyermeket, ez az, amiről se tudomásod nem volt, se nincs felírva, azért hát ígéreted szerint ez az enyém, érte megyek tizenkét esztendő múlva, nagy szükségem lesz rá, mert nincs fiam, csak három leányom.
Nagy búba-bánatba esett a király, neki se volt több fia, s íme, ezt az egyet is oda kellett adni idegen embernek, aki se inge, se galléra, nem is látta soha, aztán csak úgy bolond módra ígérte oda neki, fájt ez a királynak nagyon, de hiába, nem tehetett róla, királyi parolájára fogadta, oda kellett adni. Megírta a feleségének a nagy szerencsétlenséget, hogy ő a még létlen gyermeket másnak ígérte, azért majd ha meglesz, kereszteljék Ráadónak, hadd jusson eszökbe - valahányszor e nevet kimondják -, hogy az nem az övék, hogy másnak kell adni, idegen emberek közé, ahol tán sohase talál apja helyett apát, anyja helyett anyát, testvérje helyett testvért.
Rászállott a bánat a királynéra is, de hiába volt minden búslakodás, már arról nem lehetett tenni.
Meglett aztán a szép fiú gyermek, meg is keresztelték Ráadónak. Mikor úgy hat-hét esztendős lehetett, hazakerült a király is a háborúból; attól fogva mindig maga tanította mindenre: lovagolni, kardot forgatni, nyíllal lőni, hadakozni. "Legalább ne mondja, akihez kerül, hogy semmire se tanítottuk."
Nevelkedett aztán Ráadó szépen. Már elmúlt tizenkét esztendős, mégse jöttek érte, de elmúlt tizenhárom is, a tizennegyediknek is a derekán gázolt, mégse volt semmi híre a tündérkirálynak. Már örült mindenki, hogy nem viszik el az ifjú királyfit, a király nagy dínomdánomokat adatott annak az örömére, hogy az övék marad a Ráadó.
Egyszer, mikor mindenki a legjobban vigadt, jött egy lóhátas ember, nagy pecsétes levelet adott a király kezébe, amit a tündérkirály írt, az volt pedig az eleje-veleje, hogy küldje Ráadót minél előbb, mert szükség van rá.
Elkészítették a szegény királyfit a hosszú útra, egy inast adtak mellé - mert csak annyinak volt szabad vele menni, annyit engedett meg a tündérkirály -, azzal útnak eresztették. Az ország határáig elkísérték apja, anyja, az ország nagyjai, ott aztán elbúcsúztak tőle, jó utat kívántak neki, azzal visszamentek haza.
Ráadó pedig ment lassacskán az inassal járatlanjárt utakon Tündérország felé. Napról napra jobban elgyengült a gyaloglásban, mikor már Tündérország határához értek, alig bírta a lába. Amint beértek a határon, találtak egy nagy várost, abba bementek, egy nagy palota előtt leültek a kőpadra pihenni. Ott Ráadó a tenyerébe hajtotta a fejét, elgondolta, hogy milyen szerencsétlen, hogy kell neki idegen országokban bujdosni, ezen annyira elbúsult, hogy kicsibe múlt, hogy sírva nem fakadt. Amint így szomorkodik, egyszer mintha kiáltanának valahonnan: "Ráadó!" Hallgatózik jobban, másodszor is kiáltják: "Ráadó lelkem, gyere fel"; szétnézett, hát látja, hogy a palotából kiabál neki egy szép tündérasszony. Ő se mondatja harmadszor, bemegy a palotába, ott felmegy száz márványgrádicson, nézeget széjjel, de semmit se lát. Mikor a legfelső kontignációba felért, egy pompás szoba nyílt meg előtte; abba is bement, királyfi volt, de még olyat sose látott, majd elvette a szeme fényét a nagy csillogás, már majdhogy vissza nem ment, akkor lépett ki egy másik ajtón a szép tündérmenyecske, megfogta a Ráadó kezét, átvezette tizenegy szobán, a tizenkettedikben aztán leültette egy csupa tiszta színaranyból csinált karszékre.
- Jaj, szívem, Ráadó, de régen várunk már, de rég itt kellett volna már lenned, tudom, elfáradtál a hosszú útban, jaj, pedig még fele útján se vagy annak a városnak, ahol a tündérkirály lakik, nem is érsz oda tán esztendeig se, ha csak az én tanácsomra nem hallgatsz. Az én tanácsom pedig az, hogy: látod-e amott azt a tavat?
- Látom.
- No hát majd estére odajön a tündérkirály három szép eladó leánya hattyú képében fürdeni, te menj a tópartra, bújj el, majd jön az első hattyú, leszáll, megrázkódik, leveti a hattyúruhát, gyönyörű szép leánnyá változik, megyen a vízbe, fürdik; jön a másik is, leszáll, megrázkódik, még szebb leánnyá változik, megyen a vízbe, fürdik; legutoljára jön a legszebb, a gyönyörűséges Anyicska, akinek párját még emberi szem nem látott, leszáll, megrázkódik, megyen a vízbe, fürdik. Egy darabig ott fürödnek, aztán megint - ahogy jöttek - egymás után kikelnek a vízből, felveszik a hattyúruhát, elmennek. Mikor már a két öregebb elment, te lopd el az Anyicska hattyúruháját, oda se is add neki, míg meg nem ígéri, hogy elvisz a hátán az apja palotájáig. A többit aztán terád bízom. Most pedig gyere, feküdj le, pihend ki magad, majd ha eljön az ideje, felköltelek én.
Úgy tett Ráadó, ahogy a szép tündérasszony mondta, lefeküdt a puha, szép selyempaplanos ágyba, kialudta magát. Mikor eljött az idő, hogy menni kellett a tóhoz, felköltötte a szép tündérasszony, még egyszer megmondta neki, hogy okosan viselje magát, azzal elbúcsúzott tőle.
Ráadó legelőször is az inasát küldte vissza, mert csak magának lehetett elmenni, azután kiment a tópartra, elbújt egy bokor tövébe, várakozott. Nem soká kellett neki várni, jött az első hattyú, a legöregebb tündér-királykisasszony, leszállt, megrázkódott, levetette a hattyúruhát, ment a vízbe, fürdött, jött a második hattyú, a középső kisasszony is, leszállt, megrázkódott, levetette a hattyúruhát, ment a vízbe, fürdött. Legutoljára jött egy gyönyörű pici kis hattyú, levetette a hattyúruhát, olyan szép lánnyá változott, hogy hej dehogy lehet még festeni is párját! Ráadó mindjárt halálig szerelmes lett bele, hirtelenében tán azt se tudta volna megmondani, hogy fiú-e vagy lány, úgy elbámult. Anyicska is levetkőzött, ment a vízbe, fürdött. Még egy darabig játszadoztak együtt, akkor a legöregebb kijött, felvette a hattyúruhát, elment, jött a második is, felvette a hattyúruhát, elment. Mikor már ezek elmentek, Ráadó szép csendesen ellopta az Anyicska ruháját, azzal megint elbújt. Jön ki Anyicska a vízből, keresi a ruháját, nem találja sehol, elkezd sírni, jajgatni: hogy menjen ő most már haza, nincs a hattyúruha sehol! Erre előjött Ráadó.
- Ne sírj, szívem, lelkem, szép Anyicska, itt a ruhád nálam.
- Isten hozott, szerelmem, Ráadó, be jó, hogy megjöttél, add ide hamar a ruhám, mert elkésem!
- Nem adom addig, szép Anyicskám, míg nekem fel nem fogadod, hogy engem szeretsz, holtig hű maradsz hozzám, mert én az élő Istenre meg merek esküdni, hogy rajtad kívül soha mást nem szeretek; most pedig ígérd meg, hogy hazaviszel az apád váráig, mert régóta jövök, el vagyok fáradva.
Mit volt mit tenni Anyicskának, rá kellett mindenre állani, mégpedig hirtelen, mert az apja várába csak őrváltáskor lehetett beszökni, attól félt hát nagyon, hogy arról elkésik, künn marad, akkor pedig vége! Beleegyezett hát hirtelen mindenbe, mert ő is megszerette halálosan Ráadót, ott a tó partján gyűrűt váltottak, megölelték, megcsókolták egymást, megesküdtek mind a ketten, hogy holtig hívek maradnak egymáshoz. Azután felöltötte Anyicska a hattyúruhát, a hátára vette Ráadót, repült vele, mint a sebes szél. Útközben megmondta Ráadónak, hogy úgy viselje magát otthon, hogy senki észre ne vegye, hogy szeretik egymást, mert akkor elvesztek mind a ketten.
Mikor már közel voltak a várhoz, letette Anyicska Ráadót, megtanította, hogy a strázsák előtt úgy mutassa, mintha el volna fáradva, hogy ne is gyanítsanak semmit. Ezzel Anyicska berepült a várba, a maga szobájába, Ráadó pedig odament a strázsákhoz, tettette magát, mintha már a lábát se húzná a nagy fáradtság miatt, hej pedig dehogy nem bírta, egy szó nem sok, de annyi elég lett volna neki az Anyicska szájából, hogy két nap, két éjjel mindig táncoljon. Odament a strázsákhoz, kérdezte, hogy otthon van-e a tündérek híres királya. A strázsák mindjárt megismerték.
- Jaj be jó, hogy itt van a kis gazdánk! Be régen várjuk már! Az öreg felséges király minden reggel azt kérdezi legelébb, hogy mégse jött-e meg? No de heveredjen le erre a lócára, látjuk, hogy el van fáradva, de hogy is ne, mikor olyan messze útról jön!
Végigfeküdt Ráadó a szép kőpadon, el is aludt szép csendesen. Mikor aztán a tündérkirály felkelt, megtudta, hogy ott van, mindjárt hívatta magához; felköltötték Ráadót, hogy hívatja a király. Felkelt Ráadó, bement hozzá, a király mindjárt magához ölelte.
- Jaj, kedves, be jó, hogy megjöttél, be régen várok rád!
Akkor mindjárt összegyűjtötte az ország főembereit, hercegeket, grófokat, nagy süvegű tótokat, a királyi tanácsosokat, megmondta nekik, hogy Ráadót ezután úgy tiszteljék, mint királyukat, mert ha ő meghal, arra hagyja az országot, vagy tán azt se várja, hogy meghaljon, hanem mihelyt egy kicsit megjön az esze a fiúnak, mindjárt átadja neki.
Meghallotta ezt a vén királyné: "No várj, vén bolond - gondolja magában -, csak menjenek el az urak, majd lesz neked nemulass; a maga leányait számba se veszi, mintha nem is volnának, arra a jöttment sehonnaira akarja hagyni az országot, de majd megmutatom én, hogy az én leányaim elébb valók, hogy én vagyok az úr a háznál."
A két nagyobb leánynak is elmondta a királyné, azoknak is nagyon tetszett ez a beszéd, mert Ráadó mindig csak úgy félvállról beszélt velök, csak Anyicskának kedvezett, azzal beszélgetett mindig.
Alig oszlott el a sok nép a királyi udvarból, mindjárt nekiesett a vén királyné az urának:
- Megbolondultál, te vén marha? Elébb való neked egy pokolból jött-ment sehonnai a magad gyermekénél? Majd megmutatom én, hogy melyik elébb való, hogy nem lesz itt úr az a kölyök!
A király csendesítette volna, de az asszony se hallott, se látott, dúlt-fúlt, mint a veszett állat. Addig mégsem bánt oly rosszul Ráadóval, míg meg nem tudta, hogy Anyicskával szeretik egymást, hanem mikor azt egyszer kihallgatta a kulcslyukon, attól fogva elvesztette volna mind a kettőt egy kanál vízben, a királyt is mindig szidta, hogy minek tartja ott azt a korhelyt, semmit se csinál, csak a kenyeret fogyasztja. Egyszer is elkezdett neki beszélni:
- Ugyan, te vén bolond, próbáld meg már, mit tud az a kölyök, csináltass vele valamit, elég régen itt van már, csak ragadhatott volna rá annyi amennyi. Felhívatta a király Ráadót a maga szobájába, odavezette az ablakhoz, megmutatott neki egy nagy erdőt.
- Látod azt az erdőt, fiam, Ráadó?
- Látom.
- No, azt nekem holnap reggelre - mikorra felkelek - tövestül-gyökerestül mind egy szálig kiirtsd; a fája mind fel legyen ölbe vágva, a majorba behordva, rendbe rakva; a föld fel legyen szántva, felboronálva, bevetve tiszta búzával, a búza megérjen, le legyen aratva, el legyen nyomtatva, fel legyen szórva, meg legyen rostálva, hogy mikorra én felkelek, tele legyen a csűr olyan tiszta búzával, amilyet a galamb hord a fiának, a lisztjéből pedig friss kalács legyen az asztalon. Elég régen tündérek közt vagy már, ennyit csak tudhatsz.
Kibandukolt a szegény Ráadó a szobából; hogy csinálja ő ezt mind meg, mikor azt se tudja, hogy kell hozzáfogni. Ment egyenesen Anyicskához, elmondta neki a dolgot. Anyicska csak elmosolyodott rajta.
- Ne búsulj biz ezen egy cseppet se, szívem, Ráadó, ha csak ez a baj, bízd rám, majd elvégzem én, hanem estére gyere be a szobámba, beszédem van veled.
Bement Ráadó, az estét is alig várta; Anyicska elővett egy sípot, azt megfújta. Annak a sípnak pedig az a tulajdonsága volt, hogyha Anyicska belefújt, az egész Tündérország meghallotta hangját, csak az apja, anyja és testvérei nem. Amint hát megfújta, mindjárt annyi tündér termett ott, hogy majd kiverték a ház oldalát.
- Mit parancsol, felséges kisasszony? Mit parancsol a mi kedves kisasszonyunk?
- Azt parancsolom, hogy - látjátok-e amott azt az erdőt?
- Látjuk! Látjuk! Hogyne látnánk! - kiabáltak mindenfelől.
- No, azt az erdőt holnap hajnalra, mire én felkelek, mind kiirtsátok, a fát felvágjátok ölbe, behordjátok a csűrbe, rendbe rakjátok, a földet fölszántsátok, tiszta búzával bevessétek, a búza kikeljen, meg is nőjön, meg is érjen, azt felarassátok, el is nyomtassátok, meg is rostáljátok, hogy reggelre tele legyen a csűr olyan tiszta búzával, amilyet a galamb se hord a fiainak, a lisztjéből pedig friss kalács legyen az asztalon.
- Értjük, értjük, megyünk, meglesz.
Alig mentek el, hallatszott a nagy recsegés-ropogás, amint a fákat vagdalták, a nagy kiabálás: "Itt már fel van a fa vágva, csak hordani kell." "Innen már el van hordva, ide azzal az ekével." Hallatszott az ökörhajtás, amint szántottak: "Hí-hó, csálé, Csákó, hajsz, Lombár!" Azután hallatszott, mikor elkezdtek aratni, nyomtatni. Mikor a szóráshoz is hozzáfogtak, mondja Anyicska Ráadónak:
- Eredj ki már te is, lelkem, mindjárt virrad, lendíts valamit, hogy mikor az apám kinéz az ablakon, lássa, hogy te is dolgozol, ne is gyanítsa, hogy ez nem a te munkád.
Mikorra kiért Ráadó, már fel is volt szórva, csak szét kellett mérni. Mikor reggel kitekint a király az ablakon, látja, hogy Ráadó hogy sepri a szérűt, hányja meg veti idébb-odább a zsákokat, kiabál az embereknek. Megörül a király, odahíja a feleségét:
- No nézd, mennyire ment a fiúnk, maga is hogy dolgozik, hogy tud parancsolni az embereknek.
- Látom ám! De nem az ő munkája ez, hanem az Anyicskáé, hiszen ha egy garas ára eszed volna, te is észrevennéd, hogy az csinál helyette mindent, hiszen éjjel-nappal mindig csak egymást bújják, nem lehet egyiknek se venni semmi hasznát.
De a király egyik fülén beeresztette, másikon ki, amit az asszony mondott; mikor aztán egy kis idő múlva maga Ráadó bevitte neki a frissen sült, párolgó kalácsot, úgy megdicsérte, hogy majd lement a könyökéről a bőr.
- Ember vagy, fiam, Ráadó, máskor is így végezd el, amit rád bízok!
De a vén királyné nem hagyta abban a dolgot, megint mindig kusztonozta az urát:
- Csináltass már megint valamit azzal a kölyökkel, vagy neked már ítéletnapig elég lesz az az egy munka, amit minap - de akkor se maga - csinált! Hadd dolgozzon, ne fogyassza hiába a drága kenyeret, ne csapja reggeltől estig szárán a legyet!
A király próbálta csendesíteni, hogy ne bántsa mindig azt a gyermeket, hisz az se kutya, hogy minduntalan uszítsa, dolgozik az eleget, de a felesége még jobban rákezdte:
- Hát még pártjokat fogod! Még engem hallgattatsz! Jobb bizon, hogy dolgoztatsz vele valamit, lássuk, mit tud a híres.
Behívatta a király megint Ráadót; megint mutatott neki az ablakból egy nagy erdőt:
- No, édes fiam, látod azt az erdőt?
- Látom.
- No hát holnap reggelre az a fa mind ki legyen vágva, a derekából boroshordó készítve, a gallyaiból ölfa vágva, behordva a majorba; a töve a fáknak ki legyen irtva, a föld felásva, beültetve szőlővel, a szőlő meg is nőjön, meg is érjen, le is legyen szüretelve, a must meg legyen forrva, szépen megtisztulva, hogy mire én felkelek, jó bor legyen az asztalon belőle kóstolónak.
Megint úgy elment a Ráadó kedve, mintha kettévágták volna, ment nagy szomorúan Anyicskához, elpanaszolta neki a dolgot, hogy már ezt mégiscsak lehetetlen megtenni. Anyicska megint csak elnevette magát.
- Csak sose adjon az Isten ennél nagyobb bajt, akkor minden jó lesz. Feküdj le most békességben, majd ha kell, majd felköltelek én.
Megint megfújta Anyicska a sípot, megint ott termett Tündérországnak apraja-nagyja, hogy még az utcán se fértek el.
- Mit parancsol, kis királyné? Mit parancsol a mi kedves kis királynénk?
- Hát azt parancsolom, hogy - látjátok amott azt az erdőt?
- Látjuk! Látjuk! Hogyne látnánk!
- No, azt az erdőt holnap hajnalra mind egy szálig kiirtsátok, a faderekakból hordókat csináljatok, a gallyakat ölbe vágjátok, behordjátok a majorba; a fatövét mind kiirtsátok, a földet felássátok, szőlővel beültessétek; a szőlő megnőjön, háromszor fel legyen kapálva, meg is érjen, be is legyen szüretelve, a must megforrjon, szépen megtisztuljon, hogy holnap reggelre mire én felkelek, kóstoló legyen a borból az asztalon.
- Értjük, megyünk, minden meglesz.
Alig mentek el, hallatszott megint a nagy recsegés-ropogás, a fák amint dőltek rakásra, a nagy fúrás-faragás, abroncsozás, gyalultak, a dongákat abroncsolták össze; az ölfákat hordták be a majorba, rendbe rakták. Már éjféltájban hallatszott a nagy csergés-kelepelés, amint a seregélyeket hajtották el a szőlőről, azután nemsokára a hordók, kádak dübörgése, amint szüretre mentek, a szedők danolása, a csőszök lövöldözése. Mikor pitymallani kezdett, mind be volt a szőlő hordva-tapodva.
Ráadó csak akkor kelt fel, mikor minden az udvarban volt, nosza rajta! - ő is elővesz egy lopótököt, töltögeti a bort egyik hordóból a másikba, szaladgál, kiáltoz; mikor a legjavában dolgozott, kinézett a király az ablakon, meglátta a nagy munkában, bizony kicsibe nem múlt, hogy öreg ember létére sírva nem fakadt örömében. Hítta ki a feleségét mindjárt, mutatta neki a fiút.
- No, feleség, mégis van kifogásod ellene?
- Van bizony, neked is volna, ha olyan tökkelütött nem volnál, ha tovább látnál az orrodnál, ha utánanéznél, hogy az a kölyök maga csinálja-e azt, vagy az a gyönyörűséges mákvirág Anyicska?
De biz a királytól beszélhetett a felesége akármit, rá se hallgatott; hanem mikor Ráadó bevitte a kóstolónak való bort, megint úgy megdicsérte, hogy Ráadó maga is megsokallta. Ezt a dicsérést már aztán nem tudta a királyné végighallgatni, szaladt ki a szobából, mint ki az eszét keresi, ment egyenesen a két nagyobb leányához tanácskozni, hogy hogy s mint kellene elveszteni Ráadót. Ott aztán a három szép madár kisütötte-főzte, hogy mit csináljanak. Ment a királyné megint vissza az urához.
- No, te vén szamár, azt tegye meg az a kölyök, amit én mondok neki! Az ugyan semmi se, de nem segíthet benne neki az a drága leányod. Annyi az egész, hogy holnap reggel én kivezettetek három paripát az udvarba, azt nyergelje meg, ha tudja, és kerülje meg mindegyiken a királyi várat. Ha megteszi, jó, ha nem tudja megtenni, fel is út, alá is út, itt olyan mihaszna emberrel nem etetjük hiába a kenyeret.
Magához hívatta a király harmadszor is Ráadót.
- No, fiam, Ráadó, még egy próbát kell megtenned az anyád kedvéért, ha azt szerencsésen végbeviszed, többet nem teszlek próbára, mert akkor tudom, hogy egészen kitanultad a mesterségünket. Ez a mostani dolog abból áll, hogy holnap reggel kivezettet a feleségem a palota udvarába három tüzes paripát, azt neked a magad tulajdon kezeddel meg kell nyergelned mind a hármat, azután minden segítség nélkül, saját emberségedből rájok ülni, megkerülni egymás után mindegyiken a királyi várat. Ráadó elnevette rá magát.
- Ha csak ez a baj, ezt ugyan megteszem, nyergeltem én már meg olyan lovat is, amit akkor fogtak be a szilaj ménesből!
Ment aztán ki nagy fütyörészve az udvarra, még be se akart menni Anyicskához, hanem aztán mégiscsak befordult.
- No, hát most mit parancsolt az apám?
- Szót se érdemel, mindössze csak három lovat kell meglovagolnom, ennek ugyan kár olyan nagy feneket keríteni.
- Hej, szívem, Ráadó, te ezt fel sem veszed, pedig ez lesz a legnehezebb, ebben én se tudok segíteni. Tudod-e, hogy az a három ló a két néném és én? Egyik tüzesebb, mint a másik, ha ezer lelked volna, se tudnád őket megnyergelni, még csak közel se menni hozzájok, mert orrukon, szájukon fújják a lángot. Egyetlenegy módja volna csak, amivel bírni lehetne velük: ha az apám sarkantyúját felköthetnéd, azzal körülkarcolnád körülöttük a földet, már akkor nem tudnának semmit tenni, megállana mindegyik, mint a bárány; csakhogy azt a sarkantyút éjjel-nappal a keblében hordja az apám, nem lehet sehogy megszerezni.
Úgy elment erre a beszédre a Ráadó kedve, mintha nyakon öntötték volna. El se tudta gondolni, hogy mit csinál majd. Hanem Anyicska mégis vigasztalta:
- No, majd megpróbálom elcsenni tőle az éjjel, ha alszik, ha aztán az meglesz, gyerekjáték a többi.
Kibandukolt Ráadó a maga szobájába, leült nagy búsan egy székre, ott szomorkodott, ha nem szégyellte volna, tán sírt volna is. Hát egyszer, amint ott búsong-szomorkodik, mint a kárvallott cigány, jön ám be hozzá Anyicska, hozza a sarkantyút.
- No, lelkem, Ráadó, megsegített az Isten, el tudtam lopni, most már csak arra tanítlak meg, hogy kell vele bánni, aztán minden jól lesz. Hát mikor majd kivezetik a három lovat, a két néném meg engem, az egyik mennykőt lehel orrán-száján, a másik tüzes villámot szór, a harmadiknak egész teste lángot hány, de te azzal ne gondolj, menj közel hozzájok, amelyiket meg akarod nyergelni, karcold körül a sarkantyúval, úgy megáll, mint a fal, tedd rá a nyerget, lovagold körül a várat rajta; azután a másik kettővel is csakúgy tégy.
Másnap reggel a király kihirdettette az országban, hogy az ő palotájában mi történik, tele is gyűlt az udvar úgy emberrel, hogy nem esett volna le egy alma közibök, csak annyi hely maradt üresen, hogy Ráadó a lovakkal szabadon mozoghasson. Mikor a kitűzött idő eljött, kivezették a három lovat. Az első - a legöregebb királykisasszony - mennykövet fújt az orrán-száján, kapálódzott, ágaskodott, rúgott-vágott, de Ráadó szép csendesen körülkanyarította a sarkantyúval, hát - uramfia! Úgy láttam, mint most - megállott az a tüzes ló úgy, mintha leszegezték volna, egy mozdulat nem sok, de annyit se tett, Ráadó könnyűszerrel megnyergelte, ráült, azzal hajrá! "Majd kitöltöm most rajtad a mérgem, amért vesztemre törtél" - elkezdte sarkantyúzni, hogy a vér csorgott az oldalából, mire visszakerültek. Mikor leszállott róla, a karikásával még egy nagyot végigcserdített rajta, azzal bekergette az istállóba. Azután a második lóra - a második királykisasszonyra - került a sor. Ez is szórta eleinte a tüzes villámot, de mikor ezt is körülkanyarította a sarkantyúval, ez is megállott, mint a pecek, ezt is megnyergelte, azután megnyargalta úgy, hogy az izzadság dőlt róla, mikor visszakerültek, bekergette ezt is az istállóba. Már csak a harmadik ló - a gyönyörű szép Anyicska - volt hátra. Ez meg a legtüzesebb volt, hiába! - az anyja, a vén, gonosz királyné csinálta ki a dolgot, nem tehetett ellene; az egész teste tüzes lángot hányt, ha kapált a lábával, megnyílt a föld körülötte, de Ráadó ezzel nem gondolt, körülkanyarította ezt is a sarkantyúval, ez is megállt egy álló helyében mozdulatlanul. Ráadó rátette a nyerget, ráült, szép lépést megkerülte rajta a várat; mikor visszaértek, megtörülgette a selyemkendőjével, bevezette szépen az istállóba, leszedte róla a szerszámot, úgy hagyta ott.
A vén királynét majd megütötte a guta mérgében, tépte a haját, vagdalta magát a földhöz, azt gondolta volt a vén gonosz, hogy bizonyosan ottvész Ráadó, hát bizony még a kínozta meg az ő kedves leányait, hogy megfeküdte mindegyik vagy két hétig. Megesküdött ott mindjárt, hogy akárhogy, mint, de elveszíti a két gyermeket, addig meg nem nyugszik, míg a legkínosabb halálra nem juttatja mind a kettőt. De egy darabig - hiába volt az eskü - nem tehetett semmit, mert a király nagyon vigyázott a gyermekekre, nem engedett rajtok semmi igazságtalanságot elkövetni.
Hanem egyszer levelet kapott a király egy másik országából - mert nemcsak egy országa volt -, hogy menjen csak hamar, ott az ellenség pusztítja az országot tűzzel-vassal, kergesse el onnan. Búsult a király, hogy hagyja ott azt a két ártatlan bárányt a farkas körme közt, hogy bízza a gyermekeket arra a gonosz asszonyra. Míg készült a háború, mindig azon kérte a feleségét, hogy csak addig ne bántsa őket, míg oda lesz, ígérte is az asszony szájjal, hej, pedig de mást forgatott az eszében. "Menj el csak, majd tudom én, mit csinálok, rég lesem már, hogy elvigyen az ördög valamerre."
Elbúcsúzott a király egész háza népétől, elindult a tenger sok katonával az ellenség elébe.
Alig tette be maga után az ajtót, mindjárt azon kezdte el törni az eszét, hogy mi a legkegyetlenebb, legkínosabb halál a világon, hogy azzal végezze ki a gyermekeket. Gondolt is ki egyet: nagy üstökben olajat forraltatott, hogy majd mikor legjobban zubog, kiönteti egy nagy kádba, abba aztán belevetteti a két gyermeket. Már előre örült neki a vén guzsalyravaló: "Milyen szép lesz majd nézni, mikor összezsugorodnak a jó meleg fürdőben, mint a tepertő, tudom, nem lesz többet kedvök ihogni-vihogni egymással."
El is készíttetett már mindent, a nagy kádat kivitette az udvarra, az olajat is a tűzhöz tetette, csak az volt hátra, hogy felforrjon.
De a jó Isten nem engedte, hogy két ártatlan teremtésen olyan kegyetlenséget vihessen végbe az az ördög cimborája. Megmondta Anyicskának az egyik cseléd - akire az olaj forralása volt bízva -, hogy mi vár rájok, Anyicska mindjárt magához hívatta Ráadót, elmondott neki mindent:
- Hanem most már, lelkem, Ráadó, nincs mást mit tenni, el kell szökni valamerre idegen országba, mert itt többet se éjjelünk, se nappalunk, ha itt maradnánk, elveszítenének. De hát hova menjünk?
- Azon nem volna mit aggódni - felelt rá Ráadó -, elmegyünk az apám országába, úgysincs neki több fia, ott is király leszek én, te meg királyné, boldogan élünk, míg meg nem halunk; de az itt a baj, hogy hogy megyünk ki a várból, mikor úgy vigyáz ránk az a vén gonosz anyád, mint a szeme fényére, és hogy megyünk ki az országból, hogy utol ne érjen?
- Biz azt magam se tudom - mondja Anyicska -, hogy hogy haladunk sebesen, mert minden mesterségem a kamarában van, oda pedig már nincs idő kimenni; a várból csak kimehetünk, tudok én egy föld alatti utat, hogy pedig hamarjában észre ne vegyenek, köpök ide az asztalra hármat, azok majd szólnak háromszor helyettem, addig mi jó egérutat kapunk.
Ki is mentek szerencsésen a várból, mikor kívül voltak, a hátára vette Anyicska Ráadót, repült vele, ahogy tudott, de hiába; sebesen nem mehettek, mert nem volt Anyicskával semmi mestersége.
Alig mentek el, elkészült a forró olajfürdő. Beszólott a királyné az Anyicska szobájába:
- Anyicska leányom, gyere ki!
Felelt helyette az egyik nyál:
- Mindjárt megyek, édesanyám, csak hadd kelek föl.
Vártak-vártak egy darabig, de nem jött senki. Megint beszólott a királyné:
- Gyere ki már, Anyicska leányom, ne várass magadra!
Megint felelt helyette a második nyál:
- Megyek mindjárt, csak hadd öltözzem fel.
Vártak egy ideig megint, de megint nem jött senki. Beszólott még egyszer a királyné:
- Gyere csak hamar, Anyicska leányom, adok valamit.
- Mindjárt megyek, csak a hajam tűzöm még fel - felelt a harmadik nyál.
Vártak aztán még egy darabig, hogy nem jött senki, megint bekiáltottak kétszer-háromszor, de biz ott akár ítéletnapig kiabálhattak volna, nem szólott volna senki. Erre aztán betörette a királyné az ajtót, hát nincs ott senki, csak három nyál az asztalon. Összecsapta a két kezét.
- No, ezek most elszöktek, a pokolravalók, hanem tudom, merre mentek, majd visszahozom őket!
Mindjárt előkapott egy lapátot, ráült, nyargalt utánok, sarkantyúzta a lapátját, hogy majd megbódult bele, csak hogy utolérhesse őket.
Anyicska ezalatt jó messzire haladt Ráadóval; mentek, mentek, amint az Isten tudniok adta, egyszer megszólal Anyicska:
- Jaj, Ráadó lelkem, be ég a bal orcám, nézz hátra, mit látsz?
- Nem látok egyebet, csak egy halavány felleget.
- No, ez az anyám, észrevette, hogy elszöktünk, hanem most már szálljunk le hamar, én válok egy kápolnává, te meg válj egy remetévé, ha kérdezi tőled, hogy nem láttál-e erre ilyen és ilyen fiút meg leányt, mondd, hogy láttál ezelőtt háromszáz esztendővel.
Alighogy leszálltak, hogy Anyicska kápolnává, Ráadó remetévé vált, ott termett a vénasszony. Kérdezi Ráadótól:
- Ugyan, földi, nem látott-e erre egy fiút meg egy leányt?
- Láttam biz én ezelőtt háromszáz esztendővel, de mi gondom is nekem akárki fiára, leányára? Mit kérdi azt éntőlem?
A vénasszony még egyszer széjjelnézett ottan körül, azután visszafordult. "Hátha rosszul is néztem meg otthon, ott vannak valahol elbúva a várban." Hazament, még egyszer felhányatta a várat, hogy egy tű nem sok, de annyi se maradt a helyén, de biz azok nem voltak sehol. A vénasszonyt majd megütötte a guta, akkor jutott eszébe, hogy hisz a kápolna meg a remete volt a két gyermek, csak vissza kellett volna őket hajtani, előkapott nagy mérgesen egy pemetét, megnyergelte, elkezdett vágtatni a két gyermek után.
Ráadó meg Anyicska ezalatt megint jó darab földet a hátaik megett hagytak; egyszer megint megszólal Anyicska:
- Jaj, lelkem, Ráadó, be ég a jobb orcám, nézz hátra, mit látsz?
- Nem látok egyebet, mint egy nagy fekete felhőt.
- No, az megint az anyám, most már még dühösebb, hanem szálljunk le hamar, én válok egy tábla kölessé, te meg válj pásztorrá, állj bele a tábla kellős közepébe, onnan akármint ijesztget, ki ne mozdulj, ha közel megy hozzád, üssed a botoddal.
Alig szálltak le, alig változtak kölessé meg pásztorrá, megint ott termett a vénasszony, elkezdte Ráadót édesgetni, csalogatni:
- Kedves fiam, Ráadó, gyere ide, majd meglásd, mit adok!
De Ráadó ki nem mozdult volna semennyiért egy álló helyéből, hiába volt minden csalogatás, a vénasszony, hogy látta, hogy így nem boldogul, rá akart ijeszteni; mindenféle oroszlánná, farkassá, kígyóvá változott, de sehogy ki nem tudta venni Ráadót a helyéből, úgy állt az ott, mint egy karó. Feldühödött erre a vénasszony, nekiesett a kölesnek, tépte ki tövestül az egész táblát.
- De kutyák, most mégse szabadultok meg, Anyicska a köles, azt kitépem, hazaviszem, megégetem, te, Ráadó, aztán magadban semmit se tudsz.
Ki is tépte az egész táblát, de annyi mégis megmaradt, amennyit Ráadó a botjával elért, mert oda nem eresztette be, márpedig éppen abban a kis darabban volt Anyicska, a többit vihette a vénasszony, az csak gaz volt. Hátára is szedte mind, amit kitépett, felkerekedett vele a levegőbe, úgy ment, akárcsak egy kazal repült volna; amint hazaért, mind egy szálig rakásra rakta, meggyújtotta maga, közel állott hozzá, hallgatta, hogy mikor hallatszik már az Anyicska sírása, jajgatása a tűz körül. De biz azt hiába hallgatta, elégett a tűz, el is hamvadt, mégse hallott semmit.
- No, szedtevette, ezek megint megmenekültek! Hol van hamar egy gereben, hadd üljek rá, hadd menjek utánok, hadd hozzam vissza őket.
Felült egy nagy gerebenre, egy seprűt a kezébe fogott, elkezdett vele hadonászni, úgy ment, mint a forgószél, vagy tán még annál is sebesebben.
Ráadó meg Anyicska ezalatt megint jó egérutat kaptak, mentek ők is, amint bírtak, de mégis megint megközelítette őket a vén királyné, megint megszólalt Anyicska:
- Jaj, szívem, Ráadó, most már az egész orcám ég, nézz hátra, mit látsz?
- Nem látok egyebet, mint egy nagy szélmalomformát erre jőni nagy sebességgel az égen.
- No, az megint az anyám, most már olyan dühös, amilyen sohase volt életében. Hanem szálljunk le hamar, én válok egy tóvá, te válj egy rucává, a tó kellő közepén állj meg, ki ne mozdulj onnan, akármivel csalogat, akármivel ijeszt.
Leszállottak megint, Anyicska tóvá változott, Ráadó rucává; alig voltak ezzel meg, ott termett a vén királyné.
- Hej, kutyák, már kétszer rászedtetek, de nem szedtek többet rá, nem szabadultok most meg, tudom azt az egyet.
Mindjárt sassá változott, elkezdett csapkodni Ráadóra, de sehogy se tudta elkapni, mindig a víz alá bukott előle, aztán vadásszá vált, lövöldözött a rucára, de a golyó elől is mindig lebukott, sehogy se tudta meglőni. Megint feldühösödött, hogy csak úgy tajtékzott a szája.
- Megálljatok! Nem menekesztek most meg, ha ezer lelketek van is, elveszítlek benneteket.
Ezzel egy nagy gödénnyé változott, felszítta az egész tavat, felrepült vele, mikor ment a levegőben, mintha csak egy rezidencia ment volna, olyan volt. Otthon aztán kiöntötte mind a vizet szerteszéjjel, hadd igya fel a föld, hadd vesszen el közte Anyicska; maga is kiállott oda, hol legtöbb volt a víz, hogy hallhassa, majd ha sír, jajgat, könyörög, hogy gyönyörködhessék majd benne azzal az ördögöknek rég eladott lelkével. De nem engedte meg az Isten, hogy az ártatlan siránkozásának örülhessen, mert mikor a vizet felszítta, Ráadó betakart egy-két kanálnyit a szárnyával, aközt maradt Anyicska, így hát akár egy pocsolyából vitte volna a vizet haza, akár onnan. Mikor mind felszáradt a víz, látta a vén királyné, hogy megint kárba veszett a fáradsága, elkezdte a haját tépni, verte a fejét a falba, mint egy eszeveszett őrült. Azután megnyergelt egy sárkányt, a kezébe kapott egy gereblyét; eddig is sebesen ment, de az mind semmi volt ahhoz, amint most nekiindult, utol is érte a két gyermeket, mindig közelebb-közelebb jutott hozzájok, már olyan közel beérte őket, hogy a gereblyét is kinyújtotta, hogy majd beleakasztja az Anyicska hajába, de éppen akkor kiértek Tündérország határán, benn voltak a Ráadó apja országában, ott pedig már nem volt hatalma a vén királynénak.
Mikor látta Anyicska, hogy tovább nincs mitől félni, egy tanyaistálló mellett - ami ott volt a határnál - megállott, nézett vissza az anyjára, ki még akkor is ott dühösködött, ott káromkodott, mintha apját-anyját megölték volna; amint pedig meglátta, hogy meglátta Anyicska, elfelejtette, hogy kívül van a határon, szaladt neki nagy dühösen. Anyicska hirtelen kis egérré változott, bebújt a hídlás alá, Ráadó pedig rá se hederített, csak járkált az istálló körül tovább, neki ugyan mindegy volt, akár jött, akár se, mert ha Anyicskán - a leányon - volt is egy kis hatalma, őrajta ugyan nem volt egy szikra se. A vénasszony, amint látta, hogy Anyicska egérré lett, hirtelen macskává változott, odaállt a repedés mellé, amin az egér bebújt, várta, hogy majd ha kijön, nyakon csípi. De Ráadó se hagyta abban a dolgot, füttyentett egyet, odaszaladt hat-hét komondor, azokat ráuszította a macskára, úgy megtépték, hogy bőr is alig maradt rajta. Mikor aztán a vén királyné megint benn volt a maga határában, felemelte a két kezét, megátkozta a gyermekeket nagy hangos szóval:
- No, te kutya Anyicska, fogjon meg benneteket az anyai átok, hogyha valaha csak egy napig - csak egy óráig nem látjátok egymást, úgy elfeledkezzék rólad Ráadó, mintha soha nem látott - de még híredet se hallotta volna.
Elszörnyűködött ezen az átkon a szegény Anyicska; ha ez megfogja, ha elfelejti Ráadó, mit csinál ő idegen országban, ahol senkije, semmije, még a betevő falatját se tudná megszerezni; de Ráadó vigasztalta:
- Ugyan, szívem szép szerelme, hogy tudnálak én téged elfelejteni? Hogy felejthetném el azt a sok jót, amit nekem tettél, de hogy felejthetném el magad szép személyét is?
Megvigasztalódott Anyicska, jókedvvel indultak hazafelé.
Mentek, mendegéltek, egyszer aztán beértek abba a városba, ahol a Ráadó apja lakott. Ott a város végén megfogta Ráadó az Anyicska kezét.
- No, kedves Anyicskám, én lelkemnek fele, itt vagyunk az apám városában, nem is messze az apám palotájától; de most arra kérlek, ne gyere fel velem az apámhoz, anyámhoz, ha egyszerre mennénk, vagy hinnék, vagy se, hogy a tündérkirály leánya vagy, még valami rossz személynek, szeretőmnek gondolnának; de így majd magam felmegyek, elmondok mindent az apámnak, akkor aztán érted jövünk háznépestül, hazaviszünk annak rendje módja szerint, ahogy a menyasszonyt szokás. Addig maradj itt a város végén, kiárendálok egy kis házat, egy kis kertet, fogadok melléd egy szolgálót, megvárhatsz szépen. Mire azt gondolod, hogy tán már odaértem, akkorra vissza is jövök.
Beleegyezett Anyicska, kiárendáltak egy kis házat, fogadtak egy szolgálót, azután elbúcsúztak egymástól. Anyicskának eszébe jutott az anyai átok:
- Siess, én kedvesem - mondta Ráadónak -, mert meg talál fogni az anyám átka, hogy elfelejtesz, mintha soha híremet se hallottad volna. De ha elfelejtenél is, csak azt a gyűrűt őrizd meg, amit a tónál adtam, mikor legelőször láttuk egymást, én is megőrizem, amit tőled kaptam, arról megismerjük egymást, akármikor találkozunk.
Ráadó csak nevette a dolgot.
- Hogy felejthetné el gerlice a párját, legény a kedvesét? Nem eshetik az meg.
Még egyszer aztán megölelték, megcsókolták egymást, Anyicska bement a kis árendált házba, Ráadó pedig az apja palotája felé indult. Beért a szép királyi udvarba, elindult a sok grádicson felfelé, hanem a szíve mindig jobban-jobban elszorult, mintha valami nagy követ tettek volna rá, mikor aztán belépett az apja szobájába, egyet kóválygott vele a világ, azzal elesett végig a ház földjén, mint egy darab fa. A király azt gondolta, hogy csak a nagy öröm miatt szédült el, felélesztgette lassanként. Mikor aztán egészen eszén volt, kérdezték tőle, hogy hogy jött haza, de nem tudott róla egy árva szót se mondani, se Anyicska nem jutott eszébe, hogy az hozta haza, hogy az mentette meg a haláltól, de még az se, hogy látta valaha, úgy megfogta a tündérkirályné átka, hogy se ottlétéről, se elmeneteléről, se hazajöttéről egy kis szó nem sok, de annyit se tudott mondani, csak azt tudta, hogy nem kell neki többet elhagyni az apját. A király aztán nem nagyon bánta, ha nem beszél is, csakhogy otthon marad, nem megy vissza többet, csakhogy lesz kire hagyni az országot, nem kell idegen kézbe adni. Mindjárt ki is hirdette országszerte, hogy itthon van a fia, nagy dínomdánomot csapott, két nap, két éjjel boldog-boldogtalan ingyen ehetett-ihatott a házánál, ami szemének-szájának tetszett.
Szegény Anyicska pedig csak várta, csak várta Ráadót, de biz az nem ment felé se; eltelt két nap, eltelt három nap, de csak nem ment, negyedik nap aztán beküldte a szolgálóját a városba, hogy mi újság van a királyi palota körül, beszélnek-e a királyfiról meg a mátkájáról? Bement a szolgáló, de azzal a hírrel jött vissza, hogy a királyfiról mindent lehet hallani, de a mátkájáról senki se tud semmit, azt se tudják, van-e, nincs-e. Búsult szegény Anyicska, mindjárt tudta, hogy az anyja átka fogta meg Ráadót; attól fogva mindennap beküldte a szolgálóját újságot hallani, de biz az sose hozott jobb hírt. Egyszer aztán azzal ment haza, hogy azt beszélik, hogy házasodik a királyfi, a szomszéd király szép leányát veszi el, az esküvő napja is ki van már tűzve, akkor majd az országát is átadja az öreg király a fiatalnak, olyan lakodalmat csapnak, hogy két ország lesz rá híva. Sírt-rítt Anyicska, nem tudta, mitévő legyen, még csak az se volt, aki vigasztalta volna, vagy tanácsot tudott volna neki adni. Egyszer valami jó gondolatja támadt, de nem szólt róla senkinek, csakhogy attól kezdve mindig jobb kedve volt.
Mikor már hívogattak a királyi lakodalomra, egy levelet írt az öreg királynak, amibe azt írta meg, hogy itt s itt, ebbe s ebbe a részébe a városnak lakik egy fiatal leány, ki messze földről szakadt ide, az igen nagyon szeretné megnézni a királyi lakodalmat, mert még olyant sohase látott, azért ne sajnálja a király meghívatni, se nem eszik, se nem iszik, csak a sok úri népet meg a szép menyasszonyt akarja megnézni. A király mindjárt meghívatta, mégpedig nemcsak széjjelnézni, hanem valóságos vendégnek, még meg is izente neki, hogy okvetlen elmenjen. Megörült Anyicska a meghívásnak, adott is a vőfélynek olyan pántlikát, hogy a többi leányé összevéve se ért felényit, amint pedig az elment, mindjárt hozzáfogott a lakodalmi ruha csinálásához, amit magára akart venni.
Mikor aztán eljött a lakodalom napja, felöltözött, de olyan ruhába, hogy Tündérországban se igen látni párját sátoros ünnepkor se, csak elfogta a cselédje szeme fényét. Mire a királyi palotához ért, már ott ugyancsak szólott a muzsika, úgy táncoltak, majd leszakadt a ház, még a süketnek is bokájába ment a szép muzsika.
Bement Anyicska a táncolók közé, de mikor meglátták, mindenki megállott a tánc kellős közepében, úgy bámult rá, mindenki kérdezgette, ki lehet, ki lehet, de senki se tudott rá felelni. Az öreg király se tudta, hogy ki lehet, se a felesége, ha magától a leánytól kérdték, azt mondta, hogy ő az az idegen, aki kérte a felséges királyt, hogy hívassa meg a lakodalomra; de a nevét - hogy hogy hívják - ki nem lehetett belőle venni. Maga Ráadó rajta-rajtafelejtette sokszor a szemét, rémlett előtte, mintha látta volna valahol, de nem tudta, hogy hol. Ő is kérdezte tőle, hogy ki, de ez azt felelte rá, hogy gondolkozzék rajta, találja ki, sokszor beszéltek már egymással; hanem bizony Ráadó nem tudta kitalálni, hiába törte az eszét. Elkövetkezett a vacsora ideje. Amint vacsorálnak, felszólal egyszer Anyicska:
- Felséges király, egy nagy kérésem volna nekem felségedhez: engedjék meg nekem, hogy hadd ihassam a vőlegény poharából, a mi országunkban az a szokás, hogy a legények a menyasszony poharából isznak, a leányok a vőlegényéből, én hát az országunkbeli szokást itt is szeretném megtartani.
A király szíves örömest megengedte neki, a vőlegény még maga töltött neki a legdrágább borból, maga vitte hozzá, maga adta neki oda; elvette Anyicska, felköszöntötte a fiatal házaspárt, azután ivott belőle. Míg ivott, azt a gyűrűt, amit a legelső találkozáskor a tónál kapott Ráadótól, a szájából beleeresztette a pohárba, úgy adta vissza.
- No, most megiszom a szerelmét - mondja Ráadó, azzal felhajtotta a bort, ami a pohárban maradt, hát amint iszik, megcsördül valami a pohárban, nézi mi az, hát egy gyűrű, nézi jobban, megismeri, hogy az az ő gyűrűje volt hajdan, gondolkozik, gondolkozik, kinek adta ő ezt, hát egyszerre eszébe jutott minden, kiejtette a poharat a kezéből, odaszaladt Anyicskához, megölelte, megcsókolta. - No, szívemnek szép szerelme, te vagy az én menyasszonyom, nem más, ásó-kapa választ el bennünket egymástól!
Azután elbeszélte az egész násznép előtt a dolgot, hányszor mentette őt meg Anyicska, hogy fogadtak egymásnak örök hűséget még tizenhárom esztendős korukban; hogy átkozta meg őket a vén királyné. Elbeszélt mindent töviről-hegyire, nem hagyott el semmit. Erre aztán az egész násznép, még maga a menyasszony is azt mondta, hogy ha szeretik egymást, esküdjenek meg, olyan szép leánynak, mint az első menyasszony, akad legény, akár minden ujjára száz. Ráadó meg Anyicska kétszer se mondatták maguknak, mindjárt minden násznépestül mentek a templomba, megesküdtek. Azután még nagyobb lakodalmat csaptak. Mikor legjavában folyt a mulatság, hát ki lép be az ajtón? Nem más, mint az öreg tündérkirály. Elmondta, hogy megtudott mindent, mikor a háborúból hazakerült, hogy milyen kegyetlen volt a vén királyné hozzájok, mindjárt megharagudott, karóba húzatta, a két leányát meg apácának adta, azok még fiatalok, holtokig csak leimádkozhatják majd bűnüket.
- Most pedig, fiam, azért jöttem, hogy átadjam nektek minden országomat, azután holtig nálatok maradjak.
Erre aztán még jobb kedvök kerekedett, még nagyobb lakodalmat csaptak, ettek-ittak, mulatoztak, Duna, Tisza, Dráva, Száva, mind ott voltak egy szegletben, egy nagy zsákba betömve, én is ott voltam, ugráltam, táncoltam, a zabsarkantyúmmal a zsákot kirúgtam, mind kidőlt a sok víz; te is ott voltál, majd a vízbe haltál, de én megkaptalak, üstöködnél fogva ki is rántottalak. Ha ki nem rántottalak volna, bizonyosan belehaltál volna.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
