Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy gazda. Volt három fia, három lánya. Gyönyörűen kiiskoláztatta mind a hatot. De egyszer csak meghalt az ember; a felesége eltemette. Árván maradt a hat gyermek. Azt mondja az asszony:
- Kedves gyermekeim, megyek, szolgát fogadok.
Azt mondja a legidősebb fiú:
- Édesanyám, ne menjen el! Azt, amit a cselédnek adnánk, fordítsuk egyébre. Majd szántok-vetek én, gazdálkodok, de nekem minden délre hozzanak ebédet.
- Kedves fiam, főzök minden délre neked ebédet, és kiviszi a legidősebb lány.
Azt mondja a legidősebb lány:
- Én viszek majd, kedves bátyám, ebédet. Csak azt kérem, ha kimégy az ekével a kapun, rögtön akaszd földbe az ekét, hasíts egy barázdát, hogy tudjam, hová mentél.
A fiú kihasította a barázdát. De arra ment a hatfejű sárkány, és bekaparta. Más barázdát hasított, egészen a maga kastélyáig. Így a lány oda vitte az ebédet, a sárkánynak. A sárkány ölbe kapta a lányt, bevitte a kastélyába. Ő ette meg az ebédet.
A fiú hazament a szántásból, mérgesen, mert hogy nem kapott ebédet.
Most a középső lány vállalta, hogy másnap ő visz ebédet. A fiú befogott az ekébe. Kihasította megint a barázdát a föld végéig. De jött a tizenkétfejű sárkány, bekaparta, és másikat hasított, egészen a kastélyáig. Ez a lány is a sárkányhoz tévedt. Megint a sárkány ette meg az ebédet. A lány meg ottmaradt gazdasszonynak.
Hazament a fiú nagy mérgesen, merthogy nem vittek neki ebédet.
- Édesanyám, hát így hoznak nekem ebédet?
- Már két lánnyal küldtem, odaveszett mind a kettő. A föld nyelte el, vagy mi!
- Kedves bátyám, én viszek holnap ebédet! - mondta a legkisebb lány.
A fiú kihasította a barázdát harmadszor is. De ezt meg a huszonnégyfejű sárkány kaparta be, s másikat hasított a kastélyához. Így odavitte ez a lány is az ebédet.
- Kedves gyermekem, te leszel az én feleségem - mondta neki rögtön a sárkány. - Én leszek az urad. Amit én mondok neked, azt kell megfogadnod.
A fiú abbahagyta a szántást, és elment megkeresni a három lányt. Elment a hatfejű sárkányhoz, ott találta a legidősebb testvérét.
- Szedd össze magad, testvérem, gyere haza!
- Jaj, menj innen, mindjárt itt lesz az uram.
- Honnan tudod?
- A hatmázsás buzogányt már hazahajította jeladásul!
Jött is már a sárkány. Azt mondja:
- Jó napot, kedves sógorom! Rakjál tüzet, főzzél ebédet, kedves feleségem.
Megfőtt az ebéd, jóllaktak. A sárkány elment a pincébe a kancsóval, hozott egy kancsó bort. Megitták.
- Na, most gyere, kedves sógorom, birkózni!
Kimentek az udvarra, birkózni. Úgy belevágta a sárkány a sógorát a földbe, hogy minden csontja összetört. Eltemette, nyárfát ültetett rá, s az a fa többet nőtt éjjel, mint nappal.
Elment a középső fiú a tizenkétfejű sárkány házába. Ott lelte a lánytestvérét. Mondja neki:
- Kedves testvérem, jó napot! Mikor jön haza az urad?
- Majd megtudjuk, amikor a tizenkétmázsás buzogányt hazahajítja.
Hazahajította a buzogányt, haza is jött a sárkány.
- Főzzél, kedves feleségem!
Főzött is, jól is laktak. Elment a sárkány a pincébe, egy kancsó borért. Megitták a kancsó bort.
- Na, most gyere, kedves sógorom, birkózni!
Kimentek az udvarra, birkózni. A sárkány megfogta a sógorát. Úgy belevágta a földbe, hogy összetört minden része. Meghalt.
Elindult a legfiatalabb fiú is, megkeresni a húgát. Elment a huszonnégyfejű sárkányhoz. Megtalálta a testvérét.
- Jó napot, kedves testvérem! Az urad hol van?
- Elment országolni.
- Mikor jön haza?
- Majd megtudod. Amikor elindul hazafelé, arra a nagy szegre, amelyik a kastély sarkán van, egy huszonnégymázsás buzogány fog rászállni.
Hazahajította a sárkány a huszonnégymázsás buzogányt, s már jött ő maga is.
- Főzzél, hékám!
Jóllaktak. Lement a pincébe a sárkány, hozott egy kancsó bort. Megitták.
- Gyere, sógor, az udvarra, birkózni!
Úgy belevágta a sógorát a földbe a sárkány, hogy ottmaradt, meghalt. Fejfa helyett nyárfát ültetett a sírjára a sárkány.
Most már odamaradt a három lány, odamaradt a három fiú. Nem volt gyerek. Az asszony vette a kis ponyvát meg a sarlót. Elment a ponyvával és a sarlóval a föld végébe, az árokba füvet szedni. Talált egy szép fehér virágot, leszakította. De véletlenül úgy, hogy nem maradt szára. Megszagolta a virágot, nagyon jó illatú volt. Sajnálta eldobni. Bevette a szájába. Addig tartotta a szájában, hogy véletlenül lenyelte.
Hazament az asszony. Nemsokára született egy fia abból a virágból, amit lenyelt. Táltosfiú volt. Elkeresztelték Virág Péternek. Jó gondját viselte az anyja. Mikor egy hétig szoptatta Virág Pétert, akkor azt mondta a gyerek az édesanyjának:
- Édesanyám, tegyen le, bontson ki, vegye le a pólyát!
Kibontotta az anyja. Kiment Péter az udvarra játszani. A kertben volt egy nagy mezsgyefa, elkezdett avval birkózni. Meghajtotta a nagy fát. Bement a fiú az anyjához.
- Édesanyám, pólyázzon be még, és viselje gondomat!
Megint szopott egy hétig a fiú. Akkor megint mondja az anyjának:
- Édesanyám, pólyázzon ki, megyek játszani az udvarra.
Játszott az udvaron, lement a kertbe, meghajtotta a fát derékban.
Visszaszaladt az anyjához:
- Édesanyám, pólyázzon be! Aztán le se tegyen, se éjjel, se nappal. Még a kútra se menjen, egy veder vizet se hozzon.
Addig tette csak le a fiút, míg felöltözött meg levetkőzött. Három hétig szopott Virág Péter. Akkor kibontotta az anyja a párnából, a pólyából. Lement Péter a kertbe, azt a nagy óriás fát a mezsgye tövinél meghajlította. Bement a fiú az anyjához:
- Hozzon be most, édesanyám, egy nagy paraszttányért.
Bevitte az anyja a tányért.
- No, édesanyám, amennyi teje van, azt mind fejje bele ebbe a tányérba!
Kifejte az anyja, a tányér színültig lett tejjel.
- No, édesanyám, hozza be a gyúrótáblát, rá lisztet.
Elkészítette az anyja a táblát a liszttel.
- Abba a lisztbe töltse bele a tejet. Három pogácsát gyúrjon, de abba nem szabad vizet tenni. Süsse meg a három pogácsát. No, édesanyám, most a három lánynak keresse meg a selyemkendőit, a gyűrűit. Pakoljon be mindegyik selyemkendőbe egy pogácsát meg egy aranygyűrűt, és hajtsa össze szépen.
Vette Virág Péter a három csomagot, elindult keresni a három lányt meg a három fiút.
Megtalálta a legidősebb lányt a hatfejű sárkánynál.
- Jó napot adjon az isten, drága egy testvérem!
- Adjon az isten neked is!
- Mikor jön haza az urad?
- Te fiú, te gyermek, miért vagy te nekem testvérem?
- Hát ha én mondom, akkor testvéred vagyok. Ne, itt ez a selyemkendő, bontsd ki!
Kibontotta a legidősebb lány a selyemkendőt.
- Kié ez a selyemkendő és ez a gyűrű?
- Az enyém!
- Törd kétfelé a pogácsát, és edd meg. Milyen ízű az a pogácsa?
- Olyan, mint az édesanyám teje.
- Elismered-e, hogy a testvéred vagyok? Mikor jön haza az urad?
- Azt ne kérdezd. Eredj, amerre látsz, mert az téged megöl. Az a hatfejű sárkány!
- Ne törődj vele, már ha itthon volna is, késő volna. Főzzél, rakjál tüzet!
- Nem szabad, majd ha az uram hazajön.
- Mikor jön haza az urad?
- Majd megtudod. Hajítja haza a hatmázsás buzogányt!
Kiment Virág Péter az udvarra. Hajította haza a sárkány a hatmázsás buzogányt. Virág Péter odaugrott, és megkapta a buzogányt. Nem engedte, hogy a földre essen. Visszahajította a buzogányt, még hat mérföldnyivel tovább, mint a sárkány volt. Nagyot mordult a sárkány:
- Vajon ki garázdálkodik az én udvaromon? Nem tudom, nem az a kölyök Virág Péter-e? Na, csak érjek haza!
Hazavitte a buzogányt, letette.
- Jó napot, kedves egy sógorom. No, kedves feleségem, főzzél, tálalj!
Jóllaktak. A sárkány elővette a pince kulcsát, lement a pincébe, hozott egy kancsó bort. A kancsó éppen két pohárral volt. Kiöntötte, Virág Péter nem itta.
- Idd meg, sógor, a borodat, azért töltöttem.
Feleli Virág Péter:
- Kedves sógorom, nem iszom meg. Ha te eljössz énhozzám vendégségbe, akkor én levezetlek a pincébe, s annyit iszol, amennyi jólesik.
Vette a sárkány a kulcsot, levezette Virág Pétert a pincéjébe. Volt ott hat hordó bor. Virág Péter fogta a hordókat, és egymás után megivott öt hordóval. A hatodikat nem engedte neki meginni a sárkány.
- Eredj már, hagyjál nekem is egy hordóval, addig, míg új terem.
És kilökdöste Virág Pétert a pincéből.
Kimentek a kastély udvarára. Mondja Péternek a sárkány:
- Gyere, sógor, birkózzunk egyet!
Elkezdtek birkózni. Megfogta a sárkány Virág Pétert, belevágta a földbe, kötésig. Virág Péter kiugrott a földből. Megölelte a sárkányt, belevágta hónaljig a földbe. Ott aztán levágta mind a hat fejét. A testvére ki akart ugrani az ablakon. Megfenyegette Péter, hogy meg ne mozduljon.
Innen megszabadult Virág Péter. Ment a tizenkétfejű sárkányhoz. Benyitott az ajtón, köszönt. Mondja neki a középső lány:
- Mit keresel, te fiú?
- Mit keresnék? Teérted jöttem, testvéred vagyok.
- Dehogy, mi hatan vagyunk testvérek, és mind a hatan elkerültünk hazulról. Te nekem nem vagy testvérem.
- Ha nem vállalsz testvérednek, itt ez a csomag, bontsd ki!
Kibontotta a lány.
- Kié ez a selyemkendő, kié ez az aranygyűrű?
- Ez az enyém.
- Törd kétfelé azt a pogácsát, edd meg! Milyen a pogácsa?
- Olyan, mint az édesanyám teje volt. Elvállallak testvéremnek.
- Az urad mikor jön haza?
- Majd megtudod, mikor a tizenkétmázsás buzogányt hazahajítja.
Kiment Virág Péter az udvarra. Várta a tizenkétmázsás buzogányt.
Mikor a sárkány hazahajította, Virág Péter megkapta a buzogányt, és a sárkányon túl hajította, tizenkét mérfölddel. Ez a sárkány is elkezdett köpködni, mint a hörcsög:
- Vajon ki legénykedik ott? Nem az a kölyök Virág Péter?
Hazament a sárkány. Ettek is. Mikor jóllaktak, a sárkány lement a pincébe, és hozott egy kancsó bort. Megitta a sárkány a maga poharát, de Virág Péter nem ivott.
- Miért nem iszod meg, sógor?
- Nem iszom.
- Miért?
- Ha te eljössz hozzám vendégségbe, akkor én odavezetlek a hordókhoz.
Avval lementek a pincébe. Tizenkét hordó bora volt a sárkánynak. Virág Péter megivott tizenegy hordó bort, a tizenkettediket nem engedte a sárkány.
- Ne légy telhetetlen. Hagyd meg nekem ezt az egy hordó bort! Gyere, sógor, birkózzunk!
Összedűlt Virág Péter a tizenkétfejű sárkánnyal. A sárkány megkapta Virág Pétert, és levágta hónaljáig. De Virág Péter ügyes volt, megkapta a sárkányt, és úgy lecsapta, hogy azzal ki is pusztította a sárkányt. A nyakára hágott. Avval elindult harmadik lánytestvéréért.
- Jó napot, kedves egy drága testvérem!
- Adjon isten neked is. Mit keresel itt, te fiú?
- Testvéred vagyok.
- Jaj, dehogyis vagy nekem testvérem, mi mind a hatan elkerültünk hazulról.
- Ne, itt ez a kendő, bontsd ki!
Kibontotta.
- Kié ez a selyemkendő és ez az aranygyűrű?
- Ez az enyém.
- Itt van ez a pogácsa benne, törd kétfelé, és edd meg!
Megette.
- Milyen ízű az a pogácsa?
- Olyan, mint az édesanyám teje.
- Mikor jön haza az urad?
- Majd megtudod. Amikor a vár megrendül. A falban van egy óriási szeg, arra fog ráesni a huszonnégymázsás buzogány.
Már esett is. Péter visszahajította.
Hazajött a sárkány nagy mérgesen.
- Héj, vacsorát adj, asszony!
Megvacsoráztak. A sárkány bevitt egy kancsó bort. A kancsó bor éppen két pohárral volt. Virág Péter nem itta meg a borát.
- Miért nem iszod meg, kedves egy sógor?
- Nem iszom. Ha te eljössz hozzám vendégségbe, én bevezetlek téged a pincébe, és annyit iszol, amennyi kell.
Lementek a pincébe. Volt ott huszonnégy hordó bora a sárkánynak. Megivott Péter huszonhárom hordó bort.
- Hagyjál meg egy hordóval nekem, amíg új terem. Gyere, kedves, drága egy sógorom, birkózzunk egyet!
Akkor összedűltek az udvaron, birkóztak. Pétert levágta hónaljig a földbe, de Péter fiatal volt, és kiugrott. Megkapta a sárkányt, és bosszúságában bevágta a sárkányt a földbe, nyakig. Akkor kivette a bicskáját, és egy vágásra levágta a sárkánynak huszonhárom fejét. Egy megmaradt.
- Állj meg, Virág Péter! Péter sógor! Ezt az egy fejemet hagyd meg, Péter! Ha meghagyod ezt az egy fejemet, írást adok róla, hogy úgy elmegyek ebből az országból, senki híremet sem hallja.
- No, sógor, meghagyom ezt az egy fejedet. Ha a három fiútestvéremet lábra állítod, akkor meghagyom a huszonnegyedik fejedet, az életedet.
Özönlött a sárkányból a vér, mint a patak. Megkente a vérrel a sárkány mind a három nyárfát, ahol a fiúk el voltak temetve. Mind a három fiú talpra állott, és így megmaradt a sárkánynak az élete az egy fejével. El is tűnt onnét, ma sem hallani hírét.
Maga maradt Virág Péter. Összeszedte a hat testvérét, a három lányt és három fiút; mentek haza, nagy vígsággal, nagy örömmel. Az anyjuk odahaza az udvart tisztogatta, söpörgette. Mikor hazaértek, s az anyjuk meglátta, hogy ott van az ő hét gyermeke a kapuban, kinyitotta gyorsan a kaput, beeresztette őket. Bement a hét gyermek az udvarra. Az anyja felkapta Virág Pétert, és úgy csókolta, de a többit is. Aztán az anyjuk az egész falut becsődítette.
- Itthon van a három fiam, három lányom, egyszóval a hat gyermekem! Meg ez a hetedik!
Nagy lakomát tartott. Ettek-ittak, mulattak; ami csak kellett a világon, minden volt. Az édesanyjuk örömében nem tudott mit csinálni. Nagyon örült. Akkor Virág Péter megcsókolta a három fiút, a három lányt:
- Kedves testvéreim!
Elbúcsúzott Péter a három fiútól, a három lánytestvértől. De megfogta Péter az anyját is, megölelte, megcsókolta.
- No, kedves édesanyám, engem most már vezessen oda vissza, ahonnan leszakított, az árokba.
Elmentek oda, ahol az anyja leszakította. Megölelte, megcsókolta még egyszer az anyját:
- Kedves édesanyám! Engem nem lát már többé!
A föld már kétfelé volt nyílva.
- Hát elmégy, kedves gyermekem?
- El.
A kezét a lábaszárára tette, és beleugrott a nagy mélységbe, az árokba. Hazament az anyjuk. A hat gyerek még mindig nagy vígságban volt! Ettek, ittak, mulattak. Faggyúval mécseltek, boldogan éltek, még máig is élnek, ha meg nem haltak.
Ribike
Volt egyszer egy király, s volt neki három fia. Volt arrafelé egy özvegyasszony is, annak meg volt egy lánya.
Ribike volt a lány neve, mert az mással nem élt, mint csak ribizlivel.
Egyszer megbetegedett a lány. Az anyja ugyanis már nem tudott több ribizlit venni neki. Szegény asszony, hogy megmentse a lányát, elment a klastromkertbe, mert ott látott ribizlit bőven. Beszökött a kertbe, és kihozott egy kosár ribizlit. Meglátta kijövet az apácafőnöknő, odament hozzá, s rászólt:
- Mit csinálsz, te asszony?
Azt felelte ijedten a szegény asszony:
- Soha életemben nem loptam, most is csak a kénytelenség szorított rá! Mert nekem oly gyönyörű lányom van, hogy annak párja nem találkozik; de ha csak egy nap ribizlit nem eszik, meghal. Ma nem evett, ha holnap sem enne, belehalna.
Megbocsátott az asszonynak a rendfőnöknő. De elment vele az asszony házába, mert nem akarta elhinni, hogy a szegény asszonynak olyan különös lánya van.
Mikor meglátta, hogy valóban szép, így szólt az asszonyhoz:
- No, te szegény asszony, add oda a lányodat énnekem, nálunk jóllakhat ribizlivel.
Mit csináljon szegény asszony, ribizli csak a klastromban volt, odaadta a lányát.
Ott élt a lány. Akkorában még szabad volt tárva-nyitva lenni az apácaklastrom ablakának. Ki-kinézett rajta a lány. Egyszer arra ment három királyfi, s egy lépést sem tudtak tovább tenni a lány szépsége láttán.
A legöregebbik királyfi rögtön elkezdi, hogy ő nem nyugszik addig, amíg az a lány nem lesz az ő felesége. A középső királyfi is belevág, hogy ő sem nyugszik, míg az övé nem lesz. A legkisebb királyfi meg azt mondja:
- Én nem engedem! Mert az enyém lesz!
A három testvér csúnyán összekapott. Az utasok választották szét őket. A lármára a főnöknő is odamegy az ablakhoz: mi történik itt? Ribike meg azt mondja:
- Énértem vesztek össze.
Megijedt erre a főnöknő, hogy még ő kap pirongatást a királytól vagy a királynétól. Tüstént elhívta Ribikét az ablaktól, megbüntette, megpirongatta, és mikor az ellenkezett, mert hisz semmiről sem tehetett azt mondta neki:
- Mit, nemcsak szép vagy, de jó is akarsz lenni? Hát idehallgass, Ribike, a te szépséged és jóságod változzék gyíkká, lakásod pedig ne itt nálam, hanem a világ végén legyen!
Szegény Ribike azonnal gyíkká változott, és egy perc múlva a világ végére jutott.
Telt az idő, a királyfiak anyja meghalt, az apjuk meg elöregedett. Szerette volna már letenni a királyságot, de nem tudta eldönteni, hogy melyik fiának adja, mert mind a három fiát egyformán szerette. Azt mondta hát nekik az öreg király:
- Édes fiaim, hárman vagytok, és tudom, egyik sem derekabb, mint a másik. Hanem azért én adok nektek három próbát. Amelyikőtök meg tudja mind a hármat tenni, az kapja meg a királyságot.
Bólintott mind a három fiú, hogy csak mondja meg apjuk a három kívánságot.
Azt mondja a király:
- Elég lesz, fiaim, először egy is!
Akkor elmondta, hogy őneki oly csoda vásznat hozzanak, hogy hossza-szélessége száz rőf legyen, és mégis keresztülmenjen az ő karikagyűrűjén, ha összehajtja.
Fogadták a királyfiak mind erősen, hogy megszerzik. Egyik a másikban bízott, gondolva, hogy azt az első próbát majd a nála öregebb csinálja meg. Fogtak magukkal mind a hárman sok pénzt, világgá indultak. A váron kívül rögtön három utat találtak: két út szép volt, azon ment el a két öregebbik. A harmadik út igen göcsörtös volt, azon ment el a legkisebb királyfi.
A két öregebb hamarosan szép, nagy városba érkezett. A legkisebb ment, ment, elfáradt nagyon, de nem talált egy madarat sem. Azok, a két bátyja, már vásárolt sok szép vásznat, ő meg csak ment, ment egyre. Egyszer csak odaért a világ végére.
Talált ott a világ végén a legkisebb királyfi egy kőhidat, oda leült, s búsult erősen, hogy mitévő legyen, mert hogy lám, nem tudja az első kívánságát se az apjának megtenni.
Egyszer csak odament hozzá ott egy aranyos hátú kis gyíkocska. Azt mondja neki szép csendesen (mert akkorában még tudtak az állatok beszélni), hogy:
- Királyfiú, mit búsul, mit szomorkodik?
Megnézi a gyíkocskát a királyfi, s így válaszol:
- Mit kérded te, aranyos hátú gyíkocska, úgysem tudsz te nekem tanácsot adni!
Felel szépen a gyíkocska:
- Mondja csak, hátha tudok!
Akkor megmondta a királyfi, hogy az ő apjának - hárman vannak fiúk - az a kívánsága, hogy amelyik fia meg tudja három kívánságát tenni, az kapja meg a királyságot. Első kívánsága az, hogy olyan csoda vásznat hozzanak, hogy hossza-szélessége száz rőf legyen, és mégis keresztülmenjen az ő karikagyűrűjén.
Hallgatja a beszédet a gyíkocska, aztán azt mondja:
- Jól van, királyfi, csak ülj itt, egypár perc múlva talán már tudok is a bajodon segíteni!
Azzal vissza lement a gyíkocska a kőhíd alá, a pókok közé. Jó barátja volt a pókoknak, azokat kérte segítségre. A pókok rögtön hozzáfogtak a fonáshoz, szövéshez. Tíz nap, tíz éjjel alatt megcsinálták a vásznat. A gyíkocska felvitte a királyfinak. Belefért az annak egyik zsebébe.
A királyfi két bátyja már rég hazament, szekérszám vitték apjuk elé a vásznat: hosszú volt, széles volt mind, de a karikagyűrűjén nem tudta keresztülhúzni az apjuk.
Ekkor jött a legkisebb királyfi.
Előveszi a zsebéből, amit ő hozott. Próbálja a király, bólint annak:
- Ez igen, keresztülmegy, de nem tudom, meglesz-e vagy se akkorának, amekkorának rendeltem!
Hozatott mindjárt mérnököket, megmérték a vásznat, hát éppen se több, se kevesebb: száz rőf hosszú, száz rőf széles.
Mondja erre örvendezve az öreg király:
- Látjátok, fiaim, a legkisebbik már itt is megtette a magáét; de aki még a hátralevő két próbát meg tudja tenni, azé lesz a királyság. A következő kívánságom, hogy oly kiskutyát hozzatok nekem: egy arany dióhéjba beférjen, mégis, ha kiugrik, a sikongatása hetedhét országra szóljon.
Elindul megint a három testvér. A két idősebb a jó úton megint a város felé, a legkisebb most is csak a göröngyös úton, a világ vége felé.
Mikor a legkisebb királyfi újra odaért a világ végire, azt mondja ott nagy fennszóval:
- Aranyos hátú gyíkocska, gyere elő a hívásomra!
A gyíkocska előjött.
- Mi kell?
Mondja neki szomorúan a királyfi:
- Most igazán azt hiszem, nem tudod az én parancsolatomat megtenni.
Feleli a gyíkocska:
- Mondd csak, hátha tudom!
Akkor a királyfi elmondja az apja kívánságát. Hogy annak milyen kiskutya kell.
Gondolkodik a gyíkocska, aztán így szól:
- Csak légy itt, hátha tudok segíteni!
Azzal a gyíkocska rögtön lement a föld alá, az icinpiciny törpe emberekhez. Könyörgött a törpe királynak, hogy legyen szíves, adjon neki egy olyan törpe kiskutyát. A törpe király az első miniszterjét adta oda: az volt olyan kutya. A gyíkocska beletette a kutyát egy dióhéjba, vitte föl. Mondta fenn a királyfinak:
- Te, ezt a zsebedbe tedd, de ki ne nyisd az úton, hanem csak iparkodj!
Iparkodott is haza a királyfi.
A két bátyja már rég otthon volt. Azzal tértek meg, hogy olyan kiskutya nincs is a világon, kár az időt tölteni a keresésével.
Mondja az öreg király, ahogy meglátja a legkisebb fiát:
- No, fiam, te is üresen jöttél, mint a bátyáid?
Előveszi a királyfi nagy vidáman az arany dióhéjat, kinyitja: kiugrik a kiskutya! Egyet sikoltott, de az a hang mindjárt hetedhét országig szállt. Az öreg királynak meg olyan jólesett az a sikoltás, mintha írósvajjal kenték volna meg a hátát. Akkor szépen azt mondta:
- No, látjátok, fiaim, a legkisebbik ezt is meg tudta tenni. No, még azért amelyikőtök a legutolsó próbát megteszi, az lesz a király. A harmadik akaratom pedig az, hogy arra hagyom az országot, aki közületek a legszebb menyasszonyt szerzi meg magának.
A két idősebb királyfi jót nevetett. Szentül azt hitték, hogy ezen most megfölözik a testvérjüket, mert hisz ők sokfelé jártak, sok szép lányt láttak, azok közül könnyű lesz a legszebbet kiválasztani. A kis királyfi meg mit látott? Senkit! Még a világ végén is csak egy gyíkocskát!
El is szomorodott erősen a kis királyfi, mert hát az aranyos hátú gyíkocska a szép menyasszonyt nem tudja csak úgy a föld alól kivenni. De mégis elment hozzá, szomorúan leült a kőhídra. Jött a gyíkocska. Mondja neki a királyfi:
- Most igazán elhiszem, hogy nem tudsz a bajomon segíteni!
Feleli szép csendesen a gyíkocska:
- Hátha tudok!
Mondja erre a királyfi:
- Most az a kívánsága az apámnak, hogy amelyőnk a legszebb menyasszonyt hozza, az lesz a király.
Elpirult az aranyos hátú gyíkocska, s azt mondja:
- Csak fogj meg engem, és vágj ehhez a kőhídhoz!
Feleli megrökönyödve a kis királyfi:
- Azt már csak nem teszem, hisz a legnagyobb hálaadással kell lennem irántad.
De erősködik a gyíkocska:
- Mondom, csak vágj engem oda a kőhídhoz!
A királyfi váltig ellenkezett, de amikor látta, hogy a gyíkocska mennyire elszontyolodott, bekumta, vagyis jól behunyta a szemét, és úgy vágta a gyíkocskát oda a kőhídhoz. Hát erre mit lát? Egy gyönyörű szép fehérnépet a gyíkocska helyett. Azt mondja az a szép lány:
- No, királyfi, rám ismersz-e?
Feleli a királyfi, maga se tudva, hova álljon:
- Egy kicsikét vélekszem, de nem tudom, hogy az-e.
Mondja nevetve az a gyönyörű szép lány:
- Én vagyok, aki kinézett a klastrom ablakán! Aki miatt te veszekedést tettél! Ribike!
Ámul a királyfi, de Ribike csak mondja tovább:
- No, most tied leszek halálos holtig!
Nem is tudja a királyfi, hogyan karolja, úgy vitte haza.
A bátyái már otthon voltak, vittek már menyasszonyt. Csak rá vártak, hogy a próba eldőljön. Mikor a kis királyfi hazaért, az öreg király a kertben éppen krumplit rakott, de olyat, hogy az mind aranyos almává vált. Mikor meglátta a legkisebbik fia menyasszonyát - hát azonnal határozott. Azt mondta a két idősebbnek:
- Ne haragudjatok rá, ez érdemli a királyságot!
Azok nem is haragudtak rá, mindenki csak jót kívánt neki: éljen boldogul!
csütörtök
Tündérszép Ilona és Árgyélus
Volt egyszer egy király és annak három fia. Volt a királynak egy almafája, amelyen aranyalmák termettek. Olyan különös fa volt az, hogy éjjel virágzott, s meg is ért rajta az alma minden éjjel. Így a király gazdagsága napról napra annyira szaporodott, hogy oly gazdag király nem volt az egész világon.
Egyszer azonban a király, amikor szokása szerint korán reggel kiment sétálgatni gyönyörűséges kertjébe, az aranyalmáknak csak a hűlt helyét lelte. Így történt ez másnap is, harmadnap is.
Összehívta a király erre az egész udvart, s kihirdette, hogy ha olyan emberel találkozik, aki az aranyalmákat megőrzi, fele vagyonát neki adja.
Az őröknek sem kellett egyéb, odaállottak az almafához. De hiába volt minden, mert éjféltájban mély álom ereszkedett reájuk, és alig múlt el negyedóra, mire felébredtek, az aranyalmák mind eltűntek. Egyszer azután a tanácskozásban felszólalt a három királyfiú, és megjelentették, hogy ők fogják őrizni az almafát.
Legelőször is a legidősebb ment őrködni. De vele is csak ugyanaz történt, ami a többivel.
A középső sem járt jobban.
Végre a legkisebb vállalkozott, Argyélus királyfi. Legelőször is dohánnyal jól megtömött aranyszelencét dugott a zsebébe, így ült le az almafa alá.
A holdvilág szépen világított Argyélus királyfi arcára, már érezni kezdte, hogy az álom össze akarja a szemét húzni, szippantott hát egy kis dohányt, jól megdörzsölte a szemét, nagyokat prüsszentett. Aztán másodszor is nagyot szippantott a dohányból, még egyszer megdörzsölte a szemét. Egyszer csak halk suttogást hallott. Feltekintett, hát a feje felett tizenkét hollót látott repülni. Egyenest az almafához tartottak; a tizenharmadik holló mint vezér, elöl repült. Árgyélus megkapta a tizenharmadik hollónak a lábát, s felkiáltott:
- Megvagy, tolvaj!
De midőn rátekintett, hát látja, hogy karja közt gyönyörű szép lány fekszik, arany fürtjei eltakarják szép fehér vállát.
- Ki vagy te, szép tolvaj? - kérdi a királyfi. - Soha többé el nem eresztelek!
- Én Tündérszép Ilona vagyok - mondta a szép lány -, ezek a hollók pedig a lánypajtásaim. Mulatságból minden este iderepülünk, hogy a sok aranyalmákat leszedjük. De nálad nem maradhatok, pedig megvallom hogy te vagy, akit soha felejtenem nem lehet, mert csak téged szeretlek!
- Maradj nálam - kérte Árgyélus.
- Nem maradhatok - felelte Tündérszép Ilona -, de megígérem, hogy ezentúl mindennap el fogok jönni, de az almákat többé el nem viszem. Légy mindig itt, ha látni akarsz!
Ezzel nagy robajjal elrepült a tizenhárom holló.
Másnap az egész udvar nagy csodálkozására az aranyalmák mind meg voltak. A király homlokon csókolta a fiát. Árgyélus csak azt kérte az apjától, engedje meg, hogy tovább is őrizhesse az almafát.
Ki is ment minden éjjel Árgyélus királyfi őrködni, hogy láthassa Tündérszép Ilonát.
De volt a király udvarában egy Vénbanya, aki Argyélus királyfit nagyon szemmel tartotta. A király is kezdett kíváncsi lenni, mi lehet az oka hogy Argyélus annyira szeret az almafánál őrködni. Magához szólította hát a Vénbanyát, és így szólt hozzá:
- Látom, hogy Argyélus királyfit te szemmel tartod. Vigyázd meg egyszer, mikor az almafánál őrködik!
A Vénbanya úgy tett. Mikor Argyélus az almafához ment őrködni a Vénbanya a bokrok mögé bújt. Másnap korán reggel már jelentette a királynak:
- Meglestem Argyélus királyfit. Gyönyörűséges aranyhajú lánnyal láttam az almafa alatt ülni; holló képében jött az almafára, úgy lett belőle aranyhajú lány.
- Hazudsz, Vénbanya! - mondta a király. - Nem igaz!
- De úgy van az, felséges uram. Ha kell, holnap jelet is hozok arról hogy igazam van.
Másnap este Árgyélus és Tündérszép Ilona megint egymással mulattak. Maguk sem tudták, hogyan történt, mélyen elaludtak mind a ketten. Ekkor előcsúszott a Vénbanya, és egy aranyfürtöt levágott Tündérszép Ilona hajából, azután lassan elment.
Felébredt tündérszép Ilona, sírni, jajgatni kezdett, felébredt erre Árgyélus is.
- Mi bajod van, kedvesem?
- Jaj, Árgyélus, élj boldogul, én téged soha többé nem láthatlak, nálad nem maradhatok; a házadban tolvajok laknak, nézd, aranyfürtjeimből egyet levágtak.
Ezzel megölelte Árgyélust, ujjáról egy gyűrűt vett le, és Árgyéluséra húzta.
- Neked adom - mondta -, erről akárhol megismerlek.
Ezzel összecsapta kezét, hollóvá változott és elrepült.
Másnap reggel a Vénbanya megmutatta az aranyfürtöt a királynak. Nagyon csodálkozott a király, és tüstént magához hívatta Árgyélus királyfit.
- Édes fiam, testvéreidet már mind kiházasítottam, megjött az hogy téged is megházasítsalak; gazdag királylányt kerestem számodra, azt hiszem, nem lesz ellenvetésed.
- Kedves atyám, én meg fogok házasodni, de csak úgy, ha én választok magamnak feleséget. Már találtam is. Tündérszép Ilona lesz a feleségem!
A királynak nem tetszett a felelet, de bármint akarta is lebeszélni Árgyélust a kívánságáról, az nem engedett. Kardot kötött az oldalára, és elment hogy Tündérszép Ilonát megkeresse. Az egész udvar gyászba borult utána.
Már majdnem az egész világot összejárta Árgyélus, de Tündérszép Ilonának még a nyomára sem talált.
Egyszer egy kis házhoz jutott, a házban egy vén anyóra talált. Illendően köszöntötte. A vén anyó széken ült, csodálkozva kérdezte Árgyélust:
- Hol jársz erre, ahol a madár se jár?
- Öreganyám - mondta Árgyélus -, nem tudná nekem megmondani merre lakik Tündérszép Ilona?
- Nem biz én, édes fiam, de talán ha hazajön az uram, a Nap, mindenüvé odasüt, az talán meg tudja mondani. De bújj el, mert meglát, felfal!
Erre elbújt Árgyélus. Hazajött a Nap, belép a szobába, mindjárt kezdte:
- Pfű, pfű, anyó, emberhús, büdös!
Erre kimászott az ágy alól Árgyélus, s köszöntötte a Napot.
- Szerencséd, hogy szépen köszöntöttél - mondta a Nap -, másként felfaltalak volna! Tündérszép Ilonáról nem tudok semmit, de talán Hold bátyám tud felőle valamit.
Elment hát Árgyélus oda is. Ott is úgy járt, mint a Napnál. Az a Szélhez utasította.
Oda is eljutott, szépen beköszöntött, és a Széltől is megkérdezte, hogy nem tud-e valamit Tündérszép Ilona felől.
- Én - mondta a Szél - nem tudok semmit, de nem messze tőlem abban az erdőben lakik az Állatkirály, az talán tud valamit.
Ment, mendegélt újra Árgyélus, már egészen beesteledett, úgy, hogy majdnem semmit sem látott, felmászott egy fára, szétnézett, nem lát-e valahol világot. Csakugyan messze távolban észrevett egy kis világocskát, egy szép kastélyból szüremlett. Bekopogott, kinyílott az ajtó, és egy óriás jött elébe, akinek a szeme a homlokán volt.
- Jó estét, felséges király - köszönt Árgyélus -, nem tudnál te nekem Tündérszép Ilonáról valamit mondani, hol lakhat?
- Szerencséd, hogy úgy köszöntöttél, mint illik, másként halálfia lettél volna! Én az Állatkirály vagyok. Tündérszép Ilonáról nem tudok semmit, de talán az állataim közül valamelyik tud felőle valamit.
Ezzel egyet füttyentett, és az egész palota azonnal tele lett mindenféle állattal. Megtette a király a kérdést, de az állatok közül sem tudott senki semmit. Végre is előkullogott egy sánta farkas:
- Én - mondta a sánta farkas - tudok Tündérszép Ilona felől valamit.
A Fekete-tengeren túl lakik, ott törték el a lábamat.
- Nahát, akkor vezesd oda ezt a szegény királyfit - mondta a király.
A sánta farkas azonnal odaállt, hogy Árgyélus üljön rá. Így mentek száz meg száz esztendeig. Egyszer csak letette a farkas Árgyélust.
- Már én tovább nem vihetlek, oda most már magad is eltalálsz, hisz nincs már messzire, csak száz esztendőt kell még menni! - ezzel elbúcsúzott tőle, és elsántikált.
Ment, mendegélt Árgyélus tovább, egyszer csak egy völgyet lát mely három heggyel volt körülvéve. A völgyben épp három ördög verekedett. Odament hozzájuk, és kérdezte tőlük, miért verekednek.
- Az atyánk meghalt, s maga után ezt a köpönyeget, ostort és a bocskort hagyta. Ez a köpönyeg olyan köpönyeg, hogyha magadra veszed, és aztán a bocskort a lábadra húzod, és ezzel az ostorral egyet csattantasz, és azt mondod: "Hipp-hopp! Ott legyek, ahol akarok" ott vagy azonnal; ezen nem tudunk mi megegyezni. Nem tudjuk, kire mi jusson.
- No - mondta Árgyélus -, ha csak az a baj, majd elosztom én köztetek; hanem egyik hágjon fel erre a hegyre, a másik arra, a harmadik meg amarra!
Az ördögök felmentek a hegyre. Árgyélus pedig felvette magára a köpönyeget és a bocskort, az ostorral egyet csattintott, és azt mondta: "Hipp-hopp! Ott legyek, ahol akarok, legyek azonnal Tündérszép Ilonánál!"
Azonnal egy kristálytiszta palota előtt termett.
Éppen kitekintett az ablakon Tündérszép Ilona egyik játszótársa, meg ismerte Árgyélust, beszaladt hangosan Tündérszép Ilonához:
- Itt jön Árgyélus!
Tündérszép Ilona azt hitte, hogy csak játszanak vele, pofon vágta a lánypajtását.
De jött a másik, a harmadik, a negyedik, a tizenegyedik, de úgy jártak mind a tizenegyen, mint az első.
Árgyélus bekopogott az ajtón. Egy öregasszony jött ajtót nyitni. Nagy csodálkozással nézett Árgyélusra. Aztán a csodálkozása nagy örömmé változott.
- Jaj, de jó, hogy itt vagy, Árgyélus, legalább megszabadítod a királykisasszonyunkat! Most nem lehetsz vele, csak éjféltájban, mert csak akkor járhat szabadon. Akkor, ha te háromszor megcsókolod, a Varázslónak nem lesz több hatalma rajta. Most éppen jókor jöttél, mert nincs itthon, másként halálfia lennél.
- Nem félek én tőle sem - mondta Árgyélus -, megvívok én vele!
Az öregasszony behívta Árgyélust, selyemágyat vetett neki, pompás vacsorát készített számára, aztán azt mondta:
- Minden-éjjel eljön ide Tündérszép Ilona, ne aludj el!
De az öregasszony gonosz boszorkány volt. Volt egy sípja, melyet ha megfújt, akit akart, elaltatott vele. Most is kihúzta a sípot, elfordult és sípolt, és attól Árgyélus úgy elaludt, hogy azt sem tudta, hogy a világon volt-e valaha. Éjféltájban eljött Tündérszép Ilona, meglátta a kedvesét, és felkiáltott:
- Ébredj fel, kedvesem! Ha háromszor megcsókolsz, megszabadulok a varázslattól.
De Árgyélus nem ébredt fel. Reggel azt mondja a vén banya:
- Itt volt Tündérszép Ilona, de te aludtál, mint a bunda.
Másnap is úgy történt, harmadnap is.
De egyszer, amint a Vénboszorkány elbóbiskolt, Árgyélus meglátta a nyakán a sípot. Leoldotta, és kíváncsiságból belefújt. Hát látja ám, hogy az egész cselédség elaludt tőle.
Ekkor tért észre, hogy azért aludt ő is olyan mélyen, mikor a vén banya sípolt. Most a maga nyakára akasztotta a sípot, és valahányszor a Boszorkány fel akart ébredni, ő mindannyiszor sípolt egyet. Így volt éjfélig.
Ekkor jött Tündérszép Ilona. Árgyélus háromszor megcsókolta, és azonnal az egész vár kivilágosodott, minden ajtó felnyílt, a Vénboszorkány elsüllyedt.
De hogy másodszor megcsókolta volna Árgyélus Tündérszép Ilonát, előbb tizenegyszer pofon vágta.
- Ez azért van, mivel te tizenegy játszótársadat pofon vágtad, mikor igazat mondtak.
- Megérdemlem - rebegte Tündérszép Ilona.
Ekkor Árgyélus karjába vette Tündérszép Ilonát, felhúzta a köpönyegét és bocskorát, ostorával egyet csattantott.
- Hipp-hopp! Ott legyek, ahol én akarok, legyek az apám várában!
Azonnal odarepültek egy szempillantás alatt.
Árgyélus hatalmas király lett, Tündérszép Ilona hatalmas tündér; ha meg nem haltak, most is élnek.
Térdszéli Katica
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy öregasszony, s annak egy lánya. Az olyan kópé volt, hogy mindenkin ki tudott fogni. Már egy egész országban elterjedt a híre.
Meghallotta ezt a király is. Azt mondta, hogy menjen el hozzá is a lány, és fogjon ki rajta, de úgy, hogy a szobájába be ne tegye a lábát.
A lánynak éppen kapóra jött a dolog, mert az anyja beteg volt, és mindig azt mondogatta: "Egyszer ettem a király süteményéből, de még most is a számban van az íze; eredj, hozzál tőle egy kis süteményt!"
A lány el is ment a kastély elé. Ott ólálkodott, mintha keresne valakit. Egyszer csak látja, hogy a szakács egy nagy tál süteményt visz a kamrába. Hirtelen odaszólt hozzá, hogy menjen rögtön a királyhoz, mert annak nagy beszédje van vele, majd ő tartja addig a tálat. A szakács szót fogadott. De a király kikergette a szakácsot, hogy ő bizony nem hívatta. A szakács váltig bizonykodott, hogy neki azt mondták; még most is ott van a lány a konyha előtt, ott tartja a süteményes tálat. Kiment a király a szakáccsal, hogy megnézze a lányt, de már akkor nem volt ott se lány, se sütemény. Bemegy a király meg a szakács a konyhába; hát minden összevissza volt forgatva, az ajtóra pedig ez volt írva:
Itt voltam, már itt voltam,
Rajtad most már kifogtam,
Kis Térdszéli Katica,
Imre király bánata.
Ha nem tetszik, tégy róla.
Katica meg hazavitte a süteményt.
Mikor már az anyja jóllakott, megint mondja a lányának: "Egyszer ittam a király borából, de még most is a számban van az íze; eredj, hozzál onnét egy kis bort!"
Katica egy darabig szabódott, hogy akkor neki vége lesz, de aztán mégis elment. Bement a király pincéjébe, s azt mondta a csaposnak, hogy menjen rögtön a királyhoz, mert annak nagy beszédje van vele, majd vigyáz ő addig a pincére.
A csapos el is ment, de a király őt is elkergette, hogy ő bizony nem hívatta. A csapos váltig bizonykodott, hogy neki azt mondták: még most is ott van a lány a pincében, ott őrzi a bort. Kiment a király a csapossal, mert már sejtette, hogy Térdszéli Katica csinált megint valamit. Hát a hordók mind el voltak eresztve, a legnagyobbikra pedig ez volt írva:
Itt voltam, már itt voltam,
Rajtad most már kifogtam,
Kis Térdszéli Katica,
Imre irály bánata.
Ha nem tetszik, tégy róla.
Katica meg hazavitte a bort.
Mikor az anyja jót ivott, megint mondja a lányának: "Egyszer ettem a király almájából, de még most is a számban van az íze; eredj, hozzál nekem a király kertjéből egy kis almát!"
Katica egy darabig szabódott, hogy akkor neki vége lesz, de aztán mégis elment. Odamegy a király kertészéhez, s azt mondja neki, hogy menjen rögtön a királyhoz, mert annak nagy beszédje van vele, majd vigyáz ő addig a kertre. A kertész el is ment, de a király kikergette, hogy ő bizony nem hívatta. A kertész váltig bizonykodott, hogy neki azt mondták; még most is ott van a lány a kertben. Kiment a király a kertésszel, mert már sejtette, hogy megint Térdszéli Katica csinált valamit. Hát a sok szép alma mind a földön hevert, a kertajtóra pedig ez volt írva:
Itt voltam, már itt voltam,
Rajtad most már kifogtam,
Kis Térdszéli Katica,
Imre király bánata.
Ha nem tetszik, tégy róla.
A királyt mérgében mindjárt elöntötte az epe. De hiába hívták össze az orvosokat, egy se tudta megmondani, hogy mi a baja.
Meghallotta ezt Katica is. Felöltözött orvosnak, elment a király kastélyába, hogy ő meg tudja gyógyítani, csak hozzák el hozzá. El is vitték a királyt. Katica megvizsgálta a király kezét, megnézte a nyelvét, megkopogtatta a mellét. Aztán azt mondta, hogy nagyon sokat mérgelődött, hát megnőtt az epéje. Orvosságul azt ajánlotta, hogy hintsék be a király egész testét sóval meg paprikával, aztán varrják be ökörbőrbe, az majd lehúzza az epéjét. Meg is tették, de a só meg a paprika úgy csípte a király testét, hogy őfelsége kiszaladt a szobából. Épp akkor hoztak szembe neki egy cédulát, arra ez volt írva:
Itt voltam, már itt voltam,
Rajtad most már kifogtam,
Kis Térdszéli Katica,
Imre király bánata.
Ha nem tetszik, tégy róla.
Most aztán nagyon megharagudott Katicára a király. Mindjárt katonákat küldött utána. Amikor pedig elébe hozták, megparancsolta, hogy zárják be Katicát a kastélyba, mert ő maga akarja megölni.
Katica csak azt kérte, hogy hadd vihesse magával a szalmabábuját. Az olyan nagy volt, mint ő maga, és éppen úgy volt öltözködve is, mint ő. A baba hasát nyakig teletömte mézzel, úgy vitte magával. A kastélyba érve, a bábot befektette az ágyba, ő maga meg az ágy alá bújt.
Este egyszer csak nyílik az ajtó. Bejött a király, és a kardját a szalmabáb mellébe szúrta. A szúrástól a méz a király szájába fröccsent. Nagyon édes volt. A király erre azt mondta: "Ha tudtam volna, hogy ilyen édes a véred, nem öltelek volna meg!" Most már egyébként is sajnálkozott a dolgon, mert hiszen ő parancsolta, hogy Katica menjen el hozzá, és fogjon ki rajta, de úgy, hogy a szobájába ne tegye a lábát. Katica csak az ő parancsolatját teljesítette. Bánatában a király most már azt mondta, hogy ha Katica nem halt volna meg, feleségül venné, mert az ilyen ügyes lány bizonyosan jó feleség is lenne.
Erre már Katica is megszólalt az ágy alatt, hogy a király csak a bábut szúrta meg, nem őt. Aztán kibújt az ágy alól. A király nagy örvendezve mindjárt megölelte, s azt mondta neki: "Én a tied, te az enyém, ásó-kapa se választ el egymástól!"
Két hétig tartott a lakodalom, egy hétig a kárlátó. Volt ott minden ennivaló, folyt a bor, mint a Körös; az én hasam is majd kipukkant a nagy jóllakástól. Katica meg a király pedig boldogul élnek még most is, ha meg nem haltak.
Meghallotta ezt a király is. Azt mondta, hogy menjen el hozzá is a lány, és fogjon ki rajta, de úgy, hogy a szobájába be ne tegye a lábát.
A lánynak éppen kapóra jött a dolog, mert az anyja beteg volt, és mindig azt mondogatta: "Egyszer ettem a király süteményéből, de még most is a számban van az íze; eredj, hozzál tőle egy kis süteményt!"
A lány el is ment a kastély elé. Ott ólálkodott, mintha keresne valakit. Egyszer csak látja, hogy a szakács egy nagy tál süteményt visz a kamrába. Hirtelen odaszólt hozzá, hogy menjen rögtön a királyhoz, mert annak nagy beszédje van vele, majd ő tartja addig a tálat. A szakács szót fogadott. De a király kikergette a szakácsot, hogy ő bizony nem hívatta. A szakács váltig bizonykodott, hogy neki azt mondták; még most is ott van a lány a konyha előtt, ott tartja a süteményes tálat. Kiment a király a szakáccsal, hogy megnézze a lányt, de már akkor nem volt ott se lány, se sütemény. Bemegy a király meg a szakács a konyhába; hát minden összevissza volt forgatva, az ajtóra pedig ez volt írva:
Itt voltam, már itt voltam,
Rajtad most már kifogtam,
Kis Térdszéli Katica,
Imre király bánata.
Ha nem tetszik, tégy róla.
Katica meg hazavitte a süteményt.
Mikor már az anyja jóllakott, megint mondja a lányának: "Egyszer ittam a király borából, de még most is a számban van az íze; eredj, hozzál onnét egy kis bort!"
Katica egy darabig szabódott, hogy akkor neki vége lesz, de aztán mégis elment. Bement a király pincéjébe, s azt mondta a csaposnak, hogy menjen rögtön a királyhoz, mert annak nagy beszédje van vele, majd vigyáz ő addig a pincére.
A csapos el is ment, de a király őt is elkergette, hogy ő bizony nem hívatta. A csapos váltig bizonykodott, hogy neki azt mondták: még most is ott van a lány a pincében, ott őrzi a bort. Kiment a király a csapossal, mert már sejtette, hogy Térdszéli Katica csinált megint valamit. Hát a hordók mind el voltak eresztve, a legnagyobbikra pedig ez volt írva:
Itt voltam, már itt voltam,
Rajtad most már kifogtam,
Kis Térdszéli Katica,
Imre irály bánata.
Ha nem tetszik, tégy róla.
Katica meg hazavitte a bort.
Mikor az anyja jót ivott, megint mondja a lányának: "Egyszer ettem a király almájából, de még most is a számban van az íze; eredj, hozzál nekem a király kertjéből egy kis almát!"
Katica egy darabig szabódott, hogy akkor neki vége lesz, de aztán mégis elment. Odamegy a király kertészéhez, s azt mondja neki, hogy menjen rögtön a királyhoz, mert annak nagy beszédje van vele, majd vigyáz ő addig a kertre. A kertész el is ment, de a király kikergette, hogy ő bizony nem hívatta. A kertész váltig bizonykodott, hogy neki azt mondták; még most is ott van a lány a kertben. Kiment a király a kertésszel, mert már sejtette, hogy megint Térdszéli Katica csinált valamit. Hát a sok szép alma mind a földön hevert, a kertajtóra pedig ez volt írva:
Itt voltam, már itt voltam,
Rajtad most már kifogtam,
Kis Térdszéli Katica,
Imre király bánata.
Ha nem tetszik, tégy róla.
A királyt mérgében mindjárt elöntötte az epe. De hiába hívták össze az orvosokat, egy se tudta megmondani, hogy mi a baja.
Meghallotta ezt Katica is. Felöltözött orvosnak, elment a király kastélyába, hogy ő meg tudja gyógyítani, csak hozzák el hozzá. El is vitték a királyt. Katica megvizsgálta a király kezét, megnézte a nyelvét, megkopogtatta a mellét. Aztán azt mondta, hogy nagyon sokat mérgelődött, hát megnőtt az epéje. Orvosságul azt ajánlotta, hogy hintsék be a király egész testét sóval meg paprikával, aztán varrják be ökörbőrbe, az majd lehúzza az epéjét. Meg is tették, de a só meg a paprika úgy csípte a király testét, hogy őfelsége kiszaladt a szobából. Épp akkor hoztak szembe neki egy cédulát, arra ez volt írva:
Itt voltam, már itt voltam,
Rajtad most már kifogtam,
Kis Térdszéli Katica,
Imre király bánata.
Ha nem tetszik, tégy róla.
Most aztán nagyon megharagudott Katicára a király. Mindjárt katonákat küldött utána. Amikor pedig elébe hozták, megparancsolta, hogy zárják be Katicát a kastélyba, mert ő maga akarja megölni.
Katica csak azt kérte, hogy hadd vihesse magával a szalmabábuját. Az olyan nagy volt, mint ő maga, és éppen úgy volt öltözködve is, mint ő. A baba hasát nyakig teletömte mézzel, úgy vitte magával. A kastélyba érve, a bábot befektette az ágyba, ő maga meg az ágy alá bújt.
Este egyszer csak nyílik az ajtó. Bejött a király, és a kardját a szalmabáb mellébe szúrta. A szúrástól a méz a király szájába fröccsent. Nagyon édes volt. A király erre azt mondta: "Ha tudtam volna, hogy ilyen édes a véred, nem öltelek volna meg!" Most már egyébként is sajnálkozott a dolgon, mert hiszen ő parancsolta, hogy Katica menjen el hozzá, és fogjon ki rajta, de úgy, hogy a szobájába ne tegye a lábát. Katica csak az ő parancsolatját teljesítette. Bánatában a király most már azt mondta, hogy ha Katica nem halt volna meg, feleségül venné, mert az ilyen ügyes lány bizonyosan jó feleség is lenne.
Erre már Katica is megszólalt az ágy alatt, hogy a király csak a bábut szúrta meg, nem őt. Aztán kibújt az ágy alól. A király nagy örvendezve mindjárt megölelte, s azt mondta neki: "Én a tied, te az enyém, ásó-kapa se választ el egymástól!"
Két hétig tartott a lakodalom, egy hétig a kárlátó. Volt ott minden ennivaló, folyt a bor, mint a Körös; az én hasam is majd kipukkant a nagy jóllakástól. Katica meg a király pedig boldogul élnek még most is, ha meg nem haltak.
Rózsa vitéz
Volt egy királynak három fia. Ellenség ütött az országra, elfoglalta. A király is elesett. A királyfiak jó vadászok voltak, s hárman három vadászebbel odébbálltak a veszedelem elől. Sokáig mentek, azt sem tudták, hová. Végre egy magas hegyen, ahol az út elágazott, úgy határoztak, hogy elválnak egymástól, s külön-külön próbálnak szerencsét.
De megegyeztek abban, hogy a hegy csúcsára, egy magas fa hegyébe hosszú póznát állítanak, arra egy fehér kendőt kötnek. És mindhárman vissza-vissza fognak tekingetni, s megnézik a kendőt. Aki a kendőt véresnek látja, testvérei után indul, mert akkor valamelyik veszedelemben van.
A legkisebb, akit Rózsának hívtak, bal felé indult, a másik kettő jobb felé. Rózsa, mikor a hetedik havasba is bejutott, jó messze meglátott egy szép kastélyt. Betért mint fáradt utazó, hogy ott megháljon. Nem talált egy lelket sem, megtelepedett a kastély egyik szobájában.
Estélig megvolt nyugodtan, akkor nagy dörömböléssel megnyílott a kastély kapuja.
Rózsa ijedtében az ágy alá suhant. Óriások léptek be. Az egyik mindjárt azt mondta:
- Cih! Milyen Ádám-bűz van itt!
Megkeresték Rózsát, megfogták, összeaprították, mint a torzsát, és kihányták az ablakon.
Reggel az óriások megint elmentek keresetre.
Akkor a bokorból előmászott egy szép, lányfejű kígyó, és Rózsa testének minden kicsi darabját összeszedte, összerakogatta. Miközben folyton azt mondogatta: ez ide való, ez ide való, forrasztófűvel megkenegette. Egy közel való forrásból élő-halóvizet hozott, avval is meglocsolta.
Rózsa egyszer csak talpra szökött. Hétszerte szebb és erősebb lett mint azelőtt. Erre a lányfejű kígyó is kibontakozott a kígyóbőrből, hónaljig.
Rózsa, hogy olyan erős lett, megbízta magát. Este nem bújt az ágy alá, hanem az óriásokat a kapuban várta haza. Azok megérkeztek, de Rózsához csak a szolgáikat küldték, hogy azt a hitvány Ádám-maradékot összemorzsolják. De a szolgák nem bírtak Rózsával. Maguknak az óriásoknak kellett hogy ismét összeaprítsák.
Másnap reggel a lányfejű kígyó Rózsát megint életre hozta. Ő maga pedig most már övig bújt ki a kígyóbőrből. Rózsa kétszerte erősebb lett, mint akármelyik óriás.
Akkor este is megölte őt a hét óriás, de csak nagy küzdelem után, mert a szolgákat Rózsa most már mind elkergette, sőt három óriást is megsebesített.
Reggel csak maguk mentek el az óriások. A kígyó Rózsát most is feltámasztotta. Rózsa erősebb lett, mint a hét óriás együtt, s olyan szép, hogy a napra lehetett nézni, de reá nem. A lány is a kígyóbőrből egészen kikerekedett; így igen kedves, szép teremtés volt!
Ekkor elbeszélték egymásnak dolgukat, életüket. Elmondta a lány, hogy ő is királyvérből való; hogy az ő apját is az óriások ölték meg. Az országot elfoglalták. Az ottvaló kastély a lány apjáé volt, onnét járnak el az óriások mindennap, hogy a népet sarcolják. A lány egy jó kuruzsos dajkájának segítségével változott kígyóvá. Megesküdött, hogy addig kígyóbőrben marad míg az óriásokon bosszúját meg nem áll hatja. Most már látja, hogy lerepedezik róla a kígyóbőr, tehát célját érheti, mert Rózsa olyan erős, hogy könnyen megfelelhet mind a hét óriásnak.
- Rajta hát, Rózsa, pusztítsd el őket! Nem leszek én sem háládatlan!
- Kedves szép lány! - felelte Rózsa - Te nekem az életemet három ízben adtad vissza. Hát én ne tartoznám neked azt meghálálni? Legyen tied az életem s egészen magam!
Egymásnak holtig való szerelmet esküdtek, s így igen jóízűen telt el a nap egész estig. Mikor az óriások megérkeztek, Rózsa így szólt hozzájuk:
- Ugyebár, sok gazember, azt hiszitek, hogy már háromszor megöltetek? Most azt mondom, hogy ma ezen a kapun egyiketek se teszi ki a lábát! Hiszitek-e? Vívjunk meg!
Azok nagy méreggel rámentek, de biz, most már nem úgy lett, mint azelőtt. Rózsa rendre megölögette őket mind. Akkor a kulcsokat a zsebükből kezébe vette, a kastélynak minden zegelyukát összekutatta.
Látta, hogy bátorságban lehetnek, mert már övék a kastély.
Az éjszaka csendesen telt el. Reggel a kastély udvaráról Rózsa felnéz a havas tetőre, a fehér kendő felé, hát látja, hogy az egészen véres!
Megbúsul, s mondja a kedvesének:
- Mennem kell, hogy a két bátyámat felkeressem, mert rosszul van dolguk. Várj vissza engem, mert ha őket feltalálom, minden bizonnyal visszajövök.
Avval felkészült, kardot, nyilat, forrasztófüvet és élő-halóvizet vett magához. Arra a helyre ment, ahol elváltak volt.
Útjában lőtt egy nyulat. Mikor rátalált az útra, amelyen bátyjai mentek, talált egy kicsi házikót, az előtt egy fát, ott megállapodott. Hát a két bátyja két vadászkutyája lánccal meg van kötve! Azokat eloldja, tüzet csinál, s a nyulat sütni kezdi.
Amint sütné, hallja, hogy a fán valaki dideregve azt kiáltozza:
- Jaj, mint fázom!
Kiszólt Rózsa, s azt mondja rá:
- Ha fázol, gyere be, melegedjél!
Az azt mondja:
- Igen, de félek a kutyáktól!
- Ne félj, mert azok becsületes embert nem támadnak meg!
- Hiszem - hallik a fáról -, de mégsem. Vesd közibéjük ezt a hajszálat, szagolják meg azt előbb. Arról engem is megismernek!
Veszi Rózsa a hajszálat, és a tűzbe veti. A fáról meg leszáll egy vén boszorkány, bemegy s melegszik. Felhúz egy nyársra egy varasbékát, és sütni kezdi. Amint sütné, mondani kezdi Rózsának:
- Az az enyém, ez a tied! - s avval a békát neki veti. Erre Rózsa nem állhatja, kirántja a kardot, hozzácsap a boszorkányhoz. Hát a kard hasábfává válik. Nekimegy a boszorkány, hogy megölje Rózsát, s azt mondja:
- No, most véged neked is! Testvéreidet is én emésztettem el, bosszúból azért, hogy te a hét óriás fiamat megölted.
Rózsa nekiuszítja a boszorkánynak a kutyákat, s azok addig fogják, hogy vért eresztenek rajta. A vér a kardból lett hasábfára cseppen, s abból megint kard vált. Kapja azt Rózsa, lecsapja vele a boszorkány bal karját. Erre a boszorkány megmutatta neki, hová temette bátyjait.
Sújt még egyet Rózsa a karddal, s avval a boszorkány Plutóhoz költözött.
Rózsa kiásta a bátyjait, összedarabolt testüket összerakta, forrasztófűvel összeforrasztotta, élő-halóvízzel föltámasztotta.
Azok, mikor szemüket kinyitották, s Rózsát megpillantották, mind a ketten azt mondták:
- Jaj, be sokat aludtam!
- Sokat bizony - mondta Rózsa -, de ha én ide nem jövök, még többet aludnátok!
Elbeszélték neki, hogy elválásuk után ők meghallották, hogy az ellenség az országukból eltávozott. Azt akarták, hogy egyik, a nagyobbik, hazamenjen, s igazgassa az országot, a másik pedig keresse fel Rózsát.
Befordultak a kis házikóba, s a vén boszorkány ott úgy bánt velük, mint ahogy Rózsával is akart volna.
Rózsa is elbeszélte nekik, miken ment keresztül. Azt mondta:
- Te, nagyobb bátyám, menj haza, ülj be apánk országába! Te pedig, kisebb bátyám, jöjj velem, s igazgassuk ketten azt a nagy országot, amelyikben az óriások hatalmaskodtak.
Elváltak, s mindegyik ment a maga helyére.
Rózsa feltalálta szép kedvesét, aki már úgy elbúsulta magát, hogy szinte megepedt, de hogy Rózsát meglátta, egészen felvidult. Az óriásoktól megmentett nagy országot kezükre vették; Rózsa s kedvese összekeltek, nagy lakodalmat csináltak, eleget vendégeskedtek, a menyasszonyt jól megtáncoltatták, s ha meg nem haltak, máig is élnek. Kerekedjenek egy tojáshéjba, s holnap legyenek a kendtek vendégei!
De megegyeztek abban, hogy a hegy csúcsára, egy magas fa hegyébe hosszú póznát állítanak, arra egy fehér kendőt kötnek. És mindhárman vissza-vissza fognak tekingetni, s megnézik a kendőt. Aki a kendőt véresnek látja, testvérei után indul, mert akkor valamelyik veszedelemben van.
A legkisebb, akit Rózsának hívtak, bal felé indult, a másik kettő jobb felé. Rózsa, mikor a hetedik havasba is bejutott, jó messze meglátott egy szép kastélyt. Betért mint fáradt utazó, hogy ott megháljon. Nem talált egy lelket sem, megtelepedett a kastély egyik szobájában.
Estélig megvolt nyugodtan, akkor nagy dörömböléssel megnyílott a kastély kapuja.
Rózsa ijedtében az ágy alá suhant. Óriások léptek be. Az egyik mindjárt azt mondta:
- Cih! Milyen Ádám-bűz van itt!
Megkeresték Rózsát, megfogták, összeaprították, mint a torzsát, és kihányták az ablakon.
Reggel az óriások megint elmentek keresetre.
Akkor a bokorból előmászott egy szép, lányfejű kígyó, és Rózsa testének minden kicsi darabját összeszedte, összerakogatta. Miközben folyton azt mondogatta: ez ide való, ez ide való, forrasztófűvel megkenegette. Egy közel való forrásból élő-halóvizet hozott, avval is meglocsolta.
Rózsa egyszer csak talpra szökött. Hétszerte szebb és erősebb lett mint azelőtt. Erre a lányfejű kígyó is kibontakozott a kígyóbőrből, hónaljig.
Rózsa, hogy olyan erős lett, megbízta magát. Este nem bújt az ágy alá, hanem az óriásokat a kapuban várta haza. Azok megérkeztek, de Rózsához csak a szolgáikat küldték, hogy azt a hitvány Ádám-maradékot összemorzsolják. De a szolgák nem bírtak Rózsával. Maguknak az óriásoknak kellett hogy ismét összeaprítsák.
Másnap reggel a lányfejű kígyó Rózsát megint életre hozta. Ő maga pedig most már övig bújt ki a kígyóbőrből. Rózsa kétszerte erősebb lett, mint akármelyik óriás.
Akkor este is megölte őt a hét óriás, de csak nagy küzdelem után, mert a szolgákat Rózsa most már mind elkergette, sőt három óriást is megsebesített.
Reggel csak maguk mentek el az óriások. A kígyó Rózsát most is feltámasztotta. Rózsa erősebb lett, mint a hét óriás együtt, s olyan szép, hogy a napra lehetett nézni, de reá nem. A lány is a kígyóbőrből egészen kikerekedett; így igen kedves, szép teremtés volt!
Ekkor elbeszélték egymásnak dolgukat, életüket. Elmondta a lány, hogy ő is királyvérből való; hogy az ő apját is az óriások ölték meg. Az országot elfoglalták. Az ottvaló kastély a lány apjáé volt, onnét járnak el az óriások mindennap, hogy a népet sarcolják. A lány egy jó kuruzsos dajkájának segítségével változott kígyóvá. Megesküdött, hogy addig kígyóbőrben marad míg az óriásokon bosszúját meg nem áll hatja. Most már látja, hogy lerepedezik róla a kígyóbőr, tehát célját érheti, mert Rózsa olyan erős, hogy könnyen megfelelhet mind a hét óriásnak.
- Rajta hát, Rózsa, pusztítsd el őket! Nem leszek én sem háládatlan!
- Kedves szép lány! - felelte Rózsa - Te nekem az életemet három ízben adtad vissza. Hát én ne tartoznám neked azt meghálálni? Legyen tied az életem s egészen magam!
Egymásnak holtig való szerelmet esküdtek, s így igen jóízűen telt el a nap egész estig. Mikor az óriások megérkeztek, Rózsa így szólt hozzájuk:
- Ugyebár, sok gazember, azt hiszitek, hogy már háromszor megöltetek? Most azt mondom, hogy ma ezen a kapun egyiketek se teszi ki a lábát! Hiszitek-e? Vívjunk meg!
Azok nagy méreggel rámentek, de biz, most már nem úgy lett, mint azelőtt. Rózsa rendre megölögette őket mind. Akkor a kulcsokat a zsebükből kezébe vette, a kastélynak minden zegelyukát összekutatta.
Látta, hogy bátorságban lehetnek, mert már övék a kastély.
Az éjszaka csendesen telt el. Reggel a kastély udvaráról Rózsa felnéz a havas tetőre, a fehér kendő felé, hát látja, hogy az egészen véres!
Megbúsul, s mondja a kedvesének:
- Mennem kell, hogy a két bátyámat felkeressem, mert rosszul van dolguk. Várj vissza engem, mert ha őket feltalálom, minden bizonnyal visszajövök.
Avval felkészült, kardot, nyilat, forrasztófüvet és élő-halóvizet vett magához. Arra a helyre ment, ahol elváltak volt.
Útjában lőtt egy nyulat. Mikor rátalált az útra, amelyen bátyjai mentek, talált egy kicsi házikót, az előtt egy fát, ott megállapodott. Hát a két bátyja két vadászkutyája lánccal meg van kötve! Azokat eloldja, tüzet csinál, s a nyulat sütni kezdi.
Amint sütné, hallja, hogy a fán valaki dideregve azt kiáltozza:
- Jaj, mint fázom!
Kiszólt Rózsa, s azt mondja rá:
- Ha fázol, gyere be, melegedjél!
Az azt mondja:
- Igen, de félek a kutyáktól!
- Ne félj, mert azok becsületes embert nem támadnak meg!
- Hiszem - hallik a fáról -, de mégsem. Vesd közibéjük ezt a hajszálat, szagolják meg azt előbb. Arról engem is megismernek!
Veszi Rózsa a hajszálat, és a tűzbe veti. A fáról meg leszáll egy vén boszorkány, bemegy s melegszik. Felhúz egy nyársra egy varasbékát, és sütni kezdi. Amint sütné, mondani kezdi Rózsának:
- Az az enyém, ez a tied! - s avval a békát neki veti. Erre Rózsa nem állhatja, kirántja a kardot, hozzácsap a boszorkányhoz. Hát a kard hasábfává válik. Nekimegy a boszorkány, hogy megölje Rózsát, s azt mondja:
- No, most véged neked is! Testvéreidet is én emésztettem el, bosszúból azért, hogy te a hét óriás fiamat megölted.
Rózsa nekiuszítja a boszorkánynak a kutyákat, s azok addig fogják, hogy vért eresztenek rajta. A vér a kardból lett hasábfára cseppen, s abból megint kard vált. Kapja azt Rózsa, lecsapja vele a boszorkány bal karját. Erre a boszorkány megmutatta neki, hová temette bátyjait.
Sújt még egyet Rózsa a karddal, s avval a boszorkány Plutóhoz költözött.
Rózsa kiásta a bátyjait, összedarabolt testüket összerakta, forrasztófűvel összeforrasztotta, élő-halóvízzel föltámasztotta.
Azok, mikor szemüket kinyitották, s Rózsát megpillantották, mind a ketten azt mondták:
- Jaj, be sokat aludtam!
- Sokat bizony - mondta Rózsa -, de ha én ide nem jövök, még többet aludnátok!
Elbeszélték neki, hogy elválásuk után ők meghallották, hogy az ellenség az országukból eltávozott. Azt akarták, hogy egyik, a nagyobbik, hazamenjen, s igazgassa az országot, a másik pedig keresse fel Rózsát.
Befordultak a kis házikóba, s a vén boszorkány ott úgy bánt velük, mint ahogy Rózsával is akart volna.
Rózsa is elbeszélte nekik, miken ment keresztül. Azt mondta:
- Te, nagyobb bátyám, menj haza, ülj be apánk országába! Te pedig, kisebb bátyám, jöjj velem, s igazgassuk ketten azt a nagy országot, amelyikben az óriások hatalmaskodtak.
Elváltak, s mindegyik ment a maga helyére.
Rózsa feltalálta szép kedvesét, aki már úgy elbúsulta magát, hogy szinte megepedt, de hogy Rózsát meglátta, egészen felvidult. Az óriásoktól megmentett nagy országot kezükre vették; Rózsa s kedvese összekeltek, nagy lakodalmat csináltak, eleget vendégeskedtek, a menyasszonyt jól megtáncoltatták, s ha meg nem haltak, máig is élnek. Kerekedjenek egy tojáshéjba, s holnap legyenek a kendtek vendégei!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
