Legendák, mesék, mondák

János Vitéz

2011-08-03T08:06:00.001+02:00

János Vitez (1974)

Mátyás Király Meséi egyben

2011-06-05T10:22:00.001+02:00

Mátyás Király Meséi egyben from Atyaeg1 on Vimeo.

Pöttyös kapitány kalandjai

2011-02-01T11:42:00.000+01:00

Pöttyös kapitány kalandjai

http://videakid.hu/videok/animacio/pottyos-kapitany-kalandjai-qV8FASoEsj96rU2o

A hordó rejtélye

Nyurga egy hordót fedez fel a nyílt tengeren. A Pöttyös legénysége izgatottan találgatja, hogy mi lehet benne. Te is kíváncsi vagy rá?

Pöttyös Kapitány egy bajba jutott bálnára lesz figyelmes. Szegényt partra sodorta a hulllámzás. A legénység persze azonnal segítene, de ők együtt sem elég erősek ahhoz, hogy visszahúzzák a vízbe a bálnát. Sikerül megmenteni? Megtudhatod a reklámfilmből!

A hajótörött

A Pöttyös Hajó hatalmas viharba került. A legénység ádáz küzdelmet vív a tengerrel. Nyurga mereszti a szemét és bár alig lehet látni a ködben, mégis hirtelen egy sárga foltot vesz észre a hajó előtt. De hiszen ez egy tutaj és rajta egy sárga esőkabátos alak! Kíváncsi vagy, hogy ki a hajótörött, akit a Pöttyös legénysége megment? Megtudhatod a reklámfilmből!

A szeleburdi szél

Pöttyös Kapitány alig tudja tartani az irányt, Panka belegabalyodik a ruhákba, Meláknak pedig az arcára ragad egy kistányér. Mi lehet az, ami miatt a legénység összes tagja ilyen furcsán viselkedik? Egy szeleburdi szél keveredett a hajóra, aki belekapott a vitorlába, a ruhákba, a kistányérokba és mindent-mindent csak el akar fújni. Hogyan zabolázzák meg a szelet? Megtudhatod a reklámfilmből.

Kisvakond

2010-12-03T04:57:00.000+01:00

A nagy ho-ho horgász

2010-12-03T04:52:00.001+01:00

Vuk

2010-11-20T10:03:00.001+01:00

Fülesmackó

2010-11-16T20:27:00.000+01:00

Mondák a magyar történelemből - 13 - Mátyást királlyá választják

2010-09-10T22:28:00.002+02:00

Mondák a magyar történelemből - 12 - Kemény Simon

2010-09-10T22:28:00.001+02:00

Mondák a magyar történelemből - 11 - Jankula

2010-09-10T22:27:00.003+02:00

Mondák a magyar történelemből - 10 - Szt. László utolsó győzelme

2010-09-10T22:27:00.001+02:00

Mondák a magyar történelemből - 09 - Korona és Kard

2010-09-10T22:26:00.001+02:00

Mondák a magyar történelemből - 08 - Vértes

2010-09-10T22:25:00.002+02:00

Mondák a magyar történelemből - 07 - Zotmund

2010-09-10T22:25:00.001+02:00

Mondák a magyar történelemből - 06 - István királlyá koronázása

2010-09-10T22:24:00.000+02:00

Mondák a magyar történelemből - 05 - Botond

2010-09-10T22:23:00.002+02:00

Mondák a magyar történelemből - 04 - Lehel kürtje

2010-09-10T22:23:00.001+02:00

Mondák a magyar történelemből - 03 - Szentgalleni kaland

2010-09-10T22:22:00.002+02:00

Mondák a magyar történelemből - 02 - A fehér ló mondája

2010-09-10T22:22:00.001+02:00

Szent László látomása

2010-07-24T12:10:00.001+02:00

A gonosz Vid ispán tanácsára Salamon királya hercegek ellen támadt. László Oroszországba ment segítségért, Gézát pedig Tokajnál megverte a király. Géza átkelt a Tiszán és találkozott a nagy csapattal érkezett Lászlóval.
A királyi sereg Rákoson szállt meg, míg a hercegek Vác mellett ütöttek tábort. Ott akkor hatalmas erdő volt, amelyben senki sem lakott, csak egy Vác nevű szent életű remete. Róla nevezte el Géza herceg a várost, ami később épült.
Egyik reggel, amikor a hercegek lóháton tanácskoztak azon a helyen, ahol később Szent Péter apostol kápolnája állott, éppen azt fontolgatták, hogy miképpen harcoljanak.
Amint ott tanácskoztak, világos nappal mennyei látomás jelent meg Szent Lászlónak. Az pedig így szól bátyjához, Géza herceghez.
- Láttál-3 valamit?
- Semmit - felelte a herceg
Így szólt ekkor Szent László.
- Amint tanácskoztunk, az Úr angyala leszállott az égből, kezében aranykoronát hozott, és a fejemre helyezte. Nyilvánvaló tehát, hogy győzni fogunk Salamon felett, aki számkivetve elmenekül majd az országból, s a koronát az Úr neked adja!
Géza herceg így szólt ekkor.
- Ha az Úristen velünk lesz és győzelemre segít bennünket, templomot építek e helyen Szűz Máriának.
A látomás megvalósult. A hercegek csapatai Cinkota mellett, a mogyoródi dombon súlyos vereséget mértek Salamon királyra, aki megfutott, s a magyarok kívánságára Gézát Székesfehérváron királlyá koronázták.
Utána elmentek arra a helyre ahol a látomás történt. Amint Vác alatt tanakodtak, egy szarvas jelent meg előttük. Szarvain égő gyertyákkal. Amikor megpillantották egyből futásnak eredt. Az erdőben azon a helyen állt meg, ahol a monostort később felépítették. A vitézek nyíllal rálőttek a szarvasra, de nem találták el. A Dunába ugrott előlük, soha többé nem látták. Szent László így szólt.
- Nem szarvas volt az, hanem Isten angyala. Ahol a lábát megvetette azt a helyet jelölte meg számunkra, hogy Szűz Mária templomát felépítsük!
Így is lett. De az első látomás helye nem maradt épület nélkül. A hercegek rendeletére kápolnát emeltek itt Szent Péter tiszteletére.

A viszály oka

2010-07-24T12:10:00.000+02:00

Salamon király és a hercegek, Géza és László közötti viszony akkor kezdett elhidegülni, amikor a besenyők betörése után a királyi sereg elindult megbüntetni a nándorfehérvári őrséget, aki engedte betörni a besenyőket az országba. Nándorfehérvár ostroma elhúzódott. Ugyan lőtornyokat építette a vár köré és ostromgépeket is felvonultattak, a városvédő görögök, szaracénok és bolgárok azonban vitézül védekeztek.
Az ostrom harmadik hónapjában egy rabul ejtett magyar lány segített nekik, aki felgyújtotta a várost, s a nagy szélben minden épület lángba borult. A magyar csapatok akkor bevették a várat egy erőteljes rohammal. A megmaradt várvédők pedig a belső fellegvárba húzódtak vissza.
A vár tömve volt kincsekkel, drágaságokkal. Az ostromló magyarok mindegyike meggazdagodott egy pillanat alatt. A zsákmány elosztásakor már vita támadt a király és a két herceg között. A civakodás azonban akkor vált ellenségeskedéssé, amikor a fellegvárba húzódók megadták magukat.
A megmaradtak tudták, hogy a hercegek istenfélők, a szenvedőket szívből sajnálók, ezért a többség nekik adta meg magát, nem pedig a zordságáról és zsarnokságáról elhíresült királynak.
A király ezt zokon vette, a nyílt ellenségeskedés viszont akkor kezdődött, amikor a király a hercegek hitére lejötteket és vagyonukat is fel akarta osztani.
A hercegek szembeszálltak a királlyal, ezért nem is tudtak megosztozni a hadizsákmányon

Zách Klára mondája

2010-07-24T12:09:00.002+02:00

Még Károly Róbert idején 1330-ban történt, hogy mikor leszámolt a legtöbb kiskirállyal az országban, akkor már csak Csák Máté maradt hátra. Csák Máténak volt egy embere, Zách Felicián aki, vagy kényszerítve volt (lányát túszul tartották az udvarban, udvarhölgyként), vagy saját elhatározásában a király mellé állt. Ám egy napon az ifjú Kázmér herceg ( a későbbi III. Kázmér lengyel király), egyesek szerint Erzsébet királyné segédletével megerőszakolta a lányt. Másik feltételezés is van, miszerint szerették egymást csak épp Kázmér nagy szerelmében erőszakolta meg a lányt. Ezután apjához fordult és a felbőszült apa a királyi családnak rontott. Csak a kis Lajos nevelői tudták lefegyverezni, de így is megsebesítette a királyt, és levágta a gyermekeit védő királynő 4 ujját. A királynő bosszút követelt, az egész Zách családot kiírtatta harmadízig, aki távolabbi rokon volt annak elékoboztatta a vagyonát.Az apát felnégyelték, és kitűzték testrészeit az ország pontjain, fiát ló farkához kötötték, nagyobbik lányát lefejezték, rokonait megkínoztatták és lefejeztették, Zách Klárának aki vétlen volt, levágatta 8 ujját, az orrát és ajkait is megcsonkítatta, és körbehordoztatta az országban ló hátára kötözve, miközben azt kellett hajtogatnia : ilyen módon bűnhődik az, aki a királyhoz hűtlen.

Viadal Salamonnal

2010-07-24T12:09:00.000+02:00

Salamon király, apósa a német császár segítségével hadjáratot indított Géza irály ellen, s annak sikertelensége után búsan visszahúzódott Pozsony várába. Békességben itt sem maradhatott, mert Géza király öccse, László herceg ostrom alá vette a várat.
Mivel a vár erős volt, az ostrom elhúzódott. Ez alatt Salamon vitézei gyakran kimentek a várból és megvívtak László katonáival. Álruhát öltve gyakran a vezérek is részt vette e párviadalokban.
Az egyik alkalommal László herceg közvitéznek öltözve közeledett a várhoz. Salamon is ugyanekkor öltött közvitézi öltözetet, fegyverzetet és kilovagolt. Egyikük sem sejtette, hogy a másik sereg vezére áll vele szemben.
A várbeliek kiültek a várfalra megnézni a párviadalt, biztosak voltak Salamon király győzelmében. Amikor Salamon közel ért Lászlóhoz, a szeméhez kapott és visszadöbbent. László herceg feje fölött ugyanis két angyalt látott, akik a levegőben röpdöstek és tüzes karddal fenyegették őt. Salamon ettől annyira megrémült, hogy rögvest futásnak eredt, visszamenekült a várba.
Vitézei döbbenten kérdezték:
- Uram, hiszen te három-négy vitéztől sem szoktál megijedni, most egy elől is megfutamodtál?
Salamon lihegve az ijedségtől válaszolt.
- Ember elől én még el nem futottam, de nem ember ez, hiszen tüzes kardok védelmezik.

Vak Bottyán fogadása

2010-07-24T12:08:00.001+02:00

Bottyán János közismert nevén Vak Bottyán (Esztergom, 1643? – Tarnaörsi tábor, 1709. szeptember 26. vagy 27.) kuruc generális, a Rákóczi-szabadságharc legendás hadvezére.

Személyében a magyar történelem egyik legkiválóbb hadvezérét tisztelhetjük. Tehetségét ellenfelei is elismerték. Seregében szigorú rendet és fegyelmet tartott, de igazságos volt és törődött katonáival, akik szerették és lelkesedtek érte.

Miután Érsekújvár török kézre kerülésekor 1665-ben Vágsellye is a végvári vonal egyik támaszpontja lett, a fiatal Bottyán katonának állt. 1676-ban már a sellyei lovasok egyik zászlótartója, s közben az udvarbírói tisztséget is betöltötte. 1681–1683-ban Komáromban szolgált, s miután a portyázásokban gyorsan kitűnt bátorságával és vitézi tetteivel, időközben hadnaggyá lépett elő.

Ebből az időszakból származik egyik leghíresebb tette, amely talán csak a személyét övező legendák közé tartozik. Fogadott társaival, hogy bemegy a 6000 fős török őrséggel védett Érsekújvárra, és a főtéren álló mecsetből az imát mondó müezzint ledobja, majd épségben visszatér. Parasztruhát öltött magára, és bejutott a városba, ahol épp vásár volt. Amikor a müezzin kijött a minaret erkélyére, hogy imáját elmondja, Bottyán János utánament és kihajította. Ezután gyorsan lejött a toronyból, a várkapu felé sietett és az útját álló janicsárt lelőve, sikeresen kijutott. Az üldöző törököket a rá várakozó társai felkoncolták.

Tordai hasadék

2010-07-24T12:08:00.000+02:00

Szent László a kunok ellen harcolt az erdélyi Tordánál, de azok túlerőben lévén a királyt üldözőbe vették, és az feltekintett az égre, és a hegy hirtelen kettéhasadt. Nem tudták tovább üldözni a király megmenekült. A lova patkójának nyomai még ma is látszanak a monda szerint.

Szent László pénze

2010-07-24T12:07:00.002+02:00

A kunok éppen Kolozsvárott támadtak, a magyarokazonban megfutamították az ellenséget. menekült a sok tar fejű kun, ki merre látott. A magyar vitézek meg utánuk, irtották a pogányokat.
A kunok vezére cselt eszelt ki ekkor. Kibontotta az iszákját és a rabolt kincsekből marékszámra szórta az aranypénzt az őt üldöző magyarok elé. Ezt látva a többi kun is követte a vezért. Nem voltak restek a magyar vitézek, leugrottak a lóról és marékszámra szedték a kincseket. Senki sem törődött ekkor már a pogányok üldözésével. László király hiába bíztatta fiait a további harcra. A csengő arany szebben beszélt, nem hallgattak azok a királyi szóra. Szent László ekkor megint az Úrhoz fordult:
- Uram, te segíts meg, hiszen éretted harcoltam!
És íme, csoda történt ekkor. A monda szerint minden aranypénz kaviccsá változott.
E vidéken e különös köveket a nép Szent László pénzének nevez.

Szent László mint táltos a magyar hiedelemben

2010-07-24T12:07:00.001+02:00

I. Szent Lászlóról sok hiedelem maradt fenn, amiket azzal magyaráztak, hogy táltos volt. Egyszer amikor Salamon királlyal párbajozott, a felé közeledő Salamon, aki nem rettent meg még erősebb vitézektől sem, a feje körül lángoló karddal hadonászó angyalokat látott és megrettent., visszament várába . László Szög nevű lova patkójának nyomán vizet fakasztott a szomjazó katonáinak, hegyeket mozgatott meg, aranypénzt változtatott kővé. A monda szerint egy ellene szervezett merénylet közben is nagy fényesség támadt, és a merénylő elejtette a kardot. Gyakran emlegették úgy, hogy táltos király, aki táltos lován vágtatva védi az országot.

Szent László megmenti a magyar lányt a kun vitéztől

2010-07-24T12:07:00.000+02:00

A magyarok erdélyben üldözték a fosztogató kunokat. László király csapatával rögtön le is vágott 4 et özülük, majd észrevett egy kun vitézt, amint egy magyar lányt hurcol magával a lován, Utána is eredt Szög nevű lován. Mikor utolérte már csak egy lándzsányi hossz volt közte és a kun közt, de nem tudta beérni. Ekkor a lányra kiáltott, hogy rántsa le a lóról. Az úgy is tett, és a földön bírkózva harcolni kezdtek, a kun erős volt, László elvágta a kun inát, és megsebezte a nyakán.

Szent László füve

2010-07-24T12:06:00.001+02:00

Hatalmas termetű volt Szent László király, egy fejjel kimagasodott vitézei közül. Harcokban olyan volt, mint a bátor oroszlán, békében meg olyan, mint a kegyes pásztor. Egykor ezt énekelték róla:

Üdvöz légy, kegyelmes Szent László király,
Magyarországnak édes oltalma,
Szent királyok közt drágalátos gyöngy,
Csillagok közt fényes csillag.

Amikor a pestis, a döghalál pusztítani kezdett, az egész nép László királyhoz fordult, mindenki tőle várt segítséget. Mint a juhok a jó pásztorhoz, úgy tódultak a király sátorához. Szent László pedig Istenhez könyörgött, tőle várt segedelmet. Isten éjszaka álmot küldött a királyra. Egy angyal jelent meg a szent király előtt, és azt mondta:
- Vedd íjadat és tegezedet, menj ki sátrad elé, és minden célzás nélkül bocsásd el nyílvessződet. A vessző megmutatja, mit kell tenned. Amikor László király felébredt, hozatta íját és tegezét, kilépett sátrából, felhúzta íját, aztán célzás nélkül elbocsátotta a nyílvesszőt. A nyílvessző messze szállott, s ahol lehullt, egy genciána fűszálat átütött.
A genciána, a keresztesfű kenőcse mentette meg a népet a döghaláltól, s azóta is Szent László füvének nevezi a nép.

Szent László csodatettei

2010-07-24T12:06:00.000+02:00

Szent László király éppen az oroszokkal csatázott, üldözve őket kies tájra jutott, ahol több napi járásra se embert se állatot nem találtak a magyarok Amikor a szent király látta, hogy a pusztaságon éheznek a katonái, elvonult egy félre eső helyre, térdre esett és úgy könyörgött az Úristenhez. Az Úr meghallgatta a szavát, s amikor Szent László felemelkedett rögtön csoda történt. Egy sereg szarvas, őz és bivaly közeledett a pusztában. Csodálkoztak a katonák, mert a nagy állatsereglet szelíden közeledett. Mindjárt hálát adtak az Úristennek, de a szent királynak is. Máskor Döbröd közelében vonult a sereg és epesztő szomjúság kínozta a katonákat. Olyan nagy volt a vitézek szomjúsága, hogy kínjukban kiáltozni kezdtek.
A tatárok vezére is meghallotta e kiáltozást és gúnyosan kérdezte László királytól:
- Miért bőgnek ennyire a katonáid:
-Mert veled akarnak megütközni! - felelete Szent László.
Az ütközet előtt a szent király Istenhez fohászkodott, hogy elepedt katonáit felüdítse. Isten most is meghallgatta könyörgését lova patkójának nyomán víz buggyant ki. Bőséges forrás fakadt a nyomában. A friss víz a katonákat felüdítette. Vize azóta sem apadt el, ki nem száradt. A forrást a nép ma is Szent László kútjának nevezi.

Salamon a toronyban

2010-07-24T12:05:00.001+02:00

Géza király halála után öcsét, László herceget választotta királlyá a nemesség. Mindenki ismerte László kegyességét, vitézségét és szívének jóságát. László először tiltakozott a koronázás ellen, mert szerette a békességet, s az országot vissza akarta adni Salamonnak. De végül engedett a magyar uraknak és megkoronáztatta magát. Trónra lépve jámborul uralkodott. Enyhítette a törvények szigorát, vigasztalta a szomorúakat, megszabadította a foglyokat, oltalmazta az árvákat.
Salamont, aki ezalatt Pozsonyban élt, szíves jósággal mindennel gazdagon ellátta. Salamon lelkét azonban méreg és keserűség marcangolta. Dühös lélekkel László király elpusztításán mesterkedett.
Cselt szőtt ellene. Egy régi katonáját arra vette rá, hogy álmában ölje meg László királyt. A katona ekkor a király testőre volt, amikor rákerült az őrség, a király hálószobájához lopódzott, berontott és kirántotta a karját, hogy ledöfje a királyt. Ebben a pillanatban lángoló fényesség vakította el. Az egész szobát betöltötte ez a fényesség, mert a szomszédos piactéren a villám belecsapott a feszületbe. Az orgyilkos ezt égi jelnek vette, kiejtette a kardot a kezéből és térdre rogyott a király előtt, bocsánatért esdekelve.
Bevallotta, hogy Salamon vesztegette meg és vette rá az ocsmány tettre. László király szíve még ekkor is kegyes volt. Enyhe ítéletet hozott: Salamont egy hatalmas toronyba záratta, amely Visegrád mellett állott és romjaiban még ma is látható a Dunakanyarban.

Magyarok mint türkök a történelemben

2010-07-24T12:05:00.000+02:00

A kazár birodalom népei nomád életmódjukból adódóan a kínaiaktól a türk gyűjtőnevet kapták függetlenül attól, hogy melyik népcsoporthoz is tartoztak, mivel a türk szó nomádot jelent. ( ebben az időben még nem a mai értelemben vett törököt jelentett) Habár növénytermesztéssel is foglalkoztak, a lovasnomád életmód inkább jellemezte őket. A magyarokat a korai bizánci emlékiratok is úgy nevezik, a türkök, mivel a keletebbre lévő népeknél hasonló öltözet volt.

Türkökként említik még az alábbi népeket is egyes krónikákban, feljegyzésekben is:

Hunok
Alánok
Burtászok
Szabirok
Ujgurok
Bolgárok
Magyarok
Baskirok
Szaragunok
Onogurok
Utigurok
Kutrigurok
Tarniákok
Kotragurbok
Kabarok
Zabandarok
Besenyők
Oguzok
Kunok
Kipcsákok
Fekete hunok vagy avarok
Szabirok
Szaragurok
Szamandárok
Balangárok
Kara kazárok

Magyar hajviselet, a varkocs

2010-07-24T12:04:00.001+02:00

A varkocs a fejtetőn vagy tarkón szorosan összekötött, ezen túl egyébként lazán lógó hajfonat. A keleti (ázsiai, kis-ázsiai, indiai, sőt amerikai őslakos) népeknél is igen gyakori hajviselet, gyakran úgy is, hogy a fej többi részét kopaszon hagyták. Régi magyar szó, sajnos manapság a németből eredő copf szót használják helyette, pedig a lengyel nyelvben is a magyar szóval azonos hangértékű "warkocz" jelenti ezt a hajviseletet, és az üstökös csóváját is. Ez sem véletlen, a magyar üstökös szó is a fej (azaz üstök) mögött, csóvaszerűen hordott hajhoz hasonló égi látványosságra utal.
A magyarság kopaszra nyírt varkocsos keleties hajviselete a pogány világot elevenítette meg a "művelt" nyugattal szemben. Mindazonáltal, hogy a magyarok igyekeztek beilleszkedni a nyugati világba, a hajviselet terén sem adták fel eredeti szokásaikat. Még az 18. század végén is gyakori hajviselet volt a székelyeknél a varkocsba fogott haj. Rendszerint úgy nyírták, hogy csak a fejtetőn lévő részt hagyták meg és azt szorosan ősszefogva összefonták, és a ezt a csóvát nevezték üstöknek. Az üstököt nyírták többféleképpen is, valamikor a halánték feletti részeket is összefonták, vagy éppen az üstököt nyírták le, a többi részt szabadon hagyták lógni.

A lengyeleknél is elterjedt e hajviselet, sajátos formában, még Báthory István lengyelországi uralkodása idején. A hajat csak a halánték feletti vékony csíkban, és a tarkón nyírták kopaszra, a többit meghagyták, és mindehhez hosszú lekonyuló bajszot növesztettek.Borotvált üstökű tar fejet századunk elejére már csak a világtól elzárt moldvai csángó férfiak viseltek, köztük maradt fenn a lengyel változat is. Később a hosszú hajjal együtt, a polgáriasodás és a katonáskodás szerepének megváltozása miatt, módosult ( csimbuk) - praktikussági okok miatt, majd később felváltotta a rövid haj ( még az 1848 as szabadságharc alatt is harcoltak olyan székelyek akiknek csimbukba volt kötve a hajuk).

Csörsz árka

2010-07-24T12:04:00.000+02:00

Rengeteg monda öleli körül a Tiszát. egyik kevésbé közismert mondája a Csörsz Árkáról szóló mendemonda, több mint 1300 éves népi elbeszélés.
A Tisza mielőtt szabályozták volna nagyon gyakran medret váltott, több száz, vagy ezer évvel ezelőtt teljesen más meferben folyt. A monda szerint - az árok a mai Jászárokszállás mellett található; a névadó Csörsz, aki avar király volt beleszeretett a longobárdok lányába, Délibábba. A longobárdok királya csak úgy egyezett bele a házasságba, ha Csörsz vízen jön érte és vízen viszi el. A monda szerint csörsz parancsot adott egy árok építésére a Tisza és a Duna közt. A nászból azonban semmi sem lett, mivel Csörszöt agyoncsapta egy villám. A monda szerint nyaranta a szerelmes Délibáb keresi szerelmét az árokban.

Valójában azonban az árok egy feltételezett védmű része volt ami a Duna kanyartól indulva az Alföldet mitegy körbekerítve Debrecenig, majd onnan dél felé fordulva az Al -Dunáig húzódik. Nyomai most is fellelhetőek, bár az ipari forradalom előtt jobban látszottak. Azonban a nagyszabású talajrendezések folytán mára csak kis szakaszai láthatóak. Valószínűleg a rómaiak építették ki, mint előretolt védművet amit a későbbi népek is használtak.

Csata a kunokkal

2010-07-24T12:03:00.002+02:00

László király uralkodása idején számos csatát nyert idegenek ellen, s az ország határait kiszélesítette. Legemlékezetesebb harcokat a kunok ellen vívott.
Egy Kapolcs nevű kun vezér tört be Erdélybe, azt felprédálta és zsákmányt vitt magával. Magukkal hurcolták még a nemesek feleségét és gyermekeiket is.
László király ekkor éppen Szlavóniában harcolt és éppen hazafelé tartott amikor a kunok betöréséről értesült. Amilyen gyorsan csak lehetett, a kunok után vágtatott és a Temes folyó mellett utol is érte őket. Vörös zászlaja alatt megrohamozta a kunokat. Isten ekkor szétszórta a kunokat a magyarok színe előtt.
László király ekkor azt kiáltotta a vitézeinek:
- Ne öljétek meg a kunokat, csak fogjátok el őket, ha megtérnek, hadd éljenek!
Kapolcs, a kun vezér és sok bátor kun vitéz ekkor már halott volt. A többieket a magyarok elfogták. Egyetlen kun maradt meg hírmondónak, egy Eszembó nevű.
Tőle tudták meg a kunok a történteket és nagyon elszomorodtak. Követeket küldtek László királyhoz és gőgösen követelték a foglyok elengedését, támadást ígérve ellenkező esetben. László király csak nevetett a kunok fenyegetésén. Elébük ment a Dunához, amikor jöttek, hogy az országot felprédálják A király bátran rohant az ellenségre, ez első rohamban leszúrta a kunok vezérét, akit Ákosnak hívtak. Isten ismét megsegítette a magyarokat, szétszórta a kunokat. A király így ismét győzelemmel tért haza.

Botond vezér

2010-07-24T12:03:00.001+02:00

A kalandozások idején az ifjú Zsolt fejedelem gyámjául három magyar törzsfőt jelöltek ki, Lélt, Bulcsút, és Botondot. Ők hárman sikeresen vették fel a harcot a német-rómaiakkal szemben, de 955-ben elfogták Lél-t és Bulcsút, és felakasztották őket. Ekkor Botond aki a Majnánál tevékenykedett rárontott a németekre, és lekaszabolta őket. Igazi hírnevét akkor érte el amikor a görög császár ellen vonultak és legyőzte a görög óriást párbajban, (úgy földhöz vágta hogy az menten meg is halt), ezután pedig buzogányával hatalmas rést ütött a bizánci érckapun. ezután a görögöket adófizetővé tette.

Bátor Opos és az ecsedi láp sárkánya

2010-07-24T12:02:00.001+02:00

Számos európai mondakörben fellelhető sárkányokkal kapcsolatos monda, legenda ez alól a magyar sem kivétel. Eszerint a nyírség és a szatmári síkság közelében lévő ecsedi láp mocsarában egy sárkány tanyázott. Víz alatti birodalmában uralkodott. Azt beszélték hogy a víz olyan mély hogy már több száz ölnyi kötelet eresztettek bele, nem érték el az alját. Salamon király idejében volt egy Bátor Opos nevű vitéz, -aki onnan kapta a Bátor jelzőt, hogy legyőzött egy legyőzhetetlennek hitt, óriás cseh vitézt párbajban, aki elhatározta hogy megöli a láp sárkányát. Lement hát a mélybe és megölte a sárkányt buzogányával, (ezt az állítólagos buzogányt még II. Rákóczi Ferenc is látta, meg is jegyezte milyen kicsi); és hogy bizonyságát vigye tettének, kitörte a sárkány három fogát. A király tettéért dicsően megjutalmazta. Ebből a három sárkányfogból alakult ki a Báthory féle sárkányos címer, akik leszármazottjainak tartották magukat.

A fekete sereg

2010-07-24T12:02:00.000+02:00

A fekete sereg Mátyás király állandó zsoldoshadseregének magja. Két harmad része magyar és székely eredetű volt egy harmada pedig csehekből, szerbekből, lengyelekből, és németekből állt. Létszáma 10000-20000 fő lehetett (béke idején 10000, és háború időszakban 20000 körül), emelett persze volt Mátyásnak egy állandó serege is ami magyarokból állt, és kb. 90000 főt számlálhatott. Először csak Mátyás király halála idején (1490) nevezték így, nevét talán az egyik vezetőjéről, Lehoczky János vitézről kapta, aki 1459-ben állt Mátyás szolgálatába, ekkortól számítjuk a fekete sereg fennállását. Más elméletek szerint a „fekete” nevüket onnan kapták, hogy Mátyás halálakor a katonák vállukon fekete szalagot viseltek. Mások szerint, azért lett fekete sereg a fekete sereg, mert fekete páncélt viseltek. A történelmi források mindenesetre akor nevezik fekete seregnek amikor Mátyás halála után rablóbandává zülött. Mátyás király halála után a fekete sereg nem Corvin János, Mátyás törvényen kívüli gyereke, hanem a bárók oldalára állt, így nagy szerepet játszott Corvin János trónra kerülésének megakadályozásában. Az új király, II. Ulászló igyekezett megtartani a sereget, ám zsoldot nem tudott biztosítani, így egy részük abbahagyta a katonáskodást, más részük Habsburg Miksa német-római király zsoldjába szegődött. A maradékot a török fenyegetés elhárítására a délvidékre küldték, de mivel továbbra sem fizettek zsoldot, a katonák rabolni, fosztogatni kezdtek. A vidéket fosztogató sereg maradékait Kinizsi Pál alsó-magyarországi főkapitány verte szét királyi beleegyezéssel. 1492 augusztusában a Száva-folyó melletti Szegednic városánál teljesült be Mátyás seregének végzete. A megmaradtak kis része Nándorfehérvárra került, ahol a törökökkel összejátszva Nándorfehérvár átadását a törökök javára szerették volna elérni. Velük Kinizsi Pál alsó-magyarországi főkapitány véresen és kegyetlenül leszámolt. A fekete sereg 1494 tavaszára végleg megszűnt létezni.

A fehér ló mondája

2010-07-24T12:01:00.002+02:00

Árpád vezér és nemesei hallottak Pannóniáról, hogy a legjobb föld a világon sehol sincsen, ezért közös elhatározással elküldtek egy küldöttet, név szerint Kusidot, hogy az egész földet szemlélje meg, és a föld lakóit kérdezze ki. Amikor Kusid a mai Magyarország közepébe eljött, és a Duna menti részekre leszállott, azt látta, hogy körös-körül a föld jó és termékeny, a folyó jó és füves -és eztetszett neki. Ezután elment a morva Szvatopluk fejedelméhez, aki Attila után ott uralkodott. Kusid köszöntötte népe nevében és az ügyet, amiért odament, előadta. Amikor Szvatopluk a magyarok szándékát meghallotta, nagy örömmel örvendezett, mert azt hitte, hogy ezek parasztok, akik azért jöttek, hogy az ő földjét megműveljék. Örömében a követet kegyelmesen elbocsátotta. Kusid pedig a Duna vizéből kulacsát megtöltötte, perje fűvel tömlőjét megrakta, aztán a fekete földből rögöket vett fel, azzal az övéihez visszatért. Amikor elmondotta mindazt, amit látott és hallott, és a kulacs vizet, a földet és a füvet megmutatta, a magyarok nagy örömmel örvendeztek. Mindjárt felismerték, hogy a föld igen jó, a víz édes, és a mező füve hasonlatos ahhoz, amit Kusid nekik elbeszélt. Ezután közös határozattal Kusidot a fejedelemhez visszaküldték, és Szvatopluk fejedelemnek egy nagy fehér arabs paripát, arábiai arannyal aranyozott nyereggel, aranyos fékkel a földért elküldöttek. Amikor Szvatopluk fejedelem az ajándékot meglátta, még jobban megörült, mert azt hitte, hogy ezt földjéért, mint telepesek küldték. Ekkor Kusid a fejedelemtől azt kérte, hogy földet, füvet és vizet adjon. Ezt a kérést Szvatopluk teljesítette. Árpád vezér ezalatt a hét vezérrel Pannóniába bejött, de nem, mint vendég, hanem most már mint a föld jogos örököse és birtokosa. Amikor ezt a fejedelem meghallotta, gyorsan sereget gyűjtött, mert félt a magyaroktól. Szövetségeseitől segítséget kért, majd a csapatokat egyesítette, és a magyarok ellen vonult. A magyarok eközben a Duna mellett gyülekeztek, és egy gyönyörű mezőn hajnalhasadtával csatát kezdtek. Az Úr segedelme velük volt: színük elől Szvatopluk fejedelem elmenekült a csatából. A magyarok egészen a Dunáig üldözték. Ott Szvatopluk ijedtében a folyóba beleugratott, és vízbe fúlt.

A csökmői sárkány

2010-07-24T12:01:00.000+02:00

Történt úgy 1770 körül, hogy egy békési csaló, tudományos nevezetes Csuba Ferke már sokszor került börtönbe "varázslásért". Hogy bosszút álljon az őt letartóztatókon, cselt eszelt ki. Elhitette velük, hogy meg tudja szerezni a csökmői sárkány kincsét 500 forintért. A falu emberei kimentek vele a domboldalra, ahol előtte gondosan elrejtett köveket és csontokat. Mondta nekik először el kell pusztítani a sárkányt, aztán övék a kincs. Megmutatta nekik a kötelet amit húzniuk kell - a másik végét a dombon lévő fák tetejére kötötte, és vödröket aggatott az ágakra hogy "bömböljön" a sárkány. Amikor már nagy munkában voltak megszólalt: "Úgy húzzák azt a kötelet, hogy aki más ember feleségével hált az vigyázzon mert azt felfalja a sárkány, annk jó lesz innen elkotródni míg nem késő!". Az emberek futásnak eredtek, Csuba Ferke pedig a pénzzel együtt eltűnt, többé sosem látták. Bottal üthették a nyomát. Utána évtizedekig bicskát rántottak a csökmőiek ha "sárkányhúzónak" hívták őket.

II. Lajos király rejtélyes halála

2010-07-24T11:59:00.000+02:00

II. Lajos király halálát forrásaink igen röviden adják elő. Mikor a mohácsi ütközetben (1526. augusztus 29-én) a csatarend már megbomlott, a király kedvelt kamarásával, Czettrichhel menekülni akart; de Csele falu mellett a megáradt mocsaras ér partjáról lova lecsúszott, és a királyt maga alá temette az iszapba. A kamarás, ki már átjutott a vízen, látta, hogy segítség nincsen többé; megjegyezte hát a helyet, és előbb Székesfehérvárra, aztán pedig Mária királynéhoz, Pozsonyba ment a szomorú hírrel.
Szerémi György, II. Lajos káplánja, 1840-ig ismeretlenül hevert egykorú emlékiratában és a hozzákapcsolt Epistola Flebilis-ben (mely Erdélyi László gondos kutatásai szerint [22] bizonyosan Tatai Miklós káplántól ered) egészen másként tűnik föl a király halála. Ez előadások szerint II. Lajos gyilkosság áldozata lett!
Szerémi először 1528-ban egy lengyelországi plébánostól hallotta, hogyan ölte meg Lajos királyt Szapolyai György Székcsőn, és újra hallotta egy magyar vitéztől, aki szemtanú volt, de csak János király halála után vallotta meg a titkot, nem bírván tovább elviselni a lelkifurdalást. Összefoglalva Szerémi előadását az Epistola Flebilis teljesen parallel adataival, a történet a következő: Mikor a csata elveszett, II. Lajos királyt Szapolyai György és Tomori Pál érsek az est sötétében a Csele patakon át Székcsőre vitte, a plébános házába. Velük volt Czettrich királyi kamarás is többedmagával, és Szapolyai Györgynek egy kapitánya. Mikor a király a sebtiben készített kis vacsorához ült, Tomori Pál azt mondta neki: „Egyék felséged gyorsan, mert a török a nyomunkban van.“ Ezután az érsek Szapolyai Györgyöt sürgette, hogy menjen a szállására felkészülni, mert azonnal indulniok kell Buda felé. „Én készen vagyok - felelt György -, menjen csak tisztelendő uraságod a szállására; én a király mellett maradok.“ Mikor az érsek távozott, Szapolyai György rákiáltott a királyra: „Te bestye tanchos kiral, te parázna, te igazságtalan király! Elvesztetted Magyarországot!“ Mire Lajos király azt mondta: „Nem az én akaratom volt ez, hanem a rendeké és a főpapoké.“ Ekkor Szapolyai György kirántotta háromélű cseh kardját, és háromszor a király jobb oldalába mártotta. Lajos leesett a földre. Czettrich és a többi kamarás erre Tomori Pál szállására szaladtak, és ott azt kiabálták: „Hamar, hamar, nagyságos uram, mert Szepesi György megölte Lajos királyt!“ Az érsek ezt hallván, berontott a szobába, és megölte Szapolyait. Ott vala azonban Szapolyai kapitánya, aki hallván, hogy urát megölték, előrohant, és Tomori Pált legyilkolta. Hárman feküdtek hát ott halva. Történt pedig mindez késő éjszaka, péntekre verradóban, mint a magyar vitéz vallotta. Szapolyai Györgyöt és Tomori Pált a székcsői templomba temették el. A királyt lepedőbe csavarták. Mezítláb, hajadonfőtt volt, rajta az aranyos ing, melyet a királyné készített, nyakán az aranylánc kis kereszttel, az ujján a jegygyűrű. Reá adták véres ruháit is, és éjfélkor kivitték a Csele falucska mellett levő mocsár partjára. Itt egy kis sírt ástak neki lámpavilágnál, és ott hagyták. Ezen a helyen feküdt szegény Lajos király János fővételétől Mártonnapig. Tatai Miklós káplán, ki a holttest föltalálásakor jelen volt, látta a király jobb oldalán a három szúrást.

Pumukli kalandjai/Éder Mester és Pumukli

2010-04-22T14:22:00.000+02:00

Zsuzska és az ördög

2010-03-18T21:49:00.002+01:00

Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl volt, volt a sós tenger kellős közepén egy lakatlan sziget, azon a lakatlan szigeten egy nagy hegy, annak a hegynek a tetején egy magas torony, annak a toronynak a leghegyibe egy könyv, abból szedtem én ezeket a szent beszédeket.

Volt a világon egy nagyon-nagyon szegény asszony, annak volt három leánya, ezt a három leányt csak úgy-ahogy felnevelte, de hogy nagyon szegény volt, sehogy se tarthatta őket tovább, hanem elküldte őket szolgálatot keresni.

Elindult a három leány, mentek, mendegéltek hetedhét ország ellen, megtaláltak egy házat, az utcaajtóban kint állott egy ember, megszólította őket:

- Hová mentek, leányaim?

- Megyünk szolgálatot keresni.

- Sose menjetek tovább, szegődjetek be énhozzám, úgyis éppen ilyen három leányra volna szükségem.

A leányok beszegődtek az emberhez, aki pedig nem ember volt, hanem ördög.

Zsuzskának, a legkisebbiknek nagyon hamis hájjal kenték a bölcsőjét, nem egykönnyen hagyott magán kifogni, töviről-hegyire járt mindennek a végire. Egyszer is, amint a pitvarba üldögél, hallja, hogy őróluk beszél az ördög a feleségével a szobában, hallgatózik jobban, hát mit hall? Nem egyebet, mint hogy az ördög meg akarja őket ölni, arról beszélget. "Holnap nagy vendégséget csapunk, jó kövérek, jó lesz a húsuk pecsenyének, nem is nehéz lesz megölni őket, majd estére lefeküsznek a padlásra a magunk három leányával együtt, a magunk három leányának párnát teszek a feje alá, ezeknek meg egy-egy terméskövet, arról megismerem a sötétben is, hogy melyik másik, majd ha aztán elalusznak, levágom a fejét mind a háromnak."

Zsuzska mindezt jól hallotta, de nem szólt a testvéreinek se, hanem este, mikor mind az öt leány elaludt, felcserélgette csendesen a fejök alját, az ördög leányait fektette a terméskőre, a testvéreit meg párnára, maga is arra feküdt, és tettette magát, mintha aludnék. Éjféltájban felment az ördög a padlásra, tapogatta, hogy merre van a három terméskő, amint megtalálta, levágta a fejét mind a három leánynak, aki rajta feküdt, az pedig nem volt más, mint a maga tulajdon három leánya. Amint ezzel készen volt, megint lement, lefeküdt, mint akinek jó rendben van a szénája.

Alig várta Zsuzska, hogy leérjen az ördög, felköltötte csendben a testvéreit, lementek a padlásról, akkor Zsuzska bekiáltott az ördög ablakán:

- Hej, ördög, nem minket öltél ám meg, hanem a magad leányait!

Az ördög utánuk iramodott, de a három leány csakhamar utat vesztett a sötétben, azzal az ördög visszament, a leányok meg mentek, mendegéltek szép csendesen. Reggelre beértek egy nagy városba, ott beálltak a királyhoz szolgálni.

A király legjobban megszerette közülök Zsuzskát, mert szép is volt, de meg nagyon tudta magát kedveltetni, ezért a nénjei mindig irigykedtek rá, szerették volna valami úton-módon elveszíteni. Egyszer bementek a királyhoz:

- Jaj, felséges király, van annak az ördögnek, ahol mi szolgáltunk, egy tengerlépő cipője, amivel a legszélesebb tengert is át lehet lépni. Zsuzska azt mondta, hogy el tudná ő azt lopni, ha kellene felségednek; azért parancsoljon rá, felséges király, hogy lopja el, ha tagadja, hogy ő bizon nem mondta soha, hogy el tudná lopni, rá se hallgasson felséged, mert mondta, olyan igaz, mint hogy itt állunk.

Behívatta a király Zsuzskát.

- No, te Zsuzska, azt hallottam, hogy te azt mondtad, hogy el tudnád lopni az ördögtől a tengerlépő cipőt, azért ha az éjszaka el nem lopod, halálnak halálával halsz meg!

Szegény Zsuzska váltig tagadta, hogy "nem mondta ő azt soha", nem használt semmit, mit volt mit tenni szegény fejinek, elszánta magát, hogy megpróbálja ellopni, úgyis mindegy, akár a király öleti meg, akár az ördög.

Elindult hát szerencsét próbálni, ment, mendegélt, egyszer az ördög házához ért, éppen éjfél volt, aludt az ördög is, a felesége is, Zsuzska szép csendesen belopózott, kivette a tengerlépő cipőt az almáriomból, azzal bekiáltott az ablakon:

- Hej, ördög, viszem ám a tengerlépő cipődet!

- Hej, kutya Zsuzska, megöletted három szép leányomat, most viszed a tengerlépő cipőmet, hanem majd meglakolsz még te ezért, fogadom azt az egyet!

Kergette is az ördög jó darabig, már ím hogy utol nem érte, de éppen egy tenger mellé jutottak, ott Zsuzska felhúzta a tengerlépő cipőt, átlépte vele a tengert. Azzal ment egyenesen a királyhoz.

- No, felséges király, elhoztam már a tengerlépő cipőt.

A király nagyon megörült neki, még jobban megszerette Zsuzskát. A nénjei nagyon elbámultak, mikor megtudták, hogy Zsuzska szerencsésen ellopta a tengerlépő cipőt; másnap megint bementek a királyhoz.

- Jaj, felséges király, van annak az ördögnek egy tengerütő pálcája is, amivel ha akármilyen mély tengerre ráütnek, kétfelé válik, hogy száraz lábbal keresztül lehet rajta menni, Zsuzska azt mondta, hogy azt is el tudná lopni.

Megint hívatta a király Zsuzskát.

- No, Zsuzska, azt hallottam, hogy van annak az ördögnek egy tengerütő pálcája, te azt is el tudnád lopni, azért ha azt az éjszaka el nem lopod, halálnak halálával halsz meg.

Hiába tagadta szegény Zsuzska, nem használt semmit, elindult hát nagy szomorúan. Éppen éjfél volt, mikor az ördög házához ért, aludt az ördög is, a felesége is.

Zsuzska csendesen belopózott, ellopta a tengerütő pálcát, azzal bekiáltott az ablakon:

- Hej, ördög, viszem ám már a tengerütő pálcádat is!

- Hej, kutya Zsuzska, megöletted három szép leányomat, elloptad a tengerlépő cipőmet, most viszed a tengerütő pálcámat, de majd meglakolsz ezért!

Utána is szaladt, de megint csak a tengerparton tudott közel jutni hozzá, ott meg Zsuzska megütötte a tengert a tengerütő pálcával, kétfelé vált előtte, utána meg összecsapódott, megint nem foghatta meg az ördög. Zsuzska ment egyenesen a királyhoz.

- No, felséges király, elhoztam már a tengerütő pálcát is.

A király még jobban megszerette Zsuzskát, hogy olyan életrevaló, de a nénjei még jobban irigykedtek rá, csakhamar megint azzal árulták be, hogy van annak az ördögnek egy aranyfej káposztája is, Zsuzska azt is el tudná lopni, azt mondta. A király megint ráparancsolt Zsuzskára erős parancsolattal, hogy ha a káposztát el nem lopja, halálnak halálával hal meg.

Elindult hát szegény Zsuzska megint, el is ért szerencsésen éppen éjfélre az ördög kertjibe, levágta az aranyfej káposztát, azzal bekiáltott az ablakon:

- Hej, ördög, viszem ám már az aranyfej káposztádat is!

- Hej, te kutya Zsuzska, megöletted három szép leányomat, elloptad a tengerlépő cipőmet, elloptad a tengerütő pálcámat, most viszed az aranyfej káposztámat, csak ezt az egyet add vissza, soha szemedre se vetem.

De Zsuzska nem adta. "Tán bolond vagyok, hogy visszaadjam, mikor kívül vagyok már vele az udvaron?!" Az ördög kergette egy darabig, de sehogy se tudta utolérni, utoljára is visszafordult, Zsuzska pedig ment egyenesen a király elibe, odaadta neki az aranyfej káposztát.

- No, felséges király, elhoztam már ezt is.

A két nénjét Zsuzskának majdhogy meg nem ütötte a guta, amikor megtudták, hogy Zsuzskának most se lett semmi baja, másnap megint bementek a királyhoz.

- Jaj, felséges király, van még annak az ördögnek egy arany kisgyermeke is aranybölcsőben, Zsuzska azt beszéli fűnek-fának, hogy ő azt is el tudná lopni.

Megint behívatta a király Zsuzskát.

- Fiam, Zsuzska, azt hallottam, hogy van annak az ördögnek egy arany kisgyermeke is, aranybölcsőben, te azt is el tudod lopni, azt beszélted, azért ha az éjjel el nem lopod, halálnak halálával halsz meg.

Zsuzska tudta, hogy hiábavaló volna minden beszéd, nem is könyörgött, csak a tengerlépő cipőt kérte el a királytól, azzal elindult. Mire az ördög házához ért, öreg este volt, nem is várakozott, hanem bement egyenesen a házba, felkapta fejére az aranybölcsőt az arany kisgyermekkel, kiszaladt vele, azzal bekiáltott az ablakon:

- Hej, ördög, viszem ám már az arany kisgyermeket is!

- Hej, kutya Zsuzska, megöletted három szép leányomat, elloptad tengerlépő cipőmet, elloptad tengerütő pálcámat, elloptad az aranyfej káposztámat, most viszed az arany kisgyermekemet, csak ezt az egyet add vissza, soha a szemedre se vetem.

Zsuzska csak nevette, de majdhogy sírás nem lett a nevetésből, mert az ördög utána iramodott, Zsuzska meg nemigen tudott a nehéz bölcsővel szaladni, úgyannyira, hogy mire a tengerparthoz értek, tíz lépés nem sok, de annyi se volt köztük, hanem ott aztán Zsuzska felrántotta a tengerlépő cipőt, úgy átlépte vele a tengert, mintha ott se lett volna, azzal ment egyenesen a király elibe, odaadta neki az arany kisgyermeket.

A király, amint meglátta, csak egy szikrába múlt, hogy összevissza nem csókolta Zsuzskát, de az is csak egy cseppbe múlt ám, hogy a két nénje meg nem pukkadt mérgibe, mikor meghallotta, hogy Zsuzska megint visszakerült. Fúrta az oldalukat rettenetesen az irigység, mert látták, hogy a király napról napra jobban szereti Zsuzskát. Bementek hát a királyhoz megint, azt hazudták neki, hogy Zsuzska azt mondta, hogy van annak az ördögnek egy zsák aranydiója, ő azt is el tudná lopni.

Maga elibe parancsolta a király megint Zsuzskát.

- No, fiam, ezt meg ezt hallottam, azért ha holnapra el nem lopod azt az aranydiót, halálnak halálával halsz meg.

Szegény Zsuzska nagyon megijedt, mikor ezt meghallotta, mert tudta, hogy ezt legbajosabb lesz megtenni, mert a zsák a mestergerendán az ördög ágya felett van keresztülvetve, aztán zörög is a dió, mikor viszik; azért hát elkezdett esküdni mennyre-földre, hogy süllyedjen el ebben az álló helyében, szakadjon ki a nyelve ebben a szempillantásban, ha ő azt valaha mondta, csak nem használt semmi kérés-könyörgés semmit, el kellett neki indulni.

Éppen éjszakára ért megint az ördög házához, aludt az ördög feleségestül, Zsuzska szép csendesen belopózott, megfogta a zsákot, kezdte lehúzni a mestergerendáról, amint húzta, amint húzta, egyszer kiódzott a zsák szája, mind kiömlött belőle - nagy zörögve - a sok aranydió. Erre a zörgésre felébredt az ördög, felugrott az ágyból, megfogta Zsuzskát:

- No, kutya Zsuzska, megöletted három szép leányomat, elloptad a tengerlépő cipőmet, elloptad tengerütő pálcámat, elloptad az aranyfej káposztámat, elloptad az arany kisgyermekemet, most el akartad vinni a zsák aranydiómat, hanem csakhogy egyszer a kezem közé akadtál, ha ezer lelked lesz, se szabadulsz meg, hanem három napig hizlallak, akkor nagy vendégséget csapok, jó pecsenye lesz belőled.

Szegény Zsuzska könyörgött, hogy csak most az egyszer eressze el, mindent visszahoz, de nem használt semmit, bezárták az ólba, tettek elibe mindenféle ételt, italt, hogy hadd hízzon, ott tartották három nap, három éjjel.

Negyedik nap azt mondja az ördög a feleségének:

- No, feleségem, én elmegyek, összehívom a vendégeket, te addig fűtsd be a kemencét, mikor úgy befűlik, hogy a puszta fenekén lángot vet a rongy, hívd be Zsuzskát, ültesd rá a sütőlapátra, vesd be, hadd süljön meg.

Elment az ördög, a felesége befűtötte a kemencét, mikor olyan volt, hogy a rongy a puszta fenekén lobbot vetett, behívta Zsuzskát.

- No, te kutya Zsuzska, ülj rá erre a sütőlapátra, hadd vesselek be.

- Jaj, nénémasszony, nem ültem én még sütőlapáton soha, üljön rá kelmed először, mutassa meg, hogy szoktak rajta ülni.

A vén bolond asszony rá hagyta magát venni, ráült a lapátra, Zsuzska hirtelen megkapta a nyelét, bevetette a vénasszonyt a kemencébe, mindjárt összetöpörödött, megsült.

Zsuzska vállára vette a zsák aranydiót, hazament vele a királyhoz, az csak elcsudálkozott, mikor meglátta. Zsuzska elbeszélte, hogy és miképpen szabadult meg az ördögtől, de még azt is elmondta egy füst alatt, hogy ő soha senkinek se mondta, hogy ezt vagy amazt el tudná lopni. A király, amint ezt meghallotta, nagyon megharagudott, a két öregebb leányt kő közé rakatta, Zsuzskát pedig megölelte, megcsókolta.

- No, szívemnek szép szerelme, te az enyém, én a tied, ásó-kapa válasszon el egymástól.

Az ördög, mikor hazament, kereste a feleségét, hogy nem találta, benézett a kemencébe, megösmerte, hogy a felesége sült meg, nem Zsuzska, mérgibe mindjárt megütötte a guta, hogy csak elesett, mint Szent Mihály-nap után a légy.

A király pedig szép feleségével még most is él, ha meg nem halt.

Vitéz János és Hollófernyiges

2010-03-18T21:49:00.001+01:00

Hol volt, hol nem volt, egyszer volt Tiszán innen, Tiszán onnan, Dunán túl, még azon is túl, ahol a kandisznó túr, de még azon is túl, volt egyszer egy kicsi-kicsi kis kert. Abban a kis kertben volt egy igen-igen nagy kert. Abban a nagy kertben lakott egy szegény özvegyember. Volt annak a szegény embernek három lánya meg egy fia. A fiút Vitéz Jánosnak hívták. Amikor az édesapjuk az utolsó órája felé járt, magához szólította az egy fiát, s azt mondta neki:

- Kedves egy fiam, hallgasd meg a szavamat, s ígérd meg, hogy megfogadod. Ha nem, igen nagy baj ér. Most én meghalok. A három lánytestvéred itt marad veled. Akárki kéri akármelyiket, nevét se kérdezd, hozzá kell adni, bárki legyen is.

Azzal az édesapjuk nemsokára meghalt.

Egypár nap múlva éjszaka irtózatos zivatar kerekedett. A nagy égiháború közben egyszer csak megverik az ajtót.

Valaki beszól:

- Gyere ki, Vitéz János!

Kimegy Vitéz János, de nem mutatkozik kint senki. Mégis mondja neki a sötétben valaki:

- Küldd ki a legidősebb lánytestvéredet!

Vitéz János kiküldte a legidősebb lánytestvérét. S maga is kiment utána. Akkor látta, hogy egy irtózatos szörnyeteg sárkány kapta el a lányt. Vitéz János szomorúságnak adta a fejét. Nem tudta, hogy elrabolták-e a testvérét, vagy feleségül vitték-e. Édesapja azt mondta, ahhoz adja a lánytestvérét, aki kérni fogja. De ez nem kért, hanem rögtön elrabolta.

A zivatar nem állt el. Másnap este ismét behangzik az ablakon egy erős hang:

- Gyere ki, Vitéz János!

Vitéz János kimegy. Nem lát senkit, de mégis valaki, akiről azt se tudja, ki vagy miféle, azt mondta neki a sötétben:

- Küldd ki a középső lánytestvéredet!

Szegény lány a kuckóba szaladt. Szaladhatott, ott künn az a hang most azt dörögte, ha ki nem megy a lány, rögtön vége lesz mindnyájuknak. Nem volt mit tennie szegény lánynak, ennek is ki kellett mennie. A fiú utána lopakodott, hogy megláthassa, ki jött a testvéréért. Csak amikor már az a levegőben volt, akkor látta, hogy egy irtózatos nagy szörnyeteg, még az előbbinél is sokkal nagyobb sárkány.

A harmadik este ismét megverték az ajtót, ismét behangzik egy erős hang:

- Gyere ki, Vitéz János!

Kimegy Vitéz János:

- Hozd ki nekem a legfiatalabb lánytestvéredet. De ne késs, mert ha késel, halál fiai vagytok.

Bement János most már ellenvetés nélkül, kihívta a lánytestvérét. Azt is sárkány kapta a levegőbe, még az előbbinél is rettenetesebb, s máris szállt vele tova.

Szegény fiú egyedül maradt. Eddig a lányok főztek, mostak rá. Hamarosan kifogyott mindenből, a kenyérből, a tiszta ruhából. Büszke volt, szomszédokat nem akart hívni, hogy főzzenek, mossanak rá. Becsukta kulcsra az ajtót, és bánatosan világgá indult. Gondolta, addig megyen, míg valahol agyon nem lövik, vagy másképpen el nem pusztul, ha már ilyen egyedül maradt a világon.

Amint megy, mendegél, nagy sokára beér egy városba. Látja, hogy a város minden házának a tetején fekete zászló van kitűzve. Gondolkozik Vitéz János: "No, ezek is úgy vannak valahogy, mint én, csak én elfelejtettem zászlót tűzni a házam tetejére." De aztán mégis kérdezősködni kezdett, miért van a város gyászban. Feleli neki egy öregasszony:

- Ez bizony, fiam, gyászban van, mégpedig olyanban, amilyenben sose volt. Három nap leforgása alatt meghalt a király, a királyné, a fiuk, ezért van ez a nagy gyász. Az árván maradt királykisasszony akaratából.

- Hol lakik a királykisasszony?

- Menj, itt a város közepén van a királyi lakás. De mit akarsz tőle?

- Én, édes öreganyám, szolgálatot keresek. Engem is sok szerencsétlenség ért, szeretnék még nálam is szerencsétlenebbnél szolgálni. Hátha megvigasztalom.

- Bajosan sikerül az neked, fiam, mert a királykisasszony nagyon bizalmatlan. Kihirdette, ha valaki azt meri mondani neki, hogy szereti, ő azt nyomban lefejezteti. Egyedül akar élni.

- No, én úgyis elmegyek hozzá, és megpróbálkozom.

El is ment Vitéz János a királyi palotához. Indulna be egyenest. De ott van a kapus, elibe áll:

- Mit akarsz itt, te legény?

- Szolgálatot keresek.

- Nincs most itt szükség szolgára.

- De hátha van.

- Menj dolgodra; nincs, ha mondom!

De Vitéz János csak állhatatoskodik:

- Pedig én talán megvigasztalnám a királykisasszonyt.

- Mivel, te?

- Merthogy magam is vigaszt keresek. Sok nagy baj ért engem is.

Meghallja ezt az ablakon át a királykisasszony. Kitekint, kihajol, lenéz, meglátja a szomorú arcú legényt. Mindjárt nem érzi úgy egyedül magát. Küldi az inast, hogy kérdezze meg azt a fiatalembert, mi járatban van.

Feleli az ott lent:

- Szolgálatra volna szükségem, ott, ahol énrám volna szükség.

Behívatja a királykisasszony maga elé. Látja, hogy közelről is derék, szép legény. Azt mondja neki:

- Mondd el, mi szükség hajtott szolgálni.

Kezdi Vitéz János a panaszt mondani, közben elfogódik a szíve, majdnem sírva magyarázza, hogy mi minden történt vele három napon keresztül. Hogy veszítette el a lánytestvéreit. Hogy maradt egyedül. Hogy nem maradt otthon, aki főzne-mosna rá.

A királykisasszony is majd elsírta magát.

- No - azt mondja -, te másik szerencsétlen ember, úgy jártál, mint én. Hát fölfogadlak szolgálatra. Pihend ki magadat. Egyelőre nem is fogsz dolgozni, csak ismerkedj a tennivalóval.

A fiú nagyon jól bevált. A királykisasszony felöltöztette szépen; a bátyja ruháiba. Éppen olyan volt, mint az ő testvérbátyja. Így éldegéltek évekig. Már huszonegy éves lett a fiú. Akkor behívatja magához a királykisasszony. Azt mondja neki:

- Mondd, Vitéz János, valamit kérdek tőled, de őszintén felelj. Szeretsz-e te engem vagy se?

Megakadt a fiú. Ha azt fogja mondani, hogy szereti, a fogadalom miatt a királykisasszony a fejét véteti. Ha azt fogja mondani, hogy nem szereti, haragjában véteti a fejét. Mindegy: megmondja az igazat! Hogy szereti. Történik, ami történik.

De a királykisasszony nagyon megörült.

- No - azt mondja -, hát ha szeretsz, én is szeretlek téged! Hívunk papot, megesküszünk. Te leszel a király!

Úgy is történt. Papot hívtak, megesküdtek, meglett rögtön a nagy királyi lakodalom.

Másnap a felesége azt mondja neki, Vitéz Jánosnak:

- Kedves férjem, amit látsz, mindenhez közöd van, de ami zárva van, ahhoz én tartok jogot. A palota legbelsőbb termén lakat van. Ne is érdeklődd soha, hogy miért. Ne is kérdezz róla soha.

Nagyon bántotta Vitéz Jánost, hogy ha ő király már, miért van a palotában valami, amit nem ismerhet. Gondolta, majd csak kitudódik egyszer. De azért fúrta a kíváncsiság. Együtt jártak a templomba. Egyszer is vasárnap fölkészültek, mentek a templomba. Mielőtt megindultak, Vitéz János király a fejét kezdte fájlalni.

Azt mondta a feleségének:

- Csak eriggy el, fiam, magad a templomba, én most nem megyek.

Elment a királyné a templomba. Vitéz János meg ment egyenest a palota legbelsőbb részébe. Ott volt az a tilos terem, akkora, mint egy kocsiszín vagy még egyszer olyan nagy. Zörgette, be akart menni, hiába. Volt Az ajtón zár is, egy irdatlan lakat is. No de ő bemegyen, még ha az ajtót betöri, akkor is. No de döngeti, zörgeti az ajtót, csak nem tudja kinyitni.

Egyszer csak belülről egy tompa hang hangzik, azt mondja:

- Vitéz János, ha be akarsz jönni hozzám, eriggy a feleséged ágyához, a vánkosa alatt van a kulcs, avval kinyithatod az ajtót, s bejöhetsz.

Úgy is történt. Elmegy Vitéz János, keresi a kulcsot, megtalálja. A két nagy, széles kapu kivágódik, Vitéz János bemegy bátran, s látja, hogy a nagy terem közepén egy irtózatos nagy kőkád van lefenekelve.

A kőkádon meg egy nagy kőlap, három helyen is ráabroncsolva. Valami neszez a kádban. Azt mondja egyszer csak, aki a kádban van:

- Vitéz János, adj nekem egy ital vizet, adok neked érte egy életet.

- Nem kell nekem az életed; adok neked anélkül is nem vizet, hanem, ha akarod, egy ital bort.

Válaszol erre az a valaki örvendezve a kádból:

- Itt van, nézd, ennek a kádnak a fedőlapján egy lyuk; ezen öntsd be, én odatartom a számat, és megiszom.

Úgy is történt. Mikor megitta, egy abroncs lepattant a kádról.

- Adjál még egy ital vizet, Vitéz János, adok érte egy világi utat.

Feleli Vitéz János:

- Adok neked nem vizet, hanem egy ital bort.

S odaadta.

Akkor lepattant a második abroncs a kádról.

Hangzik azonban ismét a kőlap alól:

- Adjál még egy ital vizet, adok neked egy világi próbát.

- Adok neked nem vizet, hanem egy ital bort.

Vitéz János beöntötte a harmadik ital bort. Lepattant erre a kádról a harmadik abroncs is. A kőlap felemelkedett. Rettenetes szélroham csapott ki a kádból, majd valami szörnyű teremtmény szökkent ki belőle. Kimenekült a fogoly! Repülni tudott! Úgy megütötte Vitéz Jánost a szárnyával, hogy eszméletlenül rogyott össze.

Maga sem tudta, meddig feküdt ott. Mikor magához tért, s kezdett széjjelnézni, először is az jutott eszébe, hogy a felesége még nincs otthon. Nézi az órát, a templomból már rég kijöttek! Felugrott, sietett a paphoz. Azt mondja a pap Vitéz Jánosnak:

- A felséges királyné, mint máskor is szokott, öt perccel hamarabb kiment, mint az egész gyülekezet. Attól fogva nem láttam.

De most már jönnek is a testőrök, és jelentik neki, hogy egy rettenetes szárnyas állat épp akkor, amikor a királyné hazafelé ment a templomból, levágódott a palota és a templom között, fölkapta a királynét, fölszállt vele a levegőbe, elvitte, és azt hagyta üzenetül Vitéz Jánosnak, azt kiáltotta le a felhők közül:

- Hollófernyigesnek adtad, Vitéz János, a három ital bort: ha megszomjazol, jöjj el hozzám, visszaadom.

Most már tudta Vitéz János, hogy ki rabolta el a feleségét. Hollófernyiges a sárkányok fejedelme. Összehívatta tüstént Vitéz János a katonáit, a testőreit, a cselédeket, kiadta a parancsot, hogy amíg ő vissza nem jön, a palotába senki ember fia be ne tegye a lábát, a gazdálkodás pedig csak menjen úgy, mint eddig ment. Akkor elszántan útnak indult. Hátizsákjába tett egy kis ennivalót.

- Gyerünk, hát, neki a világnak! Addig megyek, amíg élek vagy elpusztulok, addig, amíg meg nem látom a feleségemet.

Ment, mendegélt, hetedhét ország ellen, még azon is túl. Egyszer egy nagy vad erdőbe ért. Elesteledett. Ahogy besötétlett, Vitéz János fölment egy magas fának a tetejébe, azért is, hogy a vadak éjjel meg ne támadják, de azért is, mert onnan nézett körül a világ sötétségébe. Látta, hogy igen-igen messze valami világ pislog. Elszánta magát erre, mégsem hál meg ezen a fán, hanem elmegy, megkeresi azt a világot.

Ment, mendegélt, egyszer csak elért a pislákoló kis világhoz. Egy ablakból szűrődött ki. Vitéz János illően bekopogtat; kihangzik egy hang:

- Gyere be, ha idegen vagy.

Benyitja Vitéz János az ajtót, hát csodák csodája, kit lát ottan?

A legidősebb lánytestvérét.

Nagyon megörültek egymásnak.

- Adjon Isten jó estét, kedves jó testvérem!

- Adjon Isten neked is, kedves jó testvérem! Hol jársz itt? Mióta hazulról elkerültem, még madarat sem láttam onnan valót. De rejtőzz azonnal el, mert az én uram a hatfejű sárkány; ha hazajön, azonnal végez veled.

Felel neki erre Vitéz János, legyintve:

- Nem baj, édes jó testvérem, ha kivégez is, csakhogy még egyszer láthattalak téged.

Mondja neki a lánytestvére:

- De csak bújj ide az ágy alá, mert mindjárt itthon lesz.

Alig bújt el Vitéz János, nagy dörögve megérkezik a sárkány. Amikor bemegy a házba, mindjárt azt kérdezi:

- Idegen szagot érzek! Ki járt itt?

Azt mondja a felesége:

- Mért éreznél, kedves férjem, idegen szagot? Idegenből jöttél, magaddal hoztad.

- Nem úgy van az, hanem bújj ki csak, sógor, az ágy alól!

Mert közben meglátta Vitéz Jánost. Kibújt a sógor, Vitéz János, az ágy alól. A sárkány rögtön elnyelte. De aztán szépen kiköpte, megint bekapta, megint kiköpte. Háromszor végezte ezt vele, ez volt nála a szeretet jele. Akkor végre megszólította:

- Mi járatban vagy itt, sógor, mondd csak, itt, ahol még a madarak se járnak?

Azt mondja neki Vitéz János:

- Hollófernyiges ellopta a feleségem, nem tudsz-e valamit róla, hogy merre lakik?

- Haj, hallod, itt ment keresztül a határomon, de ha én azt tudom, köbálvánnyá változtatom. Hanem holnap reggel elmegyünk a bátyámhoz.

Úgy is történt. Másnap reggel a sárkány derékon kapta a sógort, fölszállt vele a levegőbe, és pillanatok alatt már a bátyjánál volt vele. Bemutatja neki. Az is elkiáltja magát:

- Isten hozott, kedves sógor, hol jársz itt?

Széjjelnéz Vitéz János, a sógor, meglátja a középső lánytestvérét. Megvolt azzal is a nagy öröm. Csak akkor kezdtek el bánkódni, amikor Vitéz János elmondta, hogyan lopta el Hollófernyiges a feleségét. Azt mondja a második sárkány:

- Itt ment keresztül az én határomon is, ha tudom, mit mívelt, kőbálvánnyá változtatom, ahhoz jogom van, meg erőm is van hozzá. Hanem majd holnap reggel elmegyünk a bátyámhoz, az ő birtoka már Hollófernyiges országával határos.

Úgy is történt. Megragadta a második sárkány is a sógort, és egykettőre a bátyja birtokán volt vele. Amikor Vitéz János bement a sárkány szobájába, kit lát ott, mint a harmadik lánytestvérét. Összeölelkeztek. Felugrott erre a harmadik sárkány:

- Isten hozott, sógor, mi járatban vagy itt, ahol még a madarak sem járhatnak?

Elmondta Vitéz János itt is, hogy Hollófernyiges ellopta a feleségét. Csóválja fejét a legidősebb sárkány:

- Itt ment keresztül a határomon. Ha egy pillanattal hamarább észreveszem, kőbálvánnyá változtatom. Mert fejedelmünk ugyan, de mindnyájan gyűlöljük. Azért is adták rabnak, kőkádba. No, de mit akarsz te most tőlem?

- Azt, hogyan tudnám a feleségemet elhozni tőle?

A három sárkány jót akart a sógorral. Vitéz János most nézte meg őket. Az egyik hatfejű volt, a másik tizenkétfejű, a harmadik huszonnégyfejű.

Azt mondja a huszonnégyfejű:

- Hárman vagyunk testvérek, elég fogós fickók vagyunk, de ha ezren volnánk, akkor se bírnánk ővele, olyan erős. Hanem tudod, mit, sógor? Kifogunk rajta ésszel. Elmégy hozzá koldusruhában; reggel nyolc órára kell ott lenned. Mit ígért neked, amikor italt adtál neki, háromszor is?

Elsorolja a fiú, hogy egy életet ígért, egy világi utat, meg egy világi próbát.

Válaszol a huszonnégyfejű:

- Akkor indulj neki, tán sikerül elhoznod a feleséged. Reggel nyolc órakor szokott a kútnál lenni szegény asszony. Siess.

Azt mondja a hatfejű sárkány:

- Itt az én paripám, ülj fel rá, és próbáld visszaszöktetni a feleségedet. Majd meglátjuk, mi történik.

Úgy is lett. Felül Vitéz János a lóra, vágtat a kúthoz. Megy reggel a felesége vízért. Amikor meglátták egymást, sírtak mind a ketten. Mondja neki az asszony végre:

- Miért adtál engem ennek az irtózatos állatnak?

- Dehogy adtalak! - feleli Vitéz János. - De most már siessünk! Gyere, ülj fel a lóra, viszlek!

Közben otthon Hollófernyiges éppen reggelizett. Egyszerre mit hall? Hogy kint az istállóban veszettül rúg-vág, toporzékol az ötlábú lova. Kiugrik Hollófernyiges az istállóba, s rákiált a lovára:

- Mi bajod, ebek egyék-igyák a véred? Nincs mit enned? Nincs mit innod? Nincs szép gazdasszonyod?

Felel a ló hátrafordulva a jászoltól:

- Van mit ennem, van mit innom, de nincs szép gazdasszonyom. Viszik!

- Ehetem még, ihatom még? Utolérjük?

- Ehetsz, ihatsz, egy mázsa szivart elszívhatsz, egy mázsa mogyorót megrághatsz, egy oldalra kialhatod magad, velem még akkor is utoléred.

Hollófernyiges ivott, evett, szivarozott, mogyorót rágott, aludt, akkor szépen felült az ötlábú paripájára. A paripa húsz lépéssel húsz mérföldet haladt, Hollófernyiges mindjárt utol is érte Vitéz Jánost.

Mondta neki:

- No te nyomorult, ide hallgass! Adtam neked egy életet. Most élhetsz vele, nem bántalak. Add ide az asszonyt, de ide többet ne gyere.

Azzal elvette tőle, és ment vissza haza.

Megy haza Vitéz János is nagy szomorúan a sógorokhoz.

Várja a három sógor a határszélen:

- Na, hogy s mint esett, sógor?

- Elvette a feleségemet tőlem. Pedig már hoztam.

Azt mondja erre a középső sárkány, a tizenkétfejű:

- Holnap megint elmégy érte az én paripámon! Próba szerencse; lesz, ami lesz.

Úgyis történt. Másnap felült Vitéz János a tizenkétfejű sárkány lovára.

Nyolc órára megint a forrásnál volt. Megint mondja a feleségének:

- Gyere kedves feleségem, ülj fel, hadd vigyelek haza!

- Jaj, ne járj értem, mert az életedbe kerül. Ha engem ideadtál, eriggy, és élj a királyságodban inkább, mintsem elpusztulj.

De azért csak fölült az ura mögé.

Elkövetkezik az idő, Hollófernyiges ötlábú lova megint csak rúg-vág, ágaskodik.

Abbahagyja az evést, kiugrik Hollófernyiges az istállóba, ráordít a lovára:

- Mi bajod, ebek egyék-igyák a véred! Nincs mit enned? Nincs mit innod? Nincs szép gazdasszonyod?

- Van mit ennem, van mit innom, de nincs szép gazdasszonyom. Viszik!

- Ehetem még, ihatom még? Utolérjük?

- Ehetsz, ihatsz, három mázsa szivart elszívhatsz, három zsák mogyorót elrághatsz, két oldalra kialhatod magadat, még akkor is utolérjük.

De most már csak okkal-móddal csinálta mindezt Hollófernyiges. Sietett fölnyergelni a lovát, s utána! Mikor utolérte Vitéz Jánost, azt mondja neki:

- Megint itt vagy, nyomorult? Adtam neked egy világi utat. Most élhetsz vele nem bántalak, csak add ide a feleségemet s eltakarodj a földemről.

Visszavette Vitéz Jánostól az asszonyt, s vitte haza.

Ment haza Vitéz János is nagy szomorúan a három sógorhoz. Azok már várták:

- Mi újság, sógor?

- Visszavette a feleségemet. Pedig már hoztam!

Azt mondja erre a huszonnégyfejű sárkány:

- Holnap reggel az én paripámra ülsz, és megpróbálod harmadszor is.

Harmadik nap ment megint Vitéz János a feleségéért. Most is ott találta a forráskútnál, magához vette, hozta. Közben az istállóban megint rúg-vág, ágaskodik Hollófernyiges lova. Abbahagyja a reggelit, kiugrik Hollófernyiges, ráordít a lovára:

- Mi bajod, ebek egyék-igyák a véred! Nincs mit enned? Nincs mit innod? Nincs szép gazdasszonyod?

- Van mit ennem, van mit innom, de nincs szép gazdasszonyom. Viszik!

- Ehetem még, ihatom? Utolérjük?

- Ehetsz, ihatsz, három mázsa szivart elszívhatsz, három zsák mogyorót elrághatsz, három oldalra kialhatod magadat, még akkor is utolérjük.

De ebből most már nem végzett el semmit Hollófernyiges, felült gyorsan a lovára, s már utol is érté Vitéz Jánost. Megállította. Azt mondja neki Hollófernyiges:

- Na, te nyomorult! Adtál három ital bort, adtam neked egy életet, egy világi utat és egy világi próbát. Most már a világi próba is lejárt! Ha még egyszer ide teszed a lábad, diribről darabra vagdallak, s megetetlek a hollóimmal!

S azzal visszavette tőle megint csak az asszonyt.

Ballag Vitéz János most már igazán nagy szomorúan vissza a sógorokhoz. Kérdezi a három sárkány:

- Mi újság, sógor?

- Nincs kegyelem többé Hollófernyigesnél.

Mondja erre a huszonnégyfejű sárkánysógor:

- Azért még holnap is el fogsz menni! Felöltözöl koldusruhába. A feleségedet most is a kútnál fogod találni. Mondd meg neki, ha szeret, ha igazán akarja, hogy feleséged legyen, tegye meg a te óhajodat, hisz te is már nagyon sokat szenvedtél érte. Kérdezze meg attól a gazember Hollófernyigestől, hol akad még az ő lovának párja a világon. Várd meg, amíg a feleséged megtudja tőle. De akkor rögtön gyere haza a feleséged nélkül.

Úgy is történt. Másnap ott várta Vitéz János megint a feleségét reggel a forráskútnál.

Azt mondja neki rögtön az asszony:

- Kedves egy férjem, miért jöttél értem; előttem fog darabokra vagdalni az az átkozott Hollófernyiges!

Feleli Vitéz János:

- Kedves feleségem, ha akarsz még a feleségem lenni, vagyis hogy megszabadítsalak ettől a gonosztól, kérlek valamire. Én már sokat szenvedtem érted, szenvedj te is. Kérdezd meg tőle, hogy van-e az ő lovának párja a világon, vagy nincs. Én ittmaradok, megbújok. Mihelyt megtudod, amit kérek, gyere még egyszer vízért, s mondd meg nekem.

- Hogyne tenném meg, édes uram, érted s értem.

Megy is az asszony be, viszi nagy örömmel haza a vizet, s mondja Hollófernyigesnek:

- Látod, kedves férjem! - ilyen hízelgő szépen szólt hozzá -, nagyon ráijesztettél arra a földi férjemre, már nem mert értem jönni, nem is jön soha tán. De nem is lehet ami lovunknak megadni az árát! A világ minden pénzénél többet ér. Ugyan mondd már, kedves egy férjem, van-e még a mi lovunknak párja a világon!

Felugrott erre Hollófernyiges, s úgy pofon vágta a feleségét, hogy kézzel kellett fölrázni, amiért ilyet mert kérdezni tőle. De ahogy följózanodott, megint csak azt kérdezte az asszony:

- Megütöttél, hát most már mondd meg, van-e a mi lovunknak párja a világon!

Hollófernyiges erre megint pofonvágta úgy, hogy vízzel kellett fellocsolni. Nagy sokára, amikor magához tért, megint csak megkérdezte az asszony:

- Hát most már igazán mondjad meg, van-e a mi lovunknak párja ezen a világon!

Harmadszor is fölugrott Hollófernyiges és harmadszor is úgy pofon vágta, hogy ecettel kellett föllocsolni szegényt. Mikor magához tért az asszony, újból csak megkérdezte:

- No, de most már igaz-igazán mondd meg, kedves férjem, hogy van-e a mi lovunknak párja a világon!

Felelte Hollófernyiges mérgesen:

- Most már megmondom neked: van! Méghozzá nem is olyan, mint a miénk, hanem százszorta gyorsabban futó. A miénknek csak öt lába van. De van a mi lovunknak egy testvére, annak hat a lába. Az pedig a Tüzes-tengernek a hetvenhetedik szigetén van, egy vasorrú bábánál. Éppen azon gondolkodom, hogy el kéne menni érte, ide kéne elhozni, nehogy az a te földi féreg férjed még elmenjen és megvegye, mert azon aztán el tudna szöktetni tőlem téged.

Ment ki ezután rögtön az asszony a forráshoz! Elmondta az urának, mi történt: hogy van annak a lónak párja, sőt nem is párja, hanem annál még sokkal gyorsabb. Vitéz János elbúcsúzott tüstént a feleségétől, útra kelt, ment vissza a három sógorához. Várták már, s kérdezték:

- Mi újság, sógor?

Elmondta hát Vitéz János, hogy nemcsak párja van Hollófernyiges lovának, hanem van a világon egy hatlábú csikó, amelyiknek Hollófernyiges lova a nyomába se léphet. A Tüzes-tengernek a hetvenhetedik szigetén van, egy vasorrú bábánál.

- Hát, sógor, azért bajos elmenni, tegyünk még egy próbát a feleségedért. Én adok neked lovat. A nyerge alá tegyél egy zsákot. Próbáld megszöktetni a feleségedet. De mondd meg neki: ha Hollófernyiges utána ered, utolér és összevagdal, kérje meg Hollófernyigest, engedje meg neki, hogy a te összedarabolt testedet szedje bele abba a zsákba, és tegye keresztül a lovad hátán, hadd vigyen haza, nehogy a madarak megegyenek.

Úgy is történt. Másnap reggel Vitéz János bátran lóra ült, elment a feleségéhez. Ott találta a forrásnál. Azt mondta neki:

- Édes feleségem, eljöttem érted.

- Jaj, minek jöttél, kedves férjem, most darabokra vagdal majd ez a szörnyű állat, ahogy fenyegetett.

- Nem baj az sem; ha mégis úgy esik, csak arra kérd, hogy ha össze talál is vágni, rakhasd te bele a testemet ebbe a zsákba, s tehesd föl a lovam hátára, hogy vigyen engem haza.

Amíg ők így beszéltek, otthon az istállóban rúg-vág, ágaskodik Hollófernyiges lova. Kiugrik Hollófernyiges, ráordít a lovára:

- Mi bajod, ebek egyék-igyák a véred! Nincs mit enned? Nincs mit innod? Nincs szép gazdasszonyod?

- Van mit ennem, van mit innom, de nincs szép gazdasszonyom. Viszik!

- Van időnk?

- Nincs!

Rögtön felugrott a lovára Hollófernyiges. Hamar utolérte Vitéz Jánost; minden szó nélkül kétfelé szelte a lova hátán, aztán darabokra vagdalta. Nézi borzadva az asszony, de nem sír, hanem ezt mondja:

- Kedves férjem, ne haragudj rám azért, amit kérek. Vitéz Jánosnak is felesége voltam, ő is törekedett utánam, akár te, de hát te nyertél el engem. Engedd meg, hogy összeszedjem az eldarabolt részeit, és belerakhassam abba a zsákba, amelyik ott lóg a nyereg alatt, hadd vigye haza a lova a hazájába.

Hollófernyiges megengedte neki; még ő is segített az összeszedésben. Berakták Vitéz János testét a zsákba, jó erősen bekötötték a zsák száját, keresztültették a ló hátán. Hollófernyiges belerúgott a lóba.

- Vidd haza a gazdád - mondta nevetve.

Mert most aztán megnyugodott Hollófernyiges; azt hitte, hogy Vitéz János elpusztult a föld színéről, nem kell miatta a másik csikót elhozni. De hiszen még ha élne is az a nyomorult Vitéz János, akkor sem tudná megvenni azt a lovat tíz királyságért sem!

Vitte közben a ló Vitéz Jánost a sógorokhoz. Hazaért vele. A három sárkány már előre igen szomorú lett. Nézték, itt jön a sógor a zsákban. De aztán gyorsan levették a ló hátáról, bevitték az acélműhelyükbe. Rátették az acélműhely üllőjére. Mindegyik sárkány nagy pörölyt vett a kezébe. Kezdték ütni, vágni, verni a zsákot. Annyira verték, ütötték, ameddig a zsákban olyan emberalak nem lett, mint amilyen Vitéz János addig volt. Akkor megkenték forrasztófűvel, megöntötték élesztővízzel, s kibontották a zsákot. Vitéz János fölébredt. Sokkal különb ember lett, mint eddig. Azt mondja:

- Sógorok, de elaludtam!

Feleli neki a huszonnégyfejű sárkány:

- Bizony el, sógor! De most már készülj az útra, ha el akarsz menni annak a tengernek a hetvenhetedik szigetére. Annál a vasorrú bábánál beállhatsz szolgálni, annak mindig szüksége van szolgára. Meg is fogad, akármit is kérsz tőle. De ne kérj te bérbe semmi mást, mint az asszony koszos, beteg lovát, egy sült bárányt, egy kefét meg egy vakarót. Nesze, itt van ez a síp. Akármi bajod történik, ha belefújsz ebbe a sípba, azonnal segítségedre megyünk. Még egyszer mondom: kínál majd az öregasszony aranyat, gyémántot, mindent a csikó helyett, de semmit el ne fogadj, csak azt, amit mondtam.

Elbúcsúzott Vitéz János a sógoroktól, s indult a Tüzes-tengernek a hetvenhetedik szigetére. Ment, ment, ment, amíg csak oda nem ért. A szigeten egy vén boszorkány fogadta. Ennek volt a nevezetes csikaja. Odaköszön neki Vitéz János:

- Adjon Isten jó napot, édes öreganyám.

- Adjon Isten neked is, fiam. Ejnye, de derék szép legény vagy; mi járatban vagy erre?

Azt mondja Vitéz János:

- Szolgálatot keresek, édes öreganyám, ha szüksége volna kocsisra.

- Hogyne volna, kedves egy fiam! Mind ilyen derék szép emberek szolgáltak nálam, mint te vagy. Nem is lesz nagy a dolgod.

Volt annak a vasorrú bábának három lánya. Azokat ő csikóvá változtatta. Azokra kellett vigyáznia három nap, mert három napból állott az esztendő.

Azt mondja a boszorkány:

- Mi bért akarsz, te derék legény?

Felel Vitéz János:

- Nem kérek én egyebet, édes öreganyám, mint csak azt a rossz csikót kérem, amelyik ott fekszik ni.

Az pedig úgy benne feküdt a ganajlében, csak az orra volt kinn, meg a füle.

- Kérj még egyebet, fiam: mért csak ennyi bért akarsz?

- Kérek én - mondja Vitéz János - még egy sült bárányt, egy kefét meg egy vakarót.

- Halljuk tovább, fiam, kérj még - mondta a boszorkány, abban a hiszemben, hogy Vitéz János úgysem tudja kiszolgálni az esztendőt.

- Nem kell semmi egyéb - mondja Vitéz János.

- Jól van, fiam.

Ezzel elővette a vén boszorkány a pennáját, s megszúrta az ujját, vért eresztett belőle. Azzal írta a szerződést.

- Nesze, fiam, itt a kötőfékszár; vezesd ki a csikókat a legelőre. De vigyázz rájuk, mert nagyon el vannak betyárosodva. Olyan ügyetlen szolgáim voltak teelőtted, hogy a csikók arra mentek tőlük, amerre akartak. De most ide nézz, mi van még a szerződésben. Ha a csikókat meg nem őrzöd, a fejedet veszem. Látod ezt a kastélyt? Csupa emberfőből van kirakva. A kastély falán egy hely még üres: oda a te fejed kerül, ha nem ügyelsz.

Kivezeti Vitéz János a csikókat. A vén boszorkány álomporos kenyeret adott neki. Messze volt a legelő.

A nagy gyaloglás elfárasztotta Vitéz Jánost. Ahogy kiért a legelőre, evett a kenyérből, majd lenyűgözte a csikókat. Rögtön utána letette a fejét, s abban a pillanatban elaludt. Aludt ő bizony uzsonnáig.

Amikor fölébredt, körülnézett - nincs csikó sehol!

Igen nagy bánat ütötte meg a fejét, mi történik most már vele. Aha, de eszibe jutott, hogy a sógorok adtak neki egy sípot. Belefújt a sípba: rögtön ott termett a hatfejű sárkány.

- Mi baj, sógor?

- Nincsen csikó!

- Látod azt a tábla kölest?

- Látom.

- Az az egyik csikó. Látod azt a csőszkunyhót?

- Látom.

- Az a másik csikó. Látod a kunyhó előtt azt a csőszt?

- Látom.

- Az a harmadik csikód. Ne, itt ez a kötőfék, eriggy oda a csőszhöz. Akármit kiabál rád, csak menj hozzá bátran, és vágd a fejéhez ezt a kötőféket.

Megfogadta a szót Vitéz János. Megy a csősz felé. Az már messziről kiabál:

- Ne gázold le a kölesemet, te gazember! Hogy mersz idejönni? Mindjárt agyonlőlek!

De Vitéz János nem hallgatott semmire, csak gázolta a szép kölest, amíg a kunyhóhoz nem ért. Akkor fogta a kötőféket, a csősz fejéhez vágta. Nyomban ott termett a három csikó. Eltűnt a köles, el a kunyhó, el a csősz, ott termett helyükben a három csikó. Vitéz János fölült az egyikre, úgy vitte haza őket. Ahogy elért a kapuhoz, bekiáltott:

- Nyissa ki, édes öreganyám, a kaput!

Azt feleli a vén boszorkány:

- Ha csikós vagy, ugrass keresztül rajta!

Magas volt a kerítés, elég volt átugratni. Belevágta Vitéz János a sarkantyúját a csikóba, és átugratott a kapun.

Mondja a vénasszony:

- Kedves egy fiam, hát hazahoztad a csikókat?

- Haza én, édes öreganyám.

- Derék legény vagy, hogy hazahoztad ezeket a bitangokat. Eriggy be, édes fiam, vacsorálj meg, ott a vacsorád az asztalon. Én majd adok ezeknek a csikóknak egy kis abrakot.

De a fiú megállt az ajtó mellett; furcsa neszt hallott. Aztán az istálló felé lesett. Bemegy a vén boszorkány az istállóba, és a három csikó elé egy véka zsarát tüzet önt. Elővesz egy tüzes vasrudat, üti-veri a három csikót, és azt mondja:

- Betyár bestiák, szeretitek a kocsist, ugye?

Azt feleli a csikók közül az egyik:

- Édesanyám, ne ölj meg bennünket, mert ha te egy ördög vagy, a kocsis száz ördög.

Azt feleli erre a vén boszorkány:

- De most már vigyázzatok ezen a két napon magatokra, hogy meg ne őrizhessen benneteket.

A fiú bement, nyugodtan megvacsorázott. Másnap reggel felkelt, ismét álomporos früstököt adott neki a vén boszorkány. Mire kiért a legelőre a csikókkal, rájött az álom, elaludt. Délutánig aludt. Egyszerre fölébredt, széjjelnézett, hát nincsen csikó! De megint csak eszibe jutott, hogy a sógorok adtak neki egy sípot. Belefújt a sípba. Azonnal ott termett a tizenkétfejű sárkány:

- Mi a baj, sógor?

- Nincsen csikóm, sógor!

Azt mondja neki erre a tizenkétfejű sárkány:

- Látod azt a községet?

- Látom.

- Az az egyik csikó. Látod benne azt a templomot?

- Látom.

- Az a másik csikód. Eredj be a templomba: ott bent van a harmadik csikód, a pap. Itt van ez a kötőfék. Nehezen fognak hozzá engedni, mert tele lesz a templom néppel. De csak told őket két oldalra, s törekedj a paphoz.

Indul Vitéz János, megy végig a falun, annyi volt a kutya, majd megették; sehogy sem akarták a templom közelébe engedni. Amikor a templomhoz ért, a pap éppen misézett. Ment csak egyenesen a paphoz. Valaki megkapta a göncét:

- Hova mész, te? Nem látod, hogy misézik a pap?!

Mások is megkapják a ruháját, nem akarják engedni a pap közelébe. De ő utat nyit magának, a paphoz lépett. Szó nélkül fejéhez vágta a kötőféket. Egyszeriben nem volt ott se község, se templom, se pap: hanem három csikó. Vitéz János ráült az egyik csikóra, úgy vágtatott hazafelé. Amikor a kapuhoz ért, megint bekiáltott:

- Nyissa ki, öreganyám, a kaput!

Azt feleli a vén boszorkány:

- Ha csikós vagy, ugrass be rajta!

Belevágta Vitéz János a sarkantyút a csikóba, és keresztülugratott a kapun. Azt mondja a vén boszorkány hízelegve:

- Hazajöttél, kedves egy fiam? Eriggy csak be vacsorázni. Én majd adok ezeknek a csikóknak egy kis abrakot.

Vitéz János megint megállott az ajtó mellett, hogy hallja s lássa, mit fog a vénasszony csinálni. Az megint zsarát tüzet öntött a csikók elé. Aztán kezébe fogott egy tüzes vasdorongot, azzal ütötte-verte a három csikót; közben azt mondta nekik:

- Szeretitek a kocsist, ugye, betyárok, azért tud benneteket hazahozni?

Megszólal az egyik csikó, azt mondja:

- Ne ölj meg bennünket, édesanyám, ha te egy ördög vagy, ő száz ördög.

Azt feleli a vén boszorkány:

- De most már igazán vigyázzatok, holnap meg ne őrizzen benneteket!

De azon a harmadik reggelen még kenyeret sem adott a vén boszorkány a szolgának. Kiment Vitéz János, kivitte a csikókat, lepányvázta, úgy összekötözte őket, hogy alig tudtak mozogni. Reggeli helyett pipára gyújtott, de a szemét le nem vette a csikókról. Lássuk, hogy tűnnek el előle, ha tudnak!

Ahogy így pipázik, egyszerre csak arra megy egy koldusember. De hát ki volt az a koldus? Vitéz János se gondolta, hogy a vén boszorkány! Könyörög a koldus, hogy legyen szíves Vitéz János, adjon egy kis tüzet a pipájából. De mindig úgy fordul, hogy a csikókat János ne lássa. Gyanút fogott János, de ahogy belenéz a pipájába, hogy lehet-e egy kis tüzet adnia, a szemét mégiscsak levette a csikókról.

Mire széjjelnézett, se csikó, se koldus.

- Na - mondja Vitéz János -, ezeket elnyelte a föld.

De máris belefújt a sípba: ott termett rögtön a huszonnégyfejű sárkány.

- Mi baj, sógor?

- Nincsen csikó, sógor!

Feleli erre a huszonnégyfejű:

- Bizony nincs, és nem is tudom, lesz-e valaha! Noha azt tudom, hova lettek. Keszeghallá váltak. Abban a tengerben van három keszeghal, azok ők. Nesze, itt van a kötőfék, állj ki a tenger partjára. Ha véletlenül ; ara úsznak, vágd a fejükhöz a kötőféket. Mert mi most három csukává válunk, mi fogjuk űzni azt a három keszeget - a te három csikódat! Hívom is a testvéreimet.

Ahogy együtt voltak, a három sárkány nyomban átváltozott három csukává! Indultak azonnal a három keszeg felkutatására. A tengerben; meg is lelték, már űzték, zavarták is a keszegeket, de mikor már majdnem a fiú felé nyomták volna őket, a három keszeg kiugrott a vízből, három nyúllá váltak. Erre a három sárkány gyorsan három agárrá vált, s utánuk! Mire elfogták volna őket, a három nyúl három galambbá vált. A három sárkány erre három karvallyá. Utánuk! Mire elfogták volna őket, a három galamb három egérré vált, belebújtak a földbe. A három sárkány erre három vakondokká vált: utána! Már mikor majdnem elfogták őket a három egér kiugrott a földből. Épp a vén boszorkány elé, aki akkorra már arrafelé somfordált. A boszorkány három gyűrűvé változtatta, és az ujjára húzta őket. A három sárkány ez ellen már tehetetlen volt. Szomorúan mentek Vitéz Jánoshoz. Ezt mondta a huszonnégyfejű sárkány:

- No, sógor, megvan a nagy baj: az a vén boszorkány vitte haza a csikókat. Otthon három tojássá változtatta őket, csinált egy fészket a sutba, ő maga ül rajtuk. Alóla pedig nagyon nehéz kivenni.

De a legkisebb sárkány nagyon ügyes volt, az ezt mondta:

- Halljátok, mit mondok én nektek! Én tudom, hogy a vénasszony padlásán van egy aranytyúk, egy aranyliba, egy aranypulyka meg hírmondó aranykakas. Én majd rókává válok, felbújok az eresz alatt a padlásra, és zavarni, nyaggatni, szorongatni fogom ott őket. Azok majd nagy ricsajt csapnak, amire a vén boszorkány hátha fölugrik a védelmükre a tojásokról. Ha megteszi, te, sógor, húzódj a kötőfékkel az ajtó mellé, szökkenj be tüstént a házba, és csapd a tojásokhoz a kötőféket!

Így is történt. A fiú odalopózott a konyhaajtóhoz, ott ügyesen meghúzódott. A rókává változott sárkány felmászott a padlásra, és elkezdte zavarni az aranybaromfit. A hírmondó aranykakast meg is fogta, és az egyik sarokba vágta. Rikácsolás, röpködés, kárálás, mi volt azon a padláson! A vénasszony csak emelgette magát a tojásokon, mégsem kelt föl, csak szóval hajtotta a rókát, csak ordított:

- Róka he, róka he!

De aztán már nem győzte a dolgot, fölugrott a tojásokról, kezébe kapta a piszkafát, fel a padlásra! A fiú ezalatt beszökött a konyhába, és készült a tojásokhoz vágni a kötőféket. Hogy a fiúnak ideje legyen elvégezni a dolgát, a róka körül-körül szaladt a padláson, a vasorrú bába meg utána a piszkafával. Mikor már gondolta a róka, hogy a sógora elvégezte a dolgát, akkor leugrott és elszaladt. A fiú közben valóban a tojásokhoz vágta a kötőféket. Mire kimegy a vénasszony az udvarra, mit lát? Azt látja, hogy a kocsis ott fogja a három csikót. Azt mondja a vénasszony, nagy hízelkedve:

- Hát hazahoztad a három csikót, kedves fiam?

Feleli Vitéz János:

- Haza én, édes öreganyám, hiszen jó szolga vagyok.

- Helyes fiam, derék fiú vagy. Most már el is készítem a szegődött béredet, kitelt az esztendőd, elmehetsz.

- Kérem is, édes öreganyám.

De akkor azt mondja a vén boszorkány a fiúnak:

- Hallod, fiam, mondok neked valamit. Szegény ember vagy-e, vagy valami királyfi?

- Én, édes öreganyám, csak egy szegény ember gyereke vagyok.

- Tudod mit akkor? Adok én neked három egész szekér aranyat, elvitetem a házadhoz haza, még a gyermekednek a gyermeke is úr lesz belőle. Mert ez a rossz csikó, ami itt van a trágyalében, mit ér az neked? Annyit sem, mint ez a sült bárány, kefe s vakaró, amiért elszegődtél hozzám.

- Nem bánom én, édes öreganyám, amit ér, azt ér, énnekem más fizetés nem kell, csak amit a szerződésben kértem, de ahhoz ragaszkodom.

Elkészítette, mit tehetett mást, a vénasszony, amit kiszegődtek, a bárányt, a kefét, a vakarót; összecsomagolta, odaadta neki. Indult Vitéz János, megfogta a csikót a fülénél fogva, kihúzta a trágyaléből. Csutakolgatja, törülgeti. Azt mondja neki a vénasszony, nagy mérgesen most már:

- Vidd ki tüstént az udvaromról, ha már megnyerted!

Vitéz János hiába biztatta a csikót, az csak hevert tehetetlenül. Végül is nem tudott mit cselekedni, a nyakába vette a csikót, s úgy vitte ki. Bizony mondom, még a sarkán is folyt a trágyalé. De a csikó nehéz volt nagyon. Vitte jó darabot Vitéz János, vitte, amíg bírta, de aztán ledobta, s otthagyta, s ment egyedül tovább. De aztán mégiscsak megáll s gondolkozik: ej, visszamegyek érte! Visszament, megint fölvette a csikót, s most még messzebb vitte. De elfáradt megint; megint ledobta, megint otthagyta. De megint csak megállt és gondolkozik: ej, visszamegyek még érte! Visszament, megint fölvette, megint vitte. De ismét csak kifáradt. Megint ledobta, megint otthagyta a csikót, hogy most már igazán nem viszi tovább. De újra csak visszatért, s újra csak fölvette a csikót a vállára. Megszólal ekkor a csikó:

- Kedves gazdám, Vitéz János, csak még ezen a hegyen vigyél keresztül, aztán majd én viszlek téged.

Megörült Vitéz János, hogy az ő hitvány csikója így megszólalt. Most már örömest cipelte át a hegyen, bár a nyelve lógott, de csak vitte. Azt mondja neki a csikó:

- Csak vigyél, kedves gazdám, mert az a vén boszorkány fenn áll a kémény tetején, s onnan figyel, mit csinálsz velem. Csak azt várja, hogy végleg magamra hagyj.

- Várhatja - felelte Vitéz János.

Amikor keresztül értek a hegyen, azt mondja a csikó:

- Tegyél le csak, kedves gazdám!

Vitéz János letette. A csikó megrázkódott. A világ szeme még olyat nem látott, amilyen gyönyörű paripa lett.

- Ülj rám, és most már csak magadra vigyázz!

Fölült Vitéz János a csikó hátára. Hatot lépett, hatvan mérföldet haladtak. De a kémény tetején az a kutya vén boszorkány is ráült a szénvonóra, kezébe fogta a piszkafát, s elkezdte hadarászni: utána!

Egyszer csak azt mondja a ló:

- Nézz hátra már, kedves gazdám, nem jön-e az a kutya vén boszorkány!

Hátranéz a legény, s azt feleli:

- Dehogynem, kedves lovam! Már itt is van! A piszkafával hadarászik maga körül, mindjárt utolér bennünket.

- Lökd csak le azt a kefét!

Lelökte Vitéz János a kefét. Olyan sűrű erdő lett mögöttük, mint amilyen sűrű volt a kefében a szőr. Mire a vénasszony azon a piszkafával keresztülverte, törte magát, bizony addig igen hosszú utat haladt a csikó.

Megint megszólal a csikó:

- Nézz hátra, kedves gazdám, nem jön-e az a kutya vén boszorkány?

Hátranéz a legény, s azt feleli:

- Dehogynem, kedves lovam! A piszkafával mindjárt le fog rólad kavarni, úgy hadonászik.

- Lökd le azt a vakarót!

Lelökte Vitéz János a vakarót. Amilyen szöges, hegyes a vakaró, olyan hegyes, sűrű vidék válott belőle. Míg a vénasszony azon keresztül törekedett, addig igen hosszú utat haladtak. De aztán megint csak megszólal a csikó:

- Nézz hátra már, kedves gazdám, nem jön-e az a kutya vén boszorkány?

Hátranéz a legény, s feleli:

- Dehogynem! Már a sarkunkban van. A piszkafával mindjárt leüt rólad.

- Lökd le csak azt a sült bárányt!

Lelökte Vitéz János a sült bárányt. Akkor felordított a vén boszorkány:

- Na, Vitéz János, ebből sem eszel, mert megeszem előled!

Megállott a vén boszorkány, és megette a sült bárányt, de még a csontját is megszopogatta. Míg ő azzal az időt töltötte, addig bizony igen hosszú utat haladt a csikó. A boszorkány ismét majdnem utolérte őket, de akkor ők már a három sárkány országában jártak. Így csak utánuk kiáltott:

- Megálljatok, kutyák, kezembe kerültök még!

De már a három sárkány birtokába nem mehetett be. A sárkányok ott várták a határszélen. Azt mondják Vitéz Jánosnak:

- No, sógor, most már több szerencsével mehetsz a feleségedért.

Vitéz János már másnap reggel elment a feleségéért. Most is éppen a forrásnál találta. Azt mondja neki:

- No, kedves egy feleségem, gyere, ülj föl, most már igazán elviszlek haza.

Azzal magához kapta a feleségét. A ló nekivágott a sivatagnak. Égig rúgta a földet, olyan villámgyorsasággal haladt előre. De közben otthon az istállóban egyszer csak rúgni-vágni, ágaskodni kezd Hollófernyiges lova. Kiugrik Hollófernyiges, rákiált a lovára:

- Mi a baj, ebek egyék-igyák a véred! Nincs mit enned? Nincs mit innod? Nincs szép gazdasszonyod?

- Van mit ennem, van mit innom, de nincs szép gazdasszonyom. Viszik!

- Ehetek, ihatok? Még utolérjük?

- Ehetsz, ihatsz, örökre is elalhatsz, akkor sem érjük többet soha utol.

De Hollófernyiges csak fölugrott a lovára, utánuk iramodott. Felszállt a levegőbe, s annyira sarkantyúzta a lovát, hogy annak már a vére is folyt. Egyszer csak odanyerít Hollófernyiges lova a Vitéz János lovának:

- Állj meg, kedves testvérem, ne hagyj megölni, mert már a vérem folyik.

Visszanyerít Vitéz János lova:

- Hát nem tudsz segíteni magadon? Eriggy fel vele a kék égig, és ugorj ki alóla. Ha leesik, kulimász lesz a föld színén.

Megfogadta a szót a ló. Felszállt Hollófernyigessel a kék égig, s ott kiugrott alóla. Hollófernyiges leesett, még egy lángosnál is jobban ellapult a föld színén. Akkor megállt Vitéz János lova, és visszament a másik lóhoz. Vitéz János a feleségét ráültette az ötlábú lóra, ő pedig most már a hatlábú lovon ment. Elértek a sógorokhoz. Vitéz János megköszönte a szívességüket, aztán indultak mindjárt. Útközben egyszer csak Vitéz Jánossal is felszállt a ló a kék égig, s ott kiugrott alóla, Vitéz János is már majdnem a földre esett, amikor a ló visszaugrott alá.

Azt mondja a ló:

- Ugye, megijedtél, kedves gazdám?

- Meg bizony, kedves lovam.

- Látod, így ijedtem meg én is, mikor engem először a földre dobtál.

Mennek tovább hazafelé. Megint felszáll Vitéz Jánossal a levegőbe a ló, megint kiugrik alóla; de mire Vitéz János a földre esett volna megint aláugrott. Azt mondja a ló:

- Ugye, megijedtél, kedves gazdám?

- Bizony meg, kedves lovam.

- Látod, így ijedtem én meg, mikor engem másodszor ledobtál.

Mennek tovább hazafelé. Megint felszáll Vitéz Jánossal a levegőbe a ló, s megint kiugrik alóla. De mire a földre esett volna, most is aláugrott.

- Ugye, megijedtél, kedves gazdám?

- Bizony meg, kedves lovam.

- Látod, így ijedtem én meg, mikor harmadszor ledobtál.

- Ne ijesztgess már, kedves lovam; szemenszedett búzát adok neked, és szűrt vizet hozzá.

- Nem is ijesztelek többet, édes gazdám.

Így értek haza, a királyi palotába. Ott megtartották még egyszer a lakodalmat. Kisidától Nagyidáig folyt a sárga lé, olyan nagy lagzi volt. Igaz volt, mese volt, füle-farka benne volt; aki evett kását, mondja ennek társát.

Virág Péter

2010-03-18T21:48:00.000+01:00

Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy gazda. Volt három fia, három lánya. Gyönyörűen kiiskoláztatta mind a hatot. De egyszer csak meghalt az ember; a felesége eltemette. Árván maradt a hat gyermek. Azt mondja az asszony:

- Kedves gyermekeim, megyek, szolgát fogadok.

Azt mondja a legidősebb fiú:

- Édesanyám, ne menjen el! Azt, amit a cselédnek adnánk, fordítsuk egyébre. Majd szántok-vetek én, gazdálkodok, de nekem minden délre hozzanak ebédet.

- Kedves fiam, főzök minden délre neked ebédet, és kiviszi a legidősebb lány.

Azt mondja a legidősebb lány:

- Én viszek majd, kedves bátyám, ebédet. Csak azt kérem, ha kimégy az ekével a kapun, rögtön akaszd földbe az ekét, hasíts egy barázdát, hogy tudjam, hová mentél.

A fiú kihasította a barázdát. De arra ment a hatfejű sárkány, és bekaparta. Más barázdát hasított, egészen a maga kastélyáig. Így a lány oda vitte az ebédet, a sárkánynak. A sárkány ölbe kapta a lányt, bevitte a kastélyába. Ő ette meg az ebédet.

A fiú hazament a szántásból, mérgesen, mert hogy nem kapott ebédet.

Most a középső lány vállalta, hogy másnap ő visz ebédet. A fiú befogott az ekébe. Kihasította megint a barázdát a föld végéig. De jött a tizenkétfejű sárkány, bekaparta, és másikat hasított, egészen a kastélyáig. Ez a lány is a sárkányhoz tévedt. Megint a sárkány ette meg az ebédet. A lány meg ottmaradt gazdasszonynak.

Hazament a fiú nagy mérgesen, merthogy nem vittek neki ebédet.

- Édesanyám, hát így hoznak nekem ebédet?

- Már két lánnyal küldtem, odaveszett mind a kettő. A föld nyelte el, vagy mi!

- Kedves bátyám, én viszek holnap ebédet! - mondta a legkisebb lány.

A fiú kihasította a barázdát harmadszor is. De ezt meg a huszonnégyfejű sárkány kaparta be, s másikat hasított a kastélyához. Így odavitte ez a lány is az ebédet.

- Kedves gyermekem, te leszel az én feleségem - mondta neki rögtön a sárkány. - Én leszek az urad. Amit én mondok neked, azt kell megfogadnod.

A fiú abbahagyta a szántást, és elment megkeresni a három lányt. Elment a hatfejű sárkányhoz, ott találta a legidősebb testvérét.

- Szedd össze magad, testvérem, gyere haza!

- Jaj, menj innen, mindjárt itt lesz az uram.

- Honnan tudod?

- A hatmázsás buzogányt már hazahajította jeladásul!

Jött is már a sárkány. Azt mondja:

- Jó napot, kedves sógorom! Rakjál tüzet, főzzél ebédet, kedves feleségem.

Megfőtt az ebéd, jóllaktak. A sárkány elment a pincébe a kancsóval, hozott egy kancsó bort. Megitták.

- Na, most gyere, kedves sógorom, birkózni!

Kimentek az udvarra, birkózni. Úgy belevágta a sárkány a sógorát a földbe, hogy minden csontja összetört. Eltemette, nyárfát ültetett rá, s az a fa többet nőtt éjjel, mint nappal.

Elment a középső fiú a tizenkétfejű sárkány házába. Ott lelte a lánytestvérét. Mondja neki:

- Kedves testvérem, jó napot! Mikor jön haza az urad?

- Majd megtudjuk, amikor a tizenkétmázsás buzogányt hazahajítja.

Hazahajította a buzogányt, haza is jött a sárkány.

- Főzzél, kedves feleségem!

Főzött is, jól is laktak. Elment a sárkány a pincébe, egy kancsó borért. Megitták a kancsó bort.

- Na, most gyere, kedves sógorom, birkózni!

Kimentek az udvarra, birkózni. A sárkány megfogta a sógorát. Úgy belevágta a földbe, hogy összetört minden része. Meghalt.

Elindult a legfiatalabb fiú is, megkeresni a húgát. Elment a huszonnégyfejű sárkányhoz. Megtalálta a testvérét.

- Jó napot, kedves testvérem! Az urad hol van?

- Elment országolni.

- Mikor jön haza?

- Majd megtudod. Amikor elindul hazafelé, arra a nagy szegre, amelyik a kastély sarkán van, egy huszonnégymázsás buzogány fog rászállni.

Hazahajította a sárkány a huszonnégymázsás buzogányt, s már jött ő maga is.

- Főzzél, hékám!

Jóllaktak. Lement a pincébe a sárkány, hozott egy kancsó bort. Megitták.

- Gyere, sógor, az udvarra, birkózni!

Úgy belevágta a sógorát a földbe a sárkány, hogy ottmaradt, meghalt. Fejfa helyett nyárfát ültetett a sírjára a sárkány.

Most már odamaradt a három lány, odamaradt a három fiú. Nem volt gyerek. Az asszony vette a kis ponyvát meg a sarlót. Elment a ponyvával és a sarlóval a föld végébe, az árokba füvet szedni. Talált egy szép fehér virágot, leszakította. De véletlenül úgy, hogy nem maradt szára. Megszagolta a virágot, nagyon jó illatú volt. Sajnálta eldobni. Bevette a szájába. Addig tartotta a szájában, hogy véletlenül lenyelte.

Hazament az asszony. Nemsokára született egy fia abból a virágból, amit lenyelt. Táltosfiú volt. Elkeresztelték Virág Péternek. Jó gondját viselte az anyja. Mikor egy hétig szoptatta Virág Pétert, akkor azt mondta a gyerek az édesanyjának:

- Édesanyám, tegyen le, bontson ki, vegye le a pólyát!

Kibontotta az anyja. Kiment Péter az udvarra játszani. A kertben volt egy nagy mezsgyefa, elkezdett avval birkózni. Meghajtotta a nagy fát. Bement a fiú az anyjához.

- Édesanyám, pólyázzon be még, és viselje gondomat!

Megint szopott egy hétig a fiú. Akkor megint mondja az anyjának:

- Édesanyám, pólyázzon ki, megyek játszani az udvarra.

Játszott az udvaron, lement a kertbe, meghajtotta a fát derékban.

Visszaszaladt az anyjához:

- Édesanyám, pólyázzon be! Aztán le se tegyen, se éjjel, se nappal. Még a kútra se menjen, egy veder vizet se hozzon.

Addig tette csak le a fiút, míg felöltözött meg levetkőzött. Három hétig szopott Virág Péter. Akkor kibontotta az anyja a párnából, a pólyából. Lement Péter a kertbe, azt a nagy óriás fát a mezsgye tövinél meghajlította. Bement a fiú az anyjához:

- Hozzon be most, édesanyám, egy nagy paraszttányért.

Bevitte az anyja a tányért.

- No, édesanyám, amennyi teje van, azt mind fejje bele ebbe a tányérba!

Kifejte az anyja, a tányér színültig lett tejjel.

- No, édesanyám, hozza be a gyúrótáblát, rá lisztet.

Elkészítette az anyja a táblát a liszttel.

- Abba a lisztbe töltse bele a tejet. Három pogácsát gyúrjon, de abba nem szabad vizet tenni. Süsse meg a három pogácsát. No, édesanyám, most a három lánynak keresse meg a selyemkendőit, a gyűrűit. Pakoljon be mindegyik selyemkendőbe egy pogácsát meg egy aranygyűrűt, és hajtsa össze szépen.

Vette Virág Péter a három csomagot, elindult keresni a három lányt meg a három fiút.

Megtalálta a legidősebb lányt a hatfejű sárkánynál.

- Jó napot adjon az isten, drága egy testvérem!

- Adjon az isten neked is!

- Mikor jön haza az urad?

- Te fiú, te gyermek, miért vagy te nekem testvérem?

- Hát ha én mondom, akkor testvéred vagyok. Ne, itt ez a selyemkendő, bontsd ki!

Kibontotta a legidősebb lány a selyemkendőt.

- Kié ez a selyemkendő és ez a gyűrű?

- Az enyém!

- Törd kétfelé a pogácsát, és edd meg. Milyen ízű az a pogácsa?

- Olyan, mint az édesanyám teje.

- Elismered-e, hogy a testvéred vagyok? Mikor jön haza az urad?

- Azt ne kérdezd. Eredj, amerre látsz, mert az téged megöl. Az a hatfejű sárkány!

- Ne törődj vele, már ha itthon volna is, késő volna. Főzzél, rakjál tüzet!

- Nem szabad, majd ha az uram hazajön.

- Mikor jön haza az urad?

- Majd megtudod. Hajítja haza a hatmázsás buzogányt!

Kiment Virág Péter az udvarra. Hajította haza a sárkány a hatmázsás buzogányt. Virág Péter odaugrott, és megkapta a buzogányt. Nem engedte, hogy a földre essen. Visszahajította a buzogányt, még hat mérföldnyivel tovább, mint a sárkány volt. Nagyot mordult a sárkány:

- Vajon ki garázdálkodik az én udvaromon? Nem tudom, nem az a kölyök Virág Péter-e? Na, csak érjek haza!

Hazavitte a buzogányt, letette.

- Jó napot, kedves egy sógorom. No, kedves feleségem, főzzél, tálalj!

Jóllaktak. A sárkány elővette a pince kulcsát, lement a pincébe, hozott egy kancsó bort. A kancsó éppen két pohárral volt. Kiöntötte, Virág Péter nem itta.

- Idd meg, sógor, a borodat, azért töltöttem.

Feleli Virág Péter:

- Kedves sógorom, nem iszom meg. Ha te eljössz énhozzám vendégségbe, akkor én levezetlek a pincébe, s annyit iszol, amennyi jólesik.

Vette a sárkány a kulcsot, levezette Virág Pétert a pincéjébe. Volt ott hat hordó bor. Virág Péter fogta a hordókat, és egymás után megivott öt hordóval. A hatodikat nem engedte neki meginni a sárkány.

- Eredj már, hagyjál nekem is egy hordóval, addig, míg új terem.

És kilökdöste Virág Pétert a pincéből.

Kimentek a kastély udvarára. Mondja Péternek a sárkány:

- Gyere, sógor, birkózzunk egyet!

Elkezdtek birkózni. Megfogta a sárkány Virág Pétert, belevágta a földbe, kötésig. Virág Péter kiugrott a földből. Megölelte a sárkányt, belevágta hónaljig a földbe. Ott aztán levágta mind a hat fejét. A testvére ki akart ugrani az ablakon. Megfenyegette Péter, hogy meg ne mozduljon.

Innen megszabadult Virág Péter. Ment a tizenkétfejű sárkányhoz. Benyitott az ajtón, köszönt. Mondja neki a középső lány:

- Mit keresel, te fiú?

- Mit keresnék? Teérted jöttem, testvéred vagyok.

- Dehogy, mi hatan vagyunk testvérek, és mind a hatan elkerültünk hazulról. Te nekem nem vagy testvérem.

- Ha nem vállalsz testvérednek, itt ez a csomag, bontsd ki!

Kibontotta a lány.

- Kié ez a selyemkendő, kié ez az aranygyűrű?

- Ez az enyém.

- Törd kétfelé azt a pogácsát, edd meg! Milyen a pogácsa?

- Olyan, mint az édesanyám teje volt. Elvállallak testvéremnek.

- Az urad mikor jön haza?

- Majd megtudod, mikor a tizenkétmázsás buzogányt hazahajítja.

Kiment Virág Péter az udvarra. Várta a tizenkétmázsás buzogányt.

Mikor a sárkány hazahajította, Virág Péter megkapta a buzogányt, és a sárkányon túl hajította, tizenkét mérfölddel. Ez a sárkány is elkezdett köpködni, mint a hörcsög:

- Vajon ki legénykedik ott? Nem az a kölyök Virág Péter?

Hazament a sárkány. Ettek is. Mikor jóllaktak, a sárkány lement a pincébe, és hozott egy kancsó bort. Megitta a sárkány a maga poharát, de Virág Péter nem ivott.

- Miért nem iszod meg, sógor?

- Nem iszom.

- Miért?

- Ha te eljössz hozzám vendégségbe, akkor én odavezetlek a hordókhoz.

Avval lementek a pincébe. Tizenkét hordó bora volt a sárkánynak. Virág Péter megivott tizenegy hordó bort, a tizenkettediket nem engedte a sárkány.

- Ne légy telhetetlen. Hagyd meg nekem ezt az egy hordó bort! Gyere, sógor, birkózzunk!

Összedűlt Virág Péter a tizenkétfejű sárkánnyal. A sárkány megkapta Virág Pétert, és levágta hónaljáig. De Virág Péter ügyes volt, megkapta a sárkányt, és úgy lecsapta, hogy azzal ki is pusztította a sárkányt. A nyakára hágott. Avval elindult harmadik lánytestvéréért.

- Jó napot, kedves egy drága testvérem!

- Adjon isten neked is. Mit keresel itt, te fiú?

- Testvéred vagyok.

- Jaj, dehogyis vagy nekem testvérem, mi mind a hatan elkerültünk hazulról.

- Ne, itt ez a kendő, bontsd ki!

Kibontotta.

- Kié ez a selyemkendő és ez az aranygyűrű?

- Ez az enyém.

- Itt van ez a pogácsa benne, törd kétfelé, és edd meg!

Megette.

- Milyen ízű az a pogácsa?

- Olyan, mint az édesanyám teje.

- Mikor jön haza az urad?

- Majd megtudod. Amikor a vár megrendül. A falban van egy óriási szeg, arra fog ráesni a huszonnégymázsás buzogány.

Már esett is. Péter visszahajította.

Hazajött a sárkány nagy mérgesen.

- Héj, vacsorát adj, asszony!

Megvacsoráztak. A sárkány bevitt egy kancsó bort. A kancsó bor éppen két pohárral volt. Virág Péter nem itta meg a borát.

- Miért nem iszod meg, kedves egy sógor?

- Nem iszom. Ha te eljössz hozzám vendégségbe, én bevezetlek téged a pincébe, és annyit iszol, amennyi kell.

Lementek a pincébe. Volt ott huszonnégy hordó bora a sárkánynak. Megivott Péter huszonhárom hordó bort.

- Hagyjál meg egy hordóval nekem, amíg új terem. Gyere, kedves, drága egy sógorom, birkózzunk egyet!

Akkor összedűltek az udvaron, birkóztak. Pétert levágta hónaljig a földbe, de Péter fiatal volt, és kiugrott. Megkapta a sárkányt, és bosszúságában bevágta a sárkányt a földbe, nyakig. Akkor kivette a bicskáját, és egy vágásra levágta a sárkánynak huszonhárom fejét. Egy megmaradt.

- Állj meg, Virág Péter! Péter sógor! Ezt az egy fejemet hagyd meg, Péter! Ha meghagyod ezt az egy fejemet, írást adok róla, hogy úgy elmegyek ebből az országból, senki híremet sem hallja.

- No, sógor, meghagyom ezt az egy fejedet. Ha a három fiútestvéremet lábra állítod, akkor meghagyom a huszonnegyedik fejedet, az életedet.

Özönlött a sárkányból a vér, mint a patak. Megkente a vérrel a sárkány mind a három nyárfát, ahol a fiúk el voltak temetve. Mind a három fiú talpra állott, és így megmaradt a sárkánynak az élete az egy fejével. El is tűnt onnét, ma sem hallani hírét.

Maga maradt Virág Péter. Összeszedte a hat testvérét, a három lányt és három fiút; mentek haza, nagy vígsággal, nagy örömmel. Az anyjuk odahaza az udvart tisztogatta, söpörgette. Mikor hazaértek, s az anyjuk meglátta, hogy ott van az ő hét gyermeke a kapuban, kinyitotta gyorsan a kaput, beeresztette őket. Bement a hét gyermek az udvarra. Az anyja felkapta Virág Pétert, és úgy csókolta, de a többit is. Aztán az anyjuk az egész falut becsődítette.

- Itthon van a három fiam, három lányom, egyszóval a hat gyermekem! Meg ez a hetedik!

Nagy lakomát tartott. Ettek-ittak, mulattak; ami csak kellett a világon, minden volt. Az édesanyjuk örömében nem tudott mit csinálni. Nagyon örült. Akkor Virág Péter megcsókolta a három fiút, a három lányt:

- Kedves testvéreim!

Elbúcsúzott Péter a három fiútól, a három lánytestvértől. De megfogta Péter az anyját is, megölelte, megcsókolta.

- No, kedves édesanyám, engem most már vezessen oda vissza, ahonnan leszakított, az árokba.

Elmentek oda, ahol az anyja leszakította. Megölelte, megcsókolta még egyszer az anyját:

- Kedves édesanyám! Engem nem lát már többé!

A föld már kétfelé volt nyílva.

- Hát elmégy, kedves gyermekem?

- El.

A kezét a lábaszárára tette, és beleugrott a nagy mélységbe, az árokba. Hazament az anyjuk. A hat gyerek még mindig nagy vígságban volt! Ettek, ittak, mulattak. Faggyúval mécseltek, boldogan éltek, még máig is élnek, ha meg nem haltak.

Ribike

Volt egyszer egy király, s volt neki három fia. Volt arrafelé egy özvegyasszony is, annak meg volt egy lánya.

Ribike volt a lány neve, mert az mással nem élt, mint csak ribizlivel.

Egyszer megbetegedett a lány. Az anyja ugyanis már nem tudott több ribizlit venni neki. Szegény asszony, hogy megmentse a lányát, elment a klastromkertbe, mert ott látott ribizlit bőven. Beszökött a kertbe, és kihozott egy kosár ribizlit. Meglátta kijövet az apácafőnöknő, odament hozzá, s rászólt:

- Mit csinálsz, te asszony?

Azt felelte ijedten a szegény asszony:

- Soha életemben nem loptam, most is csak a kénytelenség szorított rá! Mert nekem oly gyönyörű lányom van, hogy annak párja nem találkozik; de ha csak egy nap ribizlit nem eszik, meghal. Ma nem evett, ha holnap sem enne, belehalna.

Megbocsátott az asszonynak a rendfőnöknő. De elment vele az asszony házába, mert nem akarta elhinni, hogy a szegény asszonynak olyan különös lánya van.

Mikor meglátta, hogy valóban szép, így szólt az asszonyhoz:

- No, te szegény asszony, add oda a lányodat énnekem, nálunk jóllakhat ribizlivel.

Mit csináljon szegény asszony, ribizli csak a klastromban volt, odaadta a lányát.

Ott élt a lány. Akkorában még szabad volt tárva-nyitva lenni az apácaklastrom ablakának. Ki-kinézett rajta a lány. Egyszer arra ment három királyfi, s egy lépést sem tudtak tovább tenni a lány szépsége láttán.

A legöregebbik királyfi rögtön elkezdi, hogy ő nem nyugszik addig, amíg az a lány nem lesz az ő felesége. A középső királyfi is belevág, hogy ő sem nyugszik, míg az övé nem lesz. A legkisebb királyfi meg azt mondja:

- Én nem engedem! Mert az enyém lesz!

A három testvér csúnyán összekapott. Az utasok választották szét őket. A lármára a főnöknő is odamegy az ablakhoz: mi történik itt? Ribike meg azt mondja:

- Énértem vesztek össze.

Megijedt erre a főnöknő, hogy még ő kap pirongatást a királytól vagy a királynétól. Tüstént elhívta Ribikét az ablaktól, megbüntette, megpirongatta, és mikor az ellenkezett, mert hisz semmiről sem tehetett azt mondta neki:

- Mit, nemcsak szép vagy, de jó is akarsz lenni? Hát idehallgass, Ribike, a te szépséged és jóságod változzék gyíkká, lakásod pedig ne itt nálam, hanem a világ végén legyen!

Szegény Ribike azonnal gyíkká változott, és egy perc múlva a világ végére jutott.

Telt az idő, a királyfiak anyja meghalt, az apjuk meg elöregedett. Szerette volna már letenni a királyságot, de nem tudta eldönteni, hogy melyik fiának adja, mert mind a három fiát egyformán szerette. Azt mondta hát nekik az öreg király:

- Édes fiaim, hárman vagytok, és tudom, egyik sem derekabb, mint a másik. Hanem azért én adok nektek három próbát. Amelyikőtök meg tudja mind a hármat tenni, az kapja meg a királyságot.

Bólintott mind a három fiú, hogy csak mondja meg apjuk a három kívánságot.

Azt mondja a király:

- Elég lesz, fiaim, először egy is!

Akkor elmondta, hogy őneki oly csoda vásznat hozzanak, hogy hossza-szélessége száz rőf legyen, és mégis keresztülmenjen az ő karikagyűrűjén, ha összehajtja.

Fogadták a királyfiak mind erősen, hogy megszerzik. Egyik a másikban bízott, gondolva, hogy azt az első próbát majd a nála öregebb csinálja meg. Fogtak magukkal mind a hárman sok pénzt, világgá indultak. A váron kívül rögtön három utat találtak: két út szép volt, azon ment el a két öregebbik. A harmadik út igen göcsörtös volt, azon ment el a legkisebb királyfi.

A két öregebb hamarosan szép, nagy városba érkezett. A legkisebb ment, ment, elfáradt nagyon, de nem talált egy madarat sem. Azok, a két bátyja, már vásárolt sok szép vásznat, ő meg csak ment, ment egyre. Egyszer csak odaért a világ végére.

Talált ott a világ végén a legkisebb királyfi egy kőhidat, oda leült, s búsult erősen, hogy mitévő legyen, mert hogy lám, nem tudja az első kívánságát se az apjának megtenni.

Egyszer csak odament hozzá ott egy aranyos hátú kis gyíkocska. Azt mondja neki szép csendesen (mert akkorában még tudtak az állatok beszélni), hogy:

- Királyfiú, mit búsul, mit szomorkodik?

Megnézi a gyíkocskát a királyfi, s így válaszol:

- Mit kérded te, aranyos hátú gyíkocska, úgysem tudsz te nekem tanácsot adni!

Felel szépen a gyíkocska:

- Mondja csak, hátha tudok!

Akkor megmondta a királyfi, hogy az ő apjának - hárman vannak fiúk - az a kívánsága, hogy amelyik fia meg tudja három kívánságát tenni, az kapja meg a királyságot. Első kívánsága az, hogy olyan csoda vásznat hozzanak, hogy hossza-szélessége száz rőf legyen, és mégis keresztülmenjen az ő karikagyűrűjén.

Hallgatja a beszédet a gyíkocska, aztán azt mondja:

- Jól van, királyfi, csak ülj itt, egypár perc múlva talán már tudok is a bajodon segíteni!

Azzal vissza lement a gyíkocska a kőhíd alá, a pókok közé. Jó barátja volt a pókoknak, azokat kérte segítségre. A pókok rögtön hozzáfogtak a fonáshoz, szövéshez. Tíz nap, tíz éjjel alatt megcsinálták a vásznat. A gyíkocska felvitte a királyfinak. Belefért az annak egyik zsebébe.

A királyfi két bátyja már rég hazament, szekérszám vitték apjuk elé a vásznat: hosszú volt, széles volt mind, de a karikagyűrűjén nem tudta keresztülhúzni az apjuk.

Ekkor jött a legkisebb királyfi.

Előveszi a zsebéből, amit ő hozott. Próbálja a király, bólint annak:

- Ez igen, keresztülmegy, de nem tudom, meglesz-e vagy se akkorának, amekkorának rendeltem!

Hozatott mindjárt mérnököket, megmérték a vásznat, hát éppen se több, se kevesebb: száz rőf hosszú, száz rőf széles.

Mondja erre örvendezve az öreg király:

- Látjátok, fiaim, a legkisebbik már itt is megtette a magáét; de aki még a hátralevő két próbát meg tudja tenni, azé lesz a királyság. A következő kívánságom, hogy oly kiskutyát hozzatok nekem: egy arany dióhéjba beférjen, mégis, ha kiugrik, a sikongatása hetedhét országra szóljon.

Elindul megint a három testvér. A két idősebb a jó úton megint a város felé, a legkisebb most is csak a göröngyös úton, a világ vége felé.

Mikor a legkisebb királyfi újra odaért a világ végire, azt mondja ott nagy fennszóval:

- Aranyos hátú gyíkocska, gyere elő a hívásomra!

A gyíkocska előjött.

- Mi kell?

Mondja neki szomorúan a királyfi:

- Most igazán azt hiszem, nem tudod az én parancsolatomat megtenni.

Feleli a gyíkocska:

- Mondd csak, hátha tudom!

Akkor a királyfi elmondja az apja kívánságát. Hogy annak milyen kiskutya kell.

Gondolkodik a gyíkocska, aztán így szól:

- Csak légy itt, hátha tudok segíteni!

Azzal a gyíkocska rögtön lement a föld alá, az icinpiciny törpe emberekhez. Könyörgött a törpe királynak, hogy legyen szíves, adjon neki egy olyan törpe kiskutyát. A törpe király az első miniszterjét adta oda: az volt olyan kutya. A gyíkocska beletette a kutyát egy dióhéjba, vitte föl. Mondta fenn a királyfinak:

- Te, ezt a zsebedbe tedd, de ki ne nyisd az úton, hanem csak iparkodj!

Iparkodott is haza a királyfi.

A két bátyja már rég otthon volt. Azzal tértek meg, hogy olyan kiskutya nincs is a világon, kár az időt tölteni a keresésével.

Mondja az öreg király, ahogy meglátja a legkisebb fiát:

- No, fiam, te is üresen jöttél, mint a bátyáid?

Előveszi a királyfi nagy vidáman az arany dióhéjat, kinyitja: kiugrik a kiskutya! Egyet sikoltott, de az a hang mindjárt hetedhét országig szállt. Az öreg királynak meg olyan jólesett az a sikoltás, mintha írósvajjal kenték volna meg a hátát. Akkor szépen azt mondta:

- No, látjátok, fiaim, a legkisebbik ezt is meg tudta tenni. No, még azért amelyikőtök a legutolsó próbát megteszi, az lesz a király. A harmadik akaratom pedig az, hogy arra hagyom az országot, aki közületek a legszebb menyasszonyt szerzi meg magának.

A két idősebb királyfi jót nevetett. Szentül azt hitték, hogy ezen most megfölözik a testvérjüket, mert hisz ők sokfelé jártak, sok szép lányt láttak, azok közül könnyű lesz a legszebbet kiválasztani. A kis királyfi meg mit látott? Senkit! Még a világ végén is csak egy gyíkocskát!

El is szomorodott erősen a kis királyfi, mert hát az aranyos hátú gyíkocska a szép menyasszonyt nem tudja csak úgy a föld alól kivenni. De mégis elment hozzá, szomorúan leült a kőhídra. Jött a gyíkocska. Mondja neki a királyfi:

- Most igazán elhiszem, hogy nem tudsz a bajomon segíteni!

Feleli szép csendesen a gyíkocska:

- Hátha tudok!

Mondja erre a királyfi:

- Most az a kívánsága az apámnak, hogy amelyőnk a legszebb menyasszonyt hozza, az lesz a király.

Elpirult az aranyos hátú gyíkocska, s azt mondja:

- Csak fogj meg engem, és vágj ehhez a kőhídhoz!

Feleli megrökönyödve a kis királyfi:

- Azt már csak nem teszem, hisz a legnagyobb hálaadással kell lennem irántad.

De erősködik a gyíkocska:

- Mondom, csak vágj engem oda a kőhídhoz!

A királyfi váltig ellenkezett, de amikor látta, hogy a gyíkocska mennyire elszontyolodott, bekumta, vagyis jól behunyta a szemét, és úgy vágta a gyíkocskát oda a kőhídhoz. Hát erre mit lát? Egy gyönyörű szép fehérnépet a gyíkocska helyett. Azt mondja az a szép lány:

- No, királyfi, rám ismersz-e?

Feleli a királyfi, maga se tudva, hova álljon:

- Egy kicsikét vélekszem, de nem tudom, hogy az-e.

Mondja nevetve az a gyönyörű szép lány:

- Én vagyok, aki kinézett a klastrom ablakán! Aki miatt te veszekedést tettél! Ribike!

Ámul a királyfi, de Ribike csak mondja tovább:

- No, most tied leszek halálos holtig!

Nem is tudja a királyfi, hogyan karolja, úgy vitte haza.

A bátyái már otthon voltak, vittek már menyasszonyt. Csak rá vártak, hogy a próba eldőljön. Mikor a kis királyfi hazaért, az öreg király a kertben éppen krumplit rakott, de olyat, hogy az mind aranyos almává vált. Mikor meglátta a legkisebbik fia menyasszonyát - hát azonnal határozott. Azt mondta a két idősebbnek:

- Ne haragudjatok rá, ez érdemli a királyságot!

Azok nem is haragudtak rá, mindenki csak jót kívánt neki: éljen boldogul!

Tündérszép Ilona és Árgyélus

2010-03-18T21:47:00.002+01:00

Volt egyszer egy király és annak három fia. Volt a királynak egy almafája, amelyen aranyalmák termettek. Olyan különös fa volt az, hogy éjjel virágzott, s meg is ért rajta az alma minden éjjel. Így a király gazdagsága napról napra annyira szaporodott, hogy oly gazdag király nem volt az egész világon.

Egyszer azonban a király, amikor szokása szerint korán reggel kiment sétálgatni gyönyörűséges kertjébe, az aranyalmáknak csak a hűlt helyét lelte. Így történt ez másnap is, harmadnap is.

Összehívta a király erre az egész udvart, s kihirdette, hogy ha olyan emberel találkozik, aki az aranyalmákat megőrzi, fele vagyonát neki adja.

Az őröknek sem kellett egyéb, odaállottak az almafához. De hiába volt minden, mert éjféltájban mély álom ereszkedett reájuk, és alig múlt el negyedóra, mire felébredtek, az aranyalmák mind eltűntek. Egyszer azután a tanácskozásban felszólalt a három királyfiú, és megjelentették, hogy ők fogják őrizni az almafát.

Legelőször is a legidősebb ment őrködni. De vele is csak ugyanaz történt, ami a többivel.

A középső sem járt jobban.

Végre a legkisebb vállalkozott, Argyélus királyfi. Legelőször is dohánnyal jól megtömött aranyszelencét dugott a zsebébe, így ült le az almafa alá.

A holdvilág szépen világított Argyélus királyfi arcára, már érezni kezdte, hogy az álom össze akarja a szemét húzni, szippantott hát egy kis dohányt, jól megdörzsölte a szemét, nagyokat prüsszentett. Aztán másodszor is nagyot szippantott a dohányból, még egyszer megdörzsölte a szemét. Egyszer csak halk suttogást hallott. Feltekintett, hát a feje felett tizenkét hollót látott repülni. Egyenest az almafához tartottak; a tizenharmadik holló mint vezér, elöl repült. Árgyélus megkapta a tizenharmadik hollónak a lábát, s felkiáltott:

- Megvagy, tolvaj!

De midőn rátekintett, hát látja, hogy karja közt gyönyörű szép lány fekszik, arany fürtjei eltakarják szép fehér vállát.

- Ki vagy te, szép tolvaj? - kérdi a királyfi. - Soha többé el nem eresztelek!

- Én Tündérszép Ilona vagyok - mondta a szép lány -, ezek a hollók pedig a lánypajtásaim. Mulatságból minden este iderepülünk, hogy a sok aranyalmákat leszedjük. De nálad nem maradhatok, pedig megvallom hogy te vagy, akit soha felejtenem nem lehet, mert csak téged szeretlek!

- Maradj nálam - kérte Árgyélus.

- Nem maradhatok - felelte Tündérszép Ilona -, de megígérem, hogy ezentúl mindennap el fogok jönni, de az almákat többé el nem viszem. Légy mindig itt, ha látni akarsz!

Ezzel nagy robajjal elrepült a tizenhárom holló.

Másnap az egész udvar nagy csodálkozására az aranyalmák mind meg voltak. A király homlokon csókolta a fiát. Árgyélus csak azt kérte az apjától, engedje meg, hogy tovább is őrizhesse az almafát.

Ki is ment minden éjjel Árgyélus királyfi őrködni, hogy láthassa Tündérszép Ilonát.

De volt a király udvarában egy Vénbanya, aki Argyélus királyfit nagyon szemmel tartotta. A király is kezdett kíváncsi lenni, mi lehet az oka hogy Argyélus annyira szeret az almafánál őrködni. Magához szólította hát a Vénbanyát, és így szólt hozzá:

- Látom, hogy Argyélus királyfit te szemmel tartod. Vigyázd meg egyszer, mikor az almafánál őrködik!

A Vénbanya úgy tett. Mikor Argyélus az almafához ment őrködni a Vénbanya a bokrok mögé bújt. Másnap korán reggel már jelentette a királynak:

- Meglestem Argyélus királyfit. Gyönyörűséges aranyhajú lánnyal láttam az almafa alatt ülni; holló képében jött az almafára, úgy lett belőle aranyhajú lány.

- Hazudsz, Vénbanya! - mondta a király. - Nem igaz!

- De úgy van az, felséges uram. Ha kell, holnap jelet is hozok arról hogy igazam van.

Másnap este Árgyélus és Tündérszép Ilona megint egymással mulattak. Maguk sem tudták, hogyan történt, mélyen elaludtak mind a ketten. Ekkor előcsúszott a Vénbanya, és egy aranyfürtöt levágott Tündérszép Ilona hajából, azután lassan elment.

Felébredt tündérszép Ilona, sírni, jajgatni kezdett, felébredt erre Árgyélus is.

- Mi bajod van, kedvesem?

- Jaj, Árgyélus, élj boldogul, én téged soha többé nem láthatlak, nálad nem maradhatok; a házadban tolvajok laknak, nézd, aranyfürtjeimből egyet levágtak.

Ezzel megölelte Árgyélust, ujjáról egy gyűrűt vett le, és Árgyéluséra húzta.

- Neked adom - mondta -, erről akárhol megismerlek.

Ezzel összecsapta kezét, hollóvá változott és elrepült.

Másnap reggel a Vénbanya megmutatta az aranyfürtöt a királynak. Nagyon csodálkozott a király, és tüstént magához hívatta Árgyélus királyfit.

- Édes fiam, testvéreidet már mind kiházasítottam, megjött az hogy téged is megházasítsalak; gazdag királylányt kerestem számodra, azt hiszem, nem lesz ellenvetésed.

- Kedves atyám, én meg fogok házasodni, de csak úgy, ha én választok magamnak feleséget. Már találtam is. Tündérszép Ilona lesz a feleségem!

A királynak nem tetszett a felelet, de bármint akarta is lebeszélni Árgyélust a kívánságáról, az nem engedett. Kardot kötött az oldalára, és elment hogy Tündérszép Ilonát megkeresse. Az egész udvar gyászba borult utána.

Már majdnem az egész világot összejárta Árgyélus, de Tündérszép Ilonának még a nyomára sem talált.

Egyszer egy kis házhoz jutott, a házban egy vén anyóra talált. Illendően köszöntötte. A vén anyó széken ült, csodálkozva kérdezte Árgyélust:

- Hol jársz erre, ahol a madár se jár?

- Öreganyám - mondta Árgyélus -, nem tudná nekem megmondani merre lakik Tündérszép Ilona?

- Nem biz én, édes fiam, de talán ha hazajön az uram, a Nap, mindenüvé odasüt, az talán meg tudja mondani. De bújj el, mert meglát, felfal!

Erre elbújt Árgyélus. Hazajött a Nap, belép a szobába, mindjárt kezdte:

- Pfű, pfű, anyó, emberhús, büdös!

Erre kimászott az ágy alól Árgyélus, s köszöntötte a Napot.

- Szerencséd, hogy szépen köszöntöttél - mondta a Nap -, másként felfaltalak volna! Tündérszép Ilonáról nem tudok semmit, de talán Hold bátyám tud felőle valamit.

Elment hát Árgyélus oda is. Ott is úgy járt, mint a Napnál. Az a Szélhez utasította.

Oda is eljutott, szépen beköszöntött, és a Széltől is megkérdezte, hogy nem tud-e valamit Tündérszép Ilona felől.

- Én - mondta a Szél - nem tudok semmit, de nem messze tőlem abban az erdőben lakik az Állatkirály, az talán tud valamit.

Ment, mendegélt újra Árgyélus, már egészen beesteledett, úgy, hogy majdnem semmit sem látott, felmászott egy fára, szétnézett, nem lát-e valahol világot. Csakugyan messze távolban észrevett egy kis világocskát, egy szép kastélyból szüremlett. Bekopogott, kinyílott az ajtó, és egy óriás jött elébe, akinek a szeme a homlokán volt.

- Jó estét, felséges király - köszönt Árgyélus -, nem tudnál te nekem Tündérszép Ilonáról valamit mondani, hol lakhat?

- Szerencséd, hogy úgy köszöntöttél, mint illik, másként halálfia lettél volna! Én az Állatkirály vagyok. Tündérszép Ilonáról nem tudok semmit, de talán az állataim közül valamelyik tud felőle valamit.

Ezzel egyet füttyentett, és az egész palota azonnal tele lett mindenféle állattal. Megtette a király a kérdést, de az állatok közül sem tudott senki semmit. Végre is előkullogott egy sánta farkas:

- Én - mondta a sánta farkas - tudok Tündérszép Ilona felől valamit.

A Fekete-tengeren túl lakik, ott törték el a lábamat.

- Nahát, akkor vezesd oda ezt a szegény királyfit - mondta a király.

A sánta farkas azonnal odaállt, hogy Árgyélus üljön rá. Így mentek száz meg száz esztendeig. Egyszer csak letette a farkas Árgyélust.

- Már én tovább nem vihetlek, oda most már magad is eltalálsz, hisz nincs már messzire, csak száz esztendőt kell még menni! - ezzel elbúcsúzott tőle, és elsántikált.

Ment, mendegélt Árgyélus tovább, egyszer csak egy völgyet lát mely három heggyel volt körülvéve. A völgyben épp három ördög verekedett. Odament hozzájuk, és kérdezte tőlük, miért verekednek.

- Az atyánk meghalt, s maga után ezt a köpönyeget, ostort és a bocskort hagyta. Ez a köpönyeg olyan köpönyeg, hogyha magadra veszed, és aztán a bocskort a lábadra húzod, és ezzel az ostorral egyet csattantasz, és azt mondod: "Hipp-hopp! Ott legyek, ahol akarok" ott vagy azonnal; ezen nem tudunk mi megegyezni. Nem tudjuk, kire mi jusson.

- No - mondta Árgyélus -, ha csak az a baj, majd elosztom én köztetek; hanem egyik hágjon fel erre a hegyre, a másik arra, a harmadik meg amarra!

Az ördögök felmentek a hegyre. Árgyélus pedig felvette magára a köpönyeget és a bocskort, az ostorral egyet csattintott, és azt mondta: "Hipp-hopp! Ott legyek, ahol akarok, legyek azonnal Tündérszép Ilonánál!"

Azonnal egy kristálytiszta palota előtt termett.

Éppen kitekintett az ablakon Tündérszép Ilona egyik játszótársa, meg ismerte Árgyélust, beszaladt hangosan Tündérszép Ilonához:

- Itt jön Árgyélus!

Tündérszép Ilona azt hitte, hogy csak játszanak vele, pofon vágta a lánypajtását.

De jött a másik, a harmadik, a negyedik, a tizenegyedik, de úgy jártak mind a tizenegyen, mint az első.

Árgyélus bekopogott az ajtón. Egy öregasszony jött ajtót nyitni. Nagy csodálkozással nézett Árgyélusra. Aztán a csodálkozása nagy örömmé változott.

- Jaj, de jó, hogy itt vagy, Árgyélus, legalább megszabadítod a királykisasszonyunkat! Most nem lehetsz vele, csak éjféltájban, mert csak akkor járhat szabadon. Akkor, ha te háromszor megcsókolod, a Varázslónak nem lesz több hatalma rajta. Most éppen jókor jöttél, mert nincs itthon, másként halálfia lennél.

- Nem félek én tőle sem - mondta Árgyélus -, megvívok én vele!

Az öregasszony behívta Árgyélust, selyemágyat vetett neki, pompás vacsorát készített számára, aztán azt mondta:

- Minden-éjjel eljön ide Tündérszép Ilona, ne aludj el!

De az öregasszony gonosz boszorkány volt. Volt egy sípja, melyet ha megfújt, akit akart, elaltatott vele. Most is kihúzta a sípot, elfordult és sípolt, és attól Árgyélus úgy elaludt, hogy azt sem tudta, hogy a világon volt-e valaha. Éjféltájban eljött Tündérszép Ilona, meglátta a kedvesét, és felkiáltott:

- Ébredj fel, kedvesem! Ha háromszor megcsókolsz, megszabadulok a varázslattól.

De Árgyélus nem ébredt fel. Reggel azt mondja a vén banya:

- Itt volt Tündérszép Ilona, de te aludtál, mint a bunda.

Másnap is úgy történt, harmadnap is.

De egyszer, amint a Vénboszorkány elbóbiskolt, Árgyélus meglátta a nyakán a sípot. Leoldotta, és kíváncsiságból belefújt. Hát látja ám, hogy az egész cselédség elaludt tőle.

Ekkor tért észre, hogy azért aludt ő is olyan mélyen, mikor a vén banya sípolt. Most a maga nyakára akasztotta a sípot, és valahányszor a Boszorkány fel akart ébredni, ő mindannyiszor sípolt egyet. Így volt éjfélig.

Ekkor jött Tündérszép Ilona. Árgyélus háromszor megcsókolta, és azonnal az egész vár kivilágosodott, minden ajtó felnyílt, a Vénboszorkány elsüllyedt.

De hogy másodszor megcsókolta volna Árgyélus Tündérszép Ilonát, előbb tizenegyszer pofon vágta.

- Ez azért van, mivel te tizenegy játszótársadat pofon vágtad, mikor igazat mondtak.

- Megérdemlem - rebegte Tündérszép Ilona.

Ekkor Árgyélus karjába vette Tündérszép Ilonát, felhúzta a köpönyegét és bocskorát, ostorával egyet csattantott.

- Hipp-hopp! Ott legyek, ahol én akarok, legyek az apám várában!

Azonnal odarepültek egy szempillantás alatt.

Árgyélus hatalmas király lett, Tündérszép Ilona hatalmas tündér; ha meg nem haltak, most is élnek.

Térdszéli Katica

2010-03-18T21:47:00.001+01:00

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy öregasszony, s annak egy lánya. Az olyan kópé volt, hogy mindenkin ki tudott fogni. Már egy egész országban elterjedt a híre.

Meghallotta ezt a király is. Azt mondta, hogy menjen el hozzá is a lány, és fogjon ki rajta, de úgy, hogy a szobájába be ne tegye a lábát.

A lánynak éppen kapóra jött a dolog, mert az anyja beteg volt, és mindig azt mondogatta: "Egyszer ettem a király süteményéből, de még most is a számban van az íze; eredj, hozzál tőle egy kis süteményt!"

A lány el is ment a kastély elé. Ott ólálkodott, mintha keresne valakit. Egyszer csak látja, hogy a szakács egy nagy tál süteményt visz a kamrába. Hirtelen odaszólt hozzá, hogy menjen rögtön a királyhoz, mert annak nagy beszédje van vele, majd ő tartja addig a tálat. A szakács szót fogadott. De a király kikergette a szakácsot, hogy ő bizony nem hívatta. A szakács váltig bizonykodott, hogy neki azt mondták; még most is ott van a lány a konyha előtt, ott tartja a süteményes tálat. Kiment a király a szakáccsal, hogy megnézze a lányt, de már akkor nem volt ott se lány, se sütemény. Bemegy a király meg a szakács a konyhába; hát minden összevissza volt forgatva, az ajtóra pedig ez volt írva:

Itt voltam, már itt voltam,
Rajtad most már kifogtam,
Kis Térdszéli Katica,
Imre király bánata.
Ha nem tetszik, tégy róla.

Katica meg hazavitte a süteményt.

Mikor már az anyja jóllakott, megint mondja a lányának: "Egyszer ittam a király borából, de még most is a számban van az íze; eredj, hozzál onnét egy kis bort!"

Katica egy darabig szabódott, hogy akkor neki vége lesz, de aztán mégis elment. Bement a király pincéjébe, s azt mondta a csaposnak, hogy menjen rögtön a királyhoz, mert annak nagy beszédje van vele, majd vigyáz ő addig a pincére.

A csapos el is ment, de a király őt is elkergette, hogy ő bizony nem hívatta. A csapos váltig bizonykodott, hogy neki azt mondták: még most is ott van a lány a pincében, ott őrzi a bort. Kiment a király a csapossal, mert már sejtette, hogy Térdszéli Katica csinált megint valamit. Hát a hordók mind el voltak eresztve, a legnagyobbikra pedig ez volt írva:

Itt voltam, már itt voltam,
Rajtad most már kifogtam,
Kis Térdszéli Katica,
Imre irály bánata.
Ha nem tetszik, tégy róla.

Katica meg hazavitte a bort.

Mikor az anyja jót ivott, megint mondja a lányának: "Egyszer ettem a király almájából, de még most is a számban van az íze; eredj, hozzál nekem a király kertjéből egy kis almát!"

Katica egy darabig szabódott, hogy akkor neki vége lesz, de aztán mégis elment. Odamegy a király kertészéhez, s azt mondja neki, hogy menjen rögtön a királyhoz, mert annak nagy beszédje van vele, majd vigyáz ő addig a kertre. A kertész el is ment, de a király kikergette, hogy ő bizony nem hívatta. A kertész váltig bizonykodott, hogy neki azt mondták; még most is ott van a lány a kertben. Kiment a király a kertésszel, mert már sejtette, hogy megint Térdszéli Katica csinált valamit. Hát a sok szép alma mind a földön hevert, a kertajtóra pedig ez volt írva:

Itt voltam, már itt voltam,
Rajtad most már kifogtam,
Kis Térdszéli Katica,
Imre király bánata.
Ha nem tetszik, tégy róla.

A királyt mérgében mindjárt elöntötte az epe. De hiába hívták össze az orvosokat, egy se tudta megmondani, hogy mi a baja.

Meghallotta ezt Katica is. Felöltözött orvosnak, elment a király kastélyába, hogy ő meg tudja gyógyítani, csak hozzák el hozzá. El is vitték a királyt. Katica megvizsgálta a király kezét, megnézte a nyelvét, megkopogtatta a mellét. Aztán azt mondta, hogy nagyon sokat mérgelődött, hát megnőtt az epéje. Orvosságul azt ajánlotta, hogy hintsék be a király egész testét sóval meg paprikával, aztán varrják be ökörbőrbe, az majd lehúzza az epéjét. Meg is tették, de a só meg a paprika úgy csípte a király testét, hogy őfelsége kiszaladt a szobából. Épp akkor hoztak szembe neki egy cédulát, arra ez volt írva:

Itt voltam, már itt voltam,
Rajtad most már kifogtam,
Kis Térdszéli Katica,
Imre király bánata.
Ha nem tetszik, tégy róla.

Most aztán nagyon megharagudott Katicára a király. Mindjárt katonákat küldött utána. Amikor pedig elébe hozták, megparancsolta, hogy zárják be Katicát a kastélyba, mert ő maga akarja megölni.

Katica csak azt kérte, hogy hadd vihesse magával a szalmabábuját. Az olyan nagy volt, mint ő maga, és éppen úgy volt öltözködve is, mint ő. A baba hasát nyakig teletömte mézzel, úgy vitte magával. A kastélyba érve, a bábot befektette az ágyba, ő maga meg az ágy alá bújt.

Este egyszer csak nyílik az ajtó. Bejött a király, és a kardját a szalmabáb mellébe szúrta. A szúrástól a méz a király szájába fröccsent. Nagyon édes volt. A király erre azt mondta: "Ha tudtam volna, hogy ilyen édes a véred, nem öltelek volna meg!" Most már egyébként is sajnálkozott a dolgon, mert hiszen ő parancsolta, hogy Katica menjen el hozzá, és fogjon ki rajta, de úgy, hogy a szobájába ne tegye a lábát. Katica csak az ő parancsolatját teljesítette. Bánatában a király most már azt mondta, hogy ha Katica nem halt volna meg, feleségül venné, mert az ilyen ügyes lány bizonyosan jó feleség is lenne.

Erre már Katica is megszólalt az ágy alatt, hogy a király csak a bábut szúrta meg, nem őt. Aztán kibújt az ágy alól. A király nagy örvendezve mindjárt megölelte, s azt mondta neki: "Én a tied, te az enyém, ásó-kapa se választ el egymástól!"

Két hétig tartott a lakodalom, egy hétig a kárlátó. Volt ott minden ennivaló, folyt a bor, mint a Körös; az én hasam is majd kipukkant a nagy jóllakástól. Katica meg a király pedig boldogul élnek még most is, ha meg nem haltak.

Rózsa vitéz

2010-03-18T21:46:00.003+01:00

Volt egy királynak három fia. Ellenség ütött az országra, elfoglalta. A király is elesett. A királyfiak jó vadászok voltak, s hárman három vadászebbel odébbálltak a veszedelem elől. Sokáig mentek, azt sem tudták, hová. Végre egy magas hegyen, ahol az út elágazott, úgy határoztak, hogy elválnak egymástól, s külön-külön próbálnak szerencsét.

De megegyeztek abban, hogy a hegy csúcsára, egy magas fa hegyébe hosszú póznát állítanak, arra egy fehér kendőt kötnek. És mindhárman vissza-vissza fognak tekingetni, s megnézik a kendőt. Aki a kendőt véresnek látja, testvérei után indul, mert akkor valamelyik veszedelemben van.

A legkisebb, akit Rózsának hívtak, bal felé indult, a másik kettő jobb felé. Rózsa, mikor a hetedik havasba is bejutott, jó messze meglátott egy szép kastélyt. Betért mint fáradt utazó, hogy ott megháljon. Nem talált egy lelket sem, megtelepedett a kastély egyik szobájában.

Estélig megvolt nyugodtan, akkor nagy dörömböléssel megnyílott a kastély kapuja.

Rózsa ijedtében az ágy alá suhant. Óriások léptek be. Az egyik mindjárt azt mondta:

- Cih! Milyen Ádám-bűz van itt!

Megkeresték Rózsát, megfogták, összeaprították, mint a torzsát, és kihányták az ablakon.

Reggel az óriások megint elmentek keresetre.

Akkor a bokorból előmászott egy szép, lányfejű kígyó, és Rózsa testének minden kicsi darabját összeszedte, összerakogatta. Miközben folyton azt mondogatta: ez ide való, ez ide való, forrasztófűvel megkenegette. Egy közel való forrásból élő-halóvizet hozott, avval is meglocsolta.

Rózsa egyszer csak talpra szökött. Hétszerte szebb és erősebb lett mint azelőtt. Erre a lányfejű kígyó is kibontakozott a kígyóbőrből, hónaljig.

Rózsa, hogy olyan erős lett, megbízta magát. Este nem bújt az ágy alá, hanem az óriásokat a kapuban várta haza. Azok megérkeztek, de Rózsához csak a szolgáikat küldték, hogy azt a hitvány Ádám-maradékot összemorzsolják. De a szolgák nem bírtak Rózsával. Maguknak az óriásoknak kellett hogy ismét összeaprítsák.

Másnap reggel a lányfejű kígyó Rózsát megint életre hozta. Ő maga pedig most már övig bújt ki a kígyóbőrből. Rózsa kétszerte erősebb lett, mint akármelyik óriás.

Akkor este is megölte őt a hét óriás, de csak nagy küzdelem után, mert a szolgákat Rózsa most már mind elkergette, sőt három óriást is megsebesített.

Reggel csak maguk mentek el az óriások. A kígyó Rózsát most is feltámasztotta. Rózsa erősebb lett, mint a hét óriás együtt, s olyan szép, hogy a napra lehetett nézni, de reá nem. A lány is a kígyóbőrből egészen kikerekedett; így igen kedves, szép teremtés volt!

Ekkor elbeszélték egymásnak dolgukat, életüket. Elmondta a lány, hogy ő is királyvérből való; hogy az ő apját is az óriások ölték meg. Az országot elfoglalták. Az ottvaló kastély a lány apjáé volt, onnét járnak el az óriások mindennap, hogy a népet sarcolják. A lány egy jó kuruzsos dajkájának segítségével változott kígyóvá. Megesküdött, hogy addig kígyóbőrben marad míg az óriásokon bosszúját meg nem áll hatja. Most már látja, hogy lerepedezik róla a kígyóbőr, tehát célját érheti, mert Rózsa olyan erős, hogy könnyen megfelelhet mind a hét óriásnak.

- Rajta hát, Rózsa, pusztítsd el őket! Nem leszek én sem háládatlan!

- Kedves szép lány! - felelte Rózsa - Te nekem az életemet három ízben adtad vissza. Hát én ne tartoznám neked azt meghálálni? Legyen tied az életem s egészen magam!

Egymásnak holtig való szerelmet esküdtek, s így igen jóízűen telt el a nap egész estig. Mikor az óriások megérkeztek, Rózsa így szólt hozzájuk:

- Ugyebár, sok gazember, azt hiszitek, hogy már háromszor megöltetek? Most azt mondom, hogy ma ezen a kapun egyiketek se teszi ki a lábát! Hiszitek-e? Vívjunk meg!

Azok nagy méreggel rámentek, de biz, most már nem úgy lett, mint azelőtt. Rózsa rendre megölögette őket mind. Akkor a kulcsokat a zsebükből kezébe vette, a kastélynak minden zegelyukát összekutatta.

Látta, hogy bátorságban lehetnek, mert már övék a kastély.

Az éjszaka csendesen telt el. Reggel a kastély udvaráról Rózsa felnéz a havas tetőre, a fehér kendő felé, hát látja, hogy az egészen véres!

Megbúsul, s mondja a kedvesének:

- Mennem kell, hogy a két bátyámat felkeressem, mert rosszul van dolguk. Várj vissza engem, mert ha őket feltalálom, minden bizonnyal visszajövök.

Avval felkészült, kardot, nyilat, forrasztófüvet és élő-halóvizet vett magához. Arra a helyre ment, ahol elváltak volt.

Útjában lőtt egy nyulat. Mikor rátalált az útra, amelyen bátyjai mentek, talált egy kicsi házikót, az előtt egy fát, ott megállapodott. Hát a két bátyja két vadászkutyája lánccal meg van kötve! Azokat eloldja, tüzet csinál, s a nyulat sütni kezdi.

Amint sütné, hallja, hogy a fán valaki dideregve azt kiáltozza:

- Jaj, mint fázom!

Kiszólt Rózsa, s azt mondja rá:

- Ha fázol, gyere be, melegedjél!

Az azt mondja:

- Igen, de félek a kutyáktól!

- Ne félj, mert azok becsületes embert nem támadnak meg!

- Hiszem - hallik a fáról -, de mégsem. Vesd közibéjük ezt a hajszálat, szagolják meg azt előbb. Arról engem is megismernek!

Veszi Rózsa a hajszálat, és a tűzbe veti. A fáról meg leszáll egy vén boszorkány, bemegy s melegszik. Felhúz egy nyársra egy varasbékát, és sütni kezdi. Amint sütné, mondani kezdi Rózsának:

- Az az enyém, ez a tied! - s avval a békát neki veti. Erre Rózsa nem állhatja, kirántja a kardot, hozzácsap a boszorkányhoz. Hát a kard hasábfává válik. Nekimegy a boszorkány, hogy megölje Rózsát, s azt mondja:

- No, most véged neked is! Testvéreidet is én emésztettem el, bosszúból azért, hogy te a hét óriás fiamat megölted.

Rózsa nekiuszítja a boszorkánynak a kutyákat, s azok addig fogják, hogy vért eresztenek rajta. A vér a kardból lett hasábfára cseppen, s abból megint kard vált. Kapja azt Rózsa, lecsapja vele a boszorkány bal karját. Erre a boszorkány megmutatta neki, hová temette bátyjait.

Sújt még egyet Rózsa a karddal, s avval a boszorkány Plutóhoz költözött.

Rózsa kiásta a bátyjait, összedarabolt testüket összerakta, forrasztófűvel összeforrasztotta, élő-halóvízzel föltámasztotta.

Azok, mikor szemüket kinyitották, s Rózsát megpillantották, mind a ketten azt mondták:

- Jaj, be sokat aludtam!

- Sokat bizony - mondta Rózsa -, de ha én ide nem jövök, még többet aludnátok!

Elbeszélték neki, hogy elválásuk után ők meghallották, hogy az ellenség az országukból eltávozott. Azt akarták, hogy egyik, a nagyobbik, hazamenjen, s igazgassa az országot, a másik pedig keresse fel Rózsát.

Befordultak a kis házikóba, s a vén boszorkány ott úgy bánt velük, mint ahogy Rózsával is akart volna.

Rózsa is elbeszélte nekik, miken ment keresztül. Azt mondta:

- Te, nagyobb bátyám, menj haza, ülj be apánk országába! Te pedig, kisebb bátyám, jöjj velem, s igazgassuk ketten azt a nagy országot, amelyikben az óriások hatalmaskodtak.

Elváltak, s mindegyik ment a maga helyére.

Rózsa feltalálta szép kedvesét, aki már úgy elbúsulta magát, hogy szinte megepedt, de hogy Rózsát meglátta, egészen felvidult. Az óriásoktól megmentett nagy országot kezükre vették; Rózsa s kedvese összekeltek, nagy lakodalmat csináltak, eleget vendégeskedtek, a menyasszonyt jól megtáncoltatták, s ha meg nem haltak, máig is élnek. Kerekedjenek egy tojáshéjba, s holnap legyenek a kendtek vendégei!

Rózsa és Ibolya

2010-03-18T21:46:00.001+01:00

Volt egyszer egy király, volt annak egy nagyon szép lánya, Ibolya, meg egy második felesége. A mostoha boszorkány volt, és nem szerette a lányt sohasem.

Egyszer azt mondja az urának:

- Ezt a lányt férjhez kellene adni, de csak olyan legényhez adom, aki kiállja a három próbát.

Mentek sokan nézni Ibolyát, de senki sem tudta megkapni, mert senki sem állta ki a három próbát.

Meghallotta ezt a szomszéd király, azt mondja a fiának, Rózsának:

- Eredj, nézd meg azt az Ibolyát, ha szereted, vedd el. Ismerem az apját, jó ember.

Felkészült a királyfi, elment szétnézni. Legelőször is a királylánnyal beszélt:

- Hozzám jössz-e, szívem szerelme?

- Jaj, ne kérj meg - válaszolta Ibolya -, mert a gonosz mostohám három kérdést intéz hozzád, s ha azt nem tudod megfejteni; véged.

De nem ijedt meg Rózsa. Bement a királyhoz, megkérte Ibolya kezét. A boszorkány is bement, és azt mondta:

- Ha a három próbát kiállod, akkor elviheted Ibolyát, másképpen nem. Az első próba: látod azt a nagy hegyet ott? Azt elhordod onnan a helyét szőlővel beülteted, leszüreteled, szép piros borából holnap kóstolót hozol.

Elment Rózsa nagy búsan, egyenest Ibolyához.

- No, min búsulsz? - kérdi tőle a lány.

- Jaj, nem tudom megtenni, amit a mostohád kér, akkor pedig nem leszel az enyém! Azt mondta, azt a nagy hegyet az éjszaka hordjam el, a helyét ültessem be szőlővel, szüreteljem le, holnap délben szép piros borával tisztelegjek nála!

- Csak ez a baj? - mondja Ibolya. - Akkor csak feküdj le nyugodtan, kelj fel hat órakor reggel, öltözz fel, úgy gyere hozzám!

Lefeküdt Rózsa, másnap reggel, mikor felkel, és kinéz az ablakon, nem lát hegyet sehol sem, de látja a szőlőt. Felöltözik, megy Ibolya szobájába. Ibolya tartja a kezében az üveg piros bort.

- Itt van, vidd a Vénasszony szobájába, add oda neki!

Mikor a Vénboszorkány meglátta, hogy Rózsa hozza a bort, a méregtől majd megpukkad, de azért azt mondja:

- Ez már idáig jól van. De látod azt a nagy erdőt? Kivágod a fáját, ölbe rakod, a földet felszántod, beveted, holnap reggel szép kalácsával tisztelkedel nálam! - Elment Rózsa nagy búsan Ibolyához:

- Második kívánsága anyádnak, hogy ezt a sűrű erdőt kivágjam, a fáját csomóba rakjam, a földet felszántsam, bevessem búzával, holnap reggel búzakaláccsal tisztelkedjem nála.

- Hó, csak ennyi a baj? - mondja Ibolya. - Feküdj le, reggel kelj fel hat órakor, gyere be hozzám.

Rózsa lefeküdt. Mindjárt reggel kinéz az ablakon, látja, hogy már csak tarló van a földön. Felöltözik, bemegy Ibolyához, hát ott van a szép kalács.

Azt mondja Ibolya:

- Vigyed a Vénasszonynak!

Mikor meglátta a Vénasszony a szép kalácsot, elfogta a méreg. Azt gondolta magában: "No megállj, csak várjál, várjál, majd a harmadik parancsot tedd meg, tudom, vége lesz az életednek!" Aztán fennszóval azt mondja:

- Van nekem három paripám, ha meg tudod nyergelni, tiéd lesz Ibolya!

Elmegy nagy búsan Rózsa Ibolyához, mondja neki:

- Most segítsél, kedves Ibolyám!

- Mit parancsolt most az a gonosz asszony?

- Azt mondta, van neki három paripája, ha meg tudom nyergelni, csak úgy leszel az enyém.

- Jaj, kedvesem! - mondja Ibolya - ez lesz a legnehezebb! Az első paripa az apám lesz - a Boszorkány átvarázsolja paripává -, az apámat egy kicsit kímélheted, ő nem oka semminek; a második lesz a gonosz mostohám, zaklasd, kergesd meg, őneki nem árt, hogy a harmadik ki lesz, könnyen kitalálhatod, a szívedre bízom!

Rózsa megindult az istálló felé, kivezette az Öreget, felült a nyeregbe, egyet fordult vele, leszállott róla, bevezette az istállóba.

Azután kivezette a Vénboszorkányt, felült a hátára, jól megnyergelte, jól megsarkantyúzta. Mikor már nem tudott menni, leszállott róla, bevezette az istállóba.

- No, vén kutya - mondta neki -, kellett ez neked?

Kivezette a harmadik paripát, gyöngéden ráült, egyet fordult vele, bevezette az istállóba, selyemkendőjével végigtörölte, azután hazament. Másnap elment Ibolyához. Mondja neki Ibolya:

- Letelt a három próba, de azért mégsem adnak neked!

- Akkor megszöktetlek! - mondja Rózsa.

- De észrevesznek - mondja Ibolya.

- Kerítünk egy tűt - mondja Rózsa -, megszúrjuk a kezünket, három-három csepp vért csöpögtetünk az asztalra, míg az fel nem szárad, ha kiáltja nevünket a mostoha, felelnek azok rá.

Ahogy mondták, úgy cselekedtek, avval elszöktek. Egyszer csak kiáltja a Vénboszorkány:

- Rózsa! Ibolya!

- Itt vagyok, itt vagyok! - felelnek rá a vércseppek.

Megnyugodott a Vénboszorkány, lefeküdt újra. Ezalatt már messzire ért Rózsa meg Ibolya.

Egyszer azt mondja Ibolya:

- Nézz hátra, ég a fülem, úgy hallom, apám jön.

Hátranéz Rózsa, hát az Öreg ment utánuk, szél alakjában. Hátravetett Rózsa egy fésűt, olyan erdő kerekedett a háta mögött, hogy mikor kijutott az Öreg az erdőből, ők már hetedhét országon túl voltak.

Egyszer megint szól Ibolya:

- Nézz hátra, megint itt az apám!

Visszanéz Rózsa.

- Már itt van - mondja - a nyomunkban! - Hátravetett egy bontófésűt, kerekedett olyan víz abból, hogy az Öreg nem mert nekimenni, visszatért, az Öregasszony jól elverte.

Kapta most az asszony a seprűnyelet, ráült.

Mondja egyszer Ibolya Rózsának:

- Nézz hátra, viszket a fejem, most a Vénboszorkány jön. Hanem te itt tóvá változol, én meg kacsa leszek benned.

Úgy is lett. Mire a boszorkány odaért, akkorra Ibolya vígan úszott a tóban. De nem azért volt boszorkány a Boszorkány, hogy meg ne tudja, hogy kicsoda az ott a vízen. Leszállott a seprűről, belement a tóba.

- Na, megállj, csúf lány! - mondja - majd megfoglak én most!

De Ibolya tudta, hogy mit akar a mostoha, beljebb úszott a tóba, ahol legmélyebb volt, aztán hirtelen Ibolya kiszállott, visszaváltozott lánnyá, Rózsát legénnyé változtatta, felkapta a söprűt, elmentek vele, meg sem álltak Rózsa birodalmáig. A Vénasszony pedig hazament, jól elverte a Vénembert otthon.

- Te vagy az oka, hogy ilyen a lányod! - mondta.

Az öreg erre megátkozta a lányát, hogy Rózsa felejtse el.

Hát amint megy Rózsa meg Ibolya, azt mondja Ibolya:

- Eredj te előre, én csak az apád házáig megyek. Ha kellek, eljöttök értem, majd én addig ködből palotát építek.

Elindult hát Rózsa egyedül.

Az apja éppen a kapuban ült.

- Ugyan, hol jártál, merre jártál, hogy ilyen sokáig odavoltál? - kérdi a fiától.

De az elfelejtett mindent, nem tudott szólni semmit se.

- No jó, hogy hazaértél. Megházasítlak, holnap lesz a lakodalom! - mondja az apa.

- Jól van, édesapám, itt is az ideje!

Másnap jöttek is a lakodalmasok. Ibolya látta a menetet, azt mondja egy koldusnak:

- Nektek adom a palotát, ha kiáltjátok, amit én mondok.

De a koldusok azt mondták, hogy nem vesztik el hivatalukat érte. De volt ott tíz cigánygyerek is, Ibolya azoknak mondta.

- Kiáltjuk mi, kisasszony! - felelték a cigánygyerekek.

- No, ha kiáltjátok, tiétek lesz az a szép palota! Majd elmondom előttetek, mit kell mondani, ti meg csak kiabáljátok utánam!

Hát mikor odaér Rózsa a menyasszonyával, kiáltja is a tíz gyerek:

- Ne feledkezzenek a szegény árváról, mint elfeledkezett Rózsa Ibolyáról!

Ekkor jutott csak eszébe Rózsának, hogy neki Ibolyája van. Mindjárt otthagyta a menyasszonyát. Ibolyához szaladt, a menyasszony pedig a régi vőlegényéhez, mert annak is volt másik vőlegénye, akit szeretett, Rózsához csak azért akart férjhez menni, mert gazdag volt.

Aztán mindnyájan megesküdtek, a menyasszony a vőlegényével, Rózsa meg Ibolyával. A cigányoknak pedig ott maradt a nagy palota, megörültek neki, mert semmiféle ivadékuknak sem volt olyan. Lefeküdtek benne és éjfél felé azon veszik magukat észre, hogy nagyon fáznak, a csillagokat látják a fejük felett, alattuk pedig a zöld füvet, mert a palota ködből volt, és elpárolgott.

- No, még így sose csaptak be bennünket! - mondták egymásnak. Nem is tudtak volna a lábukon megállni, ha három lábuk nem lett volna; szégyenletükben világnak mentek, azért nincs most háromlábú cigány.

Ribike

2010-03-18T21:45:00.004+01:00

Volt egyszer egy király, s volt neki három fia. Volt arrafelé egy özvegyasszony is, annak meg volt egy lánya.

Ribike volt a lány neve, mert az mással nem élt, mint csak ribizlivel.

Egyszer megbetegedett a lány. Az anyja ugyanis már nem tudott több ribizlit venni neki. Szegény asszony, hogy megmentse a lányát, elment a klastromkertbe, mert ott látott ribizlit bőven. Beszökött a kertbe, és kihozott egy kosár ribizlit. Meglátta kijövet az apácafőnöknő, odament hozzá, s rászólt:

- Mit csinálsz, te asszony?

Azt felelte ijedten a szegény asszony:

- Soha életemben nem loptam, most is csak a kénytelenség szorított rá! Mert nekem oly gyönyörű lányom van, hogy annak párja nem találkozik; de ha csak egy nap ribizlit nem eszik, meghal. Ma nem evett, ha holnap sem enne, belehalna.

Megbocsátott az asszonynak a rendfőnöknő. De elment vele az asszony házába, mert nem akarta elhinni, hogy a szegény asszonynak olyan különös lánya van.

Mikor meglátta, hogy valóban szép, így szólt az asszonyhoz:

- No, te szegény asszony, add oda a lányodat énnekem, nálunk jóllakhat ribizlivel.

Mit csináljon szegény asszony, ribizli csak a klastromban volt, odaadta a lányát.

Ott élt a lány. Akkorában még szabad volt tárva-nyitva lenni az apácaklastrom ablakának. Ki-kinézett rajta a lány. Egyszer arra ment három királyfi, s egy lépést sem tudtak tovább tenni a lány szépsége láttán.

A legöregebbik királyfi rögtön elkezdi, hogy ő nem nyugszik addig, amíg az a lány nem lesz az ő felesége. A középső királyfi is belevág, hogy ő sem nyugszik, míg az övé nem lesz. A legkisebb királyfi meg azt mondja:

- Én nem engedem! Mert az enyém lesz!

A három testvér csúnyán összekapott. Az utasok választották szét őket. A lármára a főnöknő is odamegy az ablakhoz: mi történik itt? Ribike meg azt mondja:

- Énértem vesztek össze.

Megijedt erre a főnöknő, hogy még ő kap pirongatást a királytól vagy a királynétól. Tüstént elhívta Ribikét az ablaktól, megbüntette, megpirongatta, és mikor az ellenkezett, mert hisz semmiről sem tehetett azt mondta neki:

- Mit, nemcsak szép vagy, de jó is akarsz lenni? Hát idehallgass, Ribike, a te szépséged és jóságod változzék gyíkká, lakásod pedig ne itt nálam, hanem a világ végén legyen!

Szegény Ribike azonnal gyíkká változott, és egy perc múlva a világ végére jutott.

Telt az idő, a királyfiak anyja meghalt, az apjuk meg elöregedett. Szerette volna már letenni a királyságot, de nem tudta eldönteni, hogy melyik fiának adja, mert mind a három fiát egyformán szerette. Azt mondta hát nekik az öreg király:

- Édes fiaim, hárman vagytok, és tudom, egyik sem derekabb, mint a másik. Hanem azért én adok nektek három próbát. Amelyikőtök meg tudja mind a hármat tenni, az kapja meg a királyságot.

Bólintott mind a három fiú, hogy csak mondja meg apjuk a három kívánságot.

Azt mondja a király:

- Elég lesz, fiaim, először egy is!

Akkor elmondta, hogy őneki oly csoda vásznat hozzanak, hogy hossza-szélessége száz rőf legyen, és mégis keresztülmenjen az ő karikagyűrűjén, ha összehajtja.

Fogadták a királyfiak mind erősen, hogy megszerzik. Egyik a másikban bízott, gondolva, hogy azt az első próbát majd a nála öregebb csinálja meg. Fogtak magukkal mind a hárman sok pénzt, világgá indultak. A váron kívül rögtön három utat találtak: két út szép volt, azon ment el a két öregebbik. A harmadik út igen göcsörtös volt, azon ment el a legkisebb királyfi.

A két öregebb hamarosan szép, nagy városba érkezett. A legkisebb ment, ment, elfáradt nagyon, de nem talált egy madarat sem. Azok, a két bátyja, már vásárolt sok szép vásznat, ő meg csak ment, ment egyre. Egyszer csak odaért a világ végére.

Talált ott a világ végén a legkisebb királyfi egy kőhidat, oda leült, s búsult erősen, hogy mitévő legyen, mert hogy lám, nem tudja az első kívánságát se az apjának megtenni.

Egyszer csak odament hozzá ott egy aranyos hátú kis gyíkocska. Azt mondja neki szép csendesen (mert akkorában még tudtak az állatok beszélni), hogy:

- Királyfiú, mit búsul, mit szomorkodik?

Megnézi a gyíkocskát a királyfi, s így válaszol:

- Mit kérded te, aranyos hátú gyíkocska, úgysem tudsz te nekem tanácsot adni!

Felel szépen a gyíkocska:

- Mondja csak, hátha tudok!

Akkor megmondta a királyfi, hogy az ő apjának - hárman vannak fiúk - az a kívánsága, hogy amelyik fia meg tudja három kívánságát tenni, az kapja meg a királyságot. Első kívánsága az, hogy olyan csoda vásznat hozzanak, hogy hossza-szélessége száz rőf legyen, és mégis keresztülmenjen az ő karikagyűrűjén.

Hallgatja a beszédet a gyíkocska, aztán azt mondja:

- Jól van, királyfi, csak ülj itt, egypár perc múlva talán már tudok is a bajodon segíteni!

Azzal vissza lement a gyíkocska a kőhíd alá, a pókok közé. Jó barátja volt a pókoknak, azokat kérte segítségre. A pókok rögtön hozzáfogtak a fonáshoz, szövéshez. Tíz nap, tíz éjjel alatt megcsinálták a vásznat. A gyíkocska felvitte a királyfinak. Belefért az annak egyik zsebébe.

A királyfi két bátyja már rég hazament, szekérszám vitték apjuk elé a vásznat: hosszú volt, széles volt mind, de a karikagyűrűjén nem tudta keresztülhúzni az apjuk.

Ekkor jött a legkisebb királyfi.

Előveszi a zsebéből, amit ő hozott. Próbálja a király, bólint annak:

- Ez igen, keresztülmegy, de nem tudom, meglesz-e vagy se akkorának, amekkorának rendeltem!

Hozatott mindjárt mérnököket, megmérték a vásznat, hát éppen se több, se kevesebb: száz rőf hosszú, száz rőf széles.

Mondja erre örvendezve az öreg király:

- Látjátok, fiaim, a legkisebbik már itt is megtette a magáét; de aki még a hátralevő két próbát meg tudja tenni, azé lesz a királyság. A következő kívánságom, hogy oly kiskutyát hozzatok nekem: egy arany dióhéjba beférjen, mégis, ha kiugrik, a sikongatása hetedhét országra szóljon.

Elindul megint a három testvér. A két idősebb a jó úton megint a város felé, a legkisebb most is csak a göröngyös úton, a világ vége felé.

Mikor a legkisebb királyfi újra odaért a világ végire, azt mondja ott nagy fennszóval:

- Aranyos hátú gyíkocska, gyere elő a hívásomra!

A gyíkocska előjött.

- Mi kell?

Mondja neki szomorúan a királyfi:

- Most igazán azt hiszem, nem tudod az én parancsolatomat megtenni.

Feleli a gyíkocska:

- Mondd csak, hátha tudom!

Akkor a királyfi elmondja az apja kívánságát. Hogy annak milyen kiskutya kell.

Gondolkodik a gyíkocska, aztán így szól:

- Csak légy itt, hátha tudok segíteni!

Azzal a gyíkocska rögtön lement a föld alá, az icinpiciny törpe emberekhez. Könyörgött a törpe királynak, hogy legyen szíves, adjon neki egy olyan törpe kiskutyát. A törpe király az első miniszterjét adta oda: az volt olyan kutya. A gyíkocska beletette a kutyát egy dióhéjba, vitte föl. Mondta fenn a királyfinak:

- Te, ezt a zsebedbe tedd, de ki ne nyisd az úton, hanem csak iparkodj!

Iparkodott is haza a királyfi.

A két bátyja már rég otthon volt. Azzal tértek meg, hogy olyan kiskutya nincs is a világon, kár az időt tölteni a keresésével.

Mondja az öreg király, ahogy meglátja a legkisebb fiát:

- No, fiam, te is üresen jöttél, mint a bátyáid?

Előveszi a királyfi nagy vidáman az arany dióhéjat, kinyitja: kiugrik a kiskutya! Egyet sikoltott, de az a hang mindjárt hetedhét országig szállt. Az öreg királynak meg olyan jólesett az a sikoltás, mintha írósvajjal kenték volna meg a hátát. Akkor szépen azt mondta:

- No, látjátok, fiaim, a legkisebbik ezt is meg tudta tenni. No, még azért amelyikőtök a legutolsó próbát megteszi, az lesz a király. A harmadik akaratom pedig az, hogy arra hagyom az országot, aki közületek a legszebb menyasszonyt szerzi meg magának.

A két idősebb királyfi jót nevetett. Szentül azt hitték, hogy ezen most megfölözik a testvérjüket, mert hisz ők sokfelé jártak, sok szép lányt láttak, azok közül könnyű lesz a legszebbet kiválasztani. A kis királyfi meg mit látott? Senkit! Még a világ végén is csak egy gyíkocskát!

El is szomorodott erősen a kis királyfi, mert hát az aranyos hátú gyíkocska a szép menyasszonyt nem tudja csak úgy a föld alól kivenni. De mégis elment hozzá, szomorúan leült a kőhídra. Jött a gyíkocska. Mondja neki a királyfi:

- Most igazán elhiszem, hogy nem tudsz a bajomon segíteni!

Feleli szép csendesen a gyíkocska:

- Hátha tudok!

Mondja erre a királyfi:

- Most az a kívánsága az apámnak, hogy amelyőnk a legszebb menyasszonyt hozza, az lesz a király.

Elpirult az aranyos hátú gyíkocska, s azt mondja:

- Csak fogj meg engem, és vágj ehhez a kőhídhoz!

Feleli megrökönyödve a kis királyfi:

- Azt már csak nem teszem, hisz a legnagyobb hálaadással kell lennem irántad.

De erősködik a gyíkocska:

- Mondom, csak vágj engem oda a kőhídhoz!

A királyfi váltig ellenkezett, de amikor látta, hogy a gyíkocska mennyire elszontyolodott, bekumta, vagyis jól behunyta a szemét, és úgy vágta a gyíkocskát oda a kőhídhoz. Hát erre mit lát? Egy gyönyörű szép fehérnépet a gyíkocska helyett. Azt mondja az a szép lány:

- No, királyfi, rám ismersz-e?

Feleli a királyfi, maga se tudva, hova álljon:

- Egy kicsikét vélekszem, de nem tudom, hogy az-e.

Mondja nevetve az a gyönyörű szép lány:

- Én vagyok, aki kinézett a klastrom ablakán! Aki miatt te veszekedést tettél! Ribike!

Ámul a királyfi, de Ribike csak mondja tovább:

- No, most tied leszek halálos holtig!

Nem is tudja a királyfi, hogyan karolja, úgy vitte haza.

A bátyái már otthon voltak, vittek már menyasszonyt. Csak rá vártak, hogy a próba eldőljön. Mikor a kis királyfi hazaért, az öreg király a kertben éppen krumplit rakott, de olyat, hogy az mind aranyos almává vált. Mikor meglátta a legkisebbik fia menyasszonyát - hát azonnal határozott. Azt mondta a két idősebbnek:

- Ne haragudjatok rá, ez érdemli a királyságot!

Azok nem is haragudtak rá, mindenki csak jót kívánt neki: éljen boldogul!

Ráadó és Anyicska

2010-03-18T21:45:00.003+01:00

Egyszer, hol volt, hol nem volt, volt a világon egy király, aki teljes életében mindig a háborúban, harcban lakott. Már kilenc esztendő óta a háza tájékán se volt, azt se tudta, hogy mije van otthon.

Elhatározta hát, hogy már csak akárhogy mint teszi szerét, de hazamegy, felíratja mindenét az utolsó tűig, hogy legalább tudja, mit keresett kilenc esztendő óta.

Békét kötött hát az ellenséggel három hónapra, azzal elindult hazafelé. Mikor hazaért, összegyűjtötte a sok herceget, grófot, nagy süvegű tótot, a tanácsosokat, bírákat, elmondta nekik, hogy most miért jött haza, hogy meg akarja tudni, mije van; "azért hát azt parancsolom, hogy az országomban mindent, az utolsó faszegig, írjatok fel, de úgy, hogy ki ne maradjon semmi az összeírásból".

Széjjelmentek az urak, teljesíteni a király parancsát; azalatt maga a király a feleségével mulatott otthon, akit már kilenc esztendő óta nem látott; éjjel-nappal mindig vigadtak, még annak is jókedve volt, akinek apját-anyját megölték.

De nemsokára vége szakadt a nagy mulatságnak, eltelt a három hónap, a király szabadságideje, menni kellett neki vissza a háborúba. Elbúcsúzott hát nagy sírások-rívások között a feleségétől, összegyűjtötte a katonáit, elindult.

Ment aztán, mendegélt, egyszer beértek egy erdőbe, abban is mentek már két nap, két éjjel. Harmadik éjszaka, amint mennek a szép holdvilágnál, elibök áll egy ősz-öreg ember, térdig érő, galambfehér szakállal, a kezében egy nagy lámpással.

- Hó, megállj! Ki vagy? Hol voltál? Hova mégy?

- Én vagyok ennek s ennek az országnak királya, otthon voltam a feleségemnél, felírattam minden vagyonomat, most már semmim sincs, hogy tudomásom ne volna róla, még az utolsó fakanál is mind fel van írva.

- Jól van hát, ha mindenedet felírattad, ígérd meg nekem, hogy amid nincs felírva, azt nekem adod.

- Jól van, megígérhetem, ha tetszik, királyi parolámra is fogadhatom, de tudom, hogy nem kapsz semmit, mert semmi se maradt ki az összeírásból.

Megörült az ígéretnek az idegen, kicsibe múlt, hogy ősz-öreg ember létére el nem kezdett táncolni.

- Tudd meg hát, hogy én vagyok nagy Tündérországnak híres-hatalmas királya, aki mindent tud, ami a nagyvilágban történik. Míg otthon voltál, a feleséged méhében hagytál egy fiú gyermeket, ez az, amiről se tudomásod nem volt, se nincs felírva, azért hát ígéreted szerint ez az enyém, érte megyek tizenkét esztendő múlva, nagy szükségem lesz rá, mert nincs fiam, csak három leányom.

Nagy búba-bánatba esett a király, neki se volt több fia, s íme, ezt az egyet is oda kellett adni idegen embernek, aki se inge, se galléra, nem is látta soha, aztán csak úgy bolond módra ígérte oda neki, fájt ez a királynak nagyon, de hiába, nem tehetett róla, királyi parolájára fogadta, oda kellett adni. Megírta a feleségének a nagy szerencsétlenséget, hogy ő a még létlen gyermeket másnak ígérte, azért majd ha meglesz, kereszteljék Ráadónak, hadd jusson eszökbe - valahányszor e nevet kimondják -, hogy az nem az övék, hogy másnak kell adni, idegen emberek közé, ahol tán sohase talál apja helyett apát, anyja helyett anyát, testvérje helyett testvért.

Rászállott a bánat a királynéra is, de hiába volt minden búslakodás, már arról nem lehetett tenni.

Meglett aztán a szép fiú gyermek, meg is keresztelték Ráadónak. Mikor úgy hat-hét esztendős lehetett, hazakerült a király is a háborúból; attól fogva mindig maga tanította mindenre: lovagolni, kardot forgatni, nyíllal lőni, hadakozni. "Legalább ne mondja, akihez kerül, hogy semmire se tanítottuk."

Nevelkedett aztán Ráadó szépen. Már elmúlt tizenkét esztendős, mégse jöttek érte, de elmúlt tizenhárom is, a tizennegyediknek is a derekán gázolt, mégse volt semmi híre a tündérkirálynak. Már örült mindenki, hogy nem viszik el az ifjú királyfit, a király nagy dínomdánomokat adatott annak az örömére, hogy az övék marad a Ráadó.

Egyszer, mikor mindenki a legjobban vigadt, jött egy lóhátas ember, nagy pecsétes levelet adott a király kezébe, amit a tündérkirály írt, az volt pedig az eleje-veleje, hogy küldje Ráadót minél előbb, mert szükség van rá.

Elkészítették a szegény királyfit a hosszú útra, egy inast adtak mellé - mert csak annyinak volt szabad vele menni, annyit engedett meg a tündérkirály -, azzal útnak eresztették. Az ország határáig elkísérték apja, anyja, az ország nagyjai, ott aztán elbúcsúztak tőle, jó utat kívántak neki, azzal visszamentek haza.

Ráadó pedig ment lassacskán az inassal járatlanjárt utakon Tündérország felé. Napról napra jobban elgyengült a gyaloglásban, mikor már Tündérország határához értek, alig bírta a lába. Amint beértek a határon, találtak egy nagy várost, abba bementek, egy nagy palota előtt leültek a kőpadra pihenni. Ott Ráadó a tenyerébe hajtotta a fejét, elgondolta, hogy milyen szerencsétlen, hogy kell neki idegen országokban bujdosni, ezen annyira elbúsult, hogy kicsibe múlt, hogy sírva nem fakadt. Amint így szomorkodik, egyszer mintha kiáltanának valahonnan: "Ráadó!" Hallgatózik jobban, másodszor is kiáltják: "Ráadó lelkem, gyere fel"; szétnézett, hát látja, hogy a palotából kiabál neki egy szép tündérasszony. Ő se mondatja harmadszor, bemegy a palotába, ott felmegy száz márványgrádicson, nézeget széjjel, de semmit se lát. Mikor a legfelső kontignációba felért, egy pompás szoba nyílt meg előtte; abba is bement, királyfi volt, de még olyat sose látott, majd elvette a szeme fényét a nagy csillogás, már majdhogy vissza nem ment, akkor lépett ki egy másik ajtón a szép tündérmenyecske, megfogta a Ráadó kezét, átvezette tizenegy szobán, a tizenkettedikben aztán leültette egy csupa tiszta színaranyból csinált karszékre.

- Jaj, szívem, Ráadó, de régen várunk már, de rég itt kellett volna már lenned, tudom, elfáradtál a hosszú útban, jaj, pedig még fele útján se vagy annak a városnak, ahol a tündérkirály lakik, nem is érsz oda tán esztendeig se, ha csak az én tanácsomra nem hallgatsz. Az én tanácsom pedig az, hogy: látod-e amott azt a tavat?

- Látom.

- No hát majd estére odajön a tündérkirály három szép eladó leánya hattyú képében fürdeni, te menj a tópartra, bújj el, majd jön az első hattyú, leszáll, megrázkódik, leveti a hattyúruhát, gyönyörű szép leánnyá változik, megyen a vízbe, fürdik; jön a másik is, leszáll, megrázkódik, még szebb leánnyá változik, megyen a vízbe, fürdik; legutoljára jön a legszebb, a gyönyörűséges Anyicska, akinek párját még emberi szem nem látott, leszáll, megrázkódik, megyen a vízbe, fürdik. Egy darabig ott fürödnek, aztán megint - ahogy jöttek - egymás után kikelnek a vízből, felveszik a hattyúruhát, elmennek. Mikor már a két öregebb elment, te lopd el az Anyicska hattyúruháját, oda se is add neki, míg meg nem ígéri, hogy elvisz a hátán az apja palotájáig. A többit aztán terád bízom. Most pedig gyere, feküdj le, pihend ki magad, majd ha eljön az ideje, felköltelek én.

Úgy tett Ráadó, ahogy a szép tündérasszony mondta, lefeküdt a puha, szép selyempaplanos ágyba, kialudta magát. Mikor eljött az idő, hogy menni kellett a tóhoz, felköltötte a szép tündérasszony, még egyszer megmondta neki, hogy okosan viselje magát, azzal elbúcsúzott tőle.

Ráadó legelőször is az inasát küldte vissza, mert csak magának lehetett elmenni, azután kiment a tópartra, elbújt egy bokor tövébe, várakozott. Nem soká kellett neki várni, jött az első hattyú, a legöregebb tündér-királykisasszony, leszállt, megrázkódott, levetette a hattyúruhát, ment a vízbe, fürdött, jött a második hattyú, a középső kisasszony is, leszállt, megrázkódott, levetette a hattyúruhát, ment a vízbe, fürdött. Legutoljára jött egy gyönyörű pici kis hattyú, levetette a hattyúruhát, olyan szép lánnyá változott, hogy hej dehogy lehet még festeni is párját! Ráadó mindjárt halálig szerelmes lett bele, hirtelenében tán azt se tudta volna megmondani, hogy fiú-e vagy lány, úgy elbámult. Anyicska is levetkőzött, ment a vízbe, fürdött. Még egy darabig játszadoztak együtt, akkor a legöregebb kijött, felvette a hattyúruhát, elment, jött a második is, felvette a hattyúruhát, elment. Mikor már ezek elmentek, Ráadó szép csendesen ellopta az Anyicska ruháját, azzal megint elbújt. Jön ki Anyicska a vízből, keresi a ruháját, nem találja sehol, elkezd sírni, jajgatni: hogy menjen ő most már haza, nincs a hattyúruha sehol! Erre előjött Ráadó.

- Ne sírj, szívem, lelkem, szép Anyicska, itt a ruhád nálam.

- Isten hozott, szerelmem, Ráadó, be jó, hogy megjöttél, add ide hamar a ruhám, mert elkésem!

- Nem adom addig, szép Anyicskám, míg nekem fel nem fogadod, hogy engem szeretsz, holtig hű maradsz hozzám, mert én az élő Istenre meg merek esküdni, hogy rajtad kívül soha mást nem szeretek; most pedig ígérd meg, hogy hazaviszel az apád váráig, mert régóta jövök, el vagyok fáradva.

Mit volt mit tenni Anyicskának, rá kellett mindenre állani, mégpedig hirtelen, mert az apja várába csak őrváltáskor lehetett beszökni, attól félt hát nagyon, hogy arról elkésik, künn marad, akkor pedig vége! Beleegyezett hát hirtelen mindenbe, mert ő is megszerette halálosan Ráadót, ott a tó partján gyűrűt váltottak, megölelték, megcsókolták egymást, megesküdtek mind a ketten, hogy holtig hívek maradnak egymáshoz. Azután felöltötte Anyicska a hattyúruhát, a hátára vette Ráadót, repült vele, mint a sebes szél. Útközben megmondta Ráadónak, hogy úgy viselje magát otthon, hogy senki észre ne vegye, hogy szeretik egymást, mert akkor elvesztek mind a ketten.

Mikor már közel voltak a várhoz, letette Anyicska Ráadót, megtanította, hogy a strázsák előtt úgy mutassa, mintha el volna fáradva, hogy ne is gyanítsanak semmit. Ezzel Anyicska berepült a várba, a maga szobájába, Ráadó pedig odament a strázsákhoz, tettette magát, mintha már a lábát se húzná a nagy fáradtság miatt, hej pedig dehogy nem bírta, egy szó nem sok, de annyi elég lett volna neki az Anyicska szájából, hogy két nap, két éjjel mindig táncoljon. Odament a strázsákhoz, kérdezte, hogy otthon van-e a tündérek híres királya. A strázsák mindjárt megismerték.

- Jaj be jó, hogy itt van a kis gazdánk! Be régen várjuk már! Az öreg felséges király minden reggel azt kérdezi legelébb, hogy mégse jött-e meg? No de heveredjen le erre a lócára, látjuk, hogy el van fáradva, de hogy is ne, mikor olyan messze útról jön!

Végigfeküdt Ráadó a szép kőpadon, el is aludt szép csendesen. Mikor aztán a tündérkirály felkelt, megtudta, hogy ott van, mindjárt hívatta magához; felköltötték Ráadót, hogy hívatja a király. Felkelt Ráadó, bement hozzá, a király mindjárt magához ölelte.

- Jaj, kedves, be jó, hogy megjöttél, be régen várok rád!

Akkor mindjárt összegyűjtötte az ország főembereit, hercegeket, grófokat, nagy süvegű tótokat, a királyi tanácsosokat, megmondta nekik, hogy Ráadót ezután úgy tiszteljék, mint királyukat, mert ha ő meghal, arra hagyja az országot, vagy tán azt se várja, hogy meghaljon, hanem mihelyt egy kicsit megjön az esze a fiúnak, mindjárt átadja neki.

Meghallotta ezt a vén királyné: "No várj, vén bolond - gondolja magában -, csak menjenek el az urak, majd lesz neked nemulass; a maga leányait számba se veszi, mintha nem is volnának, arra a jöttment sehonnaira akarja hagyni az országot, de majd megmutatom én, hogy az én leányaim elébb valók, hogy én vagyok az úr a háznál."

A két nagyobb leánynak is elmondta a királyné, azoknak is nagyon tetszett ez a beszéd, mert Ráadó mindig csak úgy félvállról beszélt velök, csak Anyicskának kedvezett, azzal beszélgetett mindig.

Alig oszlott el a sok nép a királyi udvarból, mindjárt nekiesett a vén királyné az urának:

- Megbolondultál, te vén marha? Elébb való neked egy pokolból jött-ment sehonnai a magad gyermekénél? Majd megmutatom én, hogy melyik elébb való, hogy nem lesz itt úr az a kölyök!

A király csendesítette volna, de az asszony se hallott, se látott, dúlt-fúlt, mint a veszett állat. Addig mégsem bánt oly rosszul Ráadóval, míg meg nem tudta, hogy Anyicskával szeretik egymást, hanem mikor azt egyszer kihallgatta a kulcslyukon, attól fogva elvesztette volna mind a kettőt egy kanál vízben, a királyt is mindig szidta, hogy minek tartja ott azt a korhelyt, semmit se csinál, csak a kenyeret fogyasztja. Egyszer is elkezdett neki beszélni:

- Ugyan, te vén bolond, próbáld meg már, mit tud az a kölyök, csináltass vele valamit, elég régen itt van már, csak ragadhatott volna rá annyi amennyi. Felhívatta a király Ráadót a maga szobájába, odavezette az ablakhoz, megmutatott neki egy nagy erdőt.

- Látod azt az erdőt, fiam, Ráadó?

- Látom.

- No, azt nekem holnap reggelre - mikorra felkelek - tövestül-gyökerestül mind egy szálig kiirtsd; a fája mind fel legyen ölbe vágva, a majorba behordva, rendbe rakva; a föld fel legyen szántva, felboronálva, bevetve tiszta búzával, a búza megérjen, le legyen aratva, el legyen nyomtatva, fel legyen szórva, meg legyen rostálva, hogy mikorra én felkelek, tele legyen a csűr olyan tiszta búzával, amilyet a galamb hord a fiának, a lisztjéből pedig friss kalács legyen az asztalon. Elég régen tündérek közt vagy már, ennyit csak tudhatsz.

Kibandukolt a szegény Ráadó a szobából; hogy csinálja ő ezt mind meg, mikor azt se tudja, hogy kell hozzáfogni. Ment egyenesen Anyicskához, elmondta neki a dolgot. Anyicska csak elmosolyodott rajta.

- Ne búsulj biz ezen egy cseppet se, szívem, Ráadó, ha csak ez a baj, bízd rám, majd elvégzem én, hanem estére gyere be a szobámba, beszédem van veled.

Bement Ráadó, az estét is alig várta; Anyicska elővett egy sípot, azt megfújta. Annak a sípnak pedig az a tulajdonsága volt, hogyha Anyicska belefújt, az egész Tündérország meghallotta hangját, csak az apja, anyja és testvérei nem. Amint hát megfújta, mindjárt annyi tündér termett ott, hogy majd kiverték a ház oldalát.

- Mit parancsol, felséges kisasszony? Mit parancsol a mi kedves kisasszonyunk?

- Azt parancsolom, hogy - látjátok-e amott azt az erdőt?

- Látjuk! Látjuk! Hogyne látnánk! - kiabáltak mindenfelől.

- No, azt az erdőt holnap hajnalra, mire én felkelek, mind kiirtsátok, a fát felvágjátok ölbe, behordjátok a csűrbe, rendbe rakjátok, a földet fölszántsátok, tiszta búzával bevessétek, a búza kikeljen, meg is nőjön, meg is érjen, azt felarassátok, el is nyomtassátok, meg is rostáljátok, hogy reggelre tele legyen a csűr olyan tiszta búzával, amilyet a galamb se hord a fiainak, a lisztjéből pedig friss kalács legyen az asztalon.

- Értjük, értjük, megyünk, meglesz.

Alig mentek el, hallatszott a nagy recsegés-ropogás, amint a fákat vagdalták, a nagy kiabálás: "Itt már fel van a fa vágva, csak hordani kell." "Innen már el van hordva, ide azzal az ekével." Hallatszott az ökörhajtás, amint szántottak: "Hí-hó, csálé, Csákó, hajsz, Lombár!" Azután hallatszott, mikor elkezdtek aratni, nyomtatni. Mikor a szóráshoz is hozzáfogtak, mondja Anyicska Ráadónak:

- Eredj ki már te is, lelkem, mindjárt virrad, lendíts valamit, hogy mikor az apám kinéz az ablakon, lássa, hogy te is dolgozol, ne is gyanítsa, hogy ez nem a te munkád.

Mikorra kiért Ráadó, már fel is volt szórva, csak szét kellett mérni. Mikor reggel kitekint a király az ablakon, látja, hogy Ráadó hogy sepri a szérűt, hányja meg veti idébb-odább a zsákokat, kiabál az embereknek. Megörül a király, odahíja a feleségét:

- No nézd, mennyire ment a fiúnk, maga is hogy dolgozik, hogy tud parancsolni az embereknek.

- Látom ám! De nem az ő munkája ez, hanem az Anyicskáé, hiszen ha egy garas ára eszed volna, te is észrevennéd, hogy az csinál helyette mindent, hiszen éjjel-nappal mindig csak egymást bújják, nem lehet egyiknek se venni semmi hasznát.

De a király egyik fülén beeresztette, másikon ki, amit az asszony mondott; mikor aztán egy kis idő múlva maga Ráadó bevitte neki a frissen sült, párolgó kalácsot, úgy megdicsérte, hogy majd lement a könyökéről a bőr.

- Ember vagy, fiam, Ráadó, máskor is így végezd el, amit rád bízok!

De a vén királyné nem hagyta abban a dolgot, megint mindig kusztonozta az urát:

- Csináltass már megint valamit azzal a kölyökkel, vagy neked már ítéletnapig elég lesz az az egy munka, amit minap - de akkor se maga - csinált! Hadd dolgozzon, ne fogyassza hiába a drága kenyeret, ne csapja reggeltől estig szárán a legyet!

A király próbálta csendesíteni, hogy ne bántsa mindig azt a gyermeket, hisz az se kutya, hogy minduntalan uszítsa, dolgozik az eleget, de a felesége még jobban rákezdte:

- Hát még pártjokat fogod! Még engem hallgattatsz! Jobb bizon, hogy dolgoztatsz vele valamit, lássuk, mit tud a híres.

Behívatta a király megint Ráadót; megint mutatott neki az ablakból egy nagy erdőt:

- No, édes fiam, látod azt az erdőt?

- Látom.

- No hát holnap reggelre az a fa mind ki legyen vágva, a derekából boroshordó készítve, a gallyaiból ölfa vágva, behordva a majorba; a töve a fáknak ki legyen irtva, a föld felásva, beültetve szőlővel, a szőlő meg is nőjön, meg is érjen, le is legyen szüretelve, a must meg legyen forrva, szépen megtisztulva, hogy mire én felkelek, jó bor legyen az asztalon belőle kóstolónak.

Megint úgy elment a Ráadó kedve, mintha kettévágták volna, ment nagy szomorúan Anyicskához, elpanaszolta neki a dolgot, hogy már ezt mégiscsak lehetetlen megtenni. Anyicska megint csak elnevette magát.

- Csak sose adjon az Isten ennél nagyobb bajt, akkor minden jó lesz. Feküdj le most békességben, majd ha kell, majd felköltelek én.

Megint megfújta Anyicska a sípot, megint ott termett Tündérországnak apraja-nagyja, hogy még az utcán se fértek el.

- Mit parancsol, kis királyné? Mit parancsol a mi kedves kis királynénk?

- Hát azt parancsolom, hogy - látjátok amott azt az erdőt?

- Látjuk! Látjuk! Hogyne látnánk!

- No, azt az erdőt holnap hajnalra mind egy szálig kiirtsátok, a faderekakból hordókat csináljatok, a gallyakat ölbe vágjátok, behordjátok a majorba; a fatövét mind kiirtsátok, a földet felássátok, szőlővel beültessétek; a szőlő megnőjön, háromszor fel legyen kapálva, meg is érjen, be is legyen szüretelve, a must megforrjon, szépen megtisztuljon, hogy holnap reggelre mire én felkelek, kóstoló legyen a borból az asztalon.

- Értjük, megyünk, minden meglesz.

Alig mentek el, hallatszott megint a nagy recsegés-ropogás, a fák amint dőltek rakásra, a nagy fúrás-faragás, abroncsozás, gyalultak, a dongákat abroncsolták össze; az ölfákat hordták be a majorba, rendbe rakták. Már éjféltájban hallatszott a nagy csergés-kelepelés, amint a seregélyeket hajtották el a szőlőről, azután nemsokára a hordók, kádak dübörgése, amint szüretre mentek, a szedők danolása, a csőszök lövöldözése. Mikor pitymallani kezdett, mind be volt a szőlő hordva-tapodva.

Ráadó csak akkor kelt fel, mikor minden az udvarban volt, nosza rajta! - ő is elővesz egy lopótököt, töltögeti a bort egyik hordóból a másikba, szaladgál, kiáltoz; mikor a legjavában dolgozott, kinézett a király az ablakon, meglátta a nagy munkában, bizony kicsibe nem múlt, hogy öreg ember létére sírva nem fakadt örömében. Hítta ki a feleségét mindjárt, mutatta neki a fiút.

- No, feleség, mégis van kifogásod ellene?

- Van bizony, neked is volna, ha olyan tökkelütött nem volnál, ha tovább látnál az orrodnál, ha utánanéznél, hogy az a kölyök maga csinálja-e azt, vagy az a gyönyörűséges mákvirág Anyicska?

De biz a királytól beszélhetett a felesége akármit, rá se hallgatott; hanem mikor Ráadó bevitte a kóstolónak való bort, megint úgy megdicsérte, hogy Ráadó maga is megsokallta. Ezt a dicsérést már aztán nem tudta a királyné végighallgatni, szaladt ki a szobából, mint ki az eszét keresi, ment egyenesen a két nagyobb leányához tanácskozni, hogy hogy s mint kellene elveszteni Ráadót. Ott aztán a három szép madár kisütötte-főzte, hogy mit csináljanak. Ment a királyné megint vissza az urához.

- No, te vén szamár, azt tegye meg az a kölyök, amit én mondok neki! Az ugyan semmi se, de nem segíthet benne neki az a drága leányod. Annyi az egész, hogy holnap reggel én kivezettetek három paripát az udvarba, azt nyergelje meg, ha tudja, és kerülje meg mindegyiken a királyi várat. Ha megteszi, jó, ha nem tudja megtenni, fel is út, alá is út, itt olyan mihaszna emberrel nem etetjük hiába a kenyeret.

Magához hívatta a király harmadszor is Ráadót.

- No, fiam, Ráadó, még egy próbát kell megtenned az anyád kedvéért, ha azt szerencsésen végbeviszed, többet nem teszlek próbára, mert akkor tudom, hogy egészen kitanultad a mesterségünket. Ez a mostani dolog abból áll, hogy holnap reggel kivezettet a feleségem a palota udvarába három tüzes paripát, azt neked a magad tulajdon kezeddel meg kell nyergelned mind a hármat, azután minden segítség nélkül, saját emberségedből rájok ülni, megkerülni egymás után mindegyiken a királyi várat. Ráadó elnevette rá magát.

- Ha csak ez a baj, ezt ugyan megteszem, nyergeltem én már meg olyan lovat is, amit akkor fogtak be a szilaj ménesből!

Ment aztán ki nagy fütyörészve az udvarra, még be se akart menni Anyicskához, hanem aztán mégiscsak befordult.

- No, hát most mit parancsolt az apám?

- Szót se érdemel, mindössze csak három lovat kell meglovagolnom, ennek ugyan kár olyan nagy feneket keríteni.

- Hej, szívem, Ráadó, te ezt fel sem veszed, pedig ez lesz a legnehezebb, ebben én se tudok segíteni. Tudod-e, hogy az a három ló a két néném és én? Egyik tüzesebb, mint a másik, ha ezer lelked volna, se tudnád őket megnyergelni, még csak közel se menni hozzájok, mert orrukon, szájukon fújják a lángot. Egyetlenegy módja volna csak, amivel bírni lehetne velük: ha az apám sarkantyúját felköthetnéd, azzal körülkarcolnád körülöttük a földet, már akkor nem tudnának semmit tenni, megállana mindegyik, mint a bárány; csakhogy azt a sarkantyút éjjel-nappal a keblében hordja az apám, nem lehet sehogy megszerezni.

Úgy elment erre a beszédre a Ráadó kedve, mintha nyakon öntötték volna. El se tudta gondolni, hogy mit csinál majd. Hanem Anyicska mégis vigasztalta:

- No, majd megpróbálom elcsenni tőle az éjjel, ha alszik, ha aztán az meglesz, gyerekjáték a többi.

Kibandukolt Ráadó a maga szobájába, leült nagy búsan egy székre, ott szomorkodott, ha nem szégyellte volna, tán sírt volna is. Hát egyszer, amint ott búsong-szomorkodik, mint a kárvallott cigány, jön ám be hozzá Anyicska, hozza a sarkantyút.

- No, lelkem, Ráadó, megsegített az Isten, el tudtam lopni, most már csak arra tanítlak meg, hogy kell vele bánni, aztán minden jól lesz. Hát mikor majd kivezetik a három lovat, a két néném meg engem, az egyik mennykőt lehel orrán-száján, a másik tüzes villámot szór, a harmadiknak egész teste lángot hány, de te azzal ne gondolj, menj közel hozzájok, amelyiket meg akarod nyergelni, karcold körül a sarkantyúval, úgy megáll, mint a fal, tedd rá a nyerget, lovagold körül a várat rajta; azután a másik kettővel is csakúgy tégy.

Másnap reggel a király kihirdettette az országban, hogy az ő palotájában mi történik, tele is gyűlt az udvar úgy emberrel, hogy nem esett volna le egy alma közibök, csak annyi hely maradt üresen, hogy Ráadó a lovakkal szabadon mozoghasson. Mikor a kitűzött idő eljött, kivezették a három lovat. Az első - a legöregebb királykisasszony - mennykövet fújt az orrán-száján, kapálódzott, ágaskodott, rúgott-vágott, de Ráadó szép csendesen körülkanyarította a sarkantyúval, hát - uramfia! Úgy láttam, mint most - megállott az a tüzes ló úgy, mintha leszegezték volna, egy mozdulat nem sok, de annyit se tett, Ráadó könnyűszerrel megnyergelte, ráült, azzal hajrá! "Majd kitöltöm most rajtad a mérgem, amért vesztemre törtél" - elkezdte sarkantyúzni, hogy a vér csorgott az oldalából, mire visszakerültek. Mikor leszállott róla, a karikásával még egy nagyot végigcserdített rajta, azzal bekergette az istállóba. Azután a második lóra - a második királykisasszonyra - került a sor. Ez is szórta eleinte a tüzes villámot, de mikor ezt is körülkanyarította a sarkantyúval, ez is megállott, mint a pecek, ezt is megnyergelte, azután megnyargalta úgy, hogy az izzadság dőlt róla, mikor visszakerültek, bekergette ezt is az istállóba. Már csak a harmadik ló - a gyönyörű szép Anyicska - volt hátra. Ez meg a legtüzesebb volt, hiába! - az anyja, a vén, gonosz királyné csinálta ki a dolgot, nem tehetett ellene; az egész teste tüzes lángot hányt, ha kapált a lábával, megnyílt a föld körülötte, de Ráadó ezzel nem gondolt, körülkanyarította ezt is a sarkantyúval, ez is megállt egy álló helyében mozdulatlanul. Ráadó rátette a nyerget, ráült, szép lépést megkerülte rajta a várat; mikor visszaértek, megtörülgette a selyemkendőjével, bevezette szépen az istállóba, leszedte róla a szerszámot, úgy hagyta ott.

A vén királynét majd megütötte a guta mérgében, tépte a haját, vagdalta magát a földhöz, azt gondolta volt a vén gonosz, hogy bizonyosan ottvész Ráadó, hát bizony még a kínozta meg az ő kedves leányait, hogy megfeküdte mindegyik vagy két hétig. Megesküdött ott mindjárt, hogy akárhogy, mint, de elveszíti a két gyermeket, addig meg nem nyugszik, míg a legkínosabb halálra nem juttatja mind a kettőt. De egy darabig - hiába volt az eskü - nem tehetett semmit, mert a király nagyon vigyázott a gyermekekre, nem engedett rajtok semmi igazságtalanságot elkövetni.

Hanem egyszer levelet kapott a király egy másik országából - mert nemcsak egy országa volt -, hogy menjen csak hamar, ott az ellenség pusztítja az országot tűzzel-vassal, kergesse el onnan. Búsult a király, hogy hagyja ott azt a két ártatlan bárányt a farkas körme közt, hogy bízza a gyermekeket arra a gonosz asszonyra. Míg készült a háború, mindig azon kérte a feleségét, hogy csak addig ne bántsa őket, míg oda lesz, ígérte is az asszony szájjal, hej, pedig de mást forgatott az eszében. "Menj el csak, majd tudom én, mit csinálok, rég lesem már, hogy elvigyen az ördög valamerre."

Elbúcsúzott a király egész háza népétől, elindult a tenger sok katonával az ellenség elébe.

Alig tette be maga után az ajtót, mindjárt azon kezdte el törni az eszét, hogy mi a legkegyetlenebb, legkínosabb halál a világon, hogy azzal végezze ki a gyermekeket. Gondolt is ki egyet: nagy üstökben olajat forraltatott, hogy majd mikor legjobban zubog, kiönteti egy nagy kádba, abba aztán belevetteti a két gyermeket. Már előre örült neki a vén guzsalyravaló: "Milyen szép lesz majd nézni, mikor összezsugorodnak a jó meleg fürdőben, mint a tepertő, tudom, nem lesz többet kedvök ihogni-vihogni egymással."

El is készíttetett már mindent, a nagy kádat kivitette az udvarra, az olajat is a tűzhöz tetette, csak az volt hátra, hogy felforrjon.

De a jó Isten nem engedte, hogy két ártatlan teremtésen olyan kegyetlenséget vihessen végbe az az ördög cimborája. Megmondta Anyicskának az egyik cseléd - akire az olaj forralása volt bízva -, hogy mi vár rájok, Anyicska mindjárt magához hívatta Ráadót, elmondott neki mindent:

- Hanem most már, lelkem, Ráadó, nincs mást mit tenni, el kell szökni valamerre idegen országba, mert itt többet se éjjelünk, se nappalunk, ha itt maradnánk, elveszítenének. De hát hova menjünk?

- Azon nem volna mit aggódni - felelt rá Ráadó -, elmegyünk az apám országába, úgysincs neki több fia, ott is király leszek én, te meg királyné, boldogan élünk, míg meg nem halunk; de az itt a baj, hogy hogy megyünk ki a várból, mikor úgy vigyáz ránk az a vén gonosz anyád, mint a szeme fényére, és hogy megyünk ki az országból, hogy utol ne érjen?

- Biz azt magam se tudom - mondja Anyicska -, hogy hogy haladunk sebesen, mert minden mesterségem a kamarában van, oda pedig már nincs idő kimenni; a várból csak kimehetünk, tudok én egy föld alatti utat, hogy pedig hamarjában észre ne vegyenek, köpök ide az asztalra hármat, azok majd szólnak háromszor helyettem, addig mi jó egérutat kapunk.

Ki is mentek szerencsésen a várból, mikor kívül voltak, a hátára vette Anyicska Ráadót, repült vele, ahogy tudott, de hiába; sebesen nem mehettek, mert nem volt Anyicskával semmi mestersége.

Alig mentek el, elkészült a forró olajfürdő. Beszólott a királyné az Anyicska szobájába:

- Anyicska leányom, gyere ki!

Felelt helyette az egyik nyál:

- Mindjárt megyek, édesanyám, csak hadd kelek föl.

Vártak-vártak egy darabig, de nem jött senki. Megint beszólott a királyné:

- Gyere ki már, Anyicska leányom, ne várass magadra!

Megint felelt helyette a második nyál:

- Megyek mindjárt, csak hadd öltözzem fel.

Vártak egy ideig megint, de megint nem jött senki. Beszólott még egyszer a királyné:

- Gyere csak hamar, Anyicska leányom, adok valamit.

- Mindjárt megyek, csak a hajam tűzöm még fel - felelt a harmadik nyál.

Vártak aztán még egy darabig, hogy nem jött senki, megint bekiáltottak kétszer-háromszor, de biz ott akár ítéletnapig kiabálhattak volna, nem szólott volna senki. Erre aztán betörette a királyné az ajtót, hát nincs ott senki, csak három nyál az asztalon. Összecsapta a két kezét.

- No, ezek most elszöktek, a pokolravalók, hanem tudom, merre mentek, majd visszahozom őket!

Mindjárt előkapott egy lapátot, ráült, nyargalt utánok, sarkantyúzta a lapátját, hogy majd megbódult bele, csak hogy utolérhesse őket.

Anyicska ezalatt jó messzire haladt Ráadóval; mentek, mentek, amint az Isten tudniok adta, egyszer megszólal Anyicska:

- Jaj, Ráadó lelkem, be ég a bal orcám, nézz hátra, mit látsz?

- Nem látok egyebet, csak egy halavány felleget.

- No, ez az anyám, észrevette, hogy elszöktünk, hanem most már szálljunk le hamar, én válok egy kápolnává, te meg válj egy remetévé, ha kérdezi tőled, hogy nem láttál-e erre ilyen és ilyen fiút meg leányt, mondd, hogy láttál ezelőtt háromszáz esztendővel.

Alighogy leszálltak, hogy Anyicska kápolnává, Ráadó remetévé vált, ott termett a vénasszony. Kérdezi Ráadótól:

- Ugyan, földi, nem látott-e erre egy fiút meg egy leányt?

- Láttam biz én ezelőtt háromszáz esztendővel, de mi gondom is nekem akárki fiára, leányára? Mit kérdi azt éntőlem?

A vénasszony még egyszer széjjelnézett ottan körül, azután visszafordult. "Hátha rosszul is néztem meg otthon, ott vannak valahol elbúva a várban." Hazament, még egyszer felhányatta a várat, hogy egy tű nem sok, de annyi se maradt a helyén, de biz azok nem voltak sehol. A vénasszonyt majd megütötte a guta, akkor jutott eszébe, hogy hisz a kápolna meg a remete volt a két gyermek, csak vissza kellett volna őket hajtani, előkapott nagy mérgesen egy pemetét, megnyergelte, elkezdett vágtatni a két gyermek után.

Ráadó meg Anyicska ezalatt megint jó darab földet a hátaik megett hagytak; egyszer megint megszólal Anyicska:

- Jaj, lelkem, Ráadó, be ég a jobb orcám, nézz hátra, mit látsz?

- Nem látok egyebet, mint egy nagy fekete felhőt.

- No, az megint az anyám, most már még dühösebb, hanem szálljunk le hamar, én válok egy tábla kölessé, te meg válj pásztorrá, állj bele a tábla kellős közepébe, onnan akármint ijesztget, ki ne mozdulj, ha közel megy hozzád, üssed a botoddal.

Alig szálltak le, alig változtak kölessé meg pásztorrá, megint ott termett a vénasszony, elkezdte Ráadót édesgetni, csalogatni:

- Kedves fiam, Ráadó, gyere ide, majd meglásd, mit adok!

De Ráadó ki nem mozdult volna semennyiért egy álló helyéből, hiába volt minden csalogatás, a vénasszony, hogy látta, hogy így nem boldogul, rá akart ijeszteni; mindenféle oroszlánná, farkassá, kígyóvá változott, de sehogy ki nem tudta venni Ráadót a helyéből, úgy állt az ott, mint egy karó. Feldühödött erre a vénasszony, nekiesett a kölesnek, tépte ki tövestül az egész táblát.

- De kutyák, most mégse szabadultok meg, Anyicska a köles, azt kitépem, hazaviszem, megégetem, te, Ráadó, aztán magadban semmit se tudsz.

Ki is tépte az egész táblát, de annyi mégis megmaradt, amennyit Ráadó a botjával elért, mert oda nem eresztette be, márpedig éppen abban a kis darabban volt Anyicska, a többit vihette a vénasszony, az csak gaz volt. Hátára is szedte mind, amit kitépett, felkerekedett vele a levegőbe, úgy ment, akárcsak egy kazal repült volna; amint hazaért, mind egy szálig rakásra rakta, meggyújtotta maga, közel állott hozzá, hallgatta, hogy mikor hallatszik már az Anyicska sírása, jajgatása a tűz körül. De biz azt hiába hallgatta, elégett a tűz, el is hamvadt, mégse hallott semmit.

- No, szedtevette, ezek megint megmenekültek! Hol van hamar egy gereben, hadd üljek rá, hadd menjek utánok, hadd hozzam vissza őket.

Felült egy nagy gerebenre, egy seprűt a kezébe fogott, elkezdett vele hadonászni, úgy ment, mint a forgószél, vagy tán még annál is sebesebben.

Ráadó meg Anyicska ezalatt megint jó egérutat kaptak, mentek ők is, amint bírtak, de mégis megint megközelítette őket a vén királyné, megint megszólalt Anyicska:

- Jaj, szívem, Ráadó, most már az egész orcám ég, nézz hátra, mit látsz?

- Nem látok egyebet, mint egy nagy szélmalomformát erre jőni nagy sebességgel az égen.

- No, az megint az anyám, most már olyan dühös, amilyen sohase volt életében. Hanem szálljunk le hamar, én válok egy tóvá, te válj egy rucává, a tó kellő közepén állj meg, ki ne mozdulj onnan, akármivel csalogat, akármivel ijeszt.

Leszállottak megint, Anyicska tóvá változott, Ráadó rucává; alig voltak ezzel meg, ott termett a vén királyné.

- Hej, kutyák, már kétszer rászedtetek, de nem szedtek többet rá, nem szabadultok most meg, tudom azt az egyet.

Mindjárt sassá változott, elkezdett csapkodni Ráadóra, de sehogy se tudta elkapni, mindig a víz alá bukott előle, aztán vadásszá vált, lövöldözött a rucára, de a golyó elől is mindig lebukott, sehogy se tudta meglőni. Megint feldühösödött, hogy csak úgy tajtékzott a szája.

- Megálljatok! Nem menekesztek most meg, ha ezer lelketek van is, elveszítlek benneteket.

Ezzel egy nagy gödénnyé változott, felszítta az egész tavat, felrepült vele, mikor ment a levegőben, mintha csak egy rezidencia ment volna, olyan volt. Otthon aztán kiöntötte mind a vizet szerteszéjjel, hadd igya fel a föld, hadd vesszen el közte Anyicska; maga is kiállott oda, hol legtöbb volt a víz, hogy hallhassa, majd ha sír, jajgat, könyörög, hogy gyönyörködhessék majd benne azzal az ördögöknek rég eladott lelkével. De nem engedte meg az Isten, hogy az ártatlan siránkozásának örülhessen, mert mikor a vizet felszítta, Ráadó betakart egy-két kanálnyit a szárnyával, aközt maradt Anyicska, így hát akár egy pocsolyából vitte volna a vizet haza, akár onnan. Mikor mind felszáradt a víz, látta a vén királyné, hogy megint kárba veszett a fáradsága, elkezdte a haját tépni, verte a fejét a falba, mint egy eszeveszett őrült. Azután megnyergelt egy sárkányt, a kezébe kapott egy gereblyét; eddig is sebesen ment, de az mind semmi volt ahhoz, amint most nekiindult, utol is érte a két gyermeket, mindig közelebb-közelebb jutott hozzájok, már olyan közel beérte őket, hogy a gereblyét is kinyújtotta, hogy majd beleakasztja az Anyicska hajába, de éppen akkor kiértek Tündérország határán, benn voltak a Ráadó apja országában, ott pedig már nem volt hatalma a vén királynénak.

Mikor látta Anyicska, hogy tovább nincs mitől félni, egy tanyaistálló mellett - ami ott volt a határnál - megállott, nézett vissza az anyjára, ki még akkor is ott dühösködött, ott káromkodott, mintha apját-anyját megölték volna; amint pedig meglátta, hogy meglátta Anyicska, elfelejtette, hogy kívül van a határon, szaladt neki nagy dühösen. Anyicska hirtelen kis egérré változott, bebújt a hídlás alá, Ráadó pedig rá se hederített, csak járkált az istálló körül tovább, neki ugyan mindegy volt, akár jött, akár se, mert ha Anyicskán - a leányon - volt is egy kis hatalma, őrajta ugyan nem volt egy szikra se. A vénasszony, amint látta, hogy Anyicska egérré lett, hirtelen macskává változott, odaállt a repedés mellé, amin az egér bebújt, várta, hogy majd ha kijön, nyakon csípi. De Ráadó se hagyta abban a dolgot, füttyentett egyet, odaszaladt hat-hét komondor, azokat ráuszította a macskára, úgy megtépték, hogy bőr is alig maradt rajta. Mikor aztán a vén királyné megint benn volt a maga határában, felemelte a két kezét, megátkozta a gyermekeket nagy hangos szóval:

- No, te kutya Anyicska, fogjon meg benneteket az anyai átok, hogyha valaha csak egy napig - csak egy óráig nem látjátok egymást, úgy elfeledkezzék rólad Ráadó, mintha soha nem látott - de még híredet se hallotta volna.

Elszörnyűködött ezen az átkon a szegény Anyicska; ha ez megfogja, ha elfelejti Ráadó, mit csinál ő idegen országban, ahol senkije, semmije, még a betevő falatját se tudná megszerezni; de Ráadó vigasztalta:

- Ugyan, szívem szép szerelme, hogy tudnálak én téged elfelejteni? Hogy felejthetném el azt a sok jót, amit nekem tettél, de hogy felejthetném el magad szép személyét is?

Megvigasztalódott Anyicska, jókedvvel indultak hazafelé.

Mentek, mendegéltek, egyszer aztán beértek abba a városba, ahol a Ráadó apja lakott. Ott a város végén megfogta Ráadó az Anyicska kezét.

- No, kedves Anyicskám, én lelkemnek fele, itt vagyunk az apám városában, nem is messze az apám palotájától; de most arra kérlek, ne gyere fel velem az apámhoz, anyámhoz, ha egyszerre mennénk, vagy hinnék, vagy se, hogy a tündérkirály leánya vagy, még valami rossz személynek, szeretőmnek gondolnának; de így majd magam felmegyek, elmondok mindent az apámnak, akkor aztán érted jövünk háznépestül, hazaviszünk annak rendje módja szerint, ahogy a menyasszonyt szokás. Addig maradj itt a város végén, kiárendálok egy kis házat, egy kis kertet, fogadok melléd egy szolgálót, megvárhatsz szépen. Mire azt gondolod, hogy tán már odaértem, akkorra vissza is jövök.

Beleegyezett Anyicska, kiárendáltak egy kis házat, fogadtak egy szolgálót, azután elbúcsúztak egymástól. Anyicskának eszébe jutott az anyai átok:

- Siess, én kedvesem - mondta Ráadónak -, mert meg talál fogni az anyám átka, hogy elfelejtesz, mintha soha híremet se hallottad volna. De ha elfelejtenél is, csak azt a gyűrűt őrizd meg, amit a tónál adtam, mikor legelőször láttuk egymást, én is megőrizem, amit tőled kaptam, arról megismerjük egymást, akármikor találkozunk.

Ráadó csak nevette a dolgot.

- Hogy felejthetné el gerlice a párját, legény a kedvesét? Nem eshetik az meg.

Még egyszer aztán megölelték, megcsókolták egymást, Anyicska bement a kis árendált házba, Ráadó pedig az apja palotája felé indult. Beért a szép királyi udvarba, elindult a sok grádicson felfelé, hanem a szíve mindig jobban-jobban elszorult, mintha valami nagy követ tettek volna rá, mikor aztán belépett az apja szobájába, egyet kóválygott vele a világ, azzal elesett végig a ház földjén, mint egy darab fa. A király azt gondolta, hogy csak a nagy öröm miatt szédült el, felélesztgette lassanként. Mikor aztán egészen eszén volt, kérdezték tőle, hogy hogy jött haza, de nem tudott róla egy árva szót se mondani, se Anyicska nem jutott eszébe, hogy az hozta haza, hogy az mentette meg a haláltól, de még az se, hogy látta valaha, úgy megfogta a tündérkirályné átka, hogy se ottlétéről, se elmeneteléről, se hazajöttéről egy kis szó nem sok, de annyit se tudott mondani, csak azt tudta, hogy nem kell neki többet elhagyni az apját. A király aztán nem nagyon bánta, ha nem beszél is, csakhogy otthon marad, nem megy vissza többet, csakhogy lesz kire hagyni az országot, nem kell idegen kézbe adni. Mindjárt ki is hirdette országszerte, hogy itthon van a fia, nagy dínomdánomot csapott, két nap, két éjjel boldog-boldogtalan ingyen ehetett-ihatott a házánál, ami szemének-szájának tetszett.

Szegény Anyicska pedig csak várta, csak várta Ráadót, de biz az nem ment felé se; eltelt két nap, eltelt három nap, de csak nem ment, negyedik nap aztán beküldte a szolgálóját a városba, hogy mi újság van a királyi palota körül, beszélnek-e a királyfiról meg a mátkájáról? Bement a szolgáló, de azzal a hírrel jött vissza, hogy a királyfiról mindent lehet hallani, de a mátkájáról senki se tud semmit, azt se tudják, van-e, nincs-e. Búsult szegény Anyicska, mindjárt tudta, hogy az anyja átka fogta meg Ráadót; attól fogva mindennap beküldte a szolgálóját újságot hallani, de biz az sose hozott jobb hírt. Egyszer aztán azzal ment haza, hogy azt beszélik, hogy házasodik a királyfi, a szomszéd király szép leányát veszi el, az esküvő napja is ki van már tűzve, akkor majd az országát is átadja az öreg király a fiatalnak, olyan lakodalmat csapnak, hogy két ország lesz rá híva. Sírt-rítt Anyicska, nem tudta, mitévő legyen, még csak az se volt, aki vigasztalta volna, vagy tanácsot tudott volna neki adni. Egyszer valami jó gondolatja támadt, de nem szólt róla senkinek, csakhogy attól kezdve mindig jobb kedve volt.

Mikor már hívogattak a királyi lakodalomra, egy levelet írt az öreg királynak, amibe azt írta meg, hogy itt s itt, ebbe s ebbe a részébe a városnak lakik egy fiatal leány, ki messze földről szakadt ide, az igen nagyon szeretné megnézni a királyi lakodalmat, mert még olyant sohase látott, azért ne sajnálja a király meghívatni, se nem eszik, se nem iszik, csak a sok úri népet meg a szép menyasszonyt akarja megnézni. A király mindjárt meghívatta, mégpedig nemcsak széjjelnézni, hanem valóságos vendégnek, még meg is izente neki, hogy okvetlen elmenjen. Megörült Anyicska a meghívásnak, adott is a vőfélynek olyan pántlikát, hogy a többi leányé összevéve se ért felényit, amint pedig az elment, mindjárt hozzáfogott a lakodalmi ruha csinálásához, amit magára akart venni.

Mikor aztán eljött a lakodalom napja, felöltözött, de olyan ruhába, hogy Tündérországban se igen látni párját sátoros ünnepkor se, csak elfogta a cselédje szeme fényét. Mire a királyi palotához ért, már ott ugyancsak szólott a muzsika, úgy táncoltak, majd leszakadt a ház, még a süketnek is bokájába ment a szép muzsika.

Bement Anyicska a táncolók közé, de mikor meglátták, mindenki megállott a tánc kellős közepében, úgy bámult rá, mindenki kérdezgette, ki lehet, ki lehet, de senki se tudott rá felelni. Az öreg király se tudta, hogy ki lehet, se a felesége, ha magától a leánytól kérdték, azt mondta, hogy ő az az idegen, aki kérte a felséges királyt, hogy hívassa meg a lakodalomra; de a nevét - hogy hogy hívják - ki nem lehetett belőle venni. Maga Ráadó rajta-rajtafelejtette sokszor a szemét, rémlett előtte, mintha látta volna valahol, de nem tudta, hogy hol. Ő is kérdezte tőle, hogy ki, de ez azt felelte rá, hogy gondolkozzék rajta, találja ki, sokszor beszéltek már egymással; hanem bizony Ráadó nem tudta kitalálni, hiába törte az eszét. Elkövetkezett a vacsora ideje. Amint vacsorálnak, felszólal egyszer Anyicska:

- Felséges király, egy nagy kérésem volna nekem felségedhez: engedjék meg nekem, hogy hadd ihassam a vőlegény poharából, a mi országunkban az a szokás, hogy a legények a menyasszony poharából isznak, a leányok a vőlegényéből, én hát az országunkbeli szokást itt is szeretném megtartani.

A király szíves örömest megengedte neki, a vőlegény még maga töltött neki a legdrágább borból, maga vitte hozzá, maga adta neki oda; elvette Anyicska, felköszöntötte a fiatal házaspárt, azután ivott belőle. Míg ivott, azt a gyűrűt, amit a legelső találkozáskor a tónál kapott Ráadótól, a szájából beleeresztette a pohárba, úgy adta vissza.

- No, most megiszom a szerelmét - mondja Ráadó, azzal felhajtotta a bort, ami a pohárban maradt, hát amint iszik, megcsördül valami a pohárban, nézi mi az, hát egy gyűrű, nézi jobban, megismeri, hogy az az ő gyűrűje volt hajdan, gondolkozik, gondolkozik, kinek adta ő ezt, hát egyszerre eszébe jutott minden, kiejtette a poharat a kezéből, odaszaladt Anyicskához, megölelte, megcsókolta. - No, szívemnek szép szerelme, te vagy az én menyasszonyom, nem más, ásó-kapa választ el bennünket egymástól!

Azután elbeszélte az egész násznép előtt a dolgot, hányszor mentette őt meg Anyicska, hogy fogadtak egymásnak örök hűséget még tizenhárom esztendős korukban; hogy átkozta meg őket a vén királyné. Elbeszélt mindent töviről-hegyire, nem hagyott el semmit. Erre aztán az egész násznép, még maga a menyasszony is azt mondta, hogy ha szeretik egymást, esküdjenek meg, olyan szép leánynak, mint az első menyasszony, akad legény, akár minden ujjára száz. Ráadó meg Anyicska kétszer se mondatták maguknak, mindjárt minden násznépestül mentek a templomba, megesküdtek. Azután még nagyobb lakodalmat csaptak. Mikor legjavában folyt a mulatság, hát ki lép be az ajtón? Nem más, mint az öreg tündérkirály. Elmondta, hogy megtudott mindent, mikor a háborúból hazakerült, hogy milyen kegyetlen volt a vén királyné hozzájok, mindjárt megharagudott, karóba húzatta, a két leányát meg apácának adta, azok még fiatalok, holtokig csak leimádkozhatják majd bűnüket.

- Most pedig, fiam, azért jöttem, hogy átadjam nektek minden országomat, azután holtig nálatok maradjak.

Erre aztán még jobb kedvök kerekedett, még nagyobb lakodalmat csaptak, ettek-ittak, mulatoztak, Duna, Tisza, Dráva, Száva, mind ott voltak egy szegletben, egy nagy zsákba betömve, én is ott voltam, ugráltam, táncoltam, a zabsarkantyúmmal a zsákot kirúgtam, mind kidőlt a sok víz; te is ott voltál, majd a vízbe haltál, de én megkaptalak, üstöködnél fogva ki is rántottalak. Ha ki nem rántottalak volna, bizonyosan belehaltál volna.

Pancimanci

2010-03-18T21:45:00.001+01:00

Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl volt, volt egy szegény asszony, annak volt egy igen rest leánya, aki soha semmit se lendített a ház körül, hanem csak ült a padon a ház előtt, vagy pedig a faluba sétafikált előre-hátra. Váltig ütötte-verte az anyja, de nem használt semmit. Egyszer éppen olyankor püfölte, mikor a királyfi többedmagával arra sétált, megszólítja a királyfi:

- Ugyan, szegény asszony, miért üti kend azt a leányt olyan nagyon?

- Ó, felséges királyfi, hogyne ütném, mikor mindenfélét megfon aranyfonalnak, amit elöl-utól talál a ház körül, most is, míg a városban voltam kenyeret keresni, minden ágyamat megfonta aranyfonalnak, most már a sincs, amire lehajtsuk a fejünket.

Nagy szeget ütött ez a király fejébe: "Ejnye, de derék leány, jó volna ez nekem!"

Máskor megint arra sétált a királyfi, megint csak ütötte-verte a szegény asszony a lányát. Azt kérdi a királyfi:

- Miért üti-veri kend, szegény asszony, azt a leányt megint?

- Ó, felséges királyfi, hogyne ütném-verném, mikor még a sövényt is mind felfonta aranyfonalnak.

Még nagyobb szeget ütött a dolog a királyfi fejébe.

Harmadszor már szántszándékkal vette arra az útját, hát megint csak ott kínozta a lányát a szegény asszony.

Akkor már éppen nem állhatta meg a királyfi szó nélkül:

- Ejnye, kutya teremtette! Minek üti-veri kend azt a szegény leányt?

- Hogyne ütném, felséges királyfi, mikor még a ház tetejéből is mind aranyfonalat fon, pedig az nekem nem kell.

- Azért bizony sose üsse-verje, hogy olyan jó fonó; elveszem én, majd lesz énnálam miből fonni aranyfonalat.

Nagyon megörült a szegény asszony, hogy megszabadulhat attól a rossz leánytól; a királyfi is megörült, mert szép is volt a leány, de azt is meggondolta, hogy ha még a sövényből is aranyfonalat csinál, hát őnála a drága szép lenből milyet fonhat?

Nem is húzták-halasztották a dolgot, megesküdtek, s olyan lakodalmat csaptak, hogy Hencidától Boncidáig folyt a sárga lé.

Egy héttel a lakodalom után mondja a királyfi a feleségének:

- No, édes feleségem, te talán meg is unod magad, hogy nem fonhatsz, hanem ne félj, majd hozok én már lent. Holnap vásár lesz itt a szomszéd városban, majd veszek ott vagy egy szekérrel.

Vett is a királyfi annyit, hogy nyolc ökör alig bírta haza.

- No, feleségem, most már fonhatsz.

A szegény királyné nem merte megmondani, hogy nem tud fonni; bezárkózott egy szobába, ott sírt-rítt három nap, három éjjel. Harmadik éjszaka, amint ott sír-rí, éjféltájban megzörgeti valaki az ablakot.

- Nyisd ki, királyné, az ablakodat!

A királyné kinyitotta, beugrott rajta egy kis ember. Három arasz volt a hossza, két rőf a bajusza, egy sing a szakálla. Megszólította a királynét:

- Tudom, mi a bajod, felséges királyné, de tudok ám én azon segíteni. Én három nap alatt azt a sok lent mind meg tudom fonni aranyfonalnak, addig te találd ki a nevem, ha kitalálod, itthon maradhatsz, ha ki nem találod, elviszlek magammal.

Gondolkozott a királyné, mitévő legyen? Utoljára is arra határozta, hogy odaadja a lent. Mindegy, akár így, akár úgy hal meg.

A kis ember elvitte a sok lent. Most a királyné még szomorúbb lett, mert sehogy se tudta a kis ember nevét kitalálni.

Másnap kiküldte a királyfi az ő vadászait az erdőre. Este, amint hazajönnek, azt találja tőlök kérdezni:

- Mi újság, fiúk?

- Jaj, felséges királyfi - kezdi az egyik -, tudnék én valamit, de tán el se hiszi felséged!

- Már mért ne hinném? Elhiszem biz én, csak mondd el!

- Hát, felséges király, amint az este ránk esteledett az idő, a többiek tüzet raktak, elkezdtek danolni, én, hogy nagyon álmos voltam, otthagytam őket, elindultam az erdőbe, hogy majd valami jó mohos helyet keresek magamnak, ahova lefeküdjem. Amint barangolok előre-hátra, egy pislogó tűz ötlik a szemembe. Én is mindjárt arra fordítottam a szekerem rúdját, hogy megnézzem, mi az ott. Hát látom, hogy egy pici kis tüzet ugrál keresztül-kasul egy pici kis ember, három arasz volt a hossza, két rőf a bajusza, egy sing a szakálla, mindig azt kiabálta: "Én vagyok Pancimanci, az én nevem senki se tudja, sütök-főzök, holnapután szép menyasszonyt hozok." Én azzal eljöttem onnan, hogy majd a pajtásaimnak is megmutatom a csodabogarat, de mire visszamentünk, hűlt helyét találtuk.

Mindenki elcsodálkozott ezen a furcsaságon, csak a királyné örült meg neki, mert tudta, hogy az az ő embere. Este nagy vígan ült a szobájában, még az ablakát is nyitva hagyta, egyszer csak ugrik be rajta egy kis ember.

- No, királyné, kitelt a három nap; hazahoztam a sok drága aranyfonalat, hát te kitaláltad-e az én nevemet?

- Hallgass, Pancimanci, hogyne találtam volna!

Leesett az álla szegény Pancimancinak. Szó nélkül hordta be a sok aranyfonalat a kamrába.

Másnap reggel bevezeti a királyné az urát karonfogva a kamarába, mutatja neki a sok aranyfonalat.

- Nézd csak, kedves uram, felséges király, de sok szép aranyfonalat fontam.

A királynak majd elvette a szeme világát a nagy fényesség, úgyannyira, hogy félre kellett neki fordulni. Összevissza csókolta a feleségét.

Harmadnap abban a városban volt vásár, ahol a királyfi lakott, kiment a királyfi, összevásárolt minden lent, ami csak a vásárban volt. A királyné azalatt otthon sírt-rítt, nem tudta, mit csináljon megint a sok lennel.

Egyszer eszébe jutott, hogy lakik ott közelében három koldusasszony, akik közül az egyiknek háta volt kipúposodva, a másiknak az ajaka ért le a melléig, a harmadiknak a nyelve verte a hasát. Ezeket magához hívatta a királyné, s megparancsolta nekik, hogyha majd a király otthon lesz, menjenek oda koldulni, s ha kérdi a király: mitől lettek olyan nyomorékok, mondják: a sok fonástól.

Úgy is lett. Hazament a király, megebédelt, délután kiment az udvarra sétálni. Amint ott sétálgat, egyszer csikorog a kis ajtó, odanéz a király, látja, hogy alig tud rajta bejönni egy szegény asszony, olyan púpos a háta, odamegy a királyhoz, kéri, hogy: az Isten nevében ne sajnáljon neki adni valamit. A király adott neki egy aranyat, de megkérdezte tőle:

- Ugyan, szegény asszony, mi dolog az, hogy a kend háta úgy kipúposodott, vagy ilyen volt mindég?

- Jaj, felséges király! Nem volt olyan szép leány, mint én, ebben a városban se, de nagyon dolgos voltam, mindig fontam, éjjel-nappal, s a sok üléstől így kipúposodott a hátam.

A király gondolkozóba esett, hogy hátha az ő felesége is így megpúposodnék; de csak járkált tovább. Egy kis idő múlva megint csak nyílott a kis ajtó, megint jött rajta be egy koldusasszony, akinek az ajaka a mellét verte. Ennek is adott a király egy aranyat, S ettől is megkérdezte, mitől nőtt úgy meg az ajaka.

- Jaj, felséges király - felelt a koldusasszony -, nem volt olyan szép leány, mint én, nagy darab földön. De sokat fontam, sokat rágtam a kendert, utoljára így megnőtt az ajakam.

Már itt a király arra gondolt, hogy megmondja a feleségének, hogy kevesebbet fonjon, neki is indult, hogy bemegy a házba, de a kutyák elkezdtek ugatni, hát csak megnézte, hogy ki jön.

Nem más ment befelé, mint a harmadik koldusasszony, akinek nyelve a hasáig lógott.

- Hát a kend nyelve mitől nőtt ilyen nagyra? - kérdi tőle a király.

- Jaj, felséges király, biz ez a sok fonástól. Sokat kell nyálazni a fonalat, mikor fon az ember, attól nőtt így meg.

A király beszaladt a feleségéhez, elmondta neki, hogy mit látott-hallott, milyen volt a három koldusasszony.

- De nem is engedem ám, hogy többet fonj, még csak egy arasznyi fonalat se!

A királyné tettette magát, mintha ő bánná legjobban a dolgot, elkezdett sírni-ríni, de nem használt semmit. - A király a sok lent mind megégettette, még a hamuját is kihordatta az udvarából.

Az naptól fogva semmi gondja sem maradt a királynénak. Még ma is boldogul élnek, ha meg nem haltak.

Nyakigláb, Csupaháj meg Málészáj

2010-03-18T21:44:00.004+01:00

Volt egyszer egy szegény ember, annak volt három fia. A legnagyobbikat Nyakiglábnak, a másodikat Csupahájnak, a legkisebbiket Málészájnak hívták. Ezek annyit tudtak enni, hogy az apjuk még kenyérből sem tudott nekik eleget adni. Egyszer azt mondja nekik, hogy menjenek már szolgálni, keressék meg a maguk kenyerét. Kiették már őt mindenéből!

Elindult a legnagyobbik, Nyakigláb. Ment, ment soká. Találkozott egy öregemberrel, az felfogadta szolgának egy esztendőre.

Ahogy elmúlt az esztendő, az öreg azt mondja neki:

- Adok neked egy asztalt, amiért jól szolgáltál. Ennek csak azt kell mondanod: teríts, teríts, asztalkám - és lesz rajta mindenféle! Elfogadod?

- Márhogy én? Aki a hegyet megette volna kenyérrel? El, el!

Nyakigláb alig várta, hogy kiérjen a faluból. Egy bokor mellett előveszi az asztalt, s mondja tüstént neki:

- Teríts, teríts, asztalkám!

Hát lett azon annyi minden, ennivaló, innivaló, hogy Nyakigláb szeme-szája is elállt a csodálkozástól. Jól is lakott mindjárt, de úgy, hogy majd kirepedt. Azzal indult hazafelé. Talált útjában egy kocsmát, oda is betért. Bement mindjárt egy szobába. Teríttetett az asztallal. Jóllakott, aztán kért egy pohár bort.

De amíg benn volt, a kocsmáros megleste, hogy mit csinál. Látta, hogy milyen asztala van ennek a legénynek. Hű, ha az ő kocsmájában olyan volna!

Ahogy este lett, lefeküdtek. Nyakigláb is jó mélyen elaludt. A kocsmáros meg csak belopózott, és a csodaasztalt kicserélte egy másikkal, amelyik pontosan olyan volt, mint Nyakiglábé.

Másnap reggel Nyakigláb újra elindult. Addig ment, míg haza nem ért. Otthon eldicsekedett, hogy milyen asztala van őneki.

- No, lássuk! - azt mondják. - Épp jó éhesek vagyunk, mint mindig!

Mondta szegény Nyakigláb az asztalnak, hogy "Teríts, teríts, asztalkám!", de biz az nem terített. Az egész család meg már várta, hogy jóllakjanak. Hogy Nyakigláb így becsapta őket, még üresebbnek érezték a hasukat. Kapták magukat, jól elverték Nyakiglábot.

Elindult most már a második gyerek, a Csupaháj. Az is ahhoz az öreghez érkezett, akinél Nyakigláb szolgált. Öt is megfogadták egy esztendőre Mikor kitelt az idő, az öreg őt is magához hívta.

- Fiam, a szolgálatodért neked is adok valamit. Itt van egy szamár! Ennek csak azt kell mondani: "Tüsszents, tüsszents, csacsikám!" - s annyi aranyat tüsszent neked, amennyit csak akarsz! Elfogadod?

- Egy ilyen jószágot?

Csupaháj nagyon megörült a szamárnak. El is indult vele hazafelé. Útközben ő is betért a kocsmába. Evett, ivott, amennyi a bőrébe fért, és azt mondta, hogy majd csak reggel fizet. De a szamarat magával vitte a szobájába. Ahogy este lett, odaállította maga elé, és azt mondta neki:

- Tüsszents, tüsszents, csacsikám!

A csacsi hegyezte a fülét, aztán elkezdett tüsszenteni. Tüsszentett is egyvégből olyan sokat, hogy Csupaháj már alig fért a sok aranytól. Felszedte az aranyat, és lefeküdt.

De a kocsmáros a kulcslyukon ezt is megleste. Mikor észrevette, hogy Csupaháj már alszik, bement a szobába hozzá, és a szamarat is elcserélte egy másikkal.

Csupaháj vitte haza a csacsit, ő is nagyra volt vele, hogy mit szolgált. De mikor rászólt a szamárra, hogy tüsszentsen, az bizony egyetlen aranyat sem tüsszentett a padlóra, hiába várták. Csupaháj se vitte el szárazon, őt is jól elverték.

Szegény apjuk már kétségbe volt esve, hogy egyik gyereke sem tud rajta segíteni. Elindította a legkisebb fiát is, Málészájt.

Ez is elvetődött az öregemberhez. Öt is felfogadták egy esztendőre szolgának.

Mikor letelt a szolgálata, azt mondja neki az öreg:

- Fiam, jutalom nélkül téged sem eresztelek el. Itt van egy zsák, ebben van egy furkó. Ennek csak azt kell mondani: "Ki a zsákból, furkócskám!" - s akkor a furkó kiugrik, s azt verhetsz meg vele, akit akarsz.

Málészáj a hóna alá vette a furkót, és elindult vele hazafelé. Neki is útjába esett a kocsma. Már nagyon éhes és szomjas volt. Bement. Evett, ivott, amennyi jólesett. A kocsmáros kérte tőle az árát, de Málészáj nem tudott fizetni, mert egy fillérje sem volt. A kocsmáros elkezdett lármázni, hogy ő bizony elveszi Málészáj gúnyáját, ha nem fizet, vagy pedig becsukatja. Erre Málészájt is elfutotta a méreg, elővette a zsákot, és azt mondta:

- Ki a zsákból, furkócskám! Verd meg a kocsmárost!

A furkó csak kiugrott a zsákból, neki a kocsmárosnak, és csihi-puhi, elkezdte porolni. A kocsmárosnak hamar elege lett a verésből, elkezdett jajgatni:

- Jaj, jaj! Hagyd abba a verést, barátom, visszaadok mindent, amit a bátyáidtól elloptam!

Málészáj csak nagyot nézett.

- Mit lopott el kend az én bátyáimtól?

- Hát a teríts-asztalt meg az aranytüsszentő szamarat!

De a furkó még folyvást ütötte a kocsmárost ezalatt is. Azt mondja Málészáj:

- Jó, ha visszaadod az asztalt meg a szamarat, akkor nem bántlak! Vissza, vissza, furkócskám, a zsákba!

A furkó visszament, a kocsmáros meg behozta az asztalt meg a szamarat, és odaadta Málészájnak.

Málészáj hazament. Otthon elmondta a testvéreinek, hogyan szerezte vissza az asztalt is meg a szamarat is. Volt már mit enni meg inni, volt pénz is, amennyit akartak. A szegény ember családja így aztán nagyon boldog lett.

Nap, Hold, Szél

2010-03-18T21:44:00.003+01:00

A Nap, a Hold meg a Szél együtt üldögéltek egy fa alatt. Egy cigány megy arra, és köszön:

- Jó napot, adjon isten!

Azt mondja a Nap a többinek:

- Látjátok, mindenki engem köszönt!

Rámondja a cigány:

- De még jobban a Szelet köszöntöm!

Azt mondja a Hold a cigánynak:

- Megállj! Mért mondod ezt? Várj csak, a télen megfagyasztlak!

Azt mondja a cigány:

- Csak a Szél ne fújjon!

Odaszól a Nap is:

- Megállj, cigány, megsütlek a nyáron!

Arra meg azt mondja a cigány:

- Csak a Szél fújjon!

A Szél erre odafordul a többihez:

- Ugye, mégiscsak bennem van a bizodalma mindenkinek!

Mit mond a sárgarigó?

2010-03-18T21:44:00.001+01:00

Jó késore, mikor már kitavaszodott az erdo, és a kert fái kilombosodtak, megjön távoli téli tanyájáról az aranysárga, feketével vegyes színu málinkó, néhol sárgarigó is a neve. Nagyon szépen szól, akár a furulya méla hangja. És hát mit mond? A fiúnak, aki a fészkét kerülgeti, azt mondogatja:

- Kell-e dió, fiú?

A fiú azt mondja:

- Kell hát! És követi a madarat, aki messzire elcsalja a fészke tájáról, aztán otthagyja.

Mese Bruncik királyfiról

2010-03-18T21:43:00.002+01:00

Volt egyszer, hol nem volt, volt egy király. Vörös királynak hívták. Volt neki három daliás szép fia, de az öreg király mindig haragudott, nem beszélt tisztességesen a fiával eggyel se. Ha pedig mégis szóba állt velük, akkor meg úgy folytak a könnyei, mint a zápor. A három fiú már nem állhatta tovább, elhatározták, megkérdezik az apjukat, miért olyan haragos, és miért sír annyit. Azt határozták, hogy a legnagyobbik megy be legelőször. Be is ment, megkérdezte:

- Felséges királyapám, mondd meg nekem, miért vagy olyan haragos, és közben miért sírsz is?

- Ejnye, kutya keringette kölyke, még kérdezni is mered?

Fölkapta a kardot, s felé hajította. A fiú kiugrott az ajtón, a kard az ajtófélfában állott meg. Künn kérdi a két öccse:

- Mit mondott az apánk?

- Menjetek be - mondja -, majd megmondja nektek is.

Be is ment a közbülső, ő is megkérdezte:

- Felséges királyapám, miért vagy olyan haragos, és közben miért sírsz?

- Kutya keringette kölyke, még te is kérdezni mered?

Felemeli a király a kardot, hajítja a fia felé. Ez is kiugrik az ajtón, a kard megint az ajtófélfában áll meg. Ott künn a legkisebbik fiú megkérdi:

- Mit mondott az apám?

Amaz feleli:

- Eredj be, megmondja neked is.

Be is ment a legkisebbik is. Ő is kérdezi:

- Felséges királyapám, mondd meg nekem, miért vagy mindig olyan haragos, és közben miért sírsz?

- Ejnye, kutya keringette, még te is azt kérdezed?!

Felkapja a kardot, hajítja a fiú felé. A kard megint megállott az ajtófélfában. De ez a fiú nem szaladt ki. Kihúzza a kardot az ajtófélfából, odaadja az apjának.

- Itt a kard, apám! Ölj meg, de én addig ki nem megyek, míg meg nem mondod, amit kérdeztem.

Mondja a király:

- Na jó, látom, tebelőled még lesz valami. Tudd meg, fiam, sírok örömömben, hogy olyan szép három dalia fiam van. És sírok haragomban, mert mihasznák vagytok, nem mentek még világot látni sem.

- Ha csak az a baj, édesapám, majd széjjelnézünk egy cseppet az országban.

Ahogy kimegy a szobából, a két bátyja kérdezi:

- Mit mondott az apánk?

A legkisebb fiú elmondta azonnal.

Jól van! Indulnak hát világot látni. A két nagyobbik megy rögtön az istállóba. Kiválasztanak két szép lovat, megnyergeltetik; szólnak az öccsüknek:

- Gyere, válassz lovat te is, s menjünk az országba együtt; nézzünk széjjel.

Bemegy a legkisebb is az istállóba, de mikor látja, hogy a lovak kapálnak, nyihognak, rúgnak s harapják egymást, annyira megijedt, hogy azt mondta, ő ezekkel nem indul. Ő jó barátságban akar lenni még az állattal is, ha társául veszi.

Amint ezen így gondolkodott, meglátott a trágyadombon egy hirges-horgas, lesoványodott, semmit sem érő csikót. Annak nagyon szelíd tekintete volt. A királyfi a kocsistól kért egy kötőféket. Odament a kis görbe csikóhoz, fejibe tette a kötőféket, s biztatja, meg elkezdi maga után húzni. Meglátja a két bátyja:

- Jaj, öcskös, velünk így nem jössz! Ilyen rongyos lóval mi nem utazunk!

- Nem bánom - mondja a kis királyfi -, elmegyek egyedül, de ezt most már nem hagyom!

A két nagyobbiknak betarisznyáltak, pénzt vettek magukhoz. Aztán amíg a kisebbik fiú a görbe csikóval küszködött, a két nagyobbik elvágtatott.

Elértek egy szomszéd városba; be a kocsmába, elkezdtek mulatni! Cigány került oda, szép lányok, a pénzt hamar elmulatták a királyfiak. Végül még a lovaik is ott maradtak, eltáncolták a lányok! Gyalog kellett, hogy továbbinduljanak.

A legkisebb királyfi közben nagy üggyel-bajjal mégis kivezette a rossz lovat a városból. Aki csak látta, kacagott rajta. Azt kiáltja valaki:

- Éppolyan, mint a mesebeli Bruncik királyfi!

Odafordul a kis királyfi:

- Jó, hogy megkereszteltetek! Ezt a nevet fogom viselni, amíg élek!

Mikor kiért a város végére, egy mezei úton haladt. Egyszer a kis girhes ló megállt. Hiába húzta, ráncigálta a királyfi, nem lépett egy tapodtat se.

- Gyere, kis lovam - mondta a királyfi, de a ló csak hallgatott.

- Na, megállj, ha nem jössz - szólt most a királyfi, és felvett egy darab fát az út széléről -, agyonütlek!

A ló erre megindult. Vagy tíz lépést haladtak. Ekkor újra megáll a ló. Elkezd most a kis Bruncik mérgében sírni. Sírva kérleli a lovat:

- Kedves kis gebécském, már ha nem ülhetek én rád, mert nem bírsz el, legalább gyere utánam!

De a ló nem mozdult. Akkor a kis Bruncik királyfi gondolt egyet: ölébe vette a girhes lovat. Kezdi cipelni! De olyan nehéz volt, alig három lépést tudott menni véle.

Most még jobban elkeseredett a kis királyfi:

- A kutyák egyenek meg, én tovább nem viszlek, inkább agyonütlek! A bőrödért csak kapok valamit.

Fel is emelte a nagy fát, hogy agyonüsse a lovat. De csak látja ám, hogy a ló feláll. Erre a fát ő is letette, megfogta a kötőfék szárát, kezdte megint maga után húzni a lovat.

Három-négy lépést ment a ló, megint megállott. Bruncik királyfi megint ölbe vette, egy pár lépést vitte, de megint földre ejtette.

A ló kinyújtotta mind a négy lábát, a szemét kidüllesztette, a farkát felemelte, elkezdett reszketni. Aztán rúgott egy nagyot, s egészen kimeredt.

Bruncik királyfi leült a ló mellé, elkezdett sírni keservesen. Mikor jól kisírta magát, így szólt:

- Ha már így megdöglöttél, kedves lovacskám, megyek a hóhér után, megnyúzatlak. Kapok a bőrödért egy pár fillért. De elengedném, mert nagyon-nagyon sajnállak.

El is indult. Alig megy öt-hat lépést, visszanéz a lova felé. Istenem, mi történik? A ló megrázkódik, felugrik, újra megrázza magát, és hétszerte szebb és kövérebb lett! A királyfi csak néz és bámul. De halljunk csodát, mi történik még! A ló megszólal:

- Kedves kis gazdám, gyere vissza!

Bruncik odakiált neki:

- Te még beszélni is tudsz?

- Tudok hát! Gyere, ülj a hátamra!

- Nem ülök én - mondja Bruncik -, gyere csak te utánam, ne kelljen hogy én vigyelek!

Igen ám, a ló megint megrázza magát, megint hétszerte szebb és kövérebb lett. S látja Bruncik királyfi, hogy a lónak hat lába van.

- Mi a csuda, neked hat lábad van?

- Annyi, mert táltos vagyok. Most már ülj hát a hátamra!

Nagy kérlelésre Bruncik királyfi végül mégiscsak felült. A táltos azon nyomban felröppent vele a levegőbe, olyan magasra, hogy Bruncik a földet is alig látta. Akkor a ló a hatodik lábával rúgott egyet. Bruncik lefordult a lóról. De alig húsz méterre a földtől, amint zuhant lefelé, a ló alábújt, kifogta. Akkor újra fölfelé szállt, olyan magasra ment, hogy a csillagoktól csak húsz méterre volt. A ló megint rúgott egyet, megint leesett a királyfi. Zuhan, zuhan lefelé! Mikor már csak tíz méterre volt a földtől, a ló megint kifogta. De most leszállt vele a földre. Aztán Bruncik a lóról is leszállt.

A ló biztatja:

- Ülj vissza, kis gazdám!

- Dehogy ülök. Hogy megint elejts, s meghaljak. Mit mondjak aztán az apámnak, hogy hova lettem!

- Na, ne félj semmit, ülj csak fel!

Bruncik felült. Felszállottak megint a levegőbe, de olyan magasra, hogy Brunciknak a feje a hajnalcsillagot érte. Akkor rúgott egyet a ló, leesett megint a lóról Bruncik. Esik, esik lefelé. Mikor alig három méterre volt a földtől, alábújik a ló, de már csak a farkát tudta odanyújtani. Bruncik belékapaszkodott, úgy ért földet a lába.

- Ugye, megijedtél? - kérdezi a ló.

- Bizony én meg. Nem is ülök én többet a hátadra soha!

- Hallgass! - mondja a ló. - Én is megijedtem, amikor először a fát felvetted, hogy agyonüss! És másodszor még jobban féltem. Harmadszor, mikor mentél a hóhér után, akkor meg még jobban megijedtem. A kölcsönt most már visszaadtam, hát csak ülj a hátamra. Azt mondd csak meg, hogy menjünk, mint a szél, vagy mint a gondolat.

Mondja Bruncik:

- Mint a gondolat! Hét országot egy perc alatt!

Alighogy kimondta, Brunciknak szeme-szája tátva maradt. Most a földön haladtak. Hirtelen olyan erdőbe értek, hogy a fáknak a tetejét nem is lehetett látni. De már esteledett. A sok küszködés után Bruncik azt gondolta, hogy itt megpihennek. Úgy is történt. Mikor le akartak feküdni, Bruncik takarót is szeretett volna. A ló azt mondta neki, húzza ki a kardját, vágjon kettébe egy falevelet. Azzal a fél falevéllel betakarhatta magát is, a lovát is. S milyen boldogot álmodott! Reggel, mikor fölébredtek, Bruncik egy egész falevelet tépett, betette a tarisznyájába. Aztán felült a lovára.

- Hova, édes gazdám?

- Édes kis lovam, legyünk most már otthon!

Alighogy ezt kimondta, már a királyi palota udvarán voltak. Bemegy Bruncik az apjához, előveszi a falevelet, mutatja:

- Ni, édesapám, mit hoztam!

- Mi az, édes fiam?

- Ha ezzel betakaródzik, se bánat, se szomorúság nem éri!

- Már látom, édes fiam, tebelőled lesz valami. Rád is hagynám már a királyságot, de szerezz előbb feleséget.

- Szerzek majd azt is, édesapám.

Másnap reggel, ahogy felkelt, megreggelizik, megy a kis lovához, megkérdezi:

- Nem vagy éhes?

- Az ám - mondja a ló -, éhes vagyok én is!

- Na várj, hozok egy kis zabot - mondja Bruncik királyfi.

- Állj meg - mondja a ló -, nem kell nekem zab!

- Hát mit ennél? Azt adok, amit kívánsz.

- Köszönöm. Látod ott apádnak azt a kétszáz mázsa fáját? Gyújtsd meg, égesd el.

Bruncik megtette: meggyújtotta a fát. Mikor a fa elégett, s csak izzó parazsak voltak, az a sütő, forró hamu, odamegy a táltos, mind egy szemig megette.

- No, kedves gazdám, most már három éjjel, három nap mehetünk, nem éhezem meg!

Úgy ragyogott a szőre, a napra lehetett nézni, de rá nem.

Felült rá Bruncik, elindultak. Most a levegőben mentek. Mikor elérik azt a nagy erdőt, ahol a minap voltak, megkérdezi a ló:

- Menjünk odább?

- Igen! - mondja Bruncik.

- Nem bánom - mondja a ló -, de valamit mondok neked: ne hallj, ne tudj, ne láss! Mert aki sokat hall, sokat lát, sokat akar tudni, sok baja van annak.

Helyes! Megfogadja Bruncik, megígéri a lovának. A táltos pedig nagyot trüsszen - felszáll a levegőbe. Szállnak, szállnak előre. Egy nagy, rengeteg erdő felett szállnak. De ott olyan sűrű volt a fa, akárcsak a kender. Egyszer csak lenéz Bruncik a földre, lát egy arany lópatkót. Megszólal:

- Kedves kis lovam, engedd meg, vegyem fel azt a szép arany lópatkót!

- Nem bánom - mondja a táltos -, vedd, de tudod, mit mondtam!

- Ne félj, kedves kis lovacskám, nem lesz ebből semmi baj!

Leszállnak a földre, felvette Bruncik az arany lópatkót, tarisznyájába tette. Felszállnak megint a levegőbe, és mennek odább. Nemsokára Bruncik megint megszólal:

- Kedves kis lovacskám, látok a földön egy szál arany madártollat.

Kedves kis lovacskám, engedd, hogy felvegyem!

- Vegyed - mondja a ló.

Bruncik felvette, tarisznyájába tette. Mennek, mennek, szállnak odább. A sűrű rengeteg kezd ritkulni, de a fák akkorák, mint nálunk a torony. Meglát Bruncik egy fának a tövinél egy aranyhajszálat.

- Kedves kis lovam, engedd, még azt az egyet vegyem fel!

- Vegyed - mondja a ló -, most már nem is kell több neked!

Felveszi Bruncik, tarisznyájába teszi azt is. Megint levegőbe szállnak. Mennek, szállnak. Már a nap kezd hanyatlani lefelé. Megpillantanak akkor egy gyönyörű szép várost. De az úgy ragyogott, hogy az volt a szerencséje Brunciknak, a nap lemenőben volt, mert ha délben talál odaérni, a nagy fényességtől a szeme is meghibázott volna. Odaszól a lovának:

- Szálljunk le, kis lovam!

Hova pottyannak? A királyi vár kapuja elé! Mit lát Bruncik? Olyan fekete katonákat, akárcsak a korom! Kérdi az egyiküktől:

- Kik vagytok, mik vagytok?

- Nem is tudod? - kérdi a katona.

- Ha tudnám, nem kérdezném! - feleli Bruncik.

- Tudd meg, te jövevény, ez az ország Szerecsenország! Ez a palota a szerecsen királyé!

- Menjetek be - mondja Bruncik -, jelentsétek a királynak, egy eltévelyedett királyfiú áll a kapujában.

Beszalad az egyik katona, mondja a szerecsen királynak, hogy ki és mi van a kapu előtt.

- Bocsássátok be - üzeni a király.

Bemegy Bruncik királyfi. Jött vele szembe a szerecsen király, feketén mint az éjszaka. De az is éppen olyan fiatal volt, mint ő. Megszólal a szerecsen király:

- Kinek az ivadéka vagy?

- Én a Veres királyé.

- Jól van, barátom. Sokszor hallottam apámtól, hogy a te apád kenyeres pajtása volt. Na, barátom, most már nálam maradhatsz, ha akarsz az udvaromban élni!

- Nem bánom - mondja Bruncik -, de aztán tétlenül nem ülök. Nekem adj valami szolgálatot.

- Nem bánom, legyél intéző. Elfogadod?

- Örömmel - feleli Bruncik.

Úgy is történt, intéző lett Bruncik. Cselédek közt mozgott, forgott. Ahogy szokott, most is megtörtént az irigység. Látták a régi cselédek, hogy a király az új cseléddel milyen jól van. Azzal beszélt többet, mint ővelük. Azon kezdtek hát töprengeni, hogy kellene valamiképp a királyt megharagítani rá. Elhatározták, csinálnak egy cselédbált. Hozattak jó muzsikusokat, kihirdették az egész városban, hogy a király minden cselédje: béresek, juhászok, kondások mind ott legyenek. Meghívták Bruncikot is. Bruncik azt felelte:

- Ha a király megengedi, én is ott leszek.

Megkezdődött a mulatság. Mikor hallotta Bruncik a muzsikát, a nótázást, odaszólt a királynak:

- Nézzed, barátom, engem is meghívtak. Én azt mondtam, ha te engedsz, én is köztük leszek.

- Hogyne, barátom, mehetsz. Jó mulatást!

El is ment Bruncik. Volt ott inni-ennivaló, kinek mennyi kellett. Éjfélkor összeültek a cselédek, de csak a férfiak, egy hosszú asztalhoz. Ittak, beszélgettek. Aztán egyszer csak, aki az asztal véginél ült, elmondta az élettörténetét. Így sorban mindenki el kellett hogy mondja, hol született, honnan jött, hol járt, mit csinált, mit látott a világban. Mikor Bruncikra került a sor, Bruncik azt mondta:

- Én nem láttam semmit, én nem tudok semmit.

Megszólal a szomszédja, megtaszítja, mondja neki:

- Hazudj te is, mi is azt csináltuk.

Mondja Bruncik:

- Én nem szoktam hazudni Azért egyet mégis elmondok. Mikor jöttem errefelé, találtam az úton egy arany lópatkót.

Kiáltják a cselédek:

- Az már valami! Nem tudnád megmutatni?

- De igen.

Benyúl azzal Bruncik a tarisznyájába, kiveszi a patkót.

Bámultak a cselédek. Az egyik alig várta a reggelt. Bemegy rögtön a szerecsen királyhoz, beárulja Bruncikot az aranypatkóval, és azt mondja a királynak:

- Az az új cseléd azt mondta, még a lovat is el tudja hozni, amelyiknek a lábáról leesett.

Hívatja a szerecsen király Bruncikot. Megyen be hozzá Bruncik.

- Jó reggelt.

- Szervusz, kedves barátom, Bruncik - feleli a szerecsen király. - Hogy mulattál?

- Elég jól. Köszönöm.

- Nahát, ha jól mulattál, annak örülök. De úgy hallom, van nálad egy arany lópatkó! És még azt is mondtad, hogy azt a lovat is el tudod hozni, amelyiknek a lábáról leesett.

- Én? Én sohase mondtam - felelte Bruncik.

- Hát tudd meg, kedves barátom - mondta a szerecsen király -, ha a lovat el nem hozod hat nap leforgása előtt, karóba kerül a fejed.

Megszomorodik Bruncik! Kimegy az istállóba, elpanaszolja a kis lovának, milyen parancsot kapott.

- Most már tégy, amit akarsz - mondta a ló. - Én megmondtam az úton, ne tudj, ne hallj, ne láss!

Elszomorodott még jobban Bruncik. Egész héten lesütött fejjel járt az udvarban. Ötödik napon este bemegy az istállóba, a kis lova mellé, előveszi a pisztolyát, homlokának szegezi.

- Mit akarsz, te? - kérdi a ló.

- Meg akarok halni, inkább megölöm magam, mint hogy karóba kerüljön a fejem.

- Tégy, amit akarsz, én nem tudok rajtad segíteni - felelte a kis ló.

De mikor Bruncik a ravaszt el akarta húzni, akkorát rúgott a ló, hogy a pisztoly a földre repült és összetört. Mondja aztán a ló:

- Tedd rám a nyerget, Bruncik, menjünk, próbáljunk szerencsét.

Felnyergelte Bruncik a kis táltost. Mikor sötétedett aztán, kiugrott a királyi palotából. Repült vele a kis táltos hegyek, völgyek, erdők felett. Mikor az óra egyet ütött éjfél után, egy aranyvár alatt állottak. Megszólal a ló:

- Most beszállunk ebbe a várba. De vigyázz, ha bemegyünk az istállóba Ott van az az aranyszőrű mén, akiről a patkó leesett. De az a mén olyan, ha egy idegen bogár kerül a várba, azt is megérzi. Mihelyt az istállóhoz érkezünk, tebelőled lesz egy zabszem, s bebújsz a lónak a fülébe, de úgy bújj be, hogy ott is megkeresnek, s ha megtalálnak, akkor vége neked is, nekem is.

- Hát te hova bújsz? - kérdi Bruncik.

- Avval te ne törődj - mondja a kis ló.

Akkor a ló nagyot ugrik, Bruncikkal együtt ott terem az istállóban. Elkezd rögtön a mén nyeríteni, nyihogni, szinte ordítani, ahogy csak tudott. Futnak a csikósok, a kocsisok, fújnak a trombitások, verik a riadót az egész várban. Keresik az idegent mindenhol, végül a fűszálak közt is, az istálló szénatartójában is. Még a hídlást is felszedték. Nem találtak sehol semmit. Akkor két csikós egy-egy jó vastag nádbotot vett úgy megverték a mént, hogy nyúlva maradt a pallón.

- Kutyátul származtál, dög, az egész várat felverted, mégse találtunk még egy idegen legyet se!

Mikor a csikósok otthagyták a mént, Bruncik kibújt a ló füléből, megint ember lett belőle. Akkor látja, hogy a kis táltos mellette áll. Mondja a táltos Brunciknak:

- Húzzál ki egy szál szőrt a farkamból, lökd rá a ménre, és akkor ülj a hátamra. Egyébbel ne törődj.

Úgy is történt. Rádobta Bruncik a ménre a szőrt. A táltos kiindult az istállóból, a mén utána! Fölröppentek a levegőbe, repültek ki a várból! Mikor a vár falán repültek keresztül, a táltosnak a lába megérintette a falat. Nagyot csendült a vár! Talpra ugrottak a katonák.

- Haj, tolvaj gazembere - kiáltották -, lesz még utad ide?

- Kiáltsd, hogy lesz! - mondja a csikó Brunciknak.

- Lesz! - kiáltotta le Bruncik.

Mire megvirradott, a szerecsen király udvarában voltak. A mén is velük. Kijön a szerecsen király, meglátja a gyönyörű mént, elkiáltja magát:

- Kedves barátom, ilyen szép lovat életemben nem láttam. Mától többet nem étkezel a cselédházban.

Na, azért még jobban megharagudott a többi cseléd Bruncikra. Megint bált rendeztek, megint meghívták Bruncikot is. Éppúgy csinálták most is, mint az előző bálban. Mindenki elmondta az élettörténetét. Mikor Bruncikra került a sor, ő megint csak azt mondta:

- Én nem tudok semmit.

De a szomszédja megint megtaszította, s mondta neki:

- Hazudj te is, mi is csak hazudtunk.

- Kedves barátaim - mondta Bruncik -, én nem szoktam hazudni. De annyit megmondhatok, mikor jöttem ide, találtam egy arany madártollat.

Ki is vette a tarisznyájából a tollat, meg is mutatta. Nem kellett egyéb a cselédeknek! Megint beárulták a királynak. Azt mondták, hogy azt beszélte Bruncik, el is tudja hozni azt a madarat, amelyik a tollat elejtette.

Alig várta a király a reggelt.

Rögtön hívatta, és mondta neki:

- Hat nap leforgása előtt azt a madarat ha el nem hozod, kerékbe töretlek!

- Meglátom - mondja Bruncik -, majd gondolkozom rajta. Mert én azt a madarat sohase láttam!

Azzal kiment az istállóba, elmondta a kis lovának az új parancsot. A kis ló ezt felelte:

- Ugye megmondtam, ne tudj, ne hallj, ne láss! Most tégy, amit akarsz!

Az ám! Bruncik könyörgésre fogta a dolgot. Sírva kérlelte a kis lovat hogy csak most segítsen rajta.

- Nem bánom - mondja a ló -, megpróbáljuk. Ha te pusztulsz, én is pusztulok.

Ötödik nap este megint kirepültek messze a király udvarából. És hol állottak meg? Az aranyvár kapuja előtt! Megszólalt a kis ló, mondja Brunciknak:

- Na, kedves gazdám, most bemegyünk a várba. Van ennek a várnak sok szobája, de minden szobaajtó tárva-nyitva. Keresztülhaladsz kilencvenkilenc szobán. A századikban a falon van felakasztva egy aranykalitka. Abban a kalitkában van az az aranytollú madár. Kihúzol a sörényemből egy szál szőrt, ráteszed a kalitkára. És akkor leakasztod. Nyugodtan hozhatod magaddal, csak arra vigyázz, hogy amint jössz, nehogy az ajtófélfához vagy valami bútorhoz hozzáérj, mert abban a szempillantásban nagyot csendül a vár. És akkor mind a ketten itt veszünk.

De akkor már ott is állottak, mikor a ló ezt elvégezte, a nyitott ajtó előtt. Elindult Bruncik szobáról szobára, keresztül a palotán. Mikor a kilencvenhetedik szobába ér, lát ott egy rézbölcsőt. A rézbölcsőben ott fekszik egy rézhajú lány, az egyik karja lelóg. Jól megnézi Bruncik, oda akar menni, hogy fölteszi a kart. Szerencsére eszébe jutott, neki nem szabad semmihez hozzáérnie.

Bemegy a másik szobába, a kilencvennyolcadikba. Ott egy ezüstbölcső van, abban is egy lány fekszik. Az ezüstpaplan derekáig takarja. Azon felül látta Bruncik a lány gyönyörű fehér mellét és nyakát. Úgy rábámult Bruncik, azon vette észre, hogy a bölcső mellett áll. Akkor jut eszébe, neki nem szabad hozzáérnie semmihez.

Bemegy a következő szobába, a kilencvenkilencedikbe. Alighogy belép, szeme-szája tátva marad. Itt egy aranybölcső van, s benne egy aranyhajú lány fekszik! De azon már semmi takaró nem volt, csak a szép aranyhaja takarta. Annak is az egyik karja és az egyik lába lecsüngött a bölcsőből. Gondolja Bruncik: "Nem bánom, akármi lesz, de azt a lábat s azt a szép gömbölyű kart nem hagyom, hogy elzsibbadjon, felteszem a bölcsőbe."

Éppen amikor odahajol, akkor jut eszébe, hiszen neki nem szabad. Széjjelnéz, meglátja a túlsó falon, a századik szobában az aranykalitkát. Benne az aranymadár!

Előveszi azt a sörényből való szőrt, amit a táltostól húzott ráteszi a kalitkára. Azután szépen leakasztja, hóna alá fogja, elindul vele kifelé.

Igen ám, amíg két szobán keresztüljött, mindig hátrafelé nézett: azt az aranyhajú lányt csak nem tudta felejteni! Mikor az utolsó szobából lépett ki, akkor is hátranézett, és véletlenül hozzáért az ajtófélfához. Nagyot csendült a vár!

Futnak a katonák. Odaugrik a kis ló, elkapja Bruncikot kalitkástul, madarastul, hátára veti, s rajta! - átugorja véle a várfalat!

- Látod, édes gazdám, tudtam én, megfeledkezel magadról. Azért mentem az ajtóhoz, hogy idejében elkaphassalak.

- Köszönöm, édes kis lovam - mondja Bruncik még mindig hátranézve.

Mentek ők aztán! Mire megvirradt, a szerecsen király udvarában voltak.

Viszi be a kalitkát Bruncik a madárral együtt. Átadja a szerecsen királynak. A szerecsen király felakasztja a fára egy szegre. De a madár nem énekelt.

Mondja a szerecsen király:

- Kedves barátom, ezentúl egy asztalnál ebédelünk és együtt sétálunk.

De mi történik? A cselédek még jobban megharagudtak. Megint bált rendeztek. Bruncikot megint meghívták. El is ment. Mulattak. Egész tizenkét óráig táncoltak. Tizenkét órakor a hosszú asztal körül ültek megint. Mindenki hazudott megint egyet, csak Bruncik nem, de mikor nagyon kénytették, mégiscsak elővette az aranyhajszálat, s azt mondta:

- Nézzétek, barátaim. Mikor jöttem ide, találtam ezt a szál aranyhajat.

Alighogy Bruncik ezt elmondta, a mulatságnak vége lett. Elment ő is lefeküdni. Az egyik cseléd azonban rögtön beszaladt a királyhoz jelenteni neki:

- Felséges királyom, az idegennél van egy aranyhajszál. Azt mondta, azt a lányt is el tudja hozni, akinek a fejéről leesett.

Nem kellett egyéb a szerecsen királynak. Rögtön szaladt most már ő maga Bruncikhoz, nem várta a reggelt. Felkeltette:

- Kelj fel, barátom! Igaz, hogy van nálad egy aranyhajszál?

- Igaz - mondja szegény Bruncik.

- Ha van, nekem azt a lányt hozd el, mert ha nem, halálnak halálával halsz meg, sőt apádnak is hadat üzenek, őt is megölöm a másik két fiával együtt, s az egész országot elfoglalom.

- Jól van, barátom - mondja Bruncik -, de talán egy kis gondolkozási időt csak adsz?

- Nem bánom, adok három napot.

Kimegy Bruncik a kis lovához, elmondja az új parancsot. Feleli a kis ló:

- Mondd meg a szerecsen királynak, készíttessen egy aranyhintót, hat fehér lovat, rendeljen ki neked egy ezred katonaságot, s az országból szedjen össze száz leányt. A leányok mind fehérbe öltözzenek. Mikor ez mind meglesz, akkor elindulunk.

Bruncik megmondta, a szerecsen király elfogadta.

Jöttek az aranyművesek, készítették az aranyhintót, a lovászok vakarták, kefélték a fehér lovakat, a katonák tisztogatták a fegyvereket, a lányok mosdottak, az összes mind fehérbe öltözött. Ez idő alatt elkészült a kocsi is.

Bruncik felült a kis lovára, ő vezette a csapatot. Mentek, mendegéltek. Már egy hete, hogy mentek. Mindenki megéhezett, a katonák zúgolódtak.

Odamegy a kis ló Bruncikhoz, azt súgja neki:

- Mondjad, hogy még egynapi kitartás, akkor minden jóra fordul.

Bruncik kérlelte a katonákat:

- Egy kis nyugalom, kedves bajtársaim, egy nap kitartás, aztán ehettek-ihattok, amit szemetek-szátok kíván.

Lecsendesedtek a katonák. Mennek, mendegélnek tovább. A kis ló megszólal:

- Kedves kis gazdám, a hintót hajtsd félre az útból. A katonák, lányok álljanak kétfelől az út szélére mert jönnek a vaddisznók. Háborúban voltak, nagyon ki vannak fáradva.

Mikor a vaddisznócsürhe végighalad, a vaddisznókirály megszólal:

- Kedves Bruncik, amiért nekem utat csináltál és a katonáimnak, mikor szükséged lesz rám, csak gondolj énreám, rögtön ott leszek és megsegítlek.

A vaddisznócsürhe elvonult, Bruncikék megindultak. Alig két kilométert mennek, mondja a kis ló:

- Kedves gazdám, állítsd félre megint a csapatot. Most jönnek az ördögök, azok is nagyon ki vannak fáradva, ők is háborúból jönnek.

Alighogy helyet csinálnak, mintha egy fekete felhő jönne! Annyi az ördög, mint réten a fűszál. Volt köztük sebesült is, volt olyan is, amelyiknek egyik szarvát levágták. Mikor az ördögök királya Bruncikhoz ért, azt mondja:

- Kedves Bruncik barátom, én vagyok Plutó, az ördögök fejedelme. Amiért nekem és katonáimnak utat adtál, ha valahol bajba leszel, csak gondolj rám. Ott leszek és segítek.

Bruncik ismét összeszedte az embereit, haladtak előre az úton. Alig három-négy kilométert mennek, a ló megint mondja:

- Állítsd félre a katonáidat, mert jönnek a méhek. Azok is csatározni voltak, mert a lódarazsak megtámadták őket, azokat verték meg.

Félreállította Bruncik az embereit. Megparancsolta, hogy senki még a fülét se moccantsa. Megérkeztek a méhek. El voltak szegények fáradva, rászállottak a katonák fülére, orrára. De azok közül egy sem mozdult, pedig viszketett a fülük s az orruk. Mikor a méhek kipihenték magukat, fölkerekedtek, hogy tovább szálljanak. Akkor a méhek királya odament Bruncikhoz, és azt mondta:

- Kedves Bruncik barátom, sose lehet tudni, mikor lesz édességre szükséged; akkor csak gondolj rám, viszek én neked annyit, hogy még a katonáidnak is mind elcsapja a hasát.

Bruncik ismét összeszedte az embereit. Mentek előre. A kis ló mondja megint Brunciknak:

- Még egy jó óra, s beérünk az aranyvárba. De jól jegyezd meg, amit mondok! Mikor bementünk, a vár urához mégy, és megmondod neki, hadakozni voltál, csak egy pihenőt kérsz őnála. Nehogy az apád vagy a szerecsen király nevét emlegesd, mert akkor kiűz a várból. Mondd azt, hogy te a Zöld király fia vagy.

Mikor ezt a beszédet elvégezték, már ott is voltak a vár kapuja előtt. Bruncik beugratott. Az udvarban rögtön találkozott a vár gazdájával. Köszön illendően. Elmondta, hogy hadakozni volt, szeretne itt egypár nap megpihenni.

- Nem bánom! - mondta a vár ura. - Tudom, éhesek lehettek. Enni-inni való az van elég, kapnak a katonáid is.

Úgy is történt. A virágos kertben terítettek. A katonák asztalhoz ültek. A hosszú éhség után nagyon jó étvággyal ettek. Egyszer csak előjött az az aranyhajú lány is. Rápillantott Bruncikra... És halljunk oda, mi történt? A lány azon nyomban megszerette Bruncik királyfit. Elmentek együtt sétálni. Bruncik is hamarosan észrevette a lány nézéséről, hogy az őt szereti; úgy égett a lány szeme, mint két gyémántkő, vagy mint a macska szeme a sötétben. Mondta is Bruncik:

- Tudod mit, lelkem, szerelmem? Megkérem a kezed az apádtól.

- Nem bánom - mondja a lány. - Szívesen megyek veled, mert szeretlek.

El is ment Bruncik megkérni a lány kezét.

Azt mondta a vár ura:

- Nem bánom, fiam, odaadom, csak egy-két kívánságomat teljesítsd.

- Mi volna az a kívánság?

- Látod, fiam, azt a szép mezőt itt a vár előtt? Azt szántsd föl, ültesd be szőlővel, hogy reggel már szüreteljünk is. Aztán van nekem itt egy szobám, abban a szobában van egy hordó, egy olyan kétakós. Az reggelre teli legyen mézzel. Ha ezt nem teljesíted, a lányomat nem adom, tégedet pedig a váramból kiűzlek.

Bruncik királyfi kiment, mondja a lovának:

- Hallgasd csak meg, mi a kívánsága - s elmondta.

Kérdezi a kis ló:

- Kivel találkoztunk először az úton?

- A vaddisznók királyával - mondja Bruncik.

A vadkan abban a percben csak ott terem Bruncik mellett. Kérdi nagy röfögve:

- Mi a baj, kedves Bruncik barátom?

Feleli Bruncik:

- Bizony van! Nézz arra a mezőre. Azt fel kéne szántani.

Nagyot röfög a vaddisznókirály, jön nyomban egy csorda vaddisznó. Elkezdenek turkálni! Egy-két perc, fel van szántva a hely!

Néz ismét a lóra Bruncik:

- Na, de most honnan veszünk szőlőt?

Kérdi tőle a kis ló:

- Kivel találkoztunk másodszor?

- Az ördögökkel - mondja Bruncik.

Alighogy kimondja, ott van mellette az ördögök fejedelme.

- Mi bajod van! - kérdi.

- Erősen nagy bajom van! - mondja Bruncik. - Látod azt a felszántott helyet? Azt be kell ültetni szőlővel, de úgy, hogy reggel már ott szüreteljünk.

Prüsszent egyet Plutó. Jönnek nyomban az ördögök, kiadja nekik a parancsot:

- Azonnal menjetek hetedhét országra. Ott most van megérve a szőlő. Mindegyik hozzon egy tő szőlőt! Ültessétek ide el. A tövét locsoljátok meg, nehogy meghervadjon!

Alig ütötte el a toronyóra a tizenkettőt, a szőlő kész!

Néz megint Bruncik a kis lóra:

- Az ám, de honnan vegyünk mézet?

- Kivel találkoztunk még? - kérdezte a kis ló.

- A méhekkel! - mondja Bruncik.

Alighogy kimondja, ott a méhek királya.

- Mi bajod van, kedves barátom?

- Nagyon sok mézre volna szükségem.

Zümmög egyet a méhek királya. Annyi méh jött, minden fűszálon kettő-három állott. Kiadja nekik a parancsot:

- A szobában egy hordó, azt töltsétek meg mézzel, de úgy, hogy a dugó helyén csucsorogjék ki belőle.

Mire a hajnal hasadt, a kád is teli volt.

Felébred a vár ura, kinéz az ablakon, meglátja a szőlőt. Azt hitte, hogy csak a szeme káprázik. Kiment, egy gerezdet leszakított, de az olyan édes volt, még csettintett is a nyelvével. Bemegy a szobába, nézi a hordót. Látja, hogy úgy tele van, még az oldalán is folyik le a méz. Bemegy a saját szobájába, hívatja a lányát is, Bruncikot is. Akkor azt mondja:

- No, kedves barátom, a kívánságomat teljesítetted. Én is állom a szavam. A lányom neked adom, ha ő is szeret téged.

Hát mi történik egyszeriben? Az aranyhajú lány Bruncik nyakába ugrik, összevissza csókolja. Bruncik aztán kiszól az ablakon:

- A lovakat fogják be! A hintó álljon elő!

A leány elbúcsúzott a szüleitől. Beültek Bruncikkal az aranyhintóba, megindultak Szerecsenország felé. Amint mennek az úton, a lány megkérdezi:

- Itt a katonáid az úton tegnap azt beszélték, hogy a szerecsen király küldött téged értem.

- Hadd beszéljék! - mondja Bruncik.

- Mondd meg, magadnak viszel? Igazán?

- Miért gondolod, hogy másnak vinnélek?

- Nehogy másnak vigyél! Mert inkább meghalok, ha nem a te feleséged lehetek.

Telt az idő, haladtak előre. Egyszer végül aztán megérkeznek szerecsen földre, be a királyi palotába.

Mikor a szerecsen király meglátta a lányt, odaszaladt a hintóhoz, meg akarta rögtön ölelni, csókolni. De a lány hátralépett, nem engedte. Azonközben, ahogy az aranytollú madár meghallotta a lány hangját, nyomban elkezdett gyönyörűen énekelni.

Azt mondja a szerecsen király a lánynak:

- De hiszen én azért hozattalak, hogy az enyém légy! Akkor még nem mondtam ki, de most már kimondom!

A lány azt mondja erre a szerecsen királynak:

- Azt akarod, hogy a tied legyek? Akkor teljesítsd egy kívánságomat.

- Mi az? - kérdi a szerecsen király.

- Van az én apámnak egy vad ménese: száz darab fejős kanca. Azt a száz darab fejős kancát hozd el ide nekem.

- Én azt nem tudom megtenni - mondja a szerecsen király.

- Tudom, tudom, hogy gyáva vagy; de majd elhozza nekem az, aki engemet elhozott.

Rögtön odafordult Bruncik felé a szerecsen király, és azt mondja:

- Elmész a vad lovak után, és ide hozod!

Bruncik elmegy a kis lovához, és elpanaszolja a baját.

- Mondd meg a királynak - feleli a kis ló -, töltessen meg hat zsákot hamuval. Kérjél tőle ásót és lapátot; azokat kösd fel a hátamra, és ülj csak a nyeregbe.

Mikor ezek készen voltak, Bruncik felült. Elrepültek rögtön nagy messze. Egyszer egy nagy legelőn leszállnak. Egy nagy terebélyes fa alá mennek; azt mondja ott a kis ló:

- A fától úgy öt lépésre, ide áss két gödröt egymás mellé. Olyan mély legyen, hogy nekem a fülem se látszódjon ki belőle. Egyikbe tegyük a hamuzsákokat. A másikban leszek én. Te pedig látod azt az ágat? Az ág alá állítsd föl a kardodat a hegyével fölfelé, te meg ülj fel az ágra. Én majd harcolni fogok. Talán nyerítek is. De ha harmadszor is nyerítek, az azt jelenti: elvesztünk, végünk, nem bírom tovább. Mikor tehát hármat nyerítek, ereszkedj a kardba, de úgy, hogy a szívedet találja; úgy, hogy azonnal halj meg te is.

Mikor mindennel készen voltak, a táltos nyerített egyet. Bruncik olyasfélét hallott, mint mikor nagy égi háború van olyan zúgás keletkezett. Azt hitte, hogy a vihar kitépi a fát is, amire ő felmászott. De mit látott? Száz vadkanca előtt egy mén vágtat. Olyan robajjal mennek, mintha a földet össze akarnák gyúrni! Mikor kétszer-háromszor körülszaladták a legelőt, a táltos még egyszer nyerített. Akkor észrevette a vadmén, beugrott a gödörbe a táltoshoz. A kis táltos kiugrik, belé a másik gödörbe! A vad utána! Elkezdi rágni, harapni. Tépte, harapta a - hamuzsákot Mikor Bruncik látta, hogy már csak egy zsák van, megfogta az ágat, hogy ereszkedjék bele a kardjába. Éppen mikor le akar ereszkedni, a táltos megszólal:

- Gyere le, kis gazdám, nincs baj; megmenekültünk.

Leszállott Bruncik a fáról, mondja neki a táltos:

- Lásd, a többi zsákot mind széjjeltépte. Ez az egy épen maradt. De a harctól annyira megszelídült, hogy most a sörényemből húzhatsz már egy szálat. Húzz egyet, s dobd rá a vadménre. Attól majd jön ő is utánam, s őutána az összes többi vadló.

Úgy is történt minden. Elvágtattak vissza Szerecsenországba. Mikor megérkeztek, kijött a szerecsen király. Kijött az aranyhajú lány is.

Dicsekszik a lánynak a szerecsen:

- Lásd, édesem, itt vannak a te vadlovaid! Most már leszel a feleségem?

Feleli a lány:

- Leszek, ha azokat a vadkancákat megfejed, tejüket mind egy kádba öntöd, s abban a kád tejben megfürdöl.

Feleli a szerecsen:

- Én azt nem tudom megtenni, hogy azokat a vadakat megfejjem, jajj!

Mondja a lány:

- Nem is vagy te arra való - tudtam. De megfeji majd, aki idehozta őket.

Előhívja Bruncikot. Jön, mellette a kis táltos. Füttyent Bruncik, s odamennek mind a ketten a kádhoz. Hát mi történik? A vadkancák mint a szelíd juhok, állnak a kád mellé. Lábaikat széjjel teszik, s tűrik szelíden a fejést. De mikor mind meg volt fejve, a tej úgy forrt a kádban, mint a forró folyó vas! Azt mondja akkor az aranyhajú lány:

- No, te szerecsen, te híres hencegő, fürödj meg benne! Azé leszek, aki ebben tisztára fürdik!

Kiáltja a szerecsen király:

- Bruncik, eredj, fürödj meg helyettem! Vagy halál fia vagy!

Bruncik - mit tehetett? - odalép a kádhoz. No de most? Az történt hogy a táltos olyan leheletet fújt a tejbe, hogy az egyszeriben olyan langyos lett, mint a nyári patak vize. Bruncik hamar levetkőzik, beleugrik. Jól megmosakodott, még ivott is egyet belőle. Akkor kijött.

Vetkezik erre nagy büszkén a szerecsen is. Mégis övé lesz a lány!

Ledobja a ruháját, már ugrana ő is a kádba. Igen, de akkor ám a táltos olyat lehelt belé, hogy a tej elkezdett ismét forrni. A szerecsen királynak elég volt csak a lábujját belemártani, szökött le a kád széléről, s mivel meztelen volt, szégyenletében - futásra! Be a palotába, a belső szobájába, az ágyba, a dunyha alá!

Ekkor az aranyhajú lány nyakába ugrik Brunciknak.

- Te küzdöttél értem! Én a tied, te az enyém!

Papot hívattak, megesküdtek, lagzit ültek. Aztán hazautaztak nagy boldogan a fiú apjához.

Még ma is élnek, ha meg nem haltak.

Mátyás király meg az öreg ember

2010-03-18T21:43:00.001+01:00

Egyszer Mátyás király nagy urakkal járta az országot. Kedves volt mindenkihez, nem nézte, ki-mi, megszólított mindenkit. Megszólított egy öreg embert is. Az öreg valamikor a katonája volt. Egy-két szó után rögtön rá is ismert, mert Mátyás király megismerte esztendők múlva is, hogy ki szolgált nála.

- Tisztességben, öreg! - mondta a király.

- Köszönöm az asszonynak! - felelte az öreg.

- Hány pénzért dolgozol? - kérdezte a király.

- Hatért! - felelte rá az öreg.

- Hányból élsz?

- Kettőből!

- Hát négyet hova teszel?

- A sárba dobom!

- Hány még a harminckettő?

- Már csak tizenkettő!

- Meg tudnád-e fejni a bakkecskét?

- Meg én!

Az urak csak bámultak. Egy szót se értettek ebből a beszédből. Látta ezt a király, s nevetve még azt mondta:

- Míg a képemet meg nem látod, addig meg ne magyarázd senkinek!

Azzal a király továbbment. Az urak utána. Rögtön tudakolni kezdték:

- Mi szót váltott fenséged ezzel az öreg paraszttal? Nem értjük!

Felelt Mátyás király:

- Találjátok ki. Aki kitalálja, nagy jutalmat kap!

Az urak gondolkodtak, de hasztalan! Erre gyorsan visszamentek az öreghez. Körülvették, kérték, unszolták, hogy magyarázza meg azokat a kérdéseket.

- Addig nem mondhatok semmit, míg a király képét nem látom - mondta az öreg.

- Hol? Milyen képét? - kérdezték az urak.

- Ami az aranypénzen van kinyomva - mondta az öreg.

Megállapodtak tíz aranyban.

Az öreg most már elkezdte a magyarázatot.

- "Tisztességben, öreg!" - ez azt jelenti, hogy az asszony mossa rám a ruhát. Márpedig a tiszta ruha tisztesség, azért vagyok tisztességes. S ezért mondtam, hogy köszönöm az asszonynak.

- De miért dobod a pénzt a sárba? A hat közül négyet? - kérdezték az urak.

- Hat pénzt keresek. Kettőből magam élek, négyet a fiamra költök, az pedig annyi, mintha a sárba dobnám! - felelte az öreg.

- Hát az mit jelent: "Hány még a harminckettő?"

- Megmondom tíz aranyért!

Leolvasták az öregnek az urak azt a tíz aranyat is.

- Legénykoromban harminckét fogam volt, de most már csak tizenkettő van, ez azt jelenti - felelte nevetve az öreg.

Már csak egy kérdés volt hátra. Az urak azért se sajnálták a tíz aranyat.

- Hát az mit jelent, hogy "a bakkecskéket hogyan fejed meg?"

- Az azt, ahogyan most az urakat megfejtem!

Mátyás király meg az igazmondó juhász

2010-03-18T21:42:00.002+01:00

Elment a burkus király Mátyás királyhoz. Mint pajtások köszöntötték egymást. Mondja a burkus király:

- Azt hallottam, hogy magának aranyszőrű báránya van!

- Igaz - mondja Mátyás -, van nekem a juhaim közt egy aranyszőrű bárányom, meg van egy olyan juhászom, hogy az még sosem hazudott.

Mondja a burkus király:

- Én megmutatom, hogy fog hazudni!

- De - mondja Mátyás király - nem hazudik ez, olyan nincs!

- De én megmutatom, hogy hazudik, mert én megcsalom, de úgy hogy muszáj, hogy hazudjon.

- Fogadok akármibe, hogy nem hazudik - mondja Mátyás király. - Fele országomat odaadom.

- Én is odaadom fele országomat, ha nem hazudik - mondja a burkus király.

Jó, kezet fognak. Avval jó éjszakát mond a burkus király, és megy haza, a szállására. Ott felöltözött a burkus király közönséges parasztgúnyába, és indult ki rögtön a tanyára, a juhászokhoz. Köszönti a juhászt. Az visszaköszönti:

- Isten hozta, király uram!

- Honnét ismersz te engemet, hogy én király vagyok?

- Megismerem én a szaván, hogy maga király - mondja a juhász.

Azt mondja a burkus király:

- Adok én neked sok pénzt, ráadásul hat lovat meg hintót, csak add nekem az aranyszőrű bárányt.

- Jaj - mondja a juhász -, a világért se adnám, mert felakasztana Mátyás király.

Még több pénzt ígért neki a burkus király. De nem, a juhász nem állt kötélnek.

Hazamegy nagy búsan a burkus király a szállására, és csak búsul és búsul. Ott volt a lánya is.

- Ne búsuljon - mondja az a lány -, mert elmegyek én ahhoz a juhászhoz egy csomó színarannyal: én majd megcsalom!

Vitt egy ládácska színaranyat a lány és egy üveg bort, jó mézesen, hogy a juhászt megcsalja. De azt mondja neki a juhász, hogy neki nem szűkös a pénz! Mátyás király meg felakasztja, ha megtudja, hogy hova lett az aranyszőrű bárány.

Addig-addig beszélt a lány, addig incselkedett, hogy végül megitták a bort is. De a lánynak kellett előbb inni belőle. Látni akarta a juhász, nem tett-e valami étőt beléje. Nem. A bortól olyan kedve kerekedett aztán a juhásznak, hogy utoljára azt mondja: odaadja a bárányt, ha a lány hozzámegy rögtön feleségül. Pénz néki nem kell, mert pénze van elég.

Sokat szabódott a leány, de végül mégis beleegyezett. Azt mondja aztán a lány a juhásznak:

- Nyúzd meg a bárányt, a húst edd meg, mert nékem a húsa nem kell, csak a bőre!

Megnyúzta a juhász. Hazavitte a lány nagy örömmel az apjának az aranyszőrű báránynak a bőrét. No, örvendezett az apja, hogy a lánya meg tudta csalni a juhászt.

Eljött a reggel, búsult a juhász, hogy mit mondjon ő most Mátyás királynak, hogy ne tudja meg, hogy az aranyszőrű bárány elveszett. Indult a kastélyba, és útközben elpróbálta, hogyan is fog hazudni, ha a király elé kerül. Beszúrta botját egy egérlyukba, a kalapját reátette a botra. Elhátrált aztán tőle, meg feléje ment, köszöntötte király uramnak. Mondta a király nevében saját magának:

- Mi újság a tanyán?

Mondta erre ő, a maga nevében:

- Ott biz nincs más, csak az, hogy az aranyszőrű bárány elveszett; a farkas megette!

Mikor kimondta, megijedt.

- Hazudsz, mert akkor a többit is megette volna!

Avval kivette a botját, és ment tovább a király kastélya felé. Ismét talált egy egérlyukat, ismét beletette a pálcáját, reá a kalapját, és köszöntötte király uramnak a botot.

- Mi hír a tanyán?

- Nincs egyéb, csak az aranyszőrű bárány bedöglött a kútba.

- Hazudsz - vélte hallani a király hangját -, mert a többi is bedöglött volna.

Ismét kivette a pálcáját, és ment tovább, a kastély felé. Harmadszor is talált egy egérlyukat, belétette a pálcáját, reá a kalapját, és köszöntötte király uramnak a botot.

- Mi újság a tanyán?

- Ellopták az aranyszőrű bárányt.

- Hazudsz - mondta a király -, mert a többit is ellopták volna.

Kivette most is a kalapját meg a botját, és ment tovább, Mátyás király palotájába. A burkus király is ott ült az asztalnál a lányával. Bemegy a juhász, és köszönti a két királyt és a lányt is. A bőrt már odavitte volt. Mátyás királynak a burkus király, és most várták mind, hogy hazudik-e a juhász. Mert ha hazudott volna, Mátyás király a fogadással elvesztette volna a fele királyságát.

- Mi újság a tanyán? - kérdi Mátyás király.

- Nincs semmi egyéb, mint hogy az aranyszőrű bárányt egy szép fekete báránnyal elcseréltem.

Nagy volt Mátyás király öröme.

- Hát hozd bé a bárányt! - mondja a juhásznak.

De azt mondja a juhász:

- Ott ül középhelyt, a két király közt.

- Éljen! - mondta Mátyás király a juhásznak. - Nem hazudtál! Ezért néked adom a burkus királynak a fél országát, amit tőle elnyertem.

- No - mondja a burkus király -, én is odaadom a lányom, úgyis megszerették egymást.

És így lett a juhászból burkus király.

Mátyás király és a székely ember lánya

2010-03-18T21:42:00.001+01:00

Mátyás királynak, amikor még legényember volt, volt egy hű szolgája. Gondolt egyszer valamit a király, s azt mondta ennek a hű emberének:

- Van kint az országút mellett egy kő. Menj ki az országútra, állj a kő mellé. És minden embert, aki csak az országúton elmegy, kerítsd oda, hogy azt a követ nyúzza meg. Ez a király parancsolata, ez a király akarata! Jutalmat ad érte! Így akarja kipróbálni a népe eszét!

Kimegy a hű szolga, s odaáll a kőhöz. S mondja a parancsot. Azzal s a jutalom ígéréssel sok embert odakerített, de mindmegannyi a vállát húzogatta. S mind csak azt mondta:

- Ugyan már! Hogy nyúzzunk meg egy követ?

Volt, aki próbálta, volt, aki meg sem próbálta.

Egyszer egy székely ember is ment arra a lányával. Azt is odakerítette a szolga, hogy segítsen azoknak, akik épp próbálták volna a nyúzást. Egyszer csak azt mondja a lányocska, ahogy a többiek ott nyúlkálódnak s tanakodnak:

- Apám, menjen fel kend Budára Mátyás királyhoz, és mondja meg neki, hogy vétesse előbb a kőnek a vérit, akkor majd megnyúzzuk!

Ránézett a székely ember a lányára, s bólintott. S ment egyenest Budára, Mátyás királyhoz.

Azt mondja Mátyás király a székely embernek, feleletül a kérésre:

- Hát te honnan tanultad ezt, te székely ember, hogy én előbb vérét vétessem a kőnek? Furfangos egy ember vagy te!

A székely ember nem akart más tudásával díszelegni, még a lányáéval sem. Elmondta szépen, hogy van egy lányocskája, annak a fejéből való ez a gondolat.

Mátyás király nézett egyet. De tetszett neki az egyenes szó. Adott a székely embernek egy csomó pénzt, meg két szem diót.

S azt mondta neki:

- Vidd el ezt a lányodnak. Ültesse el őket, de olyan földbe, hogy fa nélkül megnőjenek. Akkor jöjjön fel hozzám. Mert jutalmul talán feleségül is veszem!

A székely ember, mit tehetett, hazavitte a két diót, s odaadta a lányának. Azt mondta neki:

- No, most neked is adott Mátyás király bajt eleget!

A lányocska azonban csak mosolygott. Egyszeribe föltörte, s megette a két diót.

És csak várt. Mátyás király is várt. De most már csak a lány válaszát várta, nem a kő megnyúzását. Amellől a hű szolgáját is visszarendelte.

Egy idő múlva azt mondja a lány az apjának:

- No, most már menjen fel apám Mátyás királyhoz. Mondja meg neki, hogy már kifejlődtek a diók.

A lány két kis keblecskéje volt az.

A székely ember fölment most is szépen Budára, megvitte Mátyás királynak az üzenetet.

Mátyás király meghallgatta az üzenetet. Gondolkodott, s adott a székely embernek két szál kendert. S ő meg, Mátyás király, azt az üzenetet küldte a székely lánykának, hogy abból a két szál kenderből, s nem többől, csináljon főkötőt a királyi rezidenciának. S adott most is a székely embernek egy csomó pénzt.

A székely ember azt a két szál kendert szomorúan vitte haza a lányának: hogy csinál az abból főkötőt? Mondta is a lányának:

- Most adott csak a király bajt neked!

S szóról szóra elmondta a király parancsát.

De a lány látott az udvaron két szál forgácsot. Felvette, s azt mondta az apjának:

- Vigye fel kend ezt Mátyás királynak, és mondja meg neki, hogy csináljon előbb ő ebből a két forgácsból szövőszéket, csöllőt, vetélő fát. Akkor majd én is csinálok rajta főkötőt abból a két szál kenderből, amennyi kell.

A székely ember ismét megjárta Budát. Mátyás király most azt felelte:

- Mondd meg a lányodnak, tele van a padlásom lukas korsóval. Ha azt mind befoldja, herceget kap férjül!

Visszaüzent erre a székely ember lánya, hogy ő szívesen megfoldja a korsókat, de csak a visszájukról. A király fordíttassa ki előbb a korsókat, mert színéről semmit sem lehet szépen megfoldani.

Mátyás király erre azt üzente a székely emberrel, annak a jó eszű kislánynak:

- Mondd meg a lányodnak, hogy ha igazán olyan nagyon okos, akkor jöjjön föl ő is Budára hozzám, de úgy, hogy se az úton, se az útfélen, se öltözve, se öltözetlen, s ha olyan dolgos is, mint okos, én magam veszem feleségül. Hozzon ajándékot is, mégpedig úgy, hogy mégse hozzon, amikor pedig belép, köszönjön is, ne is!

- No, most már tetézve adott bajt neked a király! - mondta otthon a szegény székely.

De a lány egyszeribe fogott egy verebet, szitába tette: az lesz az ajándék. Volt az apjának egy nagy hálója, ruhaként azt vette föl. Volt az apjának egy szamara, annak megfogta a farkát, elindította maga előtt, s ment a nyomán. Így nem az ország útján ment, hanem a szamár nyomán.

Amikor odaért a királyhoz, épp csak meghajtotta magát, de nem szólt, vagyis köszönt is, nem is. Ruha helyett hálóban volt, vagyis föl is volt öltözve, nem is. Elővette a szitát, megmutatta a verebet. Az persze rögtön elrepült.

Vagyis volt ajándék, s mégse lett.

Mivel pedig nemcsak okos volt, hanem dolgos is, meg szép is, Mátyás király rögtön fölkelt a trónusáról, egyszeribe megcsókolta, kezet fogott vele, megmátkásodtak. Meglett a nagy bál, olyan bál volt, hogy a Duna vize egyszer s akkor válott volt borrá, mikor Mátyás királynak a lakodalma volt.

Nagyon jól éltek egy darabig, míg új házasok voltak! De egyszer nagy sokadalom lett a városban. Nagy vásár Budán! Amint a szekerek összegyúróztak, egy szegény embernek a kancája lefeküdt, és csikót ellett, de egy más embernek a szekere alatt. Mikor a szegény ember meglátta, hogy a kancája megcsikózott, ki akarta húzni a csikót a másik szekér alól, amely előtt nem is voltak lovak. De az ember, akié a szekér volt, nem engedte: azt mondta, hogy a csikót az ő szekere csikózta!

Felpanaszolták végül a királynak is a dolgot. De bizony azt mondta Mátyás király is, hogy azé a csikó, akinek a szekere alatt találták.

Nagyon megbúsulta a szegény kárvallott ember magát. No de, ahogy kijönnek a törvényházból, mit hall? Azt, hogy a királyné még okosabb, mint az ura. Elhatározta, hogy bemegy a királynéhoz, és attól kér tanácsot, sőt igazságot. Be is ment rögtön Mátyás király feleségéhez, és elpanaszolta neki a baját.

Azt mondja neki a királyné, a hajdani okos székely lányka:

- Ó, te, szegény ember! Látszik, hogy szegény ember vagy! No de én segítek rajtad! Menj el, és szerezz egy hálót és egy evezőt, olyant, amivel a vízben szokás halászni s evezni. Menj ki a mezőre, és ott a homokban csapkodj az evezővel, mintha a halat kergetnéd a háló felé, a hálóval pedig úgy csinálj, mintha halásznál.

Úgy is tett a szegény ember. És a király arra járt, meglátta. Rögtön behívatta, hogy micsoda szamár ember kend, hogy a homokban halat keres!

Mondja rá a szegény ember azt, amire a királyné tanította:

- Bizony nincs ott hal! De a szekér aljának sincsen csikója!

- Hej, te szerencsétlen ember, tudom, hogy a feleségem tanácsolta neked ezt! No, neked ez nem baj, neked visszarendelem a csikódat. De a számadásnak nincs vége a megszégyenítésemért!

A király úgy megharagudott, hogy a felesége ilyen tanácsot adott a szegény embernek, hogy rögtön bement a feleségéhez, ráripakodott, hogy eltakarodjék azonnal a házból, a nap meg ne süsse ott többet!

Azt mondta erre csöndesen az asszony, ismerve az ura hirtelen természetét:

- Nem bánom, elmegyek, akár tüstént, csak engedd meg, hogy amit legjobban szeretek s kedvelek, azt is elvihessem magammal!

Azt mondta erre a király:

- Azt jó szívvel megengedem.

Még aznap elköltözött az asszony egy kis házba, amelynek még üveg sem volt az ablakán, csak hártya. Tudta, hogy az urának olyan szokása van, hogy ha este lefekszik a paplanos ágyba, rögtön igen mélyen elalszik. Hát ahogy este lett, négy emberrel odament, a paplannak a négy szegét megfogatta, és elvitette a királyt is oda, ahová ő költözött, abba a hártyás ablakú házba. Mikor Mátyás király másnap megébredett, és látja, hogy alig lát ki az ablakon, azt mondja:

- Mi az? Hol vagyok? Ki merte ezt tenni velem?

Azt mondja csöndesen a királyné:

- Megengedted, hogy elvigyem magammal, amit legjobban szeretek; hát elhoztalak magammal!

Erre megcsókolták egymást, és bár máig se haltak volna meg!

Ludas Matyi

2010-03-16T17:52:00.001+01:00

Volt egyszer egy asszony; volt annak egy fia, Matyinak hívták. Hanem ez a Matyi csak nem akart használható emberré válni. Nem tudott azzal az anyja semmi pénzt kerestetni; nem tudta napszámba eregetni, pedig már legényszámba ment. Inkább a kuckóban ült.

- Nem dolgozom másnak! - mondta az anyjának, ha az noszogatta. Nem is csinált semmit, legfeljebb arra volt kapható, hogy őrizte a libákat. Tizenhat volt a kisliba, a két anyával meg a gúnárral együtt tizenkilenc.

A libák éppen akkorra növekedtek meg, mikor Döbrögben vásár volt. Azt mondja a legény az anyjának:

- Anyám, én elhajtom most ezeket a libákat a vásárra, Döbrögre.

De az anyja:

- Hová hajtanád! Majd elkelnek azok itthon is.

De a legény csak felcihelődött, hogy ő elhajtja a libákat a vásárra. Az anyja már nem ellenkezett, sütött neki egy jó tepsi pogácsát az útra; ha már olyan mehetnékje van, hát menjen. A legény a három nagy libát visszaverte, a tizenhat fiatalt meg elhajtotta.

Odaér a döbrögi vásárra. Odamegy hozzá a vásárban Döbrögi úr, a város ura, és azt kérdi tőle:

- Hát hogy adnád nekem ezeknek a libáknak párját?

- Ennek két máriás párjaként az ára. S még az apámnak sem adom alább - mondja a legény.

- Ejnye - mondja a döbrögi Döbrögi úr -, te huncut akasztófáravaló, nekem, földesúrnak, eddig sem szabta meg senki a portékájának az árát, de te sem szabod ám meg! Odaadod-e egy kurta forintért?

- Nem adom! Két máriás az ára, mondtam!

Döbrögi úr mögött ott volt két katona.

Rájuk parancsol:

- Fogjátok meg ezt az akasztanivalót, és kísérjétek a házamhoz. A libákat is hajtsátok oda.

Odakísérték Matyit Döbrögi úr házához. A libákat ingyen elvették tőle, Matyira meg jó huszonötöt rávertek. Ez lett a libák ára!

Azt mondja Matyi, amikor föltápászkodott a deresről:

- Jól van! De visszafizetem én ezt még háromszor az úrnak!

Döbrögi urat elöntötte a méreg. Nosza, mondja a legényeknek:

- Fogjátok meg a huncutot, vágjatok rá még harmincat!

Újra megfogták Matyit, lefektették a deresre, megint harmincat rávertek. Avval eleresztették. Kiment Matyi, most már nem szólt, de amit gondolt, az annál jobban a begyiben maradt.

Eltelt néhány esztendő, Matyi szégyenében és mérgében világgá ment. De csak nem emésztette meg a mérgét. Visszajött hát a szülőföldjére. Még aznap mit hall? Azt, hogy új kastélyt csináltat a döbrögi úr! Felöltözött erre Matyi ácsruhába, úgy ment el a döbrögi úr városába. Az új kastély fele már készen volt. Az épületfák mind ott feküdtek a kastély mellett, szépen kifaragva. Matyi odament, méregeti a fát, mint egy ácsmester.

Döbrögi úr meglátja, hogy valami külső országi ácsmester van az ő házánál. Kimegy, s kérdezi tőle, hogy kicsoda, micsoda is ő.

Azt mondja Matyi:

- Külsőországi ácsmester vagyok! Igen híres, mondhatom.

Döbrögi úr mindjárt aggodalomba esett a kastély miatt. Megkérdezte:

- Jó lesz ez az épületfa?

Azt mondja az ácsmester:

- Az épület, az megjárja, hanem kár volna ilyen dibdáb fával berakni, mivel ez nem erre való.

Döbrögi úr gondolkodik, hogy hát mit csináljon. Azt mondja végre az ácsmesternek:

- Van nekem egy erdőm, szebbnél szebb fák vannak benne. Ha ez nem rávaló, hát szebbet vágatok. Jöjjön ki velem, válassza ki!

Mindjárt kiparancsoltatott száz fejszés embert az erdőbe. Ő maga persze hintóra ült az ácsmesterrel.

Mennek ki az erdőbe. Haladnak a sűrűbe. Bemennek oda, ahol a legsűrűbb. Keresi, keresi az ácsmester az alkalmas fát, hogy melyik is volna jó az épületre. Kijelölgeti őket, és nekiállítják a száz fejszés embert, hogy vágják ki a fákat sorra.

S mennek beljebb, még beljebb. Végül elérkezik az ácsmester a döbrögi úrral egy mély völgybe, ahová a favágásnak még a hangja se hallik. Talált itt is egy alkalmasnak tetsző fát. Rászól az ácsmester a döbrögi úrra:

- Mérje csak meg az úr a törzsét; alighanem jó lesz ez is.

Döbrögi úr átöleli a fát, hogy lássa, elég vastag-e. Ezt várta csak Matyi. A fa másik oldalán egyszeribe összekötötte az úr két kezét, zsineggel. A száját meg betömte száraz mohával, hogy a kiáltozást ne hallják. Aztán levágott egy hajlós botot, s addig hegedült vele az úron, amíg kedve tartotta. Kivette a zsebéből a libák árát, a maga zsebébe rakta, s indult. De még azt hozzátette, mivel az úr a némaságában is nagyon kérdezőn meregette és forgatta a szemét:

- Nem vagyok én ács, hanem én vagyok Matyi! Emlékszik: a ludas! Az is leszek most már mindég, Ludas Matyi! Akinek az úr erőszakkal elvette a lúdjait. Akit az úr fizetség helyett jól megveretett! Még kétszer eljövök, mert három visszafizetést ígértem, s két megveréssel adósa vagyok!

Evvel otthagyta Döbrögi urat. A száz fejszés levágta a fákat, aztán elpihentek, és várták Döbrögi urat az ácsmesterrel vissza. Elunta várni végül őket a száz fejszés ember, hát elindultak láncba állva, mint mikor vadászok nyulat hajtanak, és bekeresik az egész erdőt. Nagy sokára megtalálják Döbrögi urat, de az ácsmester sehol: már-már aggódtak érte. Odamennek Döbrögi úrhoz, hát látják, inkább a másvilágon van, mint az innensőn. Úgy meg van csépázva, hogy alig tud szólni. Nyögi inkább:

- Nem ács volt az! Hanem a gazember Ludas Matyi, akinek a lúdjait egyszer elvettem. De mikor volt az! Én már el is feledtem! Ő meg azt mondta, hogy még kétszer eljön, és megver!

Hazavitték Döbrögi urat, lepedőben; majd hogy végleg meg nem kukult az ijedtségben. Ki sem kelt az ágyból. Leveleket küldözgetett mindenféle doktoroknak, hogy jöjjenek orvosolni, de semmiféle doktor nem merte felvállalni a gyógyítását. Egy pár nap múlva azonban Matyinak is fülibe jutott a dolog. Gondolt egyet.

Felöltözött tudós doktornak, kocsit fogadott, s elhajtatott Döbrög városába. Megszállt a fogadóban, ott egy kicsikét mulat s beszélget, mint afféle külsőországi doktor.

Kérdi a fogadóstól:

- Mi újság másképp ebben a városban?

Azt mondja a fogadós:

- Nincs egyéb, ha csak az nem, hogy Döbrögi úr rémisztően nagy beteg. Ha akadna doktor, aki meggyógyítaná, igen nagy fizetséget kapna.

Mondja erre Matyi, megsimogatva a fölragasztott szakállát:

- Én fel merem vállalni, meg is tudom gyógyítani!

Megörül ennek a fogadós. Mindjárt üzentet fel Döbrögi úr házához, hogy van itt egy külsőországi doktor, az mindenkit meggyógyít. Jöjjenek érte!

Hintón mentek érte. Odalép a doktor a beteghez, végigtapogatja, nézegeti, csóválgatja a fejét. Ránéz Döbrögi úr az ókulárés doktorra, s azt mondja neki lassú hangon:

- Ugye, nem bízik hozzám, hogy meggyógyulok?

Az orvos nagy vártatva válaszol:

- Ha lehet, meggyógyítom!

Megvidámult egy kicsit Döbrögi úr. Ludas Matyi pedig mindjárt tüzet rakatott a szakácsnéval, és fürdőnek való vizet melegíttetett. Aztán mindenféle cselédet elküldött az erdőre füvekért, gyökerekért. A háznál nem maradt senki más, csak Döbrögi úr meg Ludas Matyi. Mikor a háznál levők mind eltakarodtak, Matyi elővett egy jó erős botot, s odaáll az úrhoz:

- Most jön a kúra! - mondta neki, s ugyancsak megkúrálta. Az úr most beszélhetett volna, de rémületében most is csak a szemét meresztette.

- Nem vagyok én doktor, hanem Ludas Matyi! - mondta Matyi.

Amennyi pénzt csak talált a sublótban meg az almáriumban, mind előszedte, és elvette belőle a ludak árát.

Aztán azt mondta:

- Már kétszer itt voltam! De még egyszer eljövök!

A veréstől Döbrögi úr persze még betegebb lett. Hazajöttek a cselédek a füvekkel, gyökerekkel; de az úr csak nyögni tudta, amikor a doktor után kérdezősködtek:

- Nem volt az doktor! Hanem Ludas Matyi!

No, a sok pénzért csak eljöttek a doktorok, és akadt egy, aki valóban meggyógyította Döbrögi urat. Az ettől fogva mindig strázsáltatta magát a katonáival, nehogy hozzáférhessen a Ludas Matyi. De lassan el is felejtkezett róla.

Egyszer megint vásár esett abban a városban. Ludas Matyinak megint csak eszébe jutott, hogy újra el kellene már menni Döbrögi urat megkeresni. Lókereskedőnek öltözött, szerzett magának egy jó lovat, és így ment el a vásárba. Odaállt ő is a többi gazda közé, és árulta a lovát.

Amikor eladta, tovább ténfergett, nézelődött a vásárban, várta az urat. Egyszer csak hallja, amint az egyik ember dicsekszik azzal, hogy az ő lova a legjobb futó ló a környéken.

Ludas Matyi odalép, s azt mondja annak az embernek:

- Igazán? Mert én épp olyan lovat akarok! Megveszem, ha megteszi oda a próbafutást, úgy, ahogy kívánom.

Az ember ráállt; azt mondja:

- Megteszem.

- No, hát - mondja Ludas Matyi -, álljon ide a lovával az útra, üljön föl rá, s ha majd Döbrögi úr jön a hintóval, akkor kiáltsa el magát, hogy: Én vagyok Ludas Matyi! Hanem aztán vágtasson ám, mert különben eloltják a gyertyáját.

Az ember erre is ráállt. Ki is mentek két órakor a város végére. Akkor érkezett Döbrögi úr a hintón. Az ember odalovagolt a hintóhoz, elkiáltja magát:

- Én vagyok Ludas Matyi!

De aztán jól megcsapkodta a lovát.

Hamar mondja erre Döbrögi úr:

- Fogd ki, kocsis, a lovakat! Utána! Aki elfogja a gazembert, két aranyat kap. Menjetek, mind!

A kocsis hamar felült az egyik lóra, a hajdú a másikra, utána eredtek. Döbrögi úr maga maradt a hintón, onnan nézte az üldözést.

A Ludas Matyi akkor szépen melléje állt, s csendesen odamondta neki:

- Nem az volt a Ludas Matyi! Hanem én vagyok az!

Az úr majdnem ájultan nyeklett vissza az ülésre. De Ludas Matyi csak megadta neki a harmadik részletet is. Azután a ludak árát megint kivette a zsebéből, s megmondta neki, hogy ez volt az utolsó.

Azzal Matyi eltűnt, s egy más tájon telepedett meg, ott vett magának feleséget, s még ma is él, ha meg nem halt.

Kutya-macska barátság

2010-03-16T17:51:00.002+01:00

Egyszer a kutyák lakodalmat csaptak. Bodri feltette a sok csontot, sütötte-fozte, aztán odahítta a Sajót kóstolni. Sajó megkóstolta a galuskát, de nem volt se íze, se buze, mert nem volt rajta tejföl. Keresi a kutya a tejfölt, de nem volt a háznál. Hamar menjen valaki a boltba!

De ki menjen? A kutya nem hagyhatta ott a fozést. Meglátja a macskát, küldi a tejfölért. Szalad a macska a boltba tejfölért. Mikor kimérték neki, vitte hazafelé. Éhes volt, hát nyalogatott belole. Gondolta; úgyse tudják meg. Aztán ment tovább. Megint gondolt egyet; megint nyalogatott. Alig maradt az edényben. Már közel volt a kutyákhoz, szégyellte magát, hogy ilyen kevés tejfölt visz, hát a megmaradt tejfölt is megette.

A kutyák futottak eléje, már nagyon várták.

- Hozza a macska a tejfölt!

A macska azt hazudta, hogy nem adott a boltos tejfölt. De az agár meglátta a macska tejfölös bajuszát.

- Hazudik a macska, megette a tejfölünket!

Nekimentek a macskának, a macska meg felszaladt a fára, onnan dörmicélt a kutyákra. Mikor látták, hogy a macska bizony nem nagyon kívánkozik le a fáról, bementek a házba, és tejfel nélkül ették meg a galuskát.

Azóta nem nézhet a kutya a macskára.

Kis Kolozs meg nagy Kolozs

2010-03-16T17:51:00.001+01:00

Volt két mostohatestvér. Az egyiket hívták nagy Kolozsnak, a másikat hívták kis Kolozsnak. Nem egyformán örököltek az apjuk halála után. Az egyik gazdag lett, a másik szegény.

Nagy Kolozsnak lett négy lova, kis Kolozsnak meg csak egy lett. Azzal kellett volna szántania.

Két szomszédos falunak volt ott náluk egy temploma; vagyis az egyik falu népe a másik faluba járt templomba. A templomba igyekvőknek épp kis Kolozs földje mellett kellett elmenniök. Kis Kolozs szégyellte hogy neki az apjuk örökségéből csak egy ló jutott. Kölcsönkérte a bátyja négy lovát. De az csak vasárnapra adta oda. Így kis Kolozs vasárnap szántott, és hogy az emberek ne tudják meg a szegénységét, így biztatta az eke elé fogott lovakat:

- Gyí, szép öt lovam! gyí, gyí!

Nagy Kolozsnak fülébe jutott a dolog. Magához hívatta kis Kolozst, és nagy dölyfösen ezt mondta neki:

- Mit hallok?! Ne merd többet azt mondani, hogy Gyí, szép öt lovam Még azt találják hinni, hogy mind az öt a tied. Hanem azt mondd:

Gyí, szép egy lovam! Mert neked csak egy van.

Kis Kolozs hallgatott, de a parancsra mégsem adott, hanem a következő vasárnap megint csak úgy biztatta a lovakat:

- Gyí, szép öt lovam! gyí, gyí!

Nagy Kolozs éktelenül megharagudott, mikor ez is a fülébe jutott. Kirohant a mezőre, kikapta kis Kolozs kezéből az ösztökét, s agyonütötte vele kis Kolozsnak azt az egy lovát.

Búsult erősen kis Kolozs, de hát mit tehetett. Gondolta, legalább a nyele maradjon meg a veszett fejszének, s ott helyben megnyúzta a lovát. Otthon megszárította a bőrt, összehajtotta, zsákba tette, fölvetette a vállára, s elballagott vele a másik város felé. Gondolta, csak adnak valami pénzt érte. Mikor odaért a szélső házhoz, épp ráesteledett.

Benézett a ház ablakán, mert abban volt, hogy aznap már úgysem tud mihez kezdeni a városban, meghál tehát itt, ha kap éjjeli szállást. De mit lát, ahogy benéz? Azt, hogy van már ott vendég. Mégpedig a gazda távollétében. A gazda felesége látott vacsorára minden jóval egy deli szál katonát.

Kis Kolozs így nem is szólt be az ablakon, tudta, hogy ő itt már úgysem kap szállást. De mivel mégiscsak tető alatt akarta tölteni az éjszakát, szépen bemászott a kapun, fölkapaszkodott a háztetőre, a háztetőről meg a padláslyukon át beereszkedett a padlásra.

Ahogy elhelyezkedik, hangokat hall. A padlás rosszul volt sározva, a mestergerenda mellett le lehetett látni a szobába. Kis Kolozs lenéz, s töröl egyet a száján. Azt látja, hogy az asztal lent teli van süteménnyel, sült hússal; még egy nagy üveg bor is van rajta.

A vendég épp evéshez készülődött, amikor egyszer csak valaki megzörgeti a kaput, s azt kiabálja be, hogy:

- Asszony, nyisd ki a kaput!

Az asszony megijedt, azt mondja a katonának:

- Az uram! Bújj ebbe a nagy ruhásládába!

A katona gyorsan belebújt a ládába, az asszony meg a bort eltette a sifon háta mögé, a süteményt meg a sült húst pedig berakta a kemencébe. Aztán kiszaladt, kinyitotta a kaput.

A gazda behajtott, kifogta a lovakat, bement a szobába. Ahogy ment befelé, föltekint a padlásra, a lyukon át ő is föllát. Látja, hogy egy ember van ott összehúzódva, fölkiált hozzá:

- Ki vagy te ott a padláson?

Kis Kolozs töpreng egy kicsit, de aztán mégis megszólal:

- Én vagyok, egy szegény vándorló!

- Hát gyere le, ide a szobába!

Kis Kolozs szót fogadott, lement szépen a szobába, vitte magával a zsákban a lóbőrt, s leült. Azt mondja akkor az ember az asszonynak:

- Hozzál egy kis vacsorát! Jót főztél-e?

Azt mondja erre az asszony:

- Nem főztem én, nem tudtam, hogy hazajön kend. Hanem van egy kis kenyér, fokhagyma meg vöröshagyma.

Az asszony odavitte a kenyeret meg fokhagymát meg a vöröshagymát az asztalra. A gazda kis Kolozst is meghívta vacsorára. Kis Kolozs nem is uraltatta magát, elfogadta, mert nagyon éhes volt.

Eszik a kenyeret, harapják a hagymát, nyelnek nagy szárazakat. Egyszer csak a gazda ezt kérdezi kis Kolozstól:

- Hát ebben a zsákban mi van?

- Ebben a jövendőmondó és mindentudó szerkezet van - feleli kis Kolozs.

- Miféle mindentudó szerkezet? - kérdi a gazda.

- Afféle - feleli kis Kolozs -, hogy az mindent megmond, ami csak van vagy lesz a világon.

Azt kérdezi erre a gazda:

- És tudna az a szerkezet most is mondani valamit?

- Már mért ne tudna - mondja kis Kolozs, és rögtön megnyomja a zsákot. A nyomásra a zsákban összeszorult a lóbőr, és közben meg nyikordult.

- Máris mondott valamit - mondta kis Kolozs.

- Mit mondott? Én nem értem! - mondta az ember.

Felelt neki nagy fontoskodva kis Kolozs:

- Nem is érti ezt mindenki. Ennek a zsáknak a hangját csak a gazdája érti. Csak annak tesz jelentést.

- És most mit jelentett?

- Most azt jelentette, hogy ebben a kemencében itt sült hús meg sütemény van.

Elcsodálkozik az ember, de aztán csak odaszól az asszonynak:

- Nézd meg, asszony, hátha igaz!

Az asszony szó nélkül kiszaladt, kinyitotta a kemenceajtót, kiszedte a húst meg a süteményt, behozta, odarakta az asztalra. A két éhes ember jóízűen nekilátott. De az ember nem állhatta szó nélkül, azt mondja egy kis idő múlva:

- Nyomja már meg még egyszer, hátha megint jövendöl valamit.

- Az lehetséges - mondta kis Kolozs, és nyomott megint a zsákon. A zsákban a lóbőr megint jót nyikordult.

- No, mit jövendölt? - kérdezi a gazda.

Felel megint ünnepélyesen kis Kolozs:

- Most azt jövendölte, hogy ott van a sifon háta mögött egy jó nagy üveg bor!

Az ember most már kevésbé hitetlenkedett. Jókedvűen szólt oda az asszonynak:

- Eredj, hé! Nézd meg, hátha igaz! Nagyon jólesnék egy kis bor erre a sült húsra meg süteményre.

Az asszony odaugrott a sifon mögé, kihúzott egy nagy üveg bort, odatette az asztalra. Jóízűen iszogattak. A gazdának vidám kedve kerekedett. Nem volt már semmire se szüksége, de azért csak odaszólt kis Kolozsnak:

- Nyomja meg kend megint! Mit jövendöl harmadszor?

Kis Kolozs megnyomta a zsákot, megnyikordult a lóbőr. Kis Kolozs csodálkozó arcot vágott. Kérdi izgatottan az ember:

- Most mit jelentett?

- Most azt jelentette - feleli kis Kolozs -, hogy gonosz van a ruhásládában.

Fölugrott erre a gazda, fölnyitja rögtön a láda tetejét. Beletekint, s a katona csákóját, forgóját, kardját, sarkantyúját megpillantva, csak azt látja hogy valami iszonyú fényes, karmos, szőrös teremtés van benne. Lecsukta hamar a ládát, leszögezte, s hogy ki ne jöjjön az az ördögi valaki, rá is ült. Úgy kérdezte meg kis Kolozst, nem adná el neki azt a mindentudó zsákot.

- Odaadom én, három véka aranyért! - mondta kis Kolozs.

- Jól van, megadom a három véka aranyat - mondta az ember ráadásul ezt a ládát is odaadom! Sőt még azért külön kocsit, lovat kapsz, ha elviszed innen, azzal a gonosszal együtt, aki benne van.

Megalkudtak, lefeküdtek. Reggel, ahogy fölkeltek, kimérte a gazda a három véka aranyat. Aztán az ember befogott. Kocsira tették a nagy ruhásládát a gonosszal együtt. Kis Kolozs vígan hajtott hazafelé, közben jókedvében így dudorászott:

- Belevetem ezt a gonoszt a Tiszába!

Hallgatott eddig a katona a ládában, de most megszólalt ugyancsak:

- Ne vigyél a Tiszába! Adok inkább én is három véka aranyat! Vigyél érte az apám házába!

- Azt se tudom, hol lakik az apád - szólt hátra kis Kolozs. - Nyilván a pokolban.

- Ördögöt a pokolban! - mondta a katona. - Itt lakik a harmadik faluban! Nem vagyok én ördög! Katona vagyok.

Kis Kolozs odahajtott, megtalálta a katona apjának a házát, beállt az udvarba. Ott a katonát kieresztette a ládából, az meg kimérte neki a három véka aranyat. Ezután kis Kolozs hazafelé fordította a kocsirudat és szépen hazakocogott a hat véka arannyal.

Ahogy hazaért, a legnagyobb fiát mindjárt magához szólította:

- Eredj el, fiam, nagy Kolozs bátyádhoz, kérd el a felöntőt. Mérnivalónk van.

A gyerek elszaladt, s mondja gyorsan nagy Kolozsnak:

- Nagy Kolozs bácsi, apám kéreti, adja kölcsön a felöntő sajtárt!

Kérdezi nagy Kolozs:

- Mit akar apád a felöntővel?

Mondja a gyerek:

- Eladta a lóbőrt, egy kocsi aranyat hozott.

Nagy Kolozs maga kereste elő a felöntőt, maga vitte el kis Kolozshoz. Megmérték együtt az aranyat, tizenkét felöntő! Kérdezi nagy Kolozs kis Kolozst:

- Ezt mind a lóbőrért kaptad?

- Azért kaptam! - mondja kis Kolozs.

Nagy Kolozs hazament, elgondolkozott. Agyonütötte mind a négy lovát, bőrüket szekérre rakta, s elvitte ő is a másik városba, árulni. A kereskedők megígérték a bőr tisztességes árát, de nagy Kolozs nem adta alább, mint kis Kolozs. Azt mondta:

- Darabja hat véka arany!

Az meg, persze, huszonnégy véka aranyat nem kapott a négy lóbőrért. A kereskedők így szóba se álltak vele.

Megmérgesedett iszonyúan nagy Kolozs, hogy így megjáratták. Hazament, elővette a fejszét, indult tüstént, hogy agyonüti majd kis Kolozst. De kis Kolozs élt a gyanúval. Éppen egy boszorkány vénasszony kért tőle szállást, maga helyett fektette az ágyába, ő meg lefeküdt a padra. Jön éjszaka nagy vigyázva a fejszével nagy Kolozs, a sötétben belopózkodott kis Kolozs házába, kitapogatta, hol van kis Kolozs ágya, nekihuzakodott, és - zumm! - agyonütötte a vén boszorkányt, az ördög öreganyját.

Kis Kolozs reggel fölkelt, fölültette a vén boszorkányt a kocsiba, hátul az ülésbe, befogott, és elhajtott vele a másik városba. De mielőtt odaért volna, megállt egy kocsma előtt, mert szomjazott. Bement a kocsmába, kért a kocsmárostól egy ital bort. A kocsmáros adott neki. Azt mondta ekkor kis Kolozs:

- Vigyen az ükanyámnak is egy pohárral, de nagyokat kiáltson neki, mert nagyothall.

A kocsmáros kiviszi a pohár bort a vénasszonynak, s nagyot kiált:

- Itt van egy pohár bor: az ükunokája küldte.

De az asszony rá se hallgatott, mintha nem is neki beszélnének. A kocsmáros még egyszer odanyújtotta a bort, még egyszer kiáltott. Semmi válasz most sem. A kocsmáros erre úgy megharagudott, hogy odavágta a poharat az asszony fejéhez. Az öregasszony eldűlt az ülésben.

Kiugrott ebben a pillanatban kis Kolozs a kocsmából.

- Jaj! Mit csinált az ükanyámmal! Agyonütötte!

A kocsmáros nagyon megrémült, könyörögni kezdett rögtön kis Kolozsnak, hogy ne mondja el senkinek a tettet, ad inkább neki három véka aranyat!

Kis Kolozs gondolkodik egyet, s azt mondja:

- Nem bánom, de az ükanyámat temettesse el, hogy senki meg ne tudja a dolgot.

Azt mondja erre a kocsmáros:

- Van nekem jó nagy kertem, majd eltemetem én oda, csak maga se szóljon senkinek.

A kocsmáros ezután rögtön kimérte a három véka aranyat. Kis Kolozs fordította vissza a kocsirudat, az aranyat szépen hazavitte. És küldte a fiát ismét nagy Kolozshoz:

- Hozd el a felöntőt!

A gyermek vidáman elszaladt, mondja még vidámabban nagy Kolozsnak:

- Nagy Kolozs bácsi, édesapám kéreti, adja kölcsön a felöntőt!

- Mit akar apád azzal a felöntővel? - kérdezi nagy Kolozs.

- Eladott egy öregasszonyt a másik városban, hozott sok aranyat azt akarjuk megmérni.

Nagy Kolozs maga kapta föl a felöntőt, maga szaladt oda kis Kolozshoz. Együtt mérték meg az aranyat, hat felöntő lett.

Kérdezi nagy Kolozs kis Kolozstól is:

- Hol vetted azt az aranyat?

Feleli erre kis Kolozs:

- A múlt éjjel agyonütöttél te nálunk egy vénasszonyt, az ükanyámat azt vittem el a másik városba, azért kaptam.

- Hát veszik ott a holt asszonyt? - kérdezi nagy Kolozs.

- Hogyne vennék - feleli kis Kolozs -, még kérdezték is többen hogy van-e még több.

Ennél sem kellett egyéb a lelketlen nagy Kolozsnak, hazaszaladt, fejbe vágta az öreganyját, beletette egy talicskába, áttolta egy másik városba s kezdi teli torokkal kínálni:

- Holtasszonyt vegyenek! Holtasszonyt vegyenek!

A rendőrök persze mindjárt közrekapták s kérdik:

- Micsoda holtasszony ez?

- Fejbevágtam az öreganyámat - feleli büszkén nagy Kolozs -, az hoztam árulni.

A rendőrök összenéztek, megkötözték nagy Kolozst, bevetették egy sötét dutyiba, szerencsére az öregasszonyt megmentették.

Rettenetes bosszút esküdött nagy Kolozs. Mikor nagy sokára kiszabadult s hazament, fölvett nyomban egy erős zsákot, s indult kis Kolozshoz hogy bosszúját megállja. Ahogy meglátta kis Kolozst, elkapta, beletette a nagy zsákba, aztán zsákostul fölvette a vállára, s vitte, hogy majd beleveti a Tiszába.

Ahogy a templom előtt haladt, a templomban éppen akkor miséztek. Gondolt egyet nagy Kolozs. Kis Kolozst letette a földre, ő maga meg bement, hogy ha már ilyen bűnt követ el, mond egypár imát a saját lelkéért.

Közben odakint a zsákban kis Kolozs meg kiabálni kezdett:

- Jajjaj, visznek a mennyországba! Jajjaj, visznek a mennyországba!

Arra hajtott éppen egy öreg ősz ember egy falka marhát, hallja, hogy mit kiabál valaki ebben a zsákban, odament a zsákhoz, s azt mondja:

- Bár engem vinnének már, öcsém! Örömest odaadnám érte ezt a falka marhát!

Megszólal a zsák, azazhogy kis Kolozs a zsákban:

- Cseréljünk! Oldja ki kend a zsák száját, üljön helyettem a zsákba, én meg majd bekötöm!

Az öreg ősz ember kioldta a zsákot, kis Kolozs kijött. Az öreg beleállt a zsákba, kis Kolozs meg bekötötte, s azt mondta neki:

- Akármit beszélnek, maga csak ne szóljon!

Kis Kolozs ezzel a marhák mögé került, elhajtotta. Az öreg hallgatott. Nagy Kolozs végül elvégezte az imádságát a saját lelki üdvösségéért, kijött a templomból. Nekihajolt, fölvette a zsákot a vállára, vitte a Tisza felé.

Mikor odaért, azt mondja:

- No, átkozott kis Kolozs! Végzünk végre egymással, nem csapsz be többet!

Azzal gurította le a zsákot a parton, a víz felé! A zsák megakadt egy fűzfacsonkban. Az öregembernek semmi baja se lett. De nagy Kolozs azt már nem látta, igyekezett hazafelé.

Amint kiér az országútra, majd földbe gyökerezik a lába attól, amit lát. Azt látja, hogy kis Kolozs egy nagy falka marhát hajt csöndesen, ugyancsak haza, a falujuk felé.

Nyelt egyet nagy Kolozs, és azt mondja kis Kolozsnak:

- Hol vetted, te kis Kolozs, mondd meg már, hol szerezted ezt a falka marhát?

Feleli erre nyugodtan kis Kolozs:

- Hol vettem volna? A Tisza fenekén, az alvilágon!

Csak meglepte megint nagy Kolozst a szerezhetnék:

- Van-e még ott?

Válaszol erre megint csak kis Kolozs:

- Hogyne volna! Hiszen én a rosszat, az utolját hajtottam el. Vannak ott még ennél is szebbnél szebbek.

Azt mondja erre nagy Kolozs:

- Egyre kérlek, öcsém. Tégy a zsákba, vigy oda, hajíts bele a vízbe! És segíts majd a marháimat terelni, mert én a javát hozom!

Feleli erre kis Kolozs:

- Hogy a vállamon odavigyelek, olyan jó bolond már nem vagyok, de odavezetni odavezetlek; az már a te dolgod, hogy ott mit csinálsz.

Azt mondja a végtelen kapzsiságában nagy Kolozs:

- Köszönöm! Gyerünk! Tudom én, mit csinálok!

S megindult, olyan sietve, hogy kis Kolozs alig tudott nyomán haladni. És ahogy a Tisza partjára ért - zsupsz! - bele a vízbe.

Így szabadult meg kis Kolozs végre nagy Kolozstól. Így élt aztán kis Kolozs boldogan a maga szerzeményében, a maga jó esze szerint.

Kiolvasó

2010-03-16T17:50:00.002+01:00

Balaton mellett nyargaltam,

egy szál vasat találtam,

kovácsomnak adtam,

fejszét adott érte.

Fejszét adtam favágómnak,

fát adott érte.

Fát adtam kemencének,

cipót adott érte.

Cipót adtam kaszásomnak,

szénát adott érte.

Szénát adtam kis ökrömnek,

ganajt adott érte.

Ganajt adtam kis földemnek,

árpát adott érte.

Árpát adtam kis disznómnak,

hájat adott érte.

Hájat adtam suszteromnak,

csizmát adott érte.

Dir-dur, én vagyok egy kandúr,

úgy megütöm a kutyát,

végigfutja az utcát.

Kilenc

2010-03-16T17:50:00.001+01:00

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, és ahol a kurta farkú malac túr, még azon is túl, volt egyszer egy szegény özvegyasszony, annak meg egy fia, akit Kilencnek hívtak. Csak azért hívták Kilencnek, mert annyit evett, mint más kilenc ember. A szegény asszony bizony nagyon búsult, mert ura nem volt, és meg volt ijedve, hogy nem bírja jóllakatni ezt a nagyétkű fiát. Egyszer azt mondja a fiának:

- Fiam, immár jó kemény vagy, jó volna, ha elmennél valamerre szolgálatot keresni. Mert én nem bírok annyit keresni, hogy téged kielégítselek.

- Nem megyek én. Ülök inkább veszteg, még van elég időm! - felelte a fiú.

A szegény asszony keservében elment a királyhoz. Azt mondja a királynak:

- Felséges királyom! Van nekem egy fiam, Kilenc a neve. Szegény özvegyasszony vagyok, nem bírom eltartani se őt, de még magamat sem. Idehozom, ha semmit se fizet, ha csak a tartásért szolgál.

- No - azt mondja a király -, hozd ide, szegény asszony, azt a gyereket. Meglátjuk, mi lesz.

Hazament a szegény asszony. Összekészítette a fiú holmiját. Másnap elmentek a királyhoz.

- Na, fiam - kérdi a király -, akarsz-e nálam szolgálni?

- Mit fizet? - kérdezi Kilenc.

- Nézzük csak, fiam - mondja a király -, mit fizessek? Te mennyit akarsz?

- Én - mondja Kilenc - nem kérek egyebet, csak adjanak annyit ennem, amennyit kívánok, aztán, amikor kitelik az esztendő, engedje meg, hogy pofon vágjam egyszer.

Hát - gondolja magában a király -, kibír ő még két pofont is, csak ne kelljen fizetnie.

Így hát megegyeztek. Ottmaradt a gyerek, az asszony meg hazament. Azt mondja a király a fiúnak:

- Nézd csak, fiam, beteszlek az istállóba. Adok négy ökröt a kezedre és egy szekeret, avval fogsz járni mezőre, erdőbe, elvégzed, ami kell, aztán eteted, itatod az állatokat. Ez lesz a te dolgod.

Adtak a gyereknek enni. Kilenc tál levest megevett, s hozzá kilenc szelet kenyeret. Először azt hitték, ki van éhezve ez a gyerek, s majd később, ha jóllakott, nem eszik annyit. De bizony evett ő tovább is, kilenc embernek valót.

Egyszer kiadta a király a parancsot:

- Holnap reggel menjetek el, valamennyien, szolgák, fáért. Amelyik leghamarabb hazajön az erdőből, az ajándékba kap egy rend ruhát, cipőtől kezdve fejtetőig, mindent. Korán keljetek fel, etessetek, itassatok, legyetek készen, mire megvirrad.

Lefeküdtek a szolgák, elaludtak. A többiek három órakor felkeltek, etettek, itattak, de Kilenc csak aludt tovább. Ő nem kelt fel. Minden legény készen volt a maga ökreivel, csak járomozni kellett még őket. Aztán elindultak. Már éppen megvirradt, mikor Kilenc felkelt. Éppen akkorra meg voltak fejve a tehenek is. Vitték a konyhára, hogy elszűrjék a tejet. Éppen kilenc kondér tejet fejtek. A tehénfejők kimentek, hogy a tejet átszűrjék. Mire visszajöttek, Kilenc mind a kilenc kondér tejet megitta.

- Kilenc, hol van a tej? - kérdezik tőle. - Mikor kimentünk, tele voltak, most mind üresek a kondérok!

- Hát hol van? Megittam! - feleli Kilenc. - Az erdőbe készülök, éhes voltam.

Azok nagyon megharagudtak rá.

- Te - azt mondják neki -, a többi már elment, s te most keltél fel? Az ökreid meg vannak-e itatva, etetve?

- Biz még nem ettek.

- A többi szolga nem köteles a te ökreidet etetni-itatni, azok elmentek már az erdőbe.

- Ej - mondja ő -, csak odaérek én is, utolérem majd őket.

Elment az istállóba az ökrökért. Kihozta őket, és úgy etetlen-itatlan, pucolatlan bejáromozta őket. Egy hosszú ostort a kezébe vett, és hajtotta őket ki nagy gyorsan az udvarról. Mire odaért az erdőbe, a többi már meg volt rakodva. Indulnak haza. Azt mondja Kilenc:

- Nicsak, tán már mentek haza?

- De bizony! Nem hallottad, mit mondott este a király? Aki a leghamarább hazajő, kap egy rend ruhát.

- Hát nem vártok meg engemet? - kérdi.

- Nem - mondják azok. - Mert mi felkeltünk három órakor, te meg aludtál. Szabad lett volna neked is felkelni.

Mikor ezt meghallotta Kilenc, az ökröket kifogta, és elengedte, szabadon az erdőbe. Hadd egyenek, mert éhesek voltak. Gondolta magában, míg ő megrakja a kocsiját, addigra jóllaknak az ökrök. Aztán megfogott egy fát, s gyökerestül kihúzta. Nem úgy tett, mint a többiek, akik kifűrészelték a fát, azután összevágták. Húzta ő egyiket a másik után gyökerestül. Amit kihúzott fát, rakta keresztbe mind az úton. Kiabálnak a kocsisok:

- Miért zártad el az utat?

- Várjatok meg, míg én is megyek!

Mikor már gondolta, hogy elég lesz a kocsijára, hozzáfogott, s megrakta a kocsiját. De azt is úgy gyökerestül-ágastul. Akkora terűt rakott, mint amekkorát a kukoricaszárból szoktak rakni a kocsira, úgy kellett felnézni rá. Lekötötte a kocsit, hogy ne hulljon széjjel a fa, s szaladt, hogy járomba fogja az ökröket.

Ahogy odaér, ahol az ökreit hagyta, hát mit lát? Négy farkast. Az ökröket azok mind szétszaggatták, csak a csontok maradtak meg.

- Hé, pajtások - mondja nekik Kilenc -, mit csináltok itt? Megettétek az ökreimet? Most mivel viszem haza a fámat? Álljatok meg!

Megfogta mind a négy farkast, s azokat fogta be a kocsiba, a farkasokat. De amikor indítaná a farkasokat, azok nem bírták elhúzni a kocsi fát. Meg sem tudták mozdítani. Kilenc erre visszament az erdőbe, s fogott még két medvét. Azokat is bejáromozta a kocsiba. Így már megindultak. A hegyről vágtában indult, utána a többi kocsis. De azok a rendes úton mentek, Kilencet pedig azok a vadállatok erdőkön, mezőkön, árkon vitték keresztül. Amerre akartak; Kilenc nem bírt velük.

- Na, csak menjetek, ha úgy szerettek menni, csak vigyétek a fát - mondta Kilenc.

Egyszer csak melléjük szegődik egy ördög. Egy botocska volt a kezében, s amint a kocsi ment, azt a botocskát mindig a küllők közé dugta. Kilenc észrevette, és megkérdezte:

- Mit csinálsz ott?

- Tréfálkozom! - mondja az ördög. - Jó a kedvem.

- Te, úgy tréfálj velem - mondja Kilenc -, hogy ha a kerék összetörik, megfogatom veled a tengelyt, s félfelől neked kell tartani a kocsit, ha a kerék összetörik!

Az ördög nem törődött a beszéddel, csak dugdosta be a botokat a küllők közé. Egyszer - ropp! - összetörik a kerék! Nem volt rest Kilenc, ugrott le rögtön a kocsiról.

- Egyszóval te tréfálsz velem? - azt mondja. - Hogy gondolod? Hogy én hazamegyek kerék nélkül? Nem! Gyere, fogd meg csak a tengely végét, és tartsd, amíg hazaérünk, ahogy mondtam!

Nem volt mit tegyen az ördög, meg kellett fognia a tengely végét. Mentek, de hát úgy mentek azok a vadak, mint a villámlás. Elértek egy folyóvizet. Azon keresztül kellett volna menni. Hanem a vadak nem akartak belemenni a vízbe. Kifogta Kilenc a vadakat, felkötözte őket a szekér tetejére, hogy ne tudjanak elfutni. S azt mondja az ördögnek:

- Fogd meg hátul a kocsit, én majd elöl fogom. Vigyük át! Túlnan megint befogjuk a vadakat.

Meg kellett az ördögnek fogni hátul, ha egyszer Kilenc elöl fogta a kocsit. Most meg a vadak is rá voltak kötve annak a nagy terű fának a tetejére! Mikor túl voltak a vízen, megálltak, Kilenc leoldozta a vadakat a kocsi tetejéről, s megint befogta őket. Elindultak. Úgy vitték most a kocsit, mint a világ ördöge.

A király már-már kezdte megsokallni, hogy milyen késve érkeznek az emberei az erdőből. Máskor hamarabb értek haza, most meg egy sem jött. Azt mondja az egyik szolgájának:

- Eredj fel, fiam, a toronyba, nézd meg, hol késnek eddig?

Egyszer csak lejön a legény, s jelenti a királynak:

- Felséges király - mondja -, jönnek! De nem az úton, hanem a határon keresztül, a földeken át. S nem ökrök vannak befogva, hanem én négy farkast látok a kocsi előtt s két medvét. Ahogy nézem, Kilenc jő velük. A többit nem látom.

- Jaj, istenem, tán csak nem? - mondja a király. - Nézd meg közelebbről, farkasok vannak és medvék a kocsi elé fogva?

Kifutott a szolga, újra megnézni. Fut vissza gyorsan:

- Felséges király, nem hazudtam. Kilenc jő négy farkassal és két medvével, akkora terű fát hoz, hogy irtóztató.

- Jaj - azt mondja a király -, zárd be gyorsan a kaput, nem kell beengedni. Nem akarom, hogy elpusztítsanak bennünket azok a vadállatok.

Futott a szolga, bezárta a kaput, még jól megerősítette, hogy ne tudjon senki bemenni. Mikor Kilenc fogata odaért a kapuhoz, akarja nyitni a kaput, hát nem lehet - be van zárva! Nézelődik, de nem lát senkit az udvaron, hogy kinyissa neki a kaput. Azt mondja az ördögnek:

- Nézd csak, nem akarok én itt soká állni. Fogd meg a kocsinak a farát, én meg az elejét, s vessük keresztül a kapun.

Kifogta az állatokat, megkötözte őket kinn, merthogy nem tudta beengedni őket. Aztán ők ketten megfogták a kocsit, s úgy keresztül hajították a kapun, hogy a kocsi szétesett. A fa összetört, hogy nem kellett fűrészelni. Aztán az állatokat hajította keresztül az ördöggel Kilenc. Jó kerítés volt ott, amögül már nem tudtak elszaladni. Végül ő is keresztülmászott a kapun; az ördögnek azt mondta:

- Te már nem kellesz; elmehetsz.

A király majdnem kétségbeesett. A medvék bömböltek, a farkasok orgonáltak, nem mert a király kimenni sem. Szerencséjére Kilenc az istállóba terelte a vadállatokat, és rájuk csukta az ajtót. Azt mondja a király:

- Te, Kilenc, miért késtetek így el? A többi kocsis még most sem ért haza. Én még egyet sem láttam. Te vagy az első.

Kilenc töviről hegyire elmondta neki, miért késett, s miért lett mégis első.

Amikor a király meghallotta, hogy Kilenc milyen erős, úgy megijedt tőle, hogy kész lett volna rögtön kifizetni a szolgálatját, csak menjen, amerre lát. De nem mutatta, hogy fél vagy haragszik, hanem azt mondta:

- Derék fiú vagy, fiam! Elnyerted a rend ruhát.

Mindjárt adott is neki tiszta új rend ruhát. Megörült neki Kilenc. Aztán hazajöttek a többiek, de azok semmit sem kaptak.

Gondolkodik a király, mit is tudna csinálni, hogy megszabaduljon ettől a Kilenctől.

Előhívatja, azt mondja neki:

- Nézd csak, te, Kilenc. Akarok én az erdő szélébe egy kutat hányatni. Már meg is fogadtam a mestereket. Elmész velük te is. Mikor kiástátok a kutat, mikor a forrást már elértétek, akkor hozzáfogtok, s kirakjátok kővel. De azt megmondom, hogy jól vigyázz a mesterekre, ott légy velük mindig. Te vagy a legokosabb. Az volna a legjobb, ha te kezdenéd el a kirakást, a fundamentumot.

- Jól van, felséges királyom, úgy lesz, ahogyan mondod.

Ki is ásták a kutat, és a forrást meg is lelték. Jó mély vize volt.

- No - kérdi Kilenc -, melyikünk tegye le a fundamentumot?

Azt mondják a többiek:

- Kilenc, te vagy a legerősebb, eredj bele te.

- Hát én nem is félek, belemegyek.

De a király megegyezett a mesteremberekkel, hogy ha majd Kilenc belemegy a kútba, százmázsás követ vessenek utána, hogy ott az összetörje. Most, hogy belement, utánavetették a százmázsás követ; gondolták, a fejére esik, és végez vele. De Kilenc észrevette, hogy suhog a kő lefelé. A követ estében a fél kezével megfogta, és hajította felfelé. Visszahajította, ki a kútból. Úgy megijedtek a mesterek, hogy szinte halálra váltak, hogy majd kijő Kilenc, elpusztítja őket.

De Kilenc a feljövetel után sem szólott semmit. Dolgoztak estig, a kút elkészült, elmentek haza. Az egyik mestert a király magához intette.

- Miért nem csináltátok azt, amit mondtam?

- Mi megcsináltuk, de ő elkapta, s visszadobta a követ.

Most aztán még jobban megijedt a király. Hogyha olyan erős ez a Kilenc, mi lesz, amikor majd az esztendő kiteltével azt a pofont őneki megadja? Ő abba azon helyt belehal. Hamar a király összehívta tanácsosait, elkezdtek tanácskozni, mi módon tudnának Kilenctől megszabadulni. Azt mondják a tanácsosok:

- Király, megtaláltuk a módját. Írj egy levelet. Írd csak bele azt, hogy: "Itt küldöm a világ legnagyobb rablóvezérét, kezedbe adom, ti már tudjátok, mit kell vele tenni." Aztán ezt a levelet küldjük el a városbíróhoz, majd az tudja, mit csináljon.

A király megírta a levelet. Kilencnek pedig így szólt:

- Nézd csak, fiam, el foglak küldeni a városházára, a város bírájához.

- Jól van, felséges király, de szeretném tudni, miért.

- Nézd csak - mondja a király -, a város bírója tartozik nekem egy nagy összeggel. Megírtam levélben is, tőled is megizenem, hogy arra a pénzre nekem szükségem van, legyen szíves, küldje meg. Te is mondd meg neki szóval.

S a király a levelet borítékba tette.

- Ezt, fiam, a városbírónak add a saját kezébe.

El is ment a fiú, bekopogott a város bírójához.

- Na, fiam - mondja a városbíró -, mi a kívánságod?

- Nekem az, hogy ideküldött a király mint követet, hogy maga tartozik neki egy összeg pénzzel, neki arra most szüksége volna, legyen szíves, adja meg. De - mondja még - levelet is hoztam, abban is, azt hiszem, meg van ez írva.

Elolvassa a városbíró a levelet. Nem szólt semmit, csak beletette a zsebébe. Megnyomott egy gombot, jött négy darabont, azok azonnal megragadták Kilencet, láncot a kezére, bevetették a börtönbe, s a börtönajtóra lakatot tettek. Most már jó kézben volt Kilenc, kimondták, hogy nagy rablóvezér! El is ítélték egykettőre, hogy harmadnap viszik az akasztófára. Örvendett a király, hogy megmenekült Kilenctől.

Eljött a harmadik nap. Kidobolták, hogy aki akasztást akar látni, az most láthat, mert most akasztanak fel egy híres rablóvezért.

Viszik is Kilencet a börtönből, viszik az akasztófa felé. Temérdek nép kíséri. A város végére vitték. Megy a hóhér, és megy a pap is velük.

Amikor az akasztófa alá érnek, azt mondja a hóhér:

- Na, fiam, melyiket választod: a kötelet vagy a bárdot? Mivel vegyem el az életed?

- Én először is azt akarom tudni, miért akasztanak engem fel, vagy miért fejeznek le.

- Nem én akasztalak fel, fiam, hanem a törvény. Nekem ki van adva, hogy végezzelek ki. De hogy mit csináltál, azt én nem tudhatom.

- Hát ha engemet olyan nagy bűnösnek tartanak, hogy megérdemlem az akasztófát vagy a lefejezést, akkor, nem bánom, akármelyiket. Fejezzenek le.

- Akkor, fiam, tedd le szépen a fejedet a tőkére.

Azt mondja Kilenc:

- Én nem tudom, hogy kell letenni. Mutassa, meg, hova tegyem a fejemet, s akkor leteszem. Én ezt a mesterséget nem tanultam.

A hóhér letette a fejét, Kilenc meg a bárdot hirtelen kiragadta a kezéből, és ritty, levágta a hóhérnak a fejét.

- Hogy gondoljátok ti ezt, hogy Kilencet olyan könnyű lefejezni ok nélkül?

Úgy megijedtek az emberek, hogy ahányan voltak, annyi felé futottak. Futott a városbíró is úgy, hogy a lába nem érte a földet. Kilenc meg utánuk! Bizony szerencsés volt, aki el tudott szaladni, mert akit ő elfogott, ahhoz úgy odacsapott, hogy körülötte még tízen is meghaltak. Egyik elütötte a másikat.

A városbíró hazafutott, Kilenc utána.

- Magát is ott láttam azok között, akik engem elitéltek. Miért ítélt el engemet?

- Nem én ítéltelek el, hanem a törvény.

- Jó, megbocsátok, de most adja meg szaporán az adósságot, mert engemet a pénzért küldtek, nem azért, hogy maga felakasztasson!

- Miféle pénzt adjak meg?

- Amivel tartozik a királynak!

A városbíró tudta, hogy ez nem a pénzért volt ideküldve, hanem azért, hogy elveszítsék. De hát kiadta a pénzt, amit a király kért, csakhogy megszabaduljon Kilenctől. Menjen vissza mennél előbb a királyhoz.

Kilenc hazaindult.

Amikor a király Kilencet meglátta, még jobban remegni kezdett. Úgy megijedt, majd hanyatt esett.

- Tessék, felséges király, meghoztam a pénzt. De - nem haragszik, hogy így megkéstem?

- Dehogy haragszom!

- Mert, hogy mit nem akartak velem tenni! Csakhogy nem olyan könnyű ám Kilencet eltenni láb alól! Van nekem annyi eszem, hogy nem engedem magam.

A király kedvében járt Kilencnek, hogy ne haragudjék.

Azt találta ki aztán éjjel a király, hogy elküldi majd másfelé, hátha arra ottvész. Azt mondja neki:

- No, Kilenc, fogd meg az állataidat, és menj el az erdőbe. Amennyi csontot ott kapsz, szedd össze. Vigyél zsákot, rakjad bele. Menj el azután a dögtemetőbe. Onnan is szedd össze a csontokat, és hozd haza. Kilenc zsákot töltsél meg, az elég lesz.

Elment Kilenc az erdőbe, összeszedett csontot eleget. Elment a dögtemetőbe, megtöltötte a kilenc zsákot. Aztán hazament. Jelenti a királynak, hogy megérkezett.

- Na, fiam - mondja a király -, most eredj el a város végére. Van ott egy malom. Az a malom az ördögök malma. Mondd meg nekik, hogy a legfinomabb lisztet csinálják ebből a csontból.

Gondolta a király, az ördögök majd bizonyosan elpusztítják Kilencet.

Kilenc befogta az állatait, a négy farkast meg a két medvét, s elindult a kocsival. Megérkezik a malomhoz. A malomkapu nyitva volt. Egy ördög meglátta, hogy Kilenc jön az állataival, s nagy hamar a többinek is hírt adott.

- Jaj - mondja -, be kell csukni a kaput, mert Kilenc jön a négy farkassal meg a két medvével!

A kapus az az ördög volt, akivel a tengelyt fogatta Kilenc. Az ismerte Kilencet, volt oka, amiért becsukatta a malom kapuját.

Odaér Kilenc, látja, hogy a kapu be van zárva, nem bír bemenni. Kiáltott, hogy nyissák ki a kaput. De az ördögök nemhogy kinyitották, hanem vagy tíz ördög feküdt neki belülről a kapunak, hogy Kilenc be ne tudjon menni. Újra kiabált nekik Kilenc vagy háromszor, hogy nyissák ki már a kaput! Végre visszaszóltak:

- Visszamehetsz! Úgysem engedünk be az állataiddal. Nem lehet őrölni.

- Nem lehet? - mondja Kilenc. Úgy megrúgta a kaput, hogy a két szárny kétfelé nyílott, az ördögök meg úgy vetették a bukfencet, hogy majd a nyakuk tört ki. Odaállt Kilenc a malom ajtaja elé. Azt mondja:

- Ideküldött engem a király azzal, hogy ezt a kilenc zsák gabonát tüstént őröljétek meg. De ha nekem szép lisztet nem adtok, én majd megtanítalak benneteket. Én vagyok Kilenc!

- Nézd csak, Kilenc - mondják az ördögök. - Nem szoktunk mi csontból lisztet csinálni. Elmehetsz vissza.

- Nem engedelmeskedtek nekem? Ha nekem nem őröltök tüstént lisztet, mind a malomkő alá teszlek benneteket, s mind megköszörüllek! - beszélt nekik Kilenc.

Úgy megijedtek erre az ördögök, olyan lisztet őröltek, hogy olyan finom még soha nem is volt a világon.

- Itt van, Kilenc, kész a liszt. Nem kell semmi érte. Vámot sem veszünk. Csak vigyed.

Felrakta Kilenc a zsákokat a kocsira, s hazament.

Mikor a király meglátta, úgy megijedt, hogy ijedtében még a szava is elállt.

Mondja a királynak Kilenc:

- Felséges királyom, immár lejárt az esztendő.

Mert éppen azon nap járt le.

"Mi lesz már most?" - gondolta a király.

Volt a királynak egy szépséges szép lánya. Az nagyon féltette az apját.

- Nem tudja már felséged, hogyan volt az egyezség? - kérdi a királyt Kilenc. - Ha kitelik az esztendő, megengedi, hogy pofon vágjam.

A király nem tudta, hogy erre mit is feleljen, olyan nagyon meg volt ijedve. De beleszólt a királykisasszony:

- Kilenc, ne az apámat vágd pofon, hanem engemet.

- Nem veled egyeztem, hanem az apáddal, a királlyal.

- Hiába egyeztél vele, mert apám már öreg, én meg fiatal vagyok. Inkább vágjál engemet arcul.

Azt mondja erre Kilenc:

- Lányt én nem vágok arcul, de ha már pofonról volt szó, vágjál inkább te engemet képen.

- Megengeded? - kérdi a király lánya.

- Meg - mondja Kilenc.

A király lánya felemelte a kezét, mintha mindjárt meg akarná ütni Kilencet. De ütés helyett a nyakába borult. Megölelte, megcsókolta Kilencet a király lánya.

- Nézd csak, Kilenc - mondja -, ilyen vitéz vagy te. Ne add meg apámnak a pofont, a tied leszek inkább. Te az enyém, én a tied, ásó-kapa választ el egymástól.

Nézi a király, hogy mit csinál a lánya. Csodálkozik, hogy inkább a felesége lesz, hogysem engedje az apját megütni. Megszólal most Kilenc is:

- Megengeded-e király, hogy a lányodat feleségül vegyem?

- Hogyne engedném! Ilyen vitézhez hogyne adnám hozzá, mint amilyen te vagy.

Mindjárt ki is hirdették az esküvőt. És csaptak olyan lakodalmat, hogy negyvennyolc óráig tartott. Máig is élnek, ha meg nem haltak.

Így lett Kilencből király.

Legendák, mesék, mondák

János Vitéz

Mátyás Király Meséi egyben

Pöttyös kapitány kalandjai

Pöttyös kapitány kalandjai

A hordó rejtélye

A bajba jutott bálna

A hajótörött

A szeleburdi szél

Kisvakond

A nagy ho-ho horgász

Vuk

Fülesmackó

Mondák a magyar történelemből - 13 - Mátyást királlyá választják

Mondák a magyar történelemből - 12 - Kemény Simon

Mondák a magyar történelemből - 11 - Jankula

Mondák a magyar történelemből - 10 - Szt. László utolsó győzelme

Mondák a magyar történelemből - 09 - Korona és Kard

Mondák a magyar történelemből - 08 - Vértes

Mondák a magyar történelemből - 07 - Zotmund

Mondák a magyar történelemből - 06 - István királlyá koronázása

Mondák a magyar történelemből - 05 - Botond

Mondák a magyar történelemből - 04 - Lehel kürtje

Mondák a magyar történelemből - 03 - Szentgalleni kaland

Mondák a magyar történelemből - 02 - A fehér ló mondája

Szent László látomása

A viszály oka

Zách Klára mondája

Viadal Salamonnal

Vak Bottyán fogadása

Tordai hasadék

Szent László pénze

Szent László mint táltos a magyar hiedelemben

Szent László megmenti a magyar lányt a kun vitéztől

Szent László füve

Szent László csodatettei

Salamon a toronyban

Magyarok mint türkök a történelemben

Magyar hajviselet, a varkocs

Csörsz árka

Csata a kunokkal

Botond vezér

Bátor Opos és az ecsedi láp sárkánya

A fekete sereg

A fehér ló mondája

A csökmői sárkány

II. Lajos király rejtélyes halála

Pumukli kalandjai/Éder Mester és Pumukli

Zsuzska és az ördög

Vitéz János és Hollófernyiges

Virág Péter

Tündérszép Ilona és Árgyélus

Térdszéli Katica

Rózsa vitéz

Rózsa és Ibolya

Ribike

Ráadó és Anyicska

Pancimanci

Nyakigláb, Csupaháj meg Málészáj

Nap, Hold, Szél

Mit mond a sárgarigó?

Mese Bruncik királyfiról

Mátyás király meg az öreg ember

Mátyás király meg az igazmondó juhász

Mátyás király és a székely ember lánya

Ludas Matyi

Kutya-macska barátság

Kis Kolozs meg nagy Kolozs

Kiolvasó

Kilenc