csütörtök

Zsuzska és az ördög

Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl volt, volt a sós tenger kellős közepén egy lakatlan sziget, azon a lakatlan szigeten egy nagy hegy, annak a hegynek a tetején egy magas torony, annak a toronynak a leghegyibe egy könyv, abból szedtem én ezeket a szent beszédeket.

Volt a világon egy nagyon-nagyon szegény asszony, annak volt három leánya, ezt a három leányt csak úgy-ahogy felnevelte, de hogy nagyon szegény volt, sehogy se tarthatta őket tovább, hanem elküldte őket szolgálatot keresni.

Elindult a három leány, mentek, mendegéltek hetedhét ország ellen, megtaláltak egy házat, az utcaajtóban kint állott egy ember, megszólította őket:

- Hová mentek, leányaim?

- Megyünk szolgálatot keresni.

- Sose menjetek tovább, szegődjetek be énhozzám, úgyis éppen ilyen három leányra volna szükségem.

A leányok beszegődtek az emberhez, aki pedig nem ember volt, hanem ördög.

Zsuzskának, a legkisebbiknek nagyon hamis hájjal kenték a bölcsőjét, nem egykönnyen hagyott magán kifogni, töviről-hegyire járt mindennek a végire. Egyszer is, amint a pitvarba üldögél, hallja, hogy őróluk beszél az ördög a feleségével a szobában, hallgatózik jobban, hát mit hall? Nem egyebet, mint hogy az ördög meg akarja őket ölni, arról beszélget. "Holnap nagy vendégséget csapunk, jó kövérek, jó lesz a húsuk pecsenyének, nem is nehéz lesz megölni őket, majd estére lefeküsznek a padlásra a magunk három leányával együtt, a magunk három leányának párnát teszek a feje alá, ezeknek meg egy-egy terméskövet, arról megismerem a sötétben is, hogy melyik másik, majd ha aztán elalusznak, levágom a fejét mind a háromnak."

Zsuzska mindezt jól hallotta, de nem szólt a testvéreinek se, hanem este, mikor mind az öt leány elaludt, felcserélgette csendesen a fejök alját, az ördög leányait fektette a terméskőre, a testvéreit meg párnára, maga is arra feküdt, és tettette magát, mintha aludnék. Éjféltájban felment az ördög a padlásra, tapogatta, hogy merre van a három terméskő, amint megtalálta, levágta a fejét mind a három leánynak, aki rajta feküdt, az pedig nem volt más, mint a maga tulajdon három leánya. Amint ezzel készen volt, megint lement, lefeküdt, mint akinek jó rendben van a szénája.

Alig várta Zsuzska, hogy leérjen az ördög, felköltötte csendben a testvéreit, lementek a padlásról, akkor Zsuzska bekiáltott az ördög ablakán:

- Hej, ördög, nem minket öltél ám meg, hanem a magad leányait!

Az ördög utánuk iramodott, de a három leány csakhamar utat vesztett a sötétben, azzal az ördög visszament, a leányok meg mentek, mendegéltek szép csendesen. Reggelre beértek egy nagy városba, ott beálltak a királyhoz szolgálni.

A király legjobban megszerette közülök Zsuzskát, mert szép is volt, de meg nagyon tudta magát kedveltetni, ezért a nénjei mindig irigykedtek rá, szerették volna valami úton-módon elveszíteni. Egyszer bementek a királyhoz:

- Jaj, felséges király, van annak az ördögnek, ahol mi szolgáltunk, egy tengerlépő cipője, amivel a legszélesebb tengert is át lehet lépni. Zsuzska azt mondta, hogy el tudná ő azt lopni, ha kellene felségednek; azért parancsoljon rá, felséges király, hogy lopja el, ha tagadja, hogy ő bizon nem mondta soha, hogy el tudná lopni, rá se hallgasson felséged, mert mondta, olyan igaz, mint hogy itt állunk.

Behívatta a király Zsuzskát.

- No, te Zsuzska, azt hallottam, hogy te azt mondtad, hogy el tudnád lopni az ördögtől a tengerlépő cipőt, azért ha az éjszaka el nem lopod, halálnak halálával halsz meg!

Szegény Zsuzska váltig tagadta, hogy "nem mondta ő azt soha", nem használt semmit, mit volt mit tenni szegény fejinek, elszánta magát, hogy megpróbálja ellopni, úgyis mindegy, akár a király öleti meg, akár az ördög.

Elindult hát szerencsét próbálni, ment, mendegélt, egyszer az ördög házához ért, éppen éjfél volt, aludt az ördög is, a felesége is, Zsuzska szép csendesen belopózott, kivette a tengerlépő cipőt az almáriomból, azzal bekiáltott az ablakon:

- Hej, ördög, viszem ám a tengerlépő cipődet!

- Hej, kutya Zsuzska, megöletted három szép leányomat, most viszed a tengerlépő cipőmet, hanem majd meglakolsz még te ezért, fogadom azt az egyet!

Kergette is az ördög jó darabig, már ím hogy utol nem érte, de éppen egy tenger mellé jutottak, ott Zsuzska felhúzta a tengerlépő cipőt, átlépte vele a tengert. Azzal ment egyenesen a királyhoz.

- No, felséges király, elhoztam már a tengerlépő cipőt.

A király nagyon megörült neki, még jobban megszerette Zsuzskát. A nénjei nagyon elbámultak, mikor megtudták, hogy Zsuzska szerencsésen ellopta a tengerlépő cipőt; másnap megint bementek a királyhoz.

- Jaj, felséges király, van annak az ördögnek egy tengerütő pálcája is, amivel ha akármilyen mély tengerre ráütnek, kétfelé válik, hogy száraz lábbal keresztül lehet rajta menni, Zsuzska azt mondta, hogy azt is el tudná lopni.

Megint hívatta a király Zsuzskát.

- No, Zsuzska, azt hallottam, hogy van annak az ördögnek egy tengerütő pálcája, te azt is el tudnád lopni, azért ha azt az éjszaka el nem lopod, halálnak halálával halsz meg.

Hiába tagadta szegény Zsuzska, nem használt semmit, elindult hát nagy szomorúan. Éppen éjfél volt, mikor az ördög házához ért, aludt az ördög is, a felesége is.

Zsuzska csendesen belopózott, ellopta a tengerütő pálcát, azzal bekiáltott az ablakon:

- Hej, ördög, viszem ám már a tengerütő pálcádat is!

- Hej, kutya Zsuzska, megöletted három szép leányomat, elloptad a tengerlépő cipőmet, most viszed a tengerütő pálcámat, de majd meglakolsz ezért!

Utána is szaladt, de megint csak a tengerparton tudott közel jutni hozzá, ott meg Zsuzska megütötte a tengert a tengerütő pálcával, kétfelé vált előtte, utána meg összecsapódott, megint nem foghatta meg az ördög. Zsuzska ment egyenesen a királyhoz.

- No, felséges király, elhoztam már a tengerütő pálcát is.

A király még jobban megszerette Zsuzskát, hogy olyan életrevaló, de a nénjei még jobban irigykedtek rá, csakhamar megint azzal árulták be, hogy van annak az ördögnek egy aranyfej káposztája is, Zsuzska azt is el tudná lopni, azt mondta. A király megint ráparancsolt Zsuzskára erős parancsolattal, hogy ha a káposztát el nem lopja, halálnak halálával hal meg.

Elindult hát szegény Zsuzska megint, el is ért szerencsésen éppen éjfélre az ördög kertjibe, levágta az aranyfej káposztát, azzal bekiáltott az ablakon:

- Hej, ördög, viszem ám már az aranyfej káposztádat is!

- Hej, te kutya Zsuzska, megöletted három szép leányomat, elloptad a tengerlépő cipőmet, elloptad a tengerütő pálcámat, most viszed az aranyfej káposztámat, csak ezt az egyet add vissza, soha szemedre se vetem.

De Zsuzska nem adta. "Tán bolond vagyok, hogy visszaadjam, mikor kívül vagyok már vele az udvaron?!" Az ördög kergette egy darabig, de sehogy se tudta utolérni, utoljára is visszafordult, Zsuzska pedig ment egyenesen a király elibe, odaadta neki az aranyfej káposztát.

- No, felséges király, elhoztam már ezt is.

A két nénjét Zsuzskának majdhogy meg nem ütötte a guta, amikor megtudták, hogy Zsuzskának most se lett semmi baja, másnap megint bementek a királyhoz.

- Jaj, felséges király, van még annak az ördögnek egy arany kisgyermeke is aranybölcsőben, Zsuzska azt beszéli fűnek-fának, hogy ő azt is el tudná lopni.

Megint behívatta a király Zsuzskát.

- Fiam, Zsuzska, azt hallottam, hogy van annak az ördögnek egy arany kisgyermeke is, aranybölcsőben, te azt is el tudod lopni, azt beszélted, azért ha az éjjel el nem lopod, halálnak halálával halsz meg.

Zsuzska tudta, hogy hiábavaló volna minden beszéd, nem is könyörgött, csak a tengerlépő cipőt kérte el a királytól, azzal elindult. Mire az ördög házához ért, öreg este volt, nem is várakozott, hanem bement egyenesen a házba, felkapta fejére az aranybölcsőt az arany kisgyermekkel, kiszaladt vele, azzal bekiáltott az ablakon:

- Hej, ördög, viszem ám már az arany kisgyermeket is!

- Hej, kutya Zsuzska, megöletted három szép leányomat, elloptad tengerlépő cipőmet, elloptad tengerütő pálcámat, elloptad az aranyfej káposztámat, most viszed az arany kisgyermekemet, csak ezt az egyet add vissza, soha a szemedre se vetem.

Zsuzska csak nevette, de majdhogy sírás nem lett a nevetésből, mert az ördög utána iramodott, Zsuzska meg nemigen tudott a nehéz bölcsővel szaladni, úgyannyira, hogy mire a tengerparthoz értek, tíz lépés nem sok, de annyi se volt köztük, hanem ott aztán Zsuzska felrántotta a tengerlépő cipőt, úgy átlépte vele a tengert, mintha ott se lett volna, azzal ment egyenesen a király elibe, odaadta neki az arany kisgyermeket.

A király, amint meglátta, csak egy szikrába múlt, hogy összevissza nem csókolta Zsuzskát, de az is csak egy cseppbe múlt ám, hogy a két nénje meg nem pukkadt mérgibe, mikor meghallotta, hogy Zsuzska megint visszakerült. Fúrta az oldalukat rettenetesen az irigység, mert látták, hogy a király napról napra jobban szereti Zsuzskát. Bementek hát a királyhoz megint, azt hazudták neki, hogy Zsuzska azt mondta, hogy van annak az ördögnek egy zsák aranydiója, ő azt is el tudná lopni.

Maga elibe parancsolta a király megint Zsuzskát.

- No, fiam, ezt meg ezt hallottam, azért ha holnapra el nem lopod azt az aranydiót, halálnak halálával halsz meg.

Szegény Zsuzska nagyon megijedt, mikor ezt meghallotta, mert tudta, hogy ezt legbajosabb lesz megtenni, mert a zsák a mestergerendán az ördög ágya felett van keresztülvetve, aztán zörög is a dió, mikor viszik; azért hát elkezdett esküdni mennyre-földre, hogy süllyedjen el ebben az álló helyében, szakadjon ki a nyelve ebben a szempillantásban, ha ő azt valaha mondta, csak nem használt semmi kérés-könyörgés semmit, el kellett neki indulni.

Éppen éjszakára ért megint az ördög házához, aludt az ördög feleségestül, Zsuzska szép csendesen belopózott, megfogta a zsákot, kezdte lehúzni a mestergerendáról, amint húzta, amint húzta, egyszer kiódzott a zsák szája, mind kiömlött belőle - nagy zörögve - a sok aranydió. Erre a zörgésre felébredt az ördög, felugrott az ágyból, megfogta Zsuzskát:

- No, kutya Zsuzska, megöletted három szép leányomat, elloptad a tengerlépő cipőmet, elloptad tengerütő pálcámat, elloptad az aranyfej káposztámat, elloptad az arany kisgyermekemet, most el akartad vinni a zsák aranydiómat, hanem csakhogy egyszer a kezem közé akadtál, ha ezer lelked lesz, se szabadulsz meg, hanem három napig hizlallak, akkor nagy vendégséget csapok, jó pecsenye lesz belőled.

Szegény Zsuzska könyörgött, hogy csak most az egyszer eressze el, mindent visszahoz, de nem használt semmit, bezárták az ólba, tettek elibe mindenféle ételt, italt, hogy hadd hízzon, ott tartották három nap, három éjjel.

Negyedik nap azt mondja az ördög a feleségének:

- No, feleségem, én elmegyek, összehívom a vendégeket, te addig fűtsd be a kemencét, mikor úgy befűlik, hogy a puszta fenekén lángot vet a rongy, hívd be Zsuzskát, ültesd rá a sütőlapátra, vesd be, hadd süljön meg.

Elment az ördög, a felesége befűtötte a kemencét, mikor olyan volt, hogy a rongy a puszta fenekén lobbot vetett, behívta Zsuzskát.

- No, te kutya Zsuzska, ülj rá erre a sütőlapátra, hadd vesselek be.

- Jaj, nénémasszony, nem ültem én még sütőlapáton soha, üljön rá kelmed először, mutassa meg, hogy szoktak rajta ülni.

A vén bolond asszony rá hagyta magát venni, ráült a lapátra, Zsuzska hirtelen megkapta a nyelét, bevetette a vénasszonyt a kemencébe, mindjárt összetöpörödött, megsült.

Zsuzska vállára vette a zsák aranydiót, hazament vele a királyhoz, az csak elcsudálkozott, mikor meglátta. Zsuzska elbeszélte, hogy és miképpen szabadult meg az ördögtől, de még azt is elmondta egy füst alatt, hogy ő soha senkinek se mondta, hogy ezt vagy amazt el tudná lopni. A király, amint ezt meghallotta, nagyon megharagudott, a két öregebb leányt kő közé rakatta, Zsuzskát pedig megölelte, megcsókolta.

- No, szívemnek szép szerelme, te az enyém, én a tied, ásó-kapa válasszon el egymástól.

Az ördög, mikor hazament, kereste a feleségét, hogy nem találta, benézett a kemencébe, megösmerte, hogy a felesége sült meg, nem Zsuzska, mérgibe mindjárt megütötte a guta, hogy csak elesett, mint Szent Mihály-nap után a légy.

A király pedig szép feleségével még most is él, ha meg nem halt.

Vitéz János és Hollófernyiges

Hol volt, hol nem volt, egyszer volt Tiszán innen, Tiszán onnan, Dunán túl, még azon is túl, ahol a kandisznó túr, de még azon is túl, volt egyszer egy kicsi-kicsi kis kert. Abban a kis kertben volt egy igen-igen nagy kert. Abban a nagy kertben lakott egy szegény özvegyember. Volt annak a szegény embernek három lánya meg egy fia. A fiút Vitéz Jánosnak hívták. Amikor az édesapjuk az utolsó órája felé járt, magához szólította az egy fiát, s azt mondta neki:

- Kedves egy fiam, hallgasd meg a szavamat, s ígérd meg, hogy megfogadod. Ha nem, igen nagy baj ér. Most én meghalok. A három lánytestvéred itt marad veled. Akárki kéri akármelyiket, nevét se kérdezd, hozzá kell adni, bárki legyen is.

Azzal az édesapjuk nemsokára meghalt.

Egypár nap múlva éjszaka irtózatos zivatar kerekedett. A nagy égiháború közben egyszer csak megverik az ajtót.

Valaki beszól:

- Gyere ki, Vitéz János!

Kimegy Vitéz János, de nem mutatkozik kint senki. Mégis mondja neki a sötétben valaki:

- Küldd ki a legidősebb lánytestvéredet!

Vitéz János kiküldte a legidősebb lánytestvérét. S maga is kiment utána. Akkor látta, hogy egy irtózatos szörnyeteg sárkány kapta el a lányt. Vitéz János szomorúságnak adta a fejét. Nem tudta, hogy elrabolták-e a testvérét, vagy feleségül vitték-e. Édesapja azt mondta, ahhoz adja a lánytestvérét, aki kérni fogja. De ez nem kért, hanem rögtön elrabolta.

A zivatar nem állt el. Másnap este ismét behangzik az ablakon egy erős hang:

- Gyere ki, Vitéz János!

Vitéz János kimegy. Nem lát senkit, de mégis valaki, akiről azt se tudja, ki vagy miféle, azt mondta neki a sötétben:

- Küldd ki a középső lánytestvéredet!

Szegény lány a kuckóba szaladt. Szaladhatott, ott künn az a hang most azt dörögte, ha ki nem megy a lány, rögtön vége lesz mindnyájuknak. Nem volt mit tennie szegény lánynak, ennek is ki kellett mennie. A fiú utána lopakodott, hogy megláthassa, ki jött a testvéréért. Csak amikor már az a levegőben volt, akkor látta, hogy egy irtózatos nagy szörnyeteg, még az előbbinél is sokkal nagyobb sárkány.

A harmadik este ismét megverték az ajtót, ismét behangzik egy erős hang:

- Gyere ki, Vitéz János!

Kimegy Vitéz János:

- Hozd ki nekem a legfiatalabb lánytestvéredet. De ne késs, mert ha késel, halál fiai vagytok.

Bement János most már ellenvetés nélkül, kihívta a lánytestvérét. Azt is sárkány kapta a levegőbe, még az előbbinél is rettenetesebb, s máris szállt vele tova.

Szegény fiú egyedül maradt. Eddig a lányok főztek, mostak rá. Hamarosan kifogyott mindenből, a kenyérből, a tiszta ruhából. Büszke volt, szomszédokat nem akart hívni, hogy főzzenek, mossanak rá. Becsukta kulcsra az ajtót, és bánatosan világgá indult. Gondolta, addig megyen, míg valahol agyon nem lövik, vagy másképpen el nem pusztul, ha már ilyen egyedül maradt a világon.

Amint megy, mendegél, nagy sokára beér egy városba. Látja, hogy a város minden házának a tetején fekete zászló van kitűzve. Gondolkozik Vitéz János: "No, ezek is úgy vannak valahogy, mint én, csak én elfelejtettem zászlót tűzni a házam tetejére." De aztán mégis kérdezősködni kezdett, miért van a város gyászban. Feleli neki egy öregasszony:

- Ez bizony, fiam, gyászban van, mégpedig olyanban, amilyenben sose volt. Három nap leforgása alatt meghalt a király, a királyné, a fiuk, ezért van ez a nagy gyász. Az árván maradt királykisasszony akaratából.

- Hol lakik a királykisasszony?

- Menj, itt a város közepén van a királyi lakás. De mit akarsz tőle?

- Én, édes öreganyám, szolgálatot keresek. Engem is sok szerencsétlenség ért, szeretnék még nálam is szerencsétlenebbnél szolgálni. Hátha megvigasztalom.

- Bajosan sikerül az neked, fiam, mert a királykisasszony nagyon bizalmatlan. Kihirdette, ha valaki azt meri mondani neki, hogy szereti, ő azt nyomban lefejezteti. Egyedül akar élni.

- No, én úgyis elmegyek hozzá, és megpróbálkozom.

El is ment Vitéz János a királyi palotához. Indulna be egyenest. De ott van a kapus, elibe áll:

- Mit akarsz itt, te legény?

- Szolgálatot keresek.

- Nincs most itt szükség szolgára.

- De hátha van.

- Menj dolgodra; nincs, ha mondom!

De Vitéz János csak állhatatoskodik:

- Pedig én talán megvigasztalnám a királykisasszonyt.

- Mivel, te?

- Merthogy magam is vigaszt keresek. Sok nagy baj ért engem is.

Meghallja ezt az ablakon át a királykisasszony. Kitekint, kihajol, lenéz, meglátja a szomorú arcú legényt. Mindjárt nem érzi úgy egyedül magát. Küldi az inast, hogy kérdezze meg azt a fiatalembert, mi járatban van.

Feleli az ott lent:

- Szolgálatra volna szükségem, ott, ahol énrám volna szükség.

Behívatja a királykisasszony maga elé. Látja, hogy közelről is derék, szép legény. Azt mondja neki:

- Mondd el, mi szükség hajtott szolgálni.

Kezdi Vitéz János a panaszt mondani, közben elfogódik a szíve, majdnem sírva magyarázza, hogy mi minden történt vele három napon keresztül. Hogy veszítette el a lánytestvéreit. Hogy maradt egyedül. Hogy nem maradt otthon, aki főzne-mosna rá.

A királykisasszony is majd elsírta magát.

- No - azt mondja -, te másik szerencsétlen ember, úgy jártál, mint én. Hát fölfogadlak szolgálatra. Pihend ki magadat. Egyelőre nem is fogsz dolgozni, csak ismerkedj a tennivalóval.

A fiú nagyon jól bevált. A királykisasszony felöltöztette szépen; a bátyja ruháiba. Éppen olyan volt, mint az ő testvérbátyja. Így éldegéltek évekig. Már huszonegy éves lett a fiú. Akkor behívatja magához a királykisasszony. Azt mondja neki:

- Mondd, Vitéz János, valamit kérdek tőled, de őszintén felelj. Szeretsz-e te engem vagy se?

Megakadt a fiú. Ha azt fogja mondani, hogy szereti, a fogadalom miatt a királykisasszony a fejét véteti. Ha azt fogja mondani, hogy nem szereti, haragjában véteti a fejét. Mindegy: megmondja az igazat! Hogy szereti. Történik, ami történik.

De a királykisasszony nagyon megörült.

- No - azt mondja -, hát ha szeretsz, én is szeretlek téged! Hívunk papot, megesküszünk. Te leszel a király!

Úgy is történt. Papot hívtak, megesküdtek, meglett rögtön a nagy királyi lakodalom.

Másnap a felesége azt mondja neki, Vitéz Jánosnak:

- Kedves férjem, amit látsz, mindenhez közöd van, de ami zárva van, ahhoz én tartok jogot. A palota legbelsőbb termén lakat van. Ne is érdeklődd soha, hogy miért. Ne is kérdezz róla soha.

Nagyon bántotta Vitéz Jánost, hogy ha ő király már, miért van a palotában valami, amit nem ismerhet. Gondolta, majd csak kitudódik egyszer. De azért fúrta a kíváncsiság. Együtt jártak a templomba. Egyszer is vasárnap fölkészültek, mentek a templomba. Mielőtt megindultak, Vitéz János király a fejét kezdte fájlalni.

Azt mondta a feleségének:

- Csak eriggy el, fiam, magad a templomba, én most nem megyek.

Elment a királyné a templomba. Vitéz János meg ment egyenest a palota legbelsőbb részébe. Ott volt az a tilos terem, akkora, mint egy kocsiszín vagy még egyszer olyan nagy. Zörgette, be akart menni, hiába. Volt Az ajtón zár is, egy irdatlan lakat is. No de ő bemegyen, még ha az ajtót betöri, akkor is. No de döngeti, zörgeti az ajtót, csak nem tudja kinyitni.

Egyszer csak belülről egy tompa hang hangzik, azt mondja:

- Vitéz János, ha be akarsz jönni hozzám, eriggy a feleséged ágyához, a vánkosa alatt van a kulcs, avval kinyithatod az ajtót, s bejöhetsz.

Úgy is történt. Elmegy Vitéz János, keresi a kulcsot, megtalálja. A két nagy, széles kapu kivágódik, Vitéz János bemegy bátran, s látja, hogy a nagy terem közepén egy irtózatos nagy kőkád van lefenekelve.

A kőkádon meg egy nagy kőlap, három helyen is ráabroncsolva. Valami neszez a kádban. Azt mondja egyszer csak, aki a kádban van:

- Vitéz János, adj nekem egy ital vizet, adok neked érte egy életet.

- Nem kell nekem az életed; adok neked anélkül is nem vizet, hanem, ha akarod, egy ital bort.

Válaszol erre az a valaki örvendezve a kádból:

- Itt van, nézd, ennek a kádnak a fedőlapján egy lyuk; ezen öntsd be, én odatartom a számat, és megiszom.

Úgy is történt. Mikor megitta, egy abroncs lepattant a kádról.

- Adjál még egy ital vizet, Vitéz János, adok érte egy világi utat.

Feleli Vitéz János:

- Adok neked nem vizet, hanem egy ital bort.

S odaadta.

Akkor lepattant a második abroncs a kádról.

Hangzik azonban ismét a kőlap alól:

- Adjál még egy ital vizet, adok neked egy világi próbát.

- Adok neked nem vizet, hanem egy ital bort.

Vitéz János beöntötte a harmadik ital bort. Lepattant erre a kádról a harmadik abroncs is. A kőlap felemelkedett. Rettenetes szélroham csapott ki a kádból, majd valami szörnyű teremtmény szökkent ki belőle. Kimenekült a fogoly! Repülni tudott! Úgy megütötte Vitéz Jánost a szárnyával, hogy eszméletlenül rogyott össze.

Maga sem tudta, meddig feküdt ott. Mikor magához tért, s kezdett széjjelnézni, először is az jutott eszébe, hogy a felesége még nincs otthon. Nézi az órát, a templomból már rég kijöttek! Felugrott, sietett a paphoz. Azt mondja a pap Vitéz Jánosnak:

- A felséges királyné, mint máskor is szokott, öt perccel hamarabb kiment, mint az egész gyülekezet. Attól fogva nem láttam.

De most már jönnek is a testőrök, és jelentik neki, hogy egy rettenetes szárnyas állat épp akkor, amikor a királyné hazafelé ment a templomból, levágódott a palota és a templom között, fölkapta a királynét, fölszállt vele a levegőbe, elvitte, és azt hagyta üzenetül Vitéz Jánosnak, azt kiáltotta le a felhők közül:

- Hollófernyigesnek adtad, Vitéz János, a három ital bort: ha megszomjazol, jöjj el hozzám, visszaadom.

Most már tudta Vitéz János, hogy ki rabolta el a feleségét. Hollófernyiges a sárkányok fejedelme. Összehívatta tüstént Vitéz János a katonáit, a testőreit, a cselédeket, kiadta a parancsot, hogy amíg ő vissza nem jön, a palotába senki ember fia be ne tegye a lábát, a gazdálkodás pedig csak menjen úgy, mint eddig ment. Akkor elszántan útnak indult. Hátizsákjába tett egy kis ennivalót.

- Gyerünk, hát, neki a világnak! Addig megyek, amíg élek vagy elpusztulok, addig, amíg meg nem látom a feleségemet.

Ment, mendegélt, hetedhét ország ellen, még azon is túl. Egyszer egy nagy vad erdőbe ért. Elesteledett. Ahogy besötétlett, Vitéz János fölment egy magas fának a tetejébe, azért is, hogy a vadak éjjel meg ne támadják, de azért is, mert onnan nézett körül a világ sötétségébe. Látta, hogy igen-igen messze valami világ pislog. Elszánta magát erre, mégsem hál meg ezen a fán, hanem elmegy, megkeresi azt a világot.

Ment, mendegélt, egyszer csak elért a pislákoló kis világhoz. Egy ablakból szűrődött ki. Vitéz János illően bekopogtat; kihangzik egy hang:

- Gyere be, ha idegen vagy.

Benyitja Vitéz János az ajtót, hát csodák csodája, kit lát ottan?

A legidősebb lánytestvérét.

Nagyon megörültek egymásnak.

- Adjon Isten jó estét, kedves jó testvérem!

- Adjon Isten neked is, kedves jó testvérem! Hol jársz itt? Mióta hazulról elkerültem, még madarat sem láttam onnan valót. De rejtőzz azonnal el, mert az én uram a hatfejű sárkány; ha hazajön, azonnal végez veled.

Felel neki erre Vitéz János, legyintve:

- Nem baj, édes jó testvérem, ha kivégez is, csakhogy még egyszer láthattalak téged.

Mondja neki a lánytestvére:

- De csak bújj ide az ágy alá, mert mindjárt itthon lesz.

Alig bújt el Vitéz János, nagy dörögve megérkezik a sárkány. Amikor bemegy a házba, mindjárt azt kérdezi:

- Idegen szagot érzek! Ki járt itt?

Azt mondja a felesége:

- Mért éreznél, kedves férjem, idegen szagot? Idegenből jöttél, magaddal hoztad.

- Nem úgy van az, hanem bújj ki csak, sógor, az ágy alól!

Mert közben meglátta Vitéz Jánost. Kibújt a sógor, Vitéz János, az ágy alól. A sárkány rögtön elnyelte. De aztán szépen kiköpte, megint bekapta, megint kiköpte. Háromszor végezte ezt vele, ez volt nála a szeretet jele. Akkor végre megszólította:

- Mi járatban vagy itt, sógor, mondd csak, itt, ahol még a madarak se járnak?

Azt mondja neki Vitéz János:

- Hollófernyiges ellopta a feleségem, nem tudsz-e valamit róla, hogy merre lakik?

- Haj, hallod, itt ment keresztül a határomon, de ha én azt tudom, köbálvánnyá változtatom. Hanem holnap reggel elmegyünk a bátyámhoz.

Úgy is történt. Másnap reggel a sárkány derékon kapta a sógort, fölszállt vele a levegőbe, és pillanatok alatt már a bátyjánál volt vele. Bemutatja neki. Az is elkiáltja magát:

- Isten hozott, kedves sógor, hol jársz itt?

Széjjelnéz Vitéz János, a sógor, meglátja a középső lánytestvérét. Megvolt azzal is a nagy öröm. Csak akkor kezdtek el bánkódni, amikor Vitéz János elmondta, hogyan lopta el Hollófernyiges a feleségét. Azt mondja a második sárkány:

- Itt ment keresztül az én határomon is, ha tudom, mit mívelt, kőbálvánnyá változtatom, ahhoz jogom van, meg erőm is van hozzá. Hanem majd holnap reggel elmegyünk a bátyámhoz, az ő birtoka már Hollófernyiges országával határos.

Úgy is történt. Megragadta a második sárkány is a sógort, és egykettőre a bátyja birtokán volt vele. Amikor Vitéz János bement a sárkány szobájába, kit lát ott, mint a harmadik lánytest­vérét. Összeölelkeztek. Felugrott erre a harmadik sárkány:

- Isten hozott, sógor, mi járatban vagy itt, ahol még a madarak sem járhatnak?

Elmondta Vitéz János itt is, hogy Hollófernyiges ellopta a feleségét. Csóválja fejét a legidősebb sárkány:

- Itt ment keresztül a határomon. Ha egy pillanattal hamarább észreveszem, kőbálvánnyá változtatom. Mert fejedelmünk ugyan, de mindnyájan gyűlöljük. Azért is adták rabnak, kőkádba. No, de mit akarsz te most tőlem?

- Azt, hogyan tudnám a feleségemet elhozni tőle?

A három sárkány jót akart a sógorral. Vitéz János most nézte meg őket. Az egyik hatfejű volt, a másik tizenkétfejű, a harmadik huszonnégyfejű.

Azt mondja a huszonnégyfejű:

- Hárman vagyunk testvérek, elég fogós fickók vagyunk, de ha ezren volnánk, akkor se bírnánk ővele, olyan erős. Hanem tudod, mit, sógor? Kifogunk rajta ésszel. Elmégy hozzá koldusruhában; reggel nyolc órára kell ott lenned. Mit ígért neked, amikor italt adtál neki, háromszor is?

Elsorolja a fiú, hogy egy életet ígért, egy világi utat, meg egy világi próbát.

Válaszol a huszonnégyfejű:

- Akkor indulj neki, tán sikerül elhoznod a feleséged. Reggel nyolc órakor szokott a kútnál lenni szegény asszony. Siess.

Azt mondja a hatfejű sárkány:

- Itt az én paripám, ülj fel rá, és próbáld visszaszöktetni a feleségedet. Majd meglátjuk, mi történik.

Úgy is lett. Felül Vitéz János a lóra, vágtat a kúthoz. Megy reggel a felesége vízért. Amikor meglátták egymást, sírtak mind a ketten. Mondja neki az asszony végre:

- Miért adtál engem ennek az irtózatos állatnak?

- Dehogy adtalak! - feleli Vitéz János. - De most már siessünk! Gyere, ülj fel a lóra, viszlek!

Közben otthon Hollófernyiges éppen reggelizett. Egyszerre mit hall? Hogy kint az istállóban veszettül rúg-vág, toporzékol az ötlábú lova. Kiugrik Hollófernyiges az istállóba, s rákiált a lovára:

- Mi bajod, ebek egyék-igyák a véred? Nincs mit enned? Nincs mit innod? Nincs szép gazdasszonyod?

Felel a ló hátrafordulva a jászoltól:

- Van mit ennem, van mit innom, de nincs szép gazdasszonyom. Viszik!

- Ehetem még, ihatom még? Utolérjük?

- Ehetsz, ihatsz, egy mázsa szivart elszívhatsz, egy mázsa mogyorót megrághatsz, egy oldalra kialhatod magad, velem még akkor is utoléred.

Hollófernyiges ivott, evett, szivarozott, mogyorót rágott, aludt, akkor szépen felült az ötlábú paripájára. A paripa húsz lépéssel húsz mérföldet haladt, Hollófernyiges mindjárt utol is érte Vitéz Jánost.

Mondta neki:

- No te nyomorult, ide hallgass! Adtam neked egy életet. Most élhetsz vele, nem bántalak. Add ide az asszonyt, de ide többet ne gyere.

Azzal elvette tőle, és ment vissza haza.

Megy haza Vitéz János is nagy szomorúan a sógorokhoz.

Várja a három sógor a határszélen:

- Na, hogy s mint esett, sógor?

- Elvette a feleségemet tőlem. Pedig már hoztam.

Azt mondja erre a középső sárkány, a tizenkétfejű:

- Holnap megint elmégy érte az én paripámon! Próba szerencse; lesz, ami lesz.

Úgyis történt. Másnap felült Vitéz János a tizenkétfejű sárkány lovára.

Nyolc órára megint a forrásnál volt. Megint mondja a feleségének:

- Gyere kedves feleségem, ülj fel, hadd vigyelek haza!

- Jaj, ne járj értem, mert az életedbe kerül. Ha engem ideadtál, eriggy, és élj a királyságodban inkább, mintsem elpusztulj.

De azért csak fölült az ura mögé.

Elkövetkezik az idő, Hollófernyiges ötlábú lova megint csak rúg-vág, ágaskodik.

Abbahagyja az evést, kiugrik Hollófernyiges az istállóba, ráordít a lovára:

- Mi bajod, ebek egyék-igyák a véred! Nincs mit enned? Nincs mit innod? Nincs szép gazdasszonyod?

- Van mit ennem, van mit innom, de nincs szép gazdasszonyom. Viszik!

- Ehetem még, ihatom még? Utolérjük?

- Ehetsz, ihatsz, három mázsa szivart elszívhatsz, három zsák mogyorót elrághatsz, két oldalra kialhatod magadat, még akkor is utolérjük.

De most már csak okkal-móddal csinálta mindezt Hollófernyiges. Sietett fölnyergelni a lovát, s utána! Mikor utolérte Vitéz Jánost, azt mondja neki:

- Megint itt vagy, nyomorult? Adtam neked egy világi utat. Most élhetsz vele nem bántalak, csak add ide a feleségemet s eltakarodj a földemről.

Visszavette Vitéz Jánostól az asszonyt, s vitte haza.

Ment haza Vitéz János is nagy szomorúan a három sógorhoz. Azok már várták:

- Mi újság, sógor?

- Visszavette a feleségemet. Pedig már hoztam!

Azt mondja erre a huszonnégyfejű sárkány:

- Holnap reggel az én paripámra ülsz, és megpróbálod harmadszor is.

Harmadik nap ment megint Vitéz János a feleségéért. Most is ott találta a forráskútnál, magához vette, hozta. Közben az istállóban megint rúg-vág, ágaskodik Hollófernyiges lova. Abbahagyja a reggelit, kiugrik Hollófernyiges, ráordít a lovára:

- Mi bajod, ebek egyék-igyák a véred! Nincs mit enned? Nincs mit innod? Nincs szép gazdasszonyod?

- Van mit ennem, van mit innom, de nincs szép gazdasszonyom. Viszik!

- Ehetem még, ihatom? Utolérjük?

- Ehetsz, ihatsz, három mázsa szivart elszívhatsz, három zsák mogyorót elrághatsz, három oldalra kialhatod magadat, még akkor is utolérjük.

De ebből most már nem végzett el semmit Hollófernyiges, felült gyorsan a lovára, s már utol is érté Vitéz Jánost. Megállította. Azt mondja neki Hollófernyiges:

- Na, te nyomorult! Adtál három ital bort, adtam neked egy életet, egy világi utat és egy világi próbát. Most már a világi próba is lejárt! Ha még egyszer ide teszed a lábad, diribről darabra vagdallak, s megetetlek a hollóimmal!

S azzal visszavette tőle megint csak az asszonyt.

Ballag Vitéz János most már igazán nagy szomorúan vissza a sógorokhoz. Kérdezi a három sárkány:

- Mi újság, sógor?

- Nincs kegyelem többé Hollófernyigesnél.

Mondja erre a huszonnégyfejű sárkánysógor:

- Azért még holnap is el fogsz menni! Felöltözöl koldusruhába. A feleségedet most is a kútnál fogod találni. Mondd meg neki, ha szeret, ha igazán akarja, hogy feleséged legyen, tegye meg a te óhajodat, hisz te is már nagyon sokat szenvedtél érte. Kérdezze meg attól a gazember Hollófernyigestől, hol akad még az ő lovának párja a világon. Várd meg, amíg a feleséged megtudja tőle. De akkor rögtön gyere haza a feleséged nélkül.

Úgy is történt. Másnap ott várta Vitéz János megint a feleségét reggel a forráskútnál.

Azt mondja neki rögtön az asszony:

- Kedves egy férjem, miért jöttél értem; előttem fog darabokra vagdalni az az átkozott Hollófernyiges!

Feleli Vitéz János:

- Kedves feleségem, ha akarsz még a feleségem lenni, vagyis hogy megszabadítsalak ettől a gonosztól, kérlek valamire. Én már sokat szenvedtem érted, szenvedj te is. Kérdezd meg tőle, hogy van-e az ő lovának párja a világon, vagy nincs. Én ittmaradok, megbújok. Mihelyt megtudod, amit kérek, gyere még egyszer vízért, s mondd meg nekem.

- Hogyne tenném meg, édes uram, érted s értem.

Megy is az asszony be, viszi nagy örömmel haza a vizet, s mondja Hollófernyigesnek:

- Látod, kedves férjem! - ilyen hízelgő szépen szólt hozzá -, nagyon ráijesztettél arra a földi férjemre, már nem mert értem jönni, nem is jön soha tán. De nem is lehet ami lovunknak megadni az árát! A világ minden pénzénél többet ér. Ugyan mondd már, kedves egy férjem, van-e még a mi lovunknak párja a világon!

Felugrott erre Hollófernyiges, s úgy pofon vágta a feleségét, hogy kézzel kellett fölrázni, amiért ilyet mert kérdezni tőle. De ahogy följózanodott, megint csak azt kérdezte az asszony:

- Megütöttél, hát most már mondd meg, van-e a mi lovunknak párja a világon!

Hollófernyiges erre megint pofonvágta úgy, hogy vízzel kellett fellocsolni. Nagy sokára, amikor magához tért, megint csak megkérdezte az asszony:

- Hát most már igazán mondjad meg, van-e a mi lovunknak párja ezen a világon!

Harmadszor is fölugrott Hollófernyiges és harmadszor is úgy pofon vágta, hogy ecettel kellett föllocsolni szegényt. Mikor magához tért az asszony, újból csak megkérdezte:

- No, de most már igaz-igazán mondd meg, kedves férjem, hogy van-e a mi lovunknak párja a világon!

Felelte Hollófernyiges mérgesen:

- Most már megmondom neked: van! Méghozzá nem is olyan, mint a miénk, hanem százszorta gyorsabban futó. A miénknek csak öt lába van. De van a mi lovunknak egy testvére, annak hat a lába. Az pedig a Tüzes-tengernek a hetvenhetedik szigetén van, egy vasorrú bábánál. Éppen azon gondolkodom, hogy el kéne menni érte, ide kéne elhozni, nehogy az a te földi féreg férjed még elmenjen és megvegye, mert azon aztán el tudna szöktetni tőlem téged.

Ment ki ezután rögtön az asszony a forráshoz! Elmondta az urának, mi történt: hogy van annak a lónak párja, sőt nem is párja, hanem annál még sokkal gyorsabb. Vitéz János elbúcsúzott tüstént a feleségétől, útra kelt, ment vissza a három sógorához. Várták már, s kérdezték:

- Mi újság, sógor?

Elmondta hát Vitéz János, hogy nemcsak párja van Hollófernyiges lovának, hanem van a világon egy hatlábú csikó, amelyiknek Hollófernyiges lova a nyomába se léphet. A Tüzes-tengernek a hetvenhetedik szigetén van, egy vasorrú bábánál.

- Hát, sógor, azért bajos elmenni, tegyünk még egy próbát a feleségedért. Én adok neked lovat. A nyerge alá tegyél egy zsákot. Próbáld megszöktetni a feleségedet. De mondd meg neki: ha Hollófernyiges utána ered, utolér és összevagdal, kérje meg Hollófernyigest, engedje meg neki, hogy a te összedarabolt testedet szedje bele abba a zsákba, és tegye keresztül a lovad hátán, hadd vigyen haza, nehogy a madarak megegyenek.

Úgy is történt. Másnap reggel Vitéz János bátran lóra ült, elment a feleségéhez. Ott találta a forrásnál. Azt mondta neki:

- Édes feleségem, eljöttem érted.

- Jaj, minek jöttél, kedves férjem, most darabokra vagdal majd ez a szörnyű állat, ahogy fenyegetett.

- Nem baj az sem; ha mégis úgy esik, csak arra kérd, hogy ha össze talál is vágni, rakhasd te bele a testemet ebbe a zsákba, s tehesd föl a lovam hátára, hogy vigyen engem haza.

Amíg ők így beszéltek, otthon az istállóban rúg-vág, ágaskodik Hollófernyiges lova. Kiugrik Hollófernyiges, ráordít a lovára:

- Mi bajod, ebek egyék-igyák a véred! Nincs mit enned? Nincs mit innod? Nincs szép gazdasszonyod?

- Van mit ennem, van mit innom, de nincs szép gazdasszonyom. Viszik!

- Van időnk?

- Nincs!

Rögtön felugrott a lovára Hollófernyiges. Hamar utolérte Vitéz Jánost; minden szó nélkül kétfelé szelte a lova hátán, aztán darabokra vagdalta. Nézi borzadva az asszony, de nem sír, hanem ezt mondja:

- Kedves férjem, ne haragudj rám azért, amit kérek. Vitéz Jánosnak is felesége voltam, ő is törekedett utánam, akár te, de hát te nyertél el engem. Engedd meg, hogy összeszedjem az eldarabolt részeit, és belerakhassam abba a zsákba, amelyik ott lóg a nyereg alatt, hadd vigye haza a lova a hazájába.

Hollófernyiges megengedte neki; még ő is segített az összeszedésben. Berakták Vitéz János testét a zsákba, jó erősen bekötötték a zsák száját, keresztültették a ló hátán. Hollófernyiges belerúgott a lóba.

- Vidd haza a gazdád - mondta nevetve.

Mert most aztán megnyugodott Hollófernyiges; azt hitte, hogy Vitéz János elpusztult a föld színéről, nem kell miatta a másik csikót elhozni. De hiszen még ha élne is az a nyomorult Vitéz János, akkor sem tudná megvenni azt a lovat tíz királyságért sem!

Vitte közben a ló Vitéz Jánost a sógorokhoz. Hazaért vele. A három sárkány már előre igen szomorú lett. Nézték, itt jön a sógor a zsákban. De aztán gyorsan levették a ló hátáról, bevitték az acélműhelyükbe. Rátették az acélműhely üllőjére. Mindegyik sárkány nagy pörölyt vett a kezébe. Kezdték ütni, vágni, verni a zsákot. Annyira verték, ütötték, ameddig a zsákban olyan emberalak nem lett, mint amilyen Vitéz János addig volt. Akkor megkenték forrasztófűvel, megöntötték élesztővízzel, s kibontották a zsákot. Vitéz János fölébredt. Sokkal különb ember lett, mint eddig. Azt mondja:

- Sógorok, de elaludtam!

Feleli neki a huszonnégyfejű sárkány:

- Bizony el, sógor! De most már készülj az útra, ha el akarsz menni annak a tengernek a hetvenhetedik szigetére. Annál a vasorrú bábánál beállhatsz szolgálni, annak mindig szüksége van szolgára. Meg is fogad, akármit is kérsz tőle. De ne kérj te bérbe semmi mást, mint az asszony koszos, beteg lovát, egy sült bárányt, egy kefét meg egy vakarót. Nesze, itt van ez a síp. Akármi bajod történik, ha belefújsz ebbe a sípba, azonnal segítségedre megyünk. Még egyszer mondom: kínál majd az öregasszony aranyat, gyémántot, mindent a csikó helyett, de semmit el ne fogadj, csak azt, amit mondtam.

Elbúcsúzott Vitéz János a sógoroktól, s indult a Tüzes-tengernek a hetvenhetedik szigetére. Ment, ment, ment, amíg csak oda nem ért. A szigeten egy vén boszorkány fogadta. Ennek volt a nevezetes csikaja. Odaköszön neki Vitéz János:

- Adjon Isten jó napot, édes öreganyám.

- Adjon Isten neked is, fiam. Ejnye, de derék szép legény vagy; mi járatban vagy erre?

Azt mondja Vitéz János:

- Szolgálatot keresek, édes öreganyám, ha szüksége volna kocsisra.

- Hogyne volna, kedves egy fiam! Mind ilyen derék szép emberek szolgáltak nálam, mint te vagy. Nem is lesz nagy a dolgod.

Volt annak a vasorrú bábának három lánya. Azokat ő csikóvá változtatta. Azokra kellett vigyáznia három nap, mert három napból állott az esztendő.

Azt mondja a boszorkány:

- Mi bért akarsz, te derék legény?

Felel Vitéz János:

- Nem kérek én egyebet, édes öreganyám, mint csak azt a rossz csikót kérem, amelyik ott fekszik ni.

Az pedig úgy benne feküdt a ganajlében, csak az orra volt kinn, meg a füle.

- Kérj még egyebet, fiam: mért csak ennyi bért akarsz?

- Kérek én - mondja Vitéz János - még egy sült bárányt, egy kefét meg egy vakarót.

- Halljuk tovább, fiam, kérj még - mondta a boszorkány, abban a hiszemben, hogy Vitéz János úgysem tudja kiszolgálni az esztendőt.

- Nem kell semmi egyéb - mondja Vitéz János.

- Jól van, fiam.

Ezzel elővette a vén boszorkány a pennáját, s megszúrta az ujját, vért eresztett belőle. Azzal írta a szerződést.

- Nesze, fiam, itt a kötőfékszár; vezesd ki a csikókat a legelőre. De vigyázz rájuk, mert nagyon el vannak betyárosodva. Olyan ügyetlen szolgáim voltak teelőtted, hogy a csikók arra mentek tőlük, amerre akartak. De most ide nézz, mi van még a szerződésben. Ha a csikókat meg nem őrzöd, a fejedet veszem. Látod ezt a kastélyt? Csupa emberfőből van kirakva. A kastély falán egy hely még üres: oda a te fejed kerül, ha nem ügyelsz.

Kivezeti Vitéz János a csikókat. A vén boszorkány álomporos kenyeret adott neki. Messze volt a legelő.

A nagy gyaloglás elfárasztotta Vitéz Jánost. Ahogy kiért a legelőre, evett a kenyérből, majd lenyűgözte a csikókat. Rögtön utána letette a fejét, s abban a pillanatban elaludt. Aludt ő bizony uzsonnáig.

Amikor fölébredt, körülnézett - nincs csikó sehol!

Igen nagy bánat ütötte meg a fejét, mi történik most már vele. Aha, de eszibe jutott, hogy a sógorok adtak neki egy sípot. Belefújt a sípba: rögtön ott termett a hatfejű sárkány.

- Mi baj, sógor?

- Nincsen csikó!

- Látod azt a tábla kölest?

- Látom.

- Az az egyik csikó. Látod azt a csőszkunyhót?

- Látom.

- Az a másik csikó. Látod a kunyhó előtt azt a csőszt?

- Látom.

- Az a harmadik csikód. Ne, itt ez a kötőfék, eriggy oda a csőszhöz. Akármit kiabál rád, csak menj hozzá bátran, és vágd a fejéhez ezt a kötőféket.

Megfogadta a szót Vitéz János. Megy a csősz felé. Az már messziről kiabál:

- Ne gázold le a kölesemet, te gazember! Hogy mersz idejönni? Mindjárt agyonlőlek!

De Vitéz János nem hallgatott semmire, csak gázolta a szép kölest, amíg a kunyhóhoz nem ért. Akkor fogta a kötőféket, a csősz fejéhez vágta. Nyomban ott termett a három csikó. Eltűnt a köles, el a kunyhó, el a csősz, ott termett helyükben a három csikó. Vitéz János fölült az egyikre, úgy vitte haza őket. Ahogy elért a kapuhoz, bekiáltott:

- Nyissa ki, édes öreganyám, a kaput!

Azt feleli a vén boszorkány:

- Ha csikós vagy, ugrass keresztül rajta!

Magas volt a kerítés, elég volt átugratni. Belevágta Vitéz János a sarkantyúját a csikóba, és átugratott a kapun.

Mondja a vénasszony:

- Kedves egy fiam, hát hazahoztad a csikókat?

- Haza én, édes öreganyám.

- Derék legény vagy, hogy hazahoztad ezeket a bitangokat. Eriggy be, édes fiam, vacsorálj meg, ott a vacsorád az asztalon. Én majd adok ezeknek a csikóknak egy kis abrakot.

De a fiú megállt az ajtó mellett; furcsa neszt hallott. Aztán az istálló felé lesett. Bemegy a vén boszorkány az istállóba, és a három csikó elé egy véka zsarát tüzet önt. Elővesz egy tüzes vasrudat, üti-veri a három csikót, és azt mondja:

- Betyár bestiák, szeretitek a kocsist, ugye?

Azt feleli a csikók közül az egyik:

- Édesanyám, ne ölj meg bennünket, mert ha te egy ördög vagy, a kocsis száz ördög.

Azt feleli erre a vén boszorkány:

- De most már vigyázzatok ezen a két napon magatokra, hogy meg ne őrizhessen benneteket.

A fiú bement, nyugodtan megvacsorázott. Másnap reggel felkelt, ismét álomporos früstököt adott neki a vén boszorkány. Mire kiért a legelőre a csikókkal, rájött az álom, elaludt. Délutánig aludt. Egyszerre fölébredt, széjjelnézett, hát nincsen csikó! De megint csak eszibe jutott, hogy a sógorok adtak neki egy sípot. Belefújt a sípba. Azonnal ott termett a tizenkétfejű sárkány:

- Mi a baj, sógor?

- Nincsen csikóm, sógor!

Azt mondja neki erre a tizenkétfejű sárkány:

- Látod azt a községet?

- Látom.

- Az az egyik csikó. Látod benne azt a templomot?

- Látom.

- Az a másik csikód. Eredj be a templomba: ott bent van a harmadik csikód, a pap. Itt van ez a kötőfék. Nehezen fognak hozzá engedni, mert tele lesz a templom néppel. De csak told őket két oldalra, s törekedj a paphoz.

Indul Vitéz János, megy végig a falun, annyi volt a kutya, majd megették; sehogy sem akarták a templom közelébe engedni. Amikor a templomhoz ért, a pap éppen misézett. Ment csak egyenesen a paphoz. Valaki megkapta a göncét:

- Hova mész, te? Nem látod, hogy misézik a pap?!

Mások is megkapják a ruháját, nem akarják engedni a pap közelébe. De ő utat nyit magának, a paphoz lépett. Szó nélkül fejéhez vágta a kötőféket. Egyszeriben nem volt ott se község, se templom, se pap: hanem három csikó. Vitéz János ráült az egyik csikóra, úgy vágtatott hazafelé. Amikor a kapuhoz ért, megint bekiáltott:

- Nyissa ki, öreganyám, a kaput!

Azt feleli a vén boszorkány:

- Ha csikós vagy, ugrass be rajta!

Belevágta Vitéz János a sarkantyút a csikóba, és keresztülugratott a kapun. Azt mondja a vén boszorkány hízelegve:

- Hazajöttél, kedves egy fiam? Eriggy csak be vacsorázni. Én majd adok ezeknek a csikóknak egy kis abrakot.

Vitéz János megint megállott az ajtó mellett, hogy hallja s lássa, mit fog a vénasszony csinálni. Az megint zsarát tüzet öntött a csikók elé. Aztán kezébe fogott egy tüzes vasdorongot, azzal ütötte-verte a három csikót; közben azt mondta nekik:

- Szeretitek a kocsist, ugye, betyárok, azért tud benneteket hazahozni?

Megszólal az egyik csikó, azt mondja:

- Ne ölj meg bennünket, édesanyám, ha te egy ördög vagy, ő száz ördög.

Azt feleli a vén boszorkány:

- De most már igazán vigyázzatok, holnap meg ne őrizzen benneteket!

De azon a harmadik reggelen még kenyeret sem adott a vén boszorkány a szolgának. Kiment Vitéz János, kivitte a csikókat, lepányvázta, úgy összekötözte őket, hogy alig tudtak mozogni. Reggeli helyett pipára gyújtott, de a szemét le nem vette a csikókról. Lássuk, hogy tűnnek el előle, ha tudnak!

Ahogy így pipázik, egyszerre csak arra megy egy koldusember. De hát ki volt az a koldus? Vitéz János se gondolta, hogy a vén boszorkány! Könyörög a koldus, hogy legyen szíves Vitéz János, adjon egy kis tüzet a pipájából. De mindig úgy fordul, hogy a csikókat János ne lássa. Gyanút fogott János, de ahogy belenéz a pipájába, hogy lehet-e egy kis tüzet adnia, a szemét mégiscsak levette a csikókról.

Mire széjjelnézett, se csikó, se koldus.

- Na - mondja Vitéz János -, ezeket elnyelte a föld.

De máris belefújt a sípba: ott termett rögtön a huszonnégyfejű sárkány.

- Mi baj, sógor?

- Nincsen csikó, sógor!

Feleli erre a huszonnégyfejű:

- Bizony nincs, és nem is tudom, lesz-e valaha! Noha azt tudom, hova lettek. Keszeghallá váltak. Abban a tengerben van három keszeghal, azok ők. Nesze, itt van a kötőfék, állj ki a tenger partjára. Ha véletlenül ; ara úsznak, vágd a fejükhöz a kötőféket. Mert mi most három csukává válunk, mi fogjuk űzni azt a három keszeget - a te három csikódat! Hívom is a testvéreimet.

Ahogy együtt voltak, a három sárkány nyomban átváltozott három csukává! Indultak azonnal a három keszeg felkutatására. A tengerben; meg is lelték, már űzték, zavarták is a keszegeket, de mikor már majdnem a fiú felé nyomták volna őket, a három keszeg kiugrott a vízből, három nyúllá váltak. Erre a három sárkány gyorsan három agárrá vált, s utánuk! Mire elfogták volna őket, a három nyúl három galambbá vált. A három sárkány erre három karvallyá. Utánuk! Mire elfogták volna őket, a három galamb három egérré vált, belebújtak a földbe. A három sárkány erre három vakondokká vált: utána! Már mikor majdnem elfogták őket a három egér kiugrott a földből. Épp a vén boszorkány elé, aki akkorra már arrafelé somfordált. A boszorkány három gyűrűvé változtatta, és az ujjára húzta őket. A három sárkány ez ellen már tehetetlen volt. Szomorúan mentek Vitéz Jánoshoz. Ezt mondta a huszonnégyfejű sárkány:

- No, sógor, megvan a nagy baj: az a vén boszorkány vitte haza a csikókat. Otthon három tojássá változtatta őket, csinált egy fészket a sutba, ő maga ül rajtuk. Alóla pedig nagyon nehéz kivenni.

De a legkisebb sárkány nagyon ügyes volt, az ezt mondta:

- Halljátok, mit mondok én nektek! Én tudom, hogy a vénasszony padlásán van egy aranytyúk, egy aranyliba, egy aranypulyka meg hírmondó aranykakas. Én majd rókává válok, felbújok az eresz alatt a padlásra, és zavarni, nyaggatni, szorongatni fogom ott őket. Azok majd nagy ricsajt csapnak, amire a vén boszorkány hátha fölugrik a védelmükre a tojásokról. Ha megteszi, te, sógor, húzódj a kötőfékkel az ajtó mellé, szökkenj be tüstént a házba, és csapd a tojásokhoz a kötőféket!

Így is történt. A fiú odalopózott a konyhaajtóhoz, ott ügyesen meghúzódott. A rókává változott sárkány felmászott a padlásra, és elkezdte zavarni az aranybaromfit. A hírmondó aranykakast meg is fogta, és az egyik sarokba vágta. Rikácsolás, röpködés, kárálás, mi volt azon a padláson! A vénasszony csak emelgette magát a tojásokon, mégsem kelt föl, csak szóval hajtotta a rókát, csak ordított:

- Róka he, róka he!

De aztán már nem győzte a dolgot, fölugrott a tojásokról, kezébe kapta a piszkafát, fel a padlásra! A fiú ezalatt beszökött a konyhába, és készült a tojásokhoz vágni a kötőféket. Hogy a fiúnak ideje legyen elvégezni a dolgát, a róka körül-körül szaladt a padláson, a vasorrú bába meg utána a piszkafával. Mikor már gondolta a róka, hogy a sógora elvégezte a dolgát, akkor leugrott és elszaladt. A fiú közben valóban a tojásokhoz vágta a kötőféket. Mire kimegy a vénasszony az udvarra, mit lát? Azt látja, hogy a kocsis ott fogja a három csikót. Azt mondja a vénasszony, nagy hízelkedve:

- Hát hazahoztad a három csikót, kedves fiam?

Feleli Vitéz János:

- Haza én, édes öreganyám, hiszen jó szolga vagyok.

- Helyes fiam, derék fiú vagy. Most már el is készítem a szegődött béredet, kitelt az esztendőd, elmehetsz.

- Kérem is, édes öreganyám.

De akkor azt mondja a vén boszorkány a fiúnak:

- Hallod, fiam, mondok neked valamit. Szegény ember vagy-e, vagy valami királyfi?

- Én, édes öreganyám, csak egy szegény ember gyereke vagyok.

- Tudod mit akkor? Adok én neked három egész szekér aranyat, elvitetem a házadhoz haza, még a gyermekednek a gyermeke is úr lesz belőle. Mert ez a rossz csikó, ami itt van a trágyalében, mit ér az neked? Annyit sem, mint ez a sült bárány, kefe s vakaró, amiért elszegődtél hozzám.

- Nem bánom én, édes öreganyám, amit ér, azt ér, énnekem más fizetés nem kell, csak amit a szerződésben kértem, de ahhoz ragaszkodom.

Elkészítette, mit tehetett mást, a vénasszony, amit kiszegődtek, a bárányt, a kefét, a vakarót; összecsomagolta, odaadta neki. Indult Vitéz János, megfogta a csikót a fülénél fogva, kihúzta a trágyaléből. Csutakolgatja, törülgeti. Azt mondja neki a vénasszony, nagy mérgesen most már:

- Vidd ki tüstént az udvaromról, ha már megnyerted!

Vitéz János hiába biztatta a csikót, az csak hevert tehetetlenül. Végül is nem tudott mit cselekedni, a nyakába vette a csikót, s úgy vitte ki. Bizony mondom, még a sarkán is folyt a trágyalé. De a csikó nehéz volt nagyon. Vitte jó darabot Vitéz János, vitte, amíg bírta, de aztán ledobta, s otthagyta, s ment egyedül tovább. De aztán mégiscsak megáll s gondolkozik: ej, visszamegyek érte! Visszament, megint fölvette a csikót, s most még messzebb vitte. De elfáradt megint; megint ledobta, megint otthagyta. De megint csak megállt és gondolkozik: ej, visszamegyek még érte! Visszament, megint fölvette, megint vitte. De ismét csak kifáradt. Megint ledobta, megint otthagyta a csikót, hogy most már igazán nem viszi tovább. De újra csak visszatért, s újra csak fölvette a csikót a vállára. Megszólal ekkor a csikó:

- Kedves gazdám, Vitéz János, csak még ezen a hegyen vigyél keresztül, aztán majd én viszlek téged.

Megörült Vitéz János, hogy az ő hitvány csikója így megszólalt. Most már örömest cipelte át a hegyen, bár a nyelve lógott, de csak vitte. Azt mondja neki a csikó:

- Csak vigyél, kedves gazdám, mert az a vén boszorkány fenn áll a kémény tetején, s onnan figyel, mit csinálsz velem. Csak azt várja, hogy végleg magamra hagyj.

- Várhatja - felelte Vitéz János.

Amikor keresztül értek a hegyen, azt mondja a csikó:

- Tegyél le csak, kedves gazdám!

Vitéz János letette. A csikó megrázkódott. A világ szeme még olyat nem látott, amilyen gyönyörű paripa lett.

- Ülj rám, és most már csak magadra vigyázz!

Fölült Vitéz János a csikó hátára. Hatot lépett, hatvan mérföldet haladtak. De a kémény tetején az a kutya vén boszorkány is ráült a szénvonóra, kezébe fogta a piszkafát, s elkezdte hadarászni: utána!

Egyszer csak azt mondja a ló:

- Nézz hátra már, kedves gazdám, nem jön-e az a kutya vén boszorkány!

Hátranéz a legény, s azt feleli:

- Dehogynem, kedves lovam! Már itt is van! A piszkafával hadarászik maga körül, mindjárt utolér bennünket.

- Lökd csak le azt a kefét!

Lelökte Vitéz János a kefét. Olyan sűrű erdő lett mögöttük, mint amilyen sűrű volt a kefében a szőr. Mire a vénasszony azon a piszkafával keresztülverte, törte magát, bizony addig igen hosszú utat haladt a csikó.

Megint megszólal a csikó:

- Nézz hátra, kedves gazdám, nem jön-e az a kutya vén boszorkány?

Hátranéz a legény, s azt feleli:

- Dehogynem, kedves lovam! A piszkafával mindjárt le fog rólad kavarni, úgy hadonászik.

- Lökd le azt a vakarót!

Lelökte Vitéz János a vakarót. Amilyen szöges, hegyes a vakaró, olyan hegyes, sűrű vidék válott belőle. Míg a vénasszony azon keresztül törekedett, addig igen hosszú utat haladtak. De aztán megint csak megszólal a csikó:

- Nézz hátra már, kedves gazdám, nem jön-e az a kutya vén boszorkány?

Hátranéz a legény, s feleli:

- Dehogynem! Már a sarkunkban van. A piszkafával mindjárt leüt rólad.

- Lökd le csak azt a sült bárányt!

Lelökte Vitéz János a sült bárányt. Akkor felordított a vén boszorkány:

- Na, Vitéz János, ebből sem eszel, mert megeszem előled!

Megállott a vén boszorkány, és megette a sült bárányt, de még a csontját is megszopogatta. Míg ő azzal az időt töltötte, addig bizony igen hosszú utat haladt a csikó. A boszorkány ismét majdnem utolérte őket, de akkor ők már a három sárkány országában jártak. Így csak utánuk kiáltott:

- Megálljatok, kutyák, kezembe kerültök még!

De már a három sárkány birtokába nem mehetett be. A sárkányok ott várták a határszélen. Azt mondják Vitéz Jánosnak:

- No, sógor, most már több szerencsével mehetsz a feleségedért.

Vitéz János már másnap reggel elment a feleségéért. Most is éppen a forrásnál találta. Azt mondja neki:

- No, kedves egy feleségem, gyere, ülj föl, most már igazán elviszlek haza.

Azzal magához kapta a feleségét. A ló nekivágott a sivatagnak. Égig rúgta a földet, olyan villámgyorsasággal haladt előre. De közben otthon az istállóban egyszer csak rúgni-vágni, ágaskodni kezd Hollófernyiges lova. Kiugrik Hollófernyiges, rákiált a lovára:

- Mi a baj, ebek egyék-igyák a véred! Nincs mit enned? Nincs mit innod? Nincs szép gazdasszonyod?

- Van mit ennem, van mit innom, de nincs szép gazdasszonyom. Viszik!

- Ehetek, ihatok? Még utolérjük?

- Ehetsz, ihatsz, örökre is elalhatsz, akkor sem érjük többet soha utol.

De Hollófernyiges csak fölugrott a lovára, utánuk iramodott. Felszállt a levegőbe, s annyira sarkantyúzta a lovát, hogy annak már a vére is folyt. Egyszer csak odanyerít Hollófernyiges lova a Vitéz János lovának:

- Állj meg, kedves testvérem, ne hagyj megölni, mert már a vérem folyik.

Visszanyerít Vitéz János lova:

- Hát nem tudsz segíteni magadon? Eriggy fel vele a kék égig, és ugorj ki alóla. Ha leesik, kulimász lesz a föld színén.

Megfogadta a szót a ló. Felszállt Hollófernyigessel a kék égig, s ott kiugrott alóla. Hollófernyiges leesett, még egy lángosnál is jobban ellapult a föld színén. Akkor megállt Vitéz János lova, és visszament a másik lóhoz. Vitéz János a feleségét ráültette az ötlábú lóra, ő pedig most már a hatlábú lovon ment. Elértek a sógorokhoz. Vitéz János megköszönte a szívességüket, aztán indultak mindjárt. Útközben egyszer csak Vitéz Jánossal is felszállt a ló a kék égig, s ott kiugrott alóla, Vitéz János is már majdnem a földre esett, amikor a ló visszaugrott alá.

Azt mondja a ló:

- Ugye, megijedtél, kedves gazdám?

- Meg bizony, kedves lovam.

- Látod, így ijedtem meg én is, mikor engem először a földre dobtál.

Mennek tovább hazafelé. Megint felszáll Vitéz Jánossal a levegőbe a ló, megint kiugrik alóla; de mire Vitéz János a földre esett volna megint aláugrott. Azt mondja a ló:

- Ugye, megijedtél, kedves gazdám?

- Bizony meg, kedves lovam.

- Látod, így ijedtem én meg, mikor engem másodszor ledobtál.

Mennek tovább hazafelé. Megint felszáll Vitéz Jánossal a levegőbe a ló, s megint kiugrik alóla. De mire a földre esett volna, most is aláugrott.

- Ugye, megijedtél, kedves gazdám?

- Bizony meg, kedves lovam.

- Látod, így ijedtem én meg, mikor harmadszor ledobtál.

- Ne ijesztgess már, kedves lovam; szemenszedett búzát adok neked, és szűrt vizet hozzá.

- Nem is ijesztelek többet, édes gazdám.

Így értek haza, a királyi palotába. Ott megtartották még egyszer a lakodalmat. Kisidától Nagyidáig folyt a sárga lé, olyan nagy lagzi volt. Igaz volt, mese volt, füle-farka benne volt; aki evett kását, mondja ennek társát.

Virág Péter

Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy gazda. Volt három fia, három lánya. Gyönyörűen kiiskoláztatta mind a hatot. De egyszer csak meghalt az ember; a felesége eltemette. Árván maradt a hat gyermek. Azt mondja az asszony:

- Kedves gyermekeim, megyek, szolgát fogadok.

Azt mondja a legidősebb fiú:

- Édesanyám, ne menjen el! Azt, amit a cselédnek adnánk, fordítsuk egyébre. Majd szántok-vetek én, gazdálkodok, de nekem minden délre hozzanak ebédet.

- Kedves fiam, főzök minden délre neked ebédet, és kiviszi a legidősebb lány.

Azt mondja a legidősebb lány:

- Én viszek majd, kedves bátyám, ebédet. Csak azt kérem, ha kimégy az ekével a kapun, rögtön akaszd földbe az ekét, hasíts egy barázdát, hogy tudjam, hová mentél.

A fiú kihasította a barázdát. De arra ment a hatfejű sárkány, és bekaparta. Más barázdát hasított, egészen a maga kastélyáig. Így a lány oda vitte az ebédet, a sárkánynak. A sárkány ölbe kapta a lányt, bevitte a kastélyába. Ő ette meg az ebédet.

A fiú hazament a szántásból, mérgesen, mert hogy nem kapott ebédet.

Most a középső lány vállalta, hogy másnap ő visz ebédet. A fiú befogott az ekébe. Kihasította megint a barázdát a föld végéig. De jött a tizenkétfejű sárkány, bekaparta, és másikat hasított, egészen a kastélyáig. Ez a lány is a sárkányhoz tévedt. Megint a sárkány ette meg az ebédet. A lány meg ottmaradt gazdasszonynak.

Hazament a fiú nagy mérgesen, merthogy nem vittek neki ebédet.

- Édesanyám, hát így hoznak nekem ebédet?

- Már két lánnyal küldtem, odaveszett mind a kettő. A föld nyelte el, vagy mi!

- Kedves bátyám, én viszek holnap ebédet! - mondta a legkisebb lány.

A fiú kihasította a barázdát harmadszor is. De ezt meg a huszonnégyfejű sárkány kaparta be, s másikat hasított a kastélyához. Így odavitte ez a lány is az ebédet.

- Kedves gyermekem, te leszel az én feleségem - mondta neki rögtön a sárkány. - Én leszek az urad. Amit én mondok neked, azt kell megfogadnod.

A fiú abbahagyta a szántást, és elment megkeresni a három lányt. Elment a hatfejű sárkányhoz, ott találta a legidősebb testvérét.

- Szedd össze magad, testvérem, gyere haza!

- Jaj, menj innen, mindjárt itt lesz az uram.

- Honnan tudod?

- A hatmázsás buzogányt már hazahajította jeladásul!

Jött is már a sárkány. Azt mondja:

- Jó napot, kedves sógorom! Rakjál tüzet, főzzél ebédet, kedves feleségem.

Megfőtt az ebéd, jóllaktak. A sárkány elment a pincébe a kancsóval, hozott egy kancsó bort. Megitták.

- Na, most gyere, kedves sógorom, birkózni!

Kimentek az udvarra, birkózni. Úgy belevágta a sárkány a sógorát a földbe, hogy minden csontja összetört. Eltemette, nyárfát ültetett rá, s az a fa többet nőtt éjjel, mint nappal.

Elment a középső fiú a tizenkétfejű sárkány házába. Ott lelte a lánytestvérét. Mondja neki:

- Kedves testvérem, jó napot! Mikor jön haza az urad?

- Majd megtudjuk, amikor a tizenkétmázsás buzogányt hazahajítja.

Hazahajította a buzogányt, haza is jött a sárkány.

- Főzzél, kedves feleségem!

Főzött is, jól is laktak. Elment a sárkány a pincébe, egy kancsó borért. Megitták a kancsó bort.

- Na, most gyere, kedves sógorom, birkózni!

Kimentek az udvarra, birkózni. A sárkány megfogta a sógorát. Úgy belevágta a földbe, hogy összetört minden része. Meghalt.

Elindult a legfiatalabb fiú is, megkeresni a húgát. Elment a huszonnégyfejű sárkányhoz. Megtalálta a testvérét.

- Jó napot, kedves testvérem! Az urad hol van?

- Elment országolni.

- Mikor jön haza?

- Majd megtudod. Amikor elindul hazafelé, arra a nagy szegre, amelyik a kastély sarkán van, egy huszonnégymázsás buzogány fog rászállni.

Hazahajította a sárkány a huszonnégymázsás buzogányt, s már jött ő maga is.

- Főzzél, hékám!

Jóllaktak. Lement a pincébe a sárkány, hozott egy kancsó bort. Megitták.

- Gyere, sógor, az udvarra, birkózni!

Úgy belevágta a sógorát a földbe a sárkány, hogy ottmaradt, meghalt. Fejfa helyett nyárfát ültetett a sírjára a sárkány.

Most már odamaradt a három lány, odamaradt a három fiú. Nem volt gyerek. Az asszony vette a kis ponyvát meg a sarlót. Elment a ponyvával és a sarlóval a föld végébe, az árokba füvet szedni. Talált egy szép fehér virágot, leszakította. De véletlenül úgy, hogy nem maradt szára. Megszagolta a virágot, nagyon jó illatú volt. Sajnálta eldobni. Bevette a szájába. Addig tartotta a szájában, hogy véletlenül lenyelte.

Hazament az asszony. Nemsokára született egy fia abból a virágból, amit lenyelt. Táltosfiú volt. Elkeresztelték Virág Péternek. Jó gondját viselte az anyja. Mikor egy hétig szoptatta Virág Pétert, akkor azt mondta a gyerek az édesanyjának:

- Édesanyám, tegyen le, bontson ki, vegye le a pólyát!

Kibontotta az anyja. Kiment Péter az udvarra játszani. A kertben volt egy nagy mezsgyefa, elkezdett avval birkózni. Meghajtotta a nagy fát. Bement a fiú az anyjához.

- Édesanyám, pólyázzon be még, és viselje gondomat!

Megint szopott egy hétig a fiú. Akkor megint mondja az anyjának:

- Édesanyám, pólyázzon ki, megyek játszani az udvarra.

Játszott az udvaron, lement a kertbe, meghajtotta a fát derékban.

Visszaszaladt az anyjához:

- Édesanyám, pólyázzon be! Aztán le se tegyen, se éjjel, se nappal. Még a kútra se menjen, egy veder vizet se hozzon.

Addig tette csak le a fiút, míg felöltözött meg levetkőzött. Három hétig szopott Virág Péter. Akkor kibontotta az anyja a párnából, a pólyából. Lement Péter a kertbe, azt a nagy óriás fát a mezsgye tövinél meghajlította. Bement a fiú az anyjához:

- Hozzon be most, édesanyám, egy nagy paraszttányért.

Bevitte az anyja a tányért.

- No, édesanyám, amennyi teje van, azt mind fejje bele ebbe a tányérba!

Kifejte az anyja, a tányér színültig lett tejjel.

- No, édesanyám, hozza be a gyúrótáblát, rá lisztet.

Elkészítette az anyja a táblát a liszttel.

- Abba a lisztbe töltse bele a tejet. Három pogácsát gyúrjon, de abba nem szabad vizet tenni. Süsse meg a három pogácsát. No, édesanyám, most a három lánynak keresse meg a selyemkendőit, a gyűrűit. Pakoljon be mindegyik selyemkendőbe egy pogácsát meg egy aranygyűrűt, és hajtsa össze szépen.

Vette Virág Péter a három csomagot, elindult keresni a három lányt meg a három fiút.

Megtalálta a legidősebb lányt a hatfejű sárkánynál.

- Jó napot adjon az isten, drága egy testvérem!

- Adjon az isten neked is!

- Mikor jön haza az urad?

- Te fiú, te gyermek, miért vagy te nekem testvérem?

- Hát ha én mondom, akkor testvéred vagyok. Ne, itt ez a selyemkendő, bontsd ki!

Kibontotta a legidősebb lány a selyemkendőt.

- Kié ez a selyemkendő és ez a gyűrű?

- Az enyém!

- Törd kétfelé a pogácsát, és edd meg. Milyen ízű az a pogácsa?

- Olyan, mint az édesanyám teje.

- Elismered-e, hogy a testvéred vagyok? Mikor jön haza az urad?

- Azt ne kérdezd. Eredj, amerre látsz, mert az téged megöl. Az a hatfejű sárkány!

- Ne törődj vele, már ha itthon volna is, késő volna. Főzzél, rakjál tüzet!

- Nem szabad, majd ha az uram hazajön.

- Mikor jön haza az urad?

- Majd megtudod. Hajítja haza a hatmázsás buzogányt!

Kiment Virág Péter az udvarra. Hajította haza a sárkány a hatmázsás buzogányt. Virág Péter odaugrott, és megkapta a buzogányt. Nem engedte, hogy a földre essen. Visszahajította a buzogányt, még hat mérföldnyivel tovább, mint a sárkány volt. Nagyot mordult a sárkány:

- Vajon ki garázdálkodik az én udvaromon? Nem tudom, nem az a kölyök Virág Péter-e? Na, csak érjek haza!

Hazavitte a buzogányt, letette.

- Jó napot, kedves egy sógorom. No, kedves feleségem, főzzél, tálalj!

Jóllaktak. A sárkány elővette a pince kulcsát, lement a pincébe, hozott egy kancsó bort. A kancsó éppen két pohárral volt. Kiöntötte, Virág Péter nem itta.

- Idd meg, sógor, a borodat, azért töltöttem.

Feleli Virág Péter:

- Kedves sógorom, nem iszom meg. Ha te eljössz énhozzám vendégségbe, akkor én levezetlek a pincébe, s annyit iszol, amennyi jólesik.

Vette a sárkány a kulcsot, levezette Virág Pétert a pincéjébe. Volt ott hat hordó bor. Virág Péter fogta a hordókat, és egymás után megivott öt hordóval. A hatodikat nem engedte neki meginni a sárkány.

- Eredj már, hagyjál nekem is egy hordóval, addig, míg új terem.

És kilökdöste Virág Pétert a pincéből.

Kimentek a kastély udvarára. Mondja Péternek a sárkány:

- Gyere, sógor, birkózzunk egyet!

Elkezdtek birkózni. Megfogta a sárkány Virág Pétert, belevágta a földbe, kötésig. Virág Péter kiugrott a földből. Megölelte a sárkányt, belevágta hónaljig a földbe. Ott aztán levágta mind a hat fejét. A testvére ki akart ugrani az ablakon. Megfenyegette Péter, hogy meg ne mozduljon.

Innen megszabadult Virág Péter. Ment a tizenkétfejű sárkányhoz. Benyitott az ajtón, köszönt. Mondja neki a középső lány:

- Mit keresel, te fiú?

- Mit keresnék? Teérted jöttem, testvéred vagyok.

- Dehogy, mi hatan vagyunk testvérek, és mind a hatan elkerültünk hazulról. Te nekem nem vagy testvérem.

- Ha nem vállalsz testvérednek, itt ez a csomag, bontsd ki!

Kibontotta a lány.

- Kié ez a selyemkendő, kié ez az aranygyűrű?

- Ez az enyém.

- Törd kétfelé azt a pogácsát, edd meg! Milyen a pogácsa?

- Olyan, mint az édesanyám teje volt. Elvállallak testvéremnek.

- Az urad mikor jön haza?

- Majd megtudod, mikor a tizenkétmázsás buzogányt hazahajítja.

Kiment Virág Péter az udvarra. Várta a tizenkétmázsás buzogányt.

Mikor a sárkány hazahajította, Virág Péter megkapta a buzogányt, és a sárkányon túl hajította, tizenkét mérfölddel. Ez a sárkány is elkezdett köpködni, mint a hörcsög:

- Vajon ki legénykedik ott? Nem az a kölyök Virág Péter?

Hazament a sárkány. Ettek is. Mikor jóllaktak, a sárkány lement a pincébe, és hozott egy kancsó bort. Megitta a sárkány a maga poharát, de Virág Péter nem ivott.

- Miért nem iszod meg, sógor?

- Nem iszom.

- Miért?

- Ha te eljössz hozzám vendégségbe, akkor én odavezetlek a hordókhoz.

Avval lementek a pincébe. Tizenkét hordó bora volt a sárkánynak. Virág Péter megivott tizenegy hordó bort, a tizenkettediket nem engedte a sárkány.

- Ne légy telhetetlen. Hagyd meg nekem ezt az egy hordó bort! Gyere, sógor, birkózzunk!

Összedűlt Virág Péter a tizenkétfejű sárkánnyal. A sárkány megkapta Virág Pétert, és levágta hónaljáig. De Virág Péter ügyes volt, megkapta a sárkányt, és úgy lecsapta, hogy azzal ki is pusztította a sárkányt. A nyakára hágott. Avval elindult harmadik lánytestvéréért.

- Jó napot, kedves egy drága testvérem!

- Adjon isten neked is. Mit keresel itt, te fiú?

- Testvéred vagyok.

- Jaj, dehogyis vagy nekem testvérem, mi mind a hatan elkerültünk hazulról.

- Ne, itt ez a kendő, bontsd ki!

Kibontotta.

- Kié ez a selyemkendő és ez az aranygyűrű?

- Ez az enyém.

- Itt van ez a pogácsa benne, törd kétfelé, és edd meg!

Megette.

- Milyen ízű az a pogácsa?

- Olyan, mint az édesanyám teje.

- Mikor jön haza az urad?

- Majd megtudod. Amikor a vár megrendül. A falban van egy óriási szeg, arra fog ráesni a huszonnégymázsás buzogány.

Már esett is. Péter visszahajította.

Hazajött a sárkány nagy mérgesen.

- Héj, vacsorát adj, asszony!

Megvacsoráztak. A sárkány bevitt egy kancsó bort. A kancsó bor éppen két pohárral volt. Virág Péter nem itta meg a borát.

- Miért nem iszod meg, kedves egy sógor?

- Nem iszom. Ha te eljössz hozzám vendégségbe, én bevezetlek téged a pincébe, és annyit iszol, amennyi kell.

Lementek a pincébe. Volt ott huszonnégy hordó bora a sárkánynak. Megivott Péter huszonhárom hordó bort.

- Hagyjál meg egy hordóval nekem, amíg új terem. Gyere, kedves, drága egy sógorom, birkózzunk egyet!

Akkor összedűltek az udvaron, birkóztak. Pétert levágta hónaljig a földbe, de Péter fiatal volt, és kiugrott. Megkapta a sárkányt, és bosszúságában bevágta a sárkányt a földbe, nyakig. Akkor kivette a bicskáját, és egy vágásra levágta a sárkánynak huszonhárom fejét. Egy megmaradt.

- Állj meg, Virág Péter! Péter sógor! Ezt az egy fejemet hagyd meg, Péter! Ha meghagyod ezt az egy fejemet, írást adok róla, hogy úgy elmegyek ebből az országból, senki híremet sem hallja.

- No, sógor, meghagyom ezt az egy fejedet. Ha a három fiútestvéremet lábra állítod, akkor meghagyom a huszonnegyedik fejedet, az életedet.

Özönlött a sárkányból a vér, mint a patak. Megkente a vérrel a sárkány mind a három nyárfát, ahol a fiúk el voltak temetve. Mind a három fiú talpra állott, és így megmaradt a sárkánynak az élete az egy fejével. El is tűnt onnét, ma sem hallani hírét.

Maga maradt Virág Péter. Összeszedte a hat testvérét, a három lányt és három fiút; mentek haza, nagy vígsággal, nagy örömmel. Az anyjuk odahaza az udvart tisztogatta, söpörgette. Mikor hazaértek, s az anyjuk meglátta, hogy ott van az ő hét gyermeke a kapuban, kinyitotta gyorsan a kaput, beeresztette őket. Bement a hét gyermek az udvarra. Az anyja felkapta Virág Pétert, és úgy csókolta, de a többit is. Aztán az anyjuk az egész falut becsődítette.

- Itthon van a három fiam, három lányom, egyszóval a hat gyermekem! Meg ez a hetedik!

Nagy lakomát tartott. Ettek-ittak, mulattak; ami csak kellett a világon, minden volt. Az édesanyjuk örömében nem tudott mit csinálni. Nagyon örült. Akkor Virág Péter megcsókolta a három fiút, a három lányt:

- Kedves testvéreim!

Elbúcsúzott Péter a három fiútól, a három lánytestvértől. De megfogta Péter az anyját is, megölelte, megcsókolta.

- No, kedves édesanyám, engem most már vezessen oda vissza, ahonnan leszakított, az árokba.

Elmentek oda, ahol az anyja leszakította. Megölelte, megcsókolta még egyszer az anyját:

- Kedves édesanyám! Engem nem lát már többé!

A föld már kétfelé volt nyílva.

- Hát elmégy, kedves gyermekem?

- El.

A kezét a lábaszárára tette, és beleugrott a nagy mélységbe, az árokba. Hazament az anyjuk. A hat gyerek még mindig nagy vígságban volt! Ettek, ittak, mulattak. Faggyúval mécseltek, boldogan éltek, még máig is élnek, ha meg nem haltak.

Ribike

Volt egyszer egy király, s volt neki három fia. Volt arrafelé egy özvegyasszony is, annak meg volt egy lánya.

Ribike volt a lány neve, mert az mással nem élt, mint csak ribizlivel.

Egyszer megbetegedett a lány. Az anyja ugyanis már nem tudott több ribizlit venni neki. Szegény asszony, hogy megmentse a lányát, elment a klastromkertbe, mert ott látott ribizlit bőven. Beszökött a kertbe, és kihozott egy kosár ribizlit. Meglátta kijövet az apácafőnöknő, odament hozzá, s rászólt:

- Mit csinálsz, te asszony?

Azt felelte ijedten a szegény asszony:

- Soha életemben nem loptam, most is csak a kénytelenség szorított rá! Mert nekem oly gyönyörű lányom van, hogy annak párja nem találkozik; de ha csak egy nap ribizlit nem eszik, meghal. Ma nem evett, ha holnap sem enne, belehalna.

Megbocsátott az asszonynak a rendfőnöknő. De elment vele az asszony házába, mert nem akarta elhinni, hogy a szegény asszonynak olyan különös lánya van.

Mikor meglátta, hogy valóban szép, így szólt az asszonyhoz:

- No, te szegény asszony, add oda a lányodat énnekem, nálunk jóllakhat ribizlivel.

Mit csináljon szegény asszony, ribizli csak a klastromban volt, odaadta a lányát.

Ott élt a lány. Akkorában még szabad volt tárva-nyitva lenni az apácaklastrom ablakának. Ki-kinézett rajta a lány. Egyszer arra ment három királyfi, s egy lépést sem tudtak tovább tenni a lány szépsége láttán.

A legöregebbik királyfi rögtön elkezdi, hogy ő nem nyugszik addig, amíg az a lány nem lesz az ő felesége. A középső királyfi is belevág, hogy ő sem nyugszik, míg az övé nem lesz. A legkisebb királyfi meg azt mondja:

- Én nem engedem! Mert az enyém lesz!

A három testvér csúnyán összekapott. Az utasok választották szét őket. A lármára a főnöknő is odamegy az ablakhoz: mi történik itt? Ribike meg azt mondja:

- Énértem vesztek össze.

Megijedt erre a főnöknő, hogy még ő kap pirongatást a királytól vagy a királynétól. Tüstént elhívta Ribikét az ablaktól, megbüntette, megpirongatta, és mikor az ellenkezett, mert hisz semmiről sem tehetett azt mondta neki:

- Mit, nemcsak szép vagy, de jó is akarsz lenni? Hát idehallgass, Ribike, a te szépséged és jóságod változzék gyíkká, lakásod pedig ne itt nálam, hanem a világ végén legyen!

Szegény Ribike azonnal gyíkká változott, és egy perc múlva a világ végére jutott.

Telt az idő, a királyfiak anyja meghalt, az apjuk meg elöregedett. Szerette volna már letenni a királyságot, de nem tudta eldönteni, hogy melyik fiának adja, mert mind a három fiát egyformán szerette. Azt mondta hát nekik az öreg király:

- Édes fiaim, hárman vagytok, és tudom, egyik sem derekabb, mint a másik. Hanem azért én adok nektek három próbát. Amelyikőtök meg tudja mind a hármat tenni, az kapja meg a királyságot.

Bólintott mind a három fiú, hogy csak mondja meg apjuk a három kívánságot.

Azt mondja a király:

- Elég lesz, fiaim, először egy is!

Akkor elmondta, hogy őneki oly csoda vásznat hozzanak, hogy hossza-szélessége száz rőf legyen, és mégis keresztülmenjen az ő karikagyűrűjén, ha összehajtja.

Fogadták a királyfiak mind erősen, hogy megszerzik. Egyik a másikban bízott, gondolva, hogy azt az első próbát majd a nála öregebb csinálja meg. Fogtak magukkal mind a hárman sok pénzt, világgá indultak. A váron kívül rögtön három utat találtak: két út szép volt, azon ment el a két öregebbik. A harmadik út igen göcsörtös volt, azon ment el a legkisebb királyfi.

A két öregebb hamarosan szép, nagy városba érkezett. A legkisebb ment, ment, elfáradt nagyon, de nem talált egy madarat sem. Azok, a két bátyja, már vásárolt sok szép vásznat, ő meg csak ment, ment egyre. Egyszer csak odaért a világ végére.

Talált ott a világ végén a legkisebb királyfi egy kőhidat, oda leült, s búsult erősen, hogy mitévő legyen, mert hogy lám, nem tudja az első kívánságát se az apjának megtenni.

Egyszer csak odament hozzá ott egy aranyos hátú kis gyíkocska. Azt mondja neki szép csendesen (mert akkorában még tudtak az állatok beszélni), hogy:

- Királyfiú, mit búsul, mit szomorkodik?

Megnézi a gyíkocskát a királyfi, s így válaszol:

- Mit kérded te, aranyos hátú gyíkocska, úgysem tudsz te nekem tanácsot adni!

Felel szépen a gyíkocska:

- Mondja csak, hátha tudok!

Akkor megmondta a királyfi, hogy az ő apjának - hárman vannak fiúk - az a kívánsága, hogy amelyik fia meg tudja három kívánságát tenni, az kapja meg a királyságot. Első kívánsága az, hogy olyan csoda vásznat hozzanak, hogy hossza-szélessége száz rőf legyen, és mégis keresztülmenjen az ő karikagyűrűjén.

Hallgatja a beszédet a gyíkocska, aztán azt mondja:

- Jól van, királyfi, csak ülj itt, egypár perc múlva talán már tudok is a bajodon segíteni!

Azzal vissza lement a gyíkocska a kőhíd alá, a pókok közé. Jó barátja volt a pókoknak, azokat kérte segítségre. A pókok rögtön hozzáfogtak a fonáshoz, szövéshez. Tíz nap, tíz éjjel alatt megcsinálták a vásznat. A gyíkocska felvitte a királyfinak. Belefért az annak egyik zsebébe.

A királyfi két bátyja már rég hazament, szekérszám vitték apjuk elé a vásznat: hosszú volt, széles volt mind, de a karikagyűrűjén nem tudta keresztülhúzni az apjuk.

Ekkor jött a legkisebb királyfi.

Előveszi a zsebéből, amit ő hozott. Próbálja a király, bólint annak:

- Ez igen, keresztülmegy, de nem tudom, meglesz-e vagy se akkorának, amekkorának rendeltem!

Hozatott mindjárt mérnököket, megmérték a vásznat, hát éppen se több, se kevesebb: száz rőf hosszú, száz rőf széles.

Mondja erre örvendezve az öreg király:

- Látjátok, fiaim, a legkisebbik már itt is megtette a magáét; de aki még a hátralevő két próbát meg tudja tenni, azé lesz a királyság. A következő kívánságom, hogy oly kiskutyát hozzatok nekem: egy arany dióhéjba beférjen, mégis, ha kiugrik, a sikongatása hetedhét országra szóljon.

Elindul megint a három testvér. A két idősebb a jó úton megint a város felé, a legkisebb most is csak a göröngyös úton, a világ vége felé.

Mikor a legkisebb királyfi újra odaért a világ végire, azt mondja ott nagy fennszóval:

- Aranyos hátú gyíkocska, gyere elő a hívásomra!

A gyíkocska előjött.

- Mi kell?

Mondja neki szomorúan a királyfi:

- Most igazán azt hiszem, nem tudod az én parancsolatomat megtenni.

Feleli a gyíkocska:

- Mondd csak, hátha tudom!

Akkor a királyfi elmondja az apja kívánságát. Hogy annak milyen kiskutya kell.

Gondolkodik a gyíkocska, aztán így szól:

- Csak légy itt, hátha tudok segíteni!

Azzal a gyíkocska rögtön lement a föld alá, az icinpiciny törpe emberekhez. Könyörgött a törpe királynak, hogy legyen szíves, adjon neki egy olyan törpe kiskutyát. A törpe király az első miniszterjét adta oda: az volt olyan kutya. A gyíkocska beletette a kutyát egy dióhéjba, vitte föl. Mondta fenn a királyfinak:

- Te, ezt a zsebedbe tedd, de ki ne nyisd az úton, hanem csak iparkodj!

Iparkodott is haza a királyfi.

A két bátyja már rég otthon volt. Azzal tértek meg, hogy olyan kiskutya nincs is a világon, kár az időt tölteni a keresésével.

Mondja az öreg király, ahogy meglátja a legkisebb fiát:

- No, fiam, te is üresen jöttél, mint a bátyáid?

Előveszi a királyfi nagy vidáman az arany dióhéjat, kinyitja: kiugrik a kiskutya! Egyet sikoltott, de az a hang mindjárt hetedhét országig szállt. Az öreg királynak meg olyan jólesett az a sikoltás, mintha írósvajjal kenték volna meg a hátát. Akkor szépen azt mondta:

- No, látjátok, fiaim, a legkisebbik ezt is meg tudta tenni. No, még azért amelyikőtök a legu­tolsó próbát megteszi, az lesz a király. A harmadik akaratom pedig az, hogy arra hagyom az országot, aki közületek a legszebb menyasszonyt szerzi meg magának.

A két idősebb királyfi jót nevetett. Szentül azt hitték, hogy ezen most megfölözik a testvérjüket, mert hisz ők sokfelé jártak, sok szép lányt láttak, azok közül könnyű lesz a legszebbet kiválasztani. A kis királyfi meg mit látott? Senkit! Még a világ végén is csak egy gyíkocskát!

El is szomorodott erősen a kis királyfi, mert hát az aranyos hátú gyíkocska a szép menyasszonyt nem tudja csak úgy a föld alól kivenni. De mégis elment hozzá, szomorúan leült a kőhídra. Jött a gyíkocska. Mondja neki a királyfi:

- Most igazán elhiszem, hogy nem tudsz a bajomon segíteni!

Feleli szép csendesen a gyíkocska:

- Hátha tudok!

Mondja erre a királyfi:

- Most az a kívánsága az apámnak, hogy amelyőnk a legszebb menyasszonyt hozza, az lesz a király.

Elpirult az aranyos hátú gyíkocska, s azt mondja:

- Csak fogj meg engem, és vágj ehhez a kőhídhoz!

Feleli megrökönyödve a kis királyfi:

- Azt már csak nem teszem, hisz a legnagyobb hálaadással kell lennem irántad.

De erősködik a gyíkocska:

- Mondom, csak vágj engem oda a kőhídhoz!

A királyfi váltig ellenkezett, de amikor látta, hogy a gyíkocska mennyire elszontyolodott, bekumta, vagyis jól behunyta a szemét, és úgy vágta a gyíkocskát oda a kőhídhoz. Hát erre mit lát? Egy gyönyörű szép fehérnépet a gyíkocska helyett. Azt mondja az a szép lány:

- No, királyfi, rám ismersz-e?

Feleli a királyfi, maga se tudva, hova álljon:

- Egy kicsikét vélekszem, de nem tudom, hogy az-e.

Mondja nevetve az a gyönyörű szép lány:

- Én vagyok, aki kinézett a klastrom ablakán! Aki miatt te veszekedést tettél! Ribike!

Ámul a királyfi, de Ribike csak mondja tovább:

- No, most tied leszek halálos holtig!

Nem is tudja a királyfi, hogyan karolja, úgy vitte haza.

A bátyái már otthon voltak, vittek már menyasszonyt. Csak rá vártak, hogy a próba eldőljön. Mikor a kis királyfi hazaért, az öreg király a kertben éppen krumplit rakott, de olyat, hogy az mind aranyos almává vált. Mikor meglátta a legkisebbik fia menyasszonyát - hát azonnal határozott. Azt mondta a két idősebbnek:

- Ne haragudjatok rá, ez érdemli a királyságot!

Azok nem is haragudtak rá, mindenki csak jót kívánt neki: éljen boldogul!

Tündérszép Ilona és Árgyélus

Volt egyszer egy király és annak három fia. Volt a királynak egy almafája, amelyen aranyalmák termettek. Olyan különös fa volt az, hogy éjjel virágzott, s meg is ért rajta az alma minden éjjel. Így a király gazdagsága napról napra annyira szaporodott, hogy oly gazdag király nem volt az egész világon.

Egyszer azonban a király, amikor szokása szerint korán reggel kiment sétálgatni gyönyörűsé­ges kertjébe, az aranyalmáknak csak a hűlt helyét lelte. Így történt ez másnap is, harmadnap is.

Összehívta a király erre az egész udvart, s kihirdette, hogy ha olyan emberel találkozik, aki az aranyalmákat megőrzi, fele vagyonát neki adja.

Az őröknek sem kellett egyéb, odaállottak az almafához. De hiába volt minden, mert éjféltájban mély álom ereszkedett reájuk, és alig múlt el negyedóra, mire felébredtek, az aranyalmák mind eltűntek. Egyszer azután a tanácskozásban felszólalt a három királyfiú, és megjelentették, hogy ők fogják őrizni az almafát.

Legelőször is a legidősebb ment őrködni. De vele is csak ugyanaz történt, ami a többivel.

A középső sem járt jobban.

Végre a legkisebb vállalkozott, Argyélus királyfi. Legelőször is dohánnyal jól megtömött aranyszelencét dugott a zsebébe, így ült le az almafa alá.

A holdvilág szépen világított Argyélus királyfi arcára, már érezni kezdte, hogy az álom össze akarja a szemét húzni, szippantott hát egy kis dohányt, jól megdörzsölte a szemét, nagyokat prüsszentett. Aztán másodszor is nagyot szippantott a dohányból, még egyszer megdörzsölte a szemét. Egyszer csak halk suttogást hallott. Feltekintett, hát a feje felett tizenkét hollót látott repülni. Egyenest az almafához tartottak; a tizenharmadik holló mint vezér, elöl repült. Árgyélus megkapta a tizenharmadik hollónak a lábát, s felkiáltott:

- Megvagy, tolvaj!

De midőn rátekintett, hát látja, hogy karja közt gyönyörű szép lány fekszik, arany fürtjei eltakarják szép fehér vállát.

- Ki vagy te, szép tolvaj? - kérdi a királyfi. - Soha többé el nem eresztelek!

- Én Tündérszép Ilona vagyok - mondta a szép lány -, ezek a hollók pedig a lánypajtásaim. Mulatságból minden este iderepülünk, hogy a sok aranyalmákat leszedjük. De nálad nem maradhatok, pedig megvallom hogy te vagy, akit soha felejtenem nem lehet, mert csak téged szeretlek!

- Maradj nálam - kérte Árgyélus.

- Nem maradhatok - felelte Tündérszép Ilona -, de megígérem, hogy ezentúl mindennap el fogok jönni, de az almákat többé el nem viszem. Légy mindig itt, ha látni akarsz!

Ezzel nagy robajjal elrepült a tizenhárom holló.

Másnap az egész udvar nagy csodálkozására az aranyalmák mind meg voltak. A király homlokon csókolta a fiát. Árgyélus csak azt kérte az apjától, engedje meg, hogy tovább is őrizhesse az almafát.

Ki is ment minden éjjel Árgyélus királyfi őrködni, hogy láthassa Tündérszép Ilonát.

De volt a király udvarában egy Vénbanya, aki Argyélus királyfit nagyon szemmel tartotta. A király is kezdett kíváncsi lenni, mi lehet az oka hogy Argyélus annyira szeret az almafánál őrködni. Magához szólította hát a Vénbanyát, és így szólt hozzá:

- Látom, hogy Argyélus királyfit te szemmel tartod. Vigyázd meg egyszer, mikor az almafánál őrködik!

A Vénbanya úgy tett. Mikor Argyélus az almafához ment őrködni a Vénbanya a bokrok mögé bújt. Másnap korán reggel már jelentette a királynak:

- Meglestem Argyélus királyfit. Gyönyörűséges aranyhajú lánnyal láttam az almafa alatt ülni; holló képében jött az almafára, úgy lett belőle aranyhajú lány.

- Hazudsz, Vénbanya! - mondta a király. - Nem igaz!

- De úgy van az, felséges uram. Ha kell, holnap jelet is hozok arról hogy igazam van.

Másnap este Árgyélus és Tündérszép Ilona megint egymással mulattak. Maguk sem tudták, hogyan történt, mélyen elaludtak mind a ketten. Ekkor előcsúszott a Vénbanya, és egy aranyfürtöt levágott Tündérszép Ilona hajából, azután lassan elment.

Felébredt tündérszép Ilona, sírni, jajgatni kezdett, felébredt erre Árgyélus is.

- Mi bajod van, kedvesem?

- Jaj, Árgyélus, élj boldogul, én téged soha többé nem láthatlak, nálad nem maradhatok; a házadban tolvajok laknak, nézd, aranyfürtjeimből egyet levágtak.

Ezzel megölelte Árgyélust, ujjáról egy gyűrűt vett le, és Árgyéluséra húzta.

- Neked adom - mondta -, erről akárhol megismerlek.

Ezzel összecsapta kezét, hollóvá változott és elrepült.

Másnap reggel a Vénbanya megmutatta az aranyfürtöt a királynak. Nagyon csodálkozott a király, és tüstént magához hívatta Árgyélus királyfit.

- Édes fiam, testvéreidet már mind kiházasítottam, megjött az hogy téged is megházasítsalak; gazdag királylányt kerestem számodra, azt hiszem, nem lesz ellenvetésed.

- Kedves atyám, én meg fogok házasodni, de csak úgy, ha én választok magamnak feleséget. Már találtam is. Tündérszép Ilona lesz a feleségem!

A királynak nem tetszett a felelet, de bármint akarta is lebeszélni Árgyélust a kívánságáról, az nem engedett. Kardot kötött az oldalára, és elment hogy Tündérszép Ilonát megkeresse. Az egész udvar gyászba borult utána.

Már majdnem az egész világot összejárta Árgyélus, de Tündérszép Ilonának még a nyomára sem talált.

Egyszer egy kis házhoz jutott, a házban egy vén anyóra talált. Illendően köszöntötte. A vén anyó széken ült, csodálkozva kérdezte Árgyélust:

- Hol jársz erre, ahol a madár se jár?

- Öreganyám - mondta Árgyélus -, nem tudná nekem megmondani merre lakik Tündérszép Ilona?

- Nem biz én, édes fiam, de talán ha hazajön az uram, a Nap, mindenüvé odasüt, az talán meg tudja mondani. De bújj el, mert meglát, felfal!

Erre elbújt Árgyélus. Hazajött a Nap, belép a szobába, mindjárt kezdte:

- Pfű, pfű, anyó, emberhús, büdös!

Erre kimászott az ágy alól Árgyélus, s köszöntötte a Napot.

- Szerencséd, hogy szépen köszöntöttél - mondta a Nap -, másként felfaltalak volna! Tündérszép Ilonáról nem tudok semmit, de talán Hold bátyám tud felőle valamit.

Elment hát Árgyélus oda is. Ott is úgy járt, mint a Napnál. Az a Szélhez utasította.

Oda is eljutott, szépen beköszöntött, és a Széltől is megkérdezte, hogy nem tud-e valamit Tündérszép Ilona felől.

- Én - mondta a Szél - nem tudok semmit, de nem messze tőlem abban az erdőben lakik az Állatkirály, az talán tud valamit.

Ment, mendegélt újra Árgyélus, már egészen beesteledett, úgy, hogy majdnem semmit sem látott, felmászott egy fára, szétnézett, nem lát-e valahol világot. Csakugyan messze távolban észrevett egy kis világocskát, egy szép kastélyból szüremlett. Bekopogott, kinyílott az ajtó, és egy óriás jött elébe, akinek a szeme a homlokán volt.

- Jó estét, felséges király - köszönt Árgyélus -, nem tudnál te nekem Tündérszép Ilonáról valamit mondani, hol lakhat?

- Szerencséd, hogy úgy köszöntöttél, mint illik, másként halálfia lettél volna! Én az Állatkirály vagyok. Tündérszép Ilonáról nem tudok semmit, de talán az állataim közül valamelyik tud felőle valamit.

Ezzel egyet füttyentett, és az egész palota azonnal tele lett mindenféle állattal. Megtette a király a kérdést, de az állatok közül sem tudott senki semmit. Végre is előkullogott egy sánta farkas:

- Én - mondta a sánta farkas - tudok Tündérszép Ilona felől valamit.

A Fekete-tengeren túl lakik, ott törték el a lábamat.

- Nahát, akkor vezesd oda ezt a szegény királyfit - mondta a király.

A sánta farkas azonnal odaállt, hogy Árgyélus üljön rá. Így mentek száz meg száz esztendeig. Egyszer csak letette a farkas Árgyélust.

- Már én tovább nem vihetlek, oda most már magad is eltalálsz, hisz nincs már messzire, csak száz esztendőt kell még menni! - ezzel elbúcsúzott tőle, és elsántikált.

Ment, mendegélt Árgyélus tovább, egyszer csak egy völgyet lát mely három heggyel volt körülvéve. A völgyben épp három ördög verekedett. Odament hozzájuk, és kérdezte tőlük, miért verekednek.

- Az atyánk meghalt, s maga után ezt a köpönyeget, ostort és a bocskort hagyta. Ez a köpönyeg olyan köpönyeg, hogyha magadra veszed, és aztán a bocskort a lábadra húzod, és ezzel az ostorral egyet csattantasz, és azt mondod: "Hipp-hopp! Ott legyek, ahol akarok" ott vagy azonnal; ezen nem tudunk mi megegyezni. Nem tudjuk, kire mi jusson.

- No - mondta Árgyélus -, ha csak az a baj, majd elosztom én köztetek; hanem egyik hágjon fel erre a hegyre, a másik arra, a harmadik meg amarra!

Az ördögök felmentek a hegyre. Árgyélus pedig felvette magára a köpönyeget és a bocskort, az ostorral egyet csattintott, és azt mondta: "Hipp-hopp! Ott legyek, ahol akarok, legyek azonnal Tündérszép Ilonánál!"

Azonnal egy kristálytiszta palota előtt termett.

Éppen kitekintett az ablakon Tündérszép Ilona egyik játszótársa, meg ismerte Árgyélust, beszaladt hangosan Tündérszép Ilonához:

- Itt jön Árgyélus!

Tündérszép Ilona azt hitte, hogy csak játszanak vele, pofon vágta a lánypajtását.

De jött a másik, a harmadik, a negyedik, a tizenegyedik, de úgy jártak mind a tizenegyen, mint az első.

Árgyélus bekopogott az ajtón. Egy öregasszony jött ajtót nyitni. Nagy csodálkozással nézett Árgyélusra. Aztán a csodálkozása nagy örömmé változott.

- Jaj, de jó, hogy itt vagy, Árgyélus, legalább megszabadítod a királykisasszonyunkat! Most nem lehetsz vele, csak éjféltájban, mert csak akkor járhat szabadon. Akkor, ha te háromszor megcsókolod, a Varázslónak nem lesz több hatalma rajta. Most éppen jókor jöttél, mert nincs itthon, másként halálfia lennél.

- Nem félek én tőle sem - mondta Árgyélus -, megvívok én vele!

Az öregasszony behívta Árgyélust, selyemágyat vetett neki, pompás vacsorát készített számára, aztán azt mondta:

- Minden-éjjel eljön ide Tündérszép Ilona, ne aludj el!

De az öregasszony gonosz boszorkány volt. Volt egy sípja, melyet ha megfújt, akit akart, elaltatott vele. Most is kihúzta a sípot, elfordult és sípolt, és attól Árgyélus úgy elaludt, hogy azt sem tudta, hogy a világon volt-e valaha. Éjféltájban eljött Tündérszép Ilona, meglátta a kedvesét, és felkiáltott:

- Ébredj fel, kedvesem! Ha háromszor megcsókolsz, megszabadulok a varázslattól.

De Árgyélus nem ébredt fel. Reggel azt mondja a vén banya:

- Itt volt Tündérszép Ilona, de te aludtál, mint a bunda.

Másnap is úgy történt, harmadnap is.

De egyszer, amint a Vénboszorkány elbóbiskolt, Árgyélus meglátta a nyakán a sípot. Leoldotta, és kíváncsiságból belefújt. Hát látja ám, hogy az egész cselédség elaludt tőle.

Ekkor tért észre, hogy azért aludt ő is olyan mélyen, mikor a vén banya sípolt. Most a maga nyakára akasztotta a sípot, és valahányszor a Boszorkány fel akart ébredni, ő mindannyiszor sípolt egyet. Így volt éjfélig.

Ekkor jött Tündérszép Ilona. Árgyélus háromszor megcsókolta, és azonnal az egész vár kivilágosodott, minden ajtó felnyílt, a Vénboszorkány elsüllyedt.

De hogy másodszor megcsókolta volna Árgyélus Tündérszép Ilonát, előbb tizenegyszer pofon vágta.

- Ez azért van, mivel te tizenegy játszótársadat pofon vágtad, mikor igazat mondtak.

- Megérdemlem - rebegte Tündérszép Ilona.

Ekkor Árgyélus karjába vette Tündérszép Ilonát, felhúzta a köpönyegét és bocskorát, ostorával egyet csattantott.

- Hipp-hopp! Ott legyek, ahol én akarok, legyek az apám várában!

Azonnal odarepültek egy szempillantás alatt.

Árgyélus hatalmas király lett, Tündérszép Ilona hatalmas tündér; ha meg nem haltak, most is élnek.